A vásárban gyerekkoromban
bárányt vett egyszer az apám.
Éjjelre a konyhába tettük.
Én aztán egész éjszakán
hallgattam a szomszéd szobában,
mily sírva béget ott szegény.
Hogy tud sírni egy ilyen állat!
Mintha a roppant földtekén
tenyésző tárgyak és a bolygók,
mik az ürben keringenek,
és mind az állatok s a dolgok,
az éj s a föld is, mindenek,
miknek az ős teremtés óta
nem jött még a szájukra szó:
mintha most el akarnák sírni,
ami csak van sírnivaló,
mintha torkán nem is egy állat,
de a világ zokogna fel.
Hogy tud sírni egy ilyen állat!
Csak hajnaltájt aludtam el.
Reggel mindjárt hozzáfutottam.
Fénylő csészék alatt nyugodtan
a bárány ott állt megkötözve
az ágy lábánál, s a cicánk
az ablakban ült mosakodva.
Közömbösen nézett reánk,
rám s az állatra. Elmerülve
nyalogatta a talpait.
Felőle sírhatott a bárány,
a világ ős fájdalmait
sírhatta, - ő annyit tudott csak,
hogy a napfény ma jó meleg.
Bámészom, szótlan néztük egymást,
két állat és egy kisgyerek.
Forrás: Pesti Kalendárium 1947.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése