Akkor este lent ültem a hotelem „társalgójában” és a gazdával beszélgettem. Aranyos kis Quartier-beli szálloda volt, amelynek legdrágább szobája napi három frankba került. A „társalgóban” néhány kopott, repedezett Louis XV.-bútor gubbasztott és egy kis clavecin, mely már három forradalom feltépett utcáin állt graciőz faragott lábacskáival és énekelte vékony szálezüst hangján a marseillaiset és a carmagnolát. Ketten voltunk csak a gazdával és pipáztunk és a párizsi lányokról beszélgettünk, hogy milyenek. A vöröshajú kis Jeannetteről mesélt. Éjfél felé járt az idő. Minden negyedórában csengettek a kapun és Dupont úr meghúzta az ajtónyitó zsinórt. (Csak egy házi szolgát tartott, maga volt a másik.) Olyankor becsapott aboulevard Saint-Michelről az ének. Jött a csinos amerikai az első emeletről, aztán a kis görög technikus az ötödikről, aztán a két varrólány, azután a konzervatoristák. És senki sem jött egyedül. Senki!
- Na, Dupont úr – mondom -, máma megint nem alszunk el két óránál hamarább. Hallgassa csak!
Kacagás, sikongás, csókcsattogás repdesett már a lépcsőn és a folyosókon, mint a szél.
A madárarcú, fekete dél-francia rámhunyorított kis villogó szemével. Nem tudta: panasz akar-e lenni?
- Miért nem keres maga is barátnőt – mondta -, már két hete van Párizsban. Ha az ember így egyedül él, akkor semmi sem tetszik… Szóval, mondom – mesélte aztán tovább -, a 37-esben, ahol most maga van, egy festő lakott a kis vöröshajú Jeannette-el. Négy hónapig laktak itt és igazán nagyon szerették egymást. Nem tetet az a lány egy tapodtat sem a férfi nélkül. Hanem egyszer két héttel azelőtt, hogy maga beköltözött, a lány kalapot akart venni. Már erősen tavaszodott és az is igaz, hogy az ő télikabátja kopott volt. Nem is akart ő drágát, csak 10 vagy hány frank kellett volna. De a fiúnak nagyon rosszul ment akkor a dolga. Éppen elseje is volt, szobát kellett volna már fizetni. Hát nem adott. Jeannette ezen nagyon elkeseredett, a fiú megmondhatott neki valami gorombát, csak hallottam, hogy kiabált és sírt, aztán jött le mint a szélvész a lépcsőn, kalap nélkül, nyitott blúzzal és elrohant.
Másnap korán reggel beállít hozzám.
- Jó reggelt, gazda – mondja. (Furcsa mély hangja van.) – Ő még alszik?
- Még kint van a cipője – feleltem. – Miért néz úgy rám, mintha engem is meg akarna ölni? Hát nagyon összevesztek?
Ő csak rántott egyet a vállán.
- Itt küldi a pénzt a szobáért – mondta aztán. – Tegnap elfelejtettem odaadni.
- Nem akar felmenni? – kérdem.
- Én? – kezdett kiabálni. – Inkább a vízbe! Ahhoz a kutyához, alávalóhoz?!
- Na, Jeannette – mondom -, azért a kalapért?
- Hát a cipőm nem rongyos már? Mindenem rongyos már. Dögöljünk itt éhen? És még goromba is? Goromba a kis Jeannettehez?
Csitítani akartam, de éppen megszólalt a csengő és kiugrott a 37-es szám.
- Nézze csak, Jeannette – mondom -, már fent van. Erre mint a macska ugrott ki az ajtón. – Ne mondjon semmit – kiáltotta és szaladt. Egész fel a Sorbonne-templomig szaladt, mint a bolond és a sok utcagyerek utána.
Én felmentem aztán a festőhöz.
- Miért csengetett? – kérdeztem.
- Kedves Dupont úr – mondja ő dadogva -, bocsásson meg, nem tudom most fizetni a szobát. De ha vár egy hétig…
Csak hallgattam.
- De hiszen most adta ide a pénzt!
- Ki?
- Jeannette!
No, ha látta volna uram, azt a fiút.
- Mi? Hol van? Hol az a pénz! Adja ide. Rögtön!...
Fogta a pénzt és rohant le Jeannettet keresni. Nem találta meg. Azóta se láttuk. Azt mondják, a Montmartre-ra költözött és sok pénze van. Két héttel ezelőtt elutazott a festő is.
Így volt uram. Sok csókot látott már az a harminchetes. Mióta enyém ez a hotel, talán most lakik először valaki magányos benne.
- No, Dupont úr – mondtam felcihelődve -, majd igyekszem én is. Ne maradjon szégyenben. Jó éjszakát uram.
- Majd csak keresünk valamit magának is, - nevetett a gazda. – Jó éjszakát, uram.
Még néhány lassú, mézcsurgású Francis Jammes-verset olvastam az ágyban. Távoli kacagások és sóhajtások szűrődtek át a falon. Halk zengésben remegett az egész kis hotel, mint egy citera szekrénye. Dühösen csavartam le a villanyt.
Egy óráig sem alhattam még, amikor hirtelen felriadtam. kopogtattak az ajtómon. Nem hangosan. Valami félénk, tétova gyöngédség volt az ütések ritmusában. Felültem az ágyban. Megint kopogtak és egy furcsa női hang szólalt meg:
- Pierre, Pierre! Eressz be, Pierre!
Oh, micsoda duruzsoló melegség, mennyi szerelmes, könyörgő követelés volt abban a hangban. Forró lett a mellem tőle. Nem feleltem, mert még hallani akartam.
- Pierre, Pierre – szólalt meg hangosabban. – Visszajöttem. Édes, drága Pierrem, ne haragudj. Én vagyok, a kis Jeannette. Eressz be, eressz be.
Lerúgtam magamról a takarót és fölkeltem; de nem feleltem még. Hosszabb pauza következett, aztán hirtelen két dühös ütés:
- Eressz be! Rögtön! Rögtön, mert betöröm az ajtót!... (Ököllel verte.) Ne tettesd magad. Azt hiszed, nem hallottam, hogy fölkeltél? Itt hagysz engem kint állni? A kis Jeannettet? Rögtön eressz be! Valaki van nálad? Mi? Vigyázz magadra! Tudod jól! Nem jössz ki élve onnan!
Rázta és rúgta az ajtót, toporzékolt. Megijedtem, hogy fellármázza az egész hotelt. Meggyújtottam a villanyt és kinyitottam az ajtót.
Jeannette felsikoltott:
- Oh, bocsásson meg uram, tévedtem. De Istenem, Istenem, hogyan tévedhettem?
- Nem tévedett, kisasszony. Ez a harminchetes. Hanem Pierre úr elköltözött két hét előtt.
- Elköltözött?!... Jeannette megfogódzott az ajtófában.- Hová?
- Azt hiszem – dadogtam zavartan és kíméletesen -, azt mondják, hogy elutazott.
Jeannette ráborult az ajtófélfára és úgy zokogott, hogy a fogai összeverődtek. A folyosón már mozgolódás hallatszott és valahol kinyitottak egy ajtót. Nagyon restelltem a dolgot, de hát mit csináljak? Zárjam ki a sötét folyosóra szegényt? Magánkívül volt.
- Kérem, Jeannette kisasszony, nem foglalna helyet nálam, amíg megnyugszik kicsit! Mindjárt idesereglenek az emberek.
- Nem bánom! Bánom is én! Elutazott. Itt hagyott. Engem, a kis Jeannettet így itthagyni!
- Jöjjön, kedves Jeannette, ne zavarjuk az alvókat. – Átfogtama derekát és csendesen behúztam a szobába. Jeannette a nyakamban sírt tovább. Kalapjának óriási tollai csiklandozták az arcomat és meztelen nyakam és mellem csupa víz lett. (Milyen forrók a könnyek!)
- Oh, oh, elment – jajveszékelt tovább az asztalra borulva. – Hogy mert elmenni? Tudhatta, hogy vissza fogok jönni. Biztosan tudta: azért utazott el. Oh, az alávaló!
- Kérem, nyugodjon meg – mondogattam. – Ott álltam mellette, hálóingben és nem jutott egyéb eszembe, mert csodálatos bronzvörös haja alatt és kékselyem blúzának nyaka felett keskeny fehér sáv vakított, mint a korbácsütés. – Nyugodjon meg, kedves Jeannette – mondtam. - Bizonyára vissza fog jönni.
- Vissza ne merjen jönni! – kapta fel kis fáklyafejét. - Énhozzám ugyan nem jön vissza! Így bánni a kis Jeannettel! Oh!... Hanem maga milyen kedves és jó… Most már mit csináljak? Kódorogtam a boulevardon és úgy vágyódtam ide, hogy szédültem bele. Úgy fájt a szívem. Rohanok és íme! Oh, milyen szerencsétlen vagyok. Senki sem szeret engem.
- Nini! – kiáltott fel hirtelen -, ezt a könyvet ő hagyta itt?
- Nem. Ez az enyém.
- Furcsa! Ez neki is megvolt. Ugye milyen szép versek vannak benne! Hanem mennyi könyve van magának? Maga biztosan író. Ugye?
- Író vagyok – mondtam és visszaültem az ágyra, mert fáztak a lábaim.
- Istenem, Istenem – kezdett el hirtelen jajgatni megint. (De nem sírt már; ez inkább töprengés volt.) – Istenem, mi lesz most? Mi lesz? Most menjen a kis Jeannette megint az utcára, egyedül? Már négy óra van és esik az eső.
- Hát maradjon itt, Jeannette – mondottam óvatosan -, szobám rendelkezésre áll. Maga többet volt benne, mint én.
Körülnézett.
- Bizony sokat voltam – mondta halkan -, hogy ismerek mindent! Az ágy fölött a plafonon azokat a barna foltokat. – És a pillái ereszkedtek és az ajkai megremegtek az emlékektől. Félig csukott pillák alól nézett rám. – Maradjak itt? Igazán nagyon esik az eső. Nem hiszi? Hallgassa… Oh, milyen jó itt lenni.
- Milyen jó! – Megint rám nézett hosszan és elmosolyodott. – Maga nagyon aranyos ám. Tudja azt? Tudja, hogy nagyon kedves? Tudja? – Nevetve vette le kalapját. – De hát hol aludjak? Hm? Vagy ne aludjak? Kártyázzunk? Miért néz úgy rám? Milyen kék szemei vannak!
Lassan odajött hozzám. – Milyen szép, finom hálóinge van magának. – (Megfogta a gallérját. Még nedves volt a könnyeitől.)
- Milyen szép, finom blúza van magának - mondtam és átfogtam a derekát.
Szóval… szóval így jött hozzám a kis Jeannette.
Amikor déli egy óra tájon lejöttünk, Dupont úr fogadott nevetve. Jeannette nekirohant.
- Miért nem mondta meg, hogy Pierre nincs itt, mikor beeresztett?!
- Gondoltam én, hogy jobb lesz így.
Jeannette elpirult és a karomba kapaszkodott.
- De amikor úgy fájt a szívem és ő olyan aranyos!
Forrás: Pesti Kalendárium 1947.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése