2013. júl. 28.

Tompa: Tavaszszal (1854.)


(A korabeli helyesírás meghagyásával!)


Vidul a föld ábrázatja,
A jó Isten megmutatja
Néked ember, hogy szeret!
Adván ujra kenyeret.

Gazdagon rügyeztek a fák,
S majdan bimbaik kinyitják;
S őszre termett ágai
Földig fognak hajlani.

Télen által kik megéltek:
Járnak a jó dolgos méhek;
S nem soká a puszta sejt
Méztől lészen drága, telt.

Szemzik már a szőlő-tőke,
Örvend szivünk jó előre,
Mikor hordó, átalag:
Musttal telve állanak.

A meleg hó lágy pelyhében
Megmaradt az őszi szépen,
És ha nem jő rá csapás:
Vidám lész az aratás.

Eregesd ki a jószágot,
Készits ekét, készits jármot!
Szánts, vess, - törd az ugarat,
A ki nem vet, nem arat!

Munkásság az élet sója
Végromlástól melly megójja;
S csak az, a ki nem hevert:
Várhat áldást és sikert.

 Ne légy mégis vak reménynyel!
Okosan nézz észre széllyel:
Az esztendő mit adott?
- S nyugtán dicsérd a napot!


Forrás: Vasárnapi Ujság 1. évf. 5.sz. (1854. ápr.2.)

Jókai Mór: Magyar költők sorsa

(A korabeli helyesírás meghagyásával!)



Kedves hazámfiai, kik csendes örömmel nézitek, mint virul fel lassankint édes hazai nyelvünk, kik tetsző dicsekedéssel halljátok, mint emleget bennünket a külföld költőinkről, íróinkról, s ti is elégedetten mondjátok egyikre is, másikra is: „ez a mienk!” halljátok meg nehány együgyü szóból tőlem: mi a magyar költők sorsa? mi az élete, mi a halála azoknak, kiket Isten arra hivott el, hogy lennének a költészet felkentjei a magyar nép előtt?

Nyolcz esztendeje annak épen, hogy pestre jöttem, a hazai miveltség középpontjára, hol tiszteletemnek annyi tárgya volt együtt, s nem volt lelkemnek forróbb ohajtása, mint azon közbecsülésnek csak egy kis részét is valaha kiérdemelhetni, mellyben költészetünk dicső bajnokai részesültek.

Egy ifju barátom állt mellettem e pályán, olly idejű, mint én, de akaratra, szenvedélyre erősebb; ki mint költő halhatatlan nevet szerzett magának, s senkitől nem segitve, senkitől nem vezetve, a csillagok magasságáig vitte nevét, onnan hullott alá, épen mint a csillag, mellyről senki sem tudja, hová esett?
Az énm pályám nem volt annyi küzdéssel összekötve, engem jó tanácscsal, jó akarattal fogadtak mind kortársaim, mind idősebb koszorus iróink, s ha valamit haladtam azóta, nekik köszönhetem.

Ma egy hete jöttek ezek a gondolatjaim, midőn a muzeum teremben hangverseny adatott egy elhuynt magyar költő árváinak segélyezésére.

Garay, Vörösmarty, Bajza, Czakó, Nagy Ignácz!

Ők voltak a legelsők, kik őszinte szeretettel, pártolva, védve emeltek magukhoz.

Dóczy Terézia (1777?-1836 u.): Panasza egy özvegynek

Kép forrása: http://www.jovonk.info/

Panasza egy özvegynek,
Kit fátumok üldöznek:
örömkoszorút fűztél,
Most előled elűztél;
Kétségbe mégsem esem,
Orvoslását keresem:
Él még az én lantosom,
Ő lesz nékem orvosom.
 
***
Szerencse, mért üldözsz engem? Mért üldöztél akkor is,
Mikor világot sem láttam? Megmutatod azzal is,
Hogy agyarkodsz, mert atyámtól még ekkor megfosztottál,
Anyám méhében lévén már árvaságra juttattál.
Mostoha kezek közt történt csekély neveltetésem,
De onnét megszabadított első férjhez menésem.
Egynehány víg esztendőt hív férjemmel eltöltöttem,
Hogy én is híve maradok, azt magamban feltettem;
De a párkák, kik is élte fonalát elszaggatták,
Élte legszebb virágának Charonnal általadták.
Huszonkét esztendős valék, mikor kivetkőztetett
A halál színes ruhámból, és gyászban öltöztetett.
Hív társamért keseregtem, mert őt igen szerettem,
De minthogy fiatal voltam, könnyebben elfeledtem.
Maradott egy jó testvére, kit ő méltán szeretett,
És halála az álmomban elejbenis vezetett,
Mondván: Ne keseregj értem, ím, itt vagyon testvérem,
Ezzel, tudom, boldog leszel, amennyire esmérem.
Úgy is lett, mert a hetedik Pius pápa szentsége
Megengedte, kit áldjon meg Isten ő szent felsége,
Hogy öszvekelhettem vele, megadták azt az egek,
Tiszta szerelmünkre nem is jöttek semmi fellegek.
S ímé, mikor élhettünk már egymásnak örömére,
Akkor került a kegyetlen halál mérges körmére!
A tizenegy esztendőt én csak úgy elszalasztottam,
Tizenkettödikben tőle megint elszakasztottam.
Szerencse karjai között méltán kesereghetél,
Bánatot pedig szívemre nagyobbat nem vethettél,
Őérette szerettem, és becsültem a világot,
Ővéle el is vesztettem már azt az olajágot,
Mely csendes békességemet, nyugalmamat szerzette.
Mellette semmi bú és baj szívemet nem vérzette,
Édes volt minden keserű veled, angyali lélek,
El nem felejthetlek téged, míg e világon élek.
Szerencse, ha nékem adtad, mért ragadád el tőlem?
Midőn nem is reménylettem, eltakarád előlem!
Látod, mennyi panaszom van ellened? S te mégsem szánsz.
Mit véthettem, hogy így s ilyen mostoha mdon te bánsz?
Lásd: töltsed rajtam bosszúdat, mint tetszik, velem úgy tégy.
Tőled nem is reménylhetem, hogy oltalmad alá végy.
Bár bujdossam is előtted, mindenütt reám találsz,
Kegyetlen ostromaiddal akárhol ellenem állsz
Nincs tehetség ereimben, hogy magam védelmezzem.
Nyomsz, szorongatsz, akarod, hogy kezed súlyát érezzem.
Szerencse, a kerekedre, igaz, hogy fel sem vettél,
De Faétonnak módjára ugyan le is vetettél:
Már ezután ne is kísérts, többet néked nem hiszek,
Megvonom kis barlangomban magamat, s csak itt leszek.
Békesség istenasszonya, jöjj hozzám, lakjál velem,
Szabadság, te is, mi együtt megférünk ám, van helyem:
A szerencsét ne keressük, húzzuk meg mi magunkat,
Kétséges igájának ne vessük alá nyakunkat.
Mit használ egy kis ideig érezni édességét,
Azután meg nagy kortyokkal nyelni keserűségét?
Pedig így van, mert aminek ma vagy tegnap örültem,
Abból, mikor nem is véltem, egészlen kiürültem.
Így jártam, és mostoha sors, te velem biz így bántál,
Világi boldogságomtól megfosztani nem szántál.
Már kedved telhetett bennem, eleget megbüntettél,
Szívemet úgy öszvezúztad, csaknem el is temettél.
Ha van még valami hátra, ami rossz, csak hordd elől!
Már vállaim a terhelést megszokták mindenfelől.
Nekifajultak, úgy tetszik, most nem olyan kényesek,
Szemeim is erősebbek, és nem olyan könnyesek.
 
*
Elöljön az Irigység, neveli az özvegy bajait.
Meglátja őtet az, és így intézi hozzá szavait:
Hát az, akit - óh, esmérem őtet kígyós hajáról,
Az Irigység, kitetszik ő sápadott formájáról.
Örül, látom, most nem olyan ráncos ám a homloka,
Mintha ő volna estemnek s bajaimnak az oka.
Ah, te korcsos, csúnya állat, takarodjál előlem,
Hogy néked tulajdonítsam azt, ne gondold felőlem.
Látom erőtlenségedet, erre ugyan gyenge vagy,
Noha törekedésedet tapasztalom, elég nagy.
Téged én csak kinevetlek, mert tudom, hogy nem árthatsz,
Sőt még megerősítettél, ellenem már nem állhatsz.
Állhatsz ugyan, de hidd el, hogy el nem futok előled.
Szembenszállok veled, és csak tréfát űzök belőled.
Olyat szeretsz, kit megcsalhatsz, még ha nyakadba borul.
De ilyet keveset találsz, mert már igen esmernek,
Látod, te korcs, hogy megvetnek, a jók téged kerülnek.
Gyenge, gyarló asszony vagyok, én tőled mégsem félek,
Mert az igazság védelmez, nem is hágy el, még élek.
Másoktól függök, igenis, azt sohasem tagadom,
Azért távozzál el innen, jajjaimat ne nevesd,
Kit megcsalhatsz, s rád szorulnak, te csak azokat kövesd.
Akadsz talán még oly helyre, hol célodat eléred.
Úgyis ilyent keres a te álnok, csalfa, rossz véred.
*

DóczyTerézia Somogy megyében született 1777-ben vagy 1778-ban, utószülöttként. Mostohaapja elől korai házasságba menekült. Első férje Farkas Lajos, valószínűleg Boldogfai F. János zalai főjegyző fia. Terézia 22 évesen már özvegy. 1801-ben pápai engedéllyel férjhez ment sógorához, Farkas Sándorhoz, aki Pálóczi Horváth Ádám barátja volt. Férje halála (1813) után a Kálócfán lakó Terézia verses leveleket váltott földijével és bajomi birtokostársával, Pálóczi Horváthtal; példája serkentette Kazinczy Klárát és a Tuboly-testvéreket verselésre. 1818-ban harmadszor is házasságot kötött. További életéről nincsenek adatok. Olvasott, művelt asszony volt; ma 25 verse ismert.
 
Kiadás: Abafi Lajos, A göcseji Helicon, Figy, 1882 (XIII);
Kazinczy Ferenc Levelezése, kiad. Váczy János, XI, Bp., 1901. 2636.sz.
Irodalom: Rácz Mária, A Göcseji Helikon költőnői, Bp., 1913;
Péterffy Ida, Horváth Ádám levelezése "poetriáival", Zalaegerszeg, 1973;
Uő, A "Götsei Helicon" köre 7 A nő az irodalomban, Zalaegerszeg, 1984.
*
(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999. - Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig - Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)  

Thury Zoltán: A ló



A katonaiskolából kijött egy, már a vénség felé hajló polgári úr, s komoran nézett körül a kis parkban. Erre felállott az egyik padról egy asszony, s eléje ment. Egy kis megilletődéssel nézett az emberre, s néhány lépéssel előtte állott meg, mintha félne egészen közelről hallani azt, amit mondani fog. Kémlelte az arcát, s azután biztatta: - No, öregem. – A férfi karját nyújtotta az asszonynak, s kiindultak a parkból az utcára.

- Rettenetesen jól ment minden – mondta aztán az ember. – A fiú kitűnően felelt. Otthon van az mindenben. Talán még egy volt, aki hozzá fogható, valami ics, vics – horvát gyerek. A tisztek szorongatták a kezem, a tábornok is odajött, hajlongott: ich gratuliere… Nekem meg minden egyebek forogtak a fejemben…

Az asszony meghatottan nézett fel a férfira. Könny csillogott a szemében, hagyta végigfolyni az arcán, s remegett a hangja, amint újra szólott:

- Örömöd telt benne, öregem.

A férfi vállat vont.

- Ujjé, de milyen örömöm… Őszintén szólva: jobban szerettem volna, ha csak jó közepes. Olyan, amilyen én voltam. Az ilyen emberek szerények. Nem emelkednek valami magasra, de nem is zuhanhatnak nagyot. A közepesek lassan vergődnek előre, a zsenialitás pedig repülni akar. Ez a fiú máris repül. Magasabban kezdi a pályát, mint a többi. A többi csak tiszthelyettes lesz, ő meg mindjárt hadnagy.

Az asszony mámorosan fohászkodott fel: - Istenem! – Leragyogott az arcáról a boldogság, s csak egy pillanatra kedvetlenedett el, amikor eszébe ötlött, hogy az ura arcán a kedvetlenség okát fürkéssze. Nyugtalanság fogta el őt is, s kissé bátortalanul, de ő is megtette a maga megjegyzését.

Ignotus: Fátyol



Féltésemnek fátyolával
Édes arcod hadd fedem be,
Hogy ne vessen bájad üszköt
Férfiszívbe, férfiszembe.

Ellenségem a fehér gyöngy,
Árulós a sima bársony -
Zsákruhába öltöztetlek,
Nehogy más is szépnek lásson.

Légy rabom, te márványtermet,
Légy napom, te drága két szem -
Ez a büszke váll csak engem
Babonázzon és igézzen!

Vágtató tűz bennem a vér,
Fölcsapó láng a lehelet -
Mint a sárkány, bús haraggal
Állok őrt a házad mellett.


(Forrás: Nyugat 1909. 21. sz.)

Sinka István: Kétágú történet


Akkor délután az utcán megint a gaz kiscsikó után kellett vetnem magamat. Na, nem a saját akaratomból, mert tudtam, hogy a kis dög a kószálást megunja, s estig visszajön. De bizony a gazda nem így gondolkodott. Főleg a gazdáné, kit a gazda mindig teljes nevén szokott szólítani. Nem úgy, mint más teszi, hogy: hallod-e, asszony? Vagy: hallod-e feleség? Vagy Zsuzsa, Mári, Sára, már azonképp, hogy melyik édes személyt miképpen nevezik. Hanem, mondom, teljes nevén, így:  hallod-é, Panda Julis? Már az is nagy bátorságra vallott a gazdánál, hogy az egykori Juliskát Julisra rövidítette. Itt aztán meg is állt. Mert, ha még egy betűt elhagyott volna róla, újra olyan dallamos becenevet kapott volna az asszonya, mi a gazdánénak sem természetéhez, sem termetéhez nem illet volna. Hisz a gazdában is pislákolt még itt-ott némi akarat, s ismerte némileg a mérték- és súlyegységet is. A mázsányira tehát nem mondhatta rá, hogy – dekányi.

No de, maradjunk csak a csikónál! Olyan hét-nyolc hónapos állapotú volt a kis cudar. A csődör. Sima kis faraszőriben apró vadalma jegyekkel, s vérében erősen növekvő indulatokkal, ha az úton nagy porban szekerek csörömpültek el, utánuk vágatott, s néha nyolc-tíz kilométerre is elkísérte azokat, s harapdálta a lógóra fogott fiatal kancákat. Ilyenkor nekem utána kellett erednem, hogy valahol majd csak megáll, s utolérem. Jó kis sétákat tettem néha, de nem untam mégse, találkoztam tájakkal, tanyákkal, kutyákkal s emberekkel. Hajamat por lepte, s ingem alatt a gelebemen gyönge szellők bujkáltak által.

Akkor is, azon a délutánon, amint alább majd kitűnik, illetve ez a történet a világ tudomására jut, igen, akkor is nekirugaszkodott az álnok kis csődör az útnak, valami szekér után. A gazda hallgatagon vette tudomásul, hogy veszem a kötőféket, s ímhol, ni, útnak eredek, hogy egyszer legalább a farára verhessek a korai kis útszéli gavallérnak. De a gazdáné nem azért volt gazdáné, hogy szó nélkül haggya a dolgot.

- Na, essen bele a süly, ennek a napnak is befellegzett! – mondta. – Vagyis a paszulynak!

Ignotus: Kocsizó


Ne gondolj mással, csak engem szeress,
Nevess ki mást, de engemet szeress,
Hogy én szeretlek-e, azt ne keresd,
Itt van urad s parancsolód: szeresd!
Szeress, szeress,
Csakis engem szeress.

Az utcán várj meg, jöjj elém s szeress,
Kocsimba kéredzkedj föl és szeress,
Gyereksziveddel, kis madáreszeddel,
Egérfogaddal, kis macskakezeddel
Szeress, szeress,
Csakis engem szeress.

Álmodban velem álmodj és szeress,
Keltedben velem ébredj és szeress,
Éltemben nekem élj csak és szeress,
Holtomban halj utánam és szeress -
Szeress, szeress,
Csakis engem szeress.


(Forrás: Nyugat 1909. 21. sz.)

Móricz Zsigmond: A tarka ló






Karácsony előtt a fehér hajnalokon disznósivítás hirdeti az örömöt. A fehér éjszakákon pedig emberi szívek síró-vigadozó nótája folyatja. Mintha valami szellem hordozná, hol az alvégen, hol a felvégen, most éppen a templom tövében, a régi Juhász-házban ülik a tort, a téli fagyban, hóban, pihenésben elernyedt népek.

Milyen jó, hogy még vannak a kis falvak, s olyanok, ahogy megteremtette őket a történelem. Igaz, sok már a cserepes tetejű, kőlapra rakott téglaház, s egyre fogynak a paticsfalak s a szemébe húzott nagy szalmasüvegű háztetők. De van még, van elég. Még ma is meg lehet ismerni a hajdani magyar jobbágyfalut. Nem újított még annyira a világ, hogy a nagyapák fedele is elszakadt volna. Míg pedig az megvan, a benne termett szokások is maradnak. Disznótor. A városokban híre-hamva sincs, de a fiatal s elegáns Andor gyerek, ahogy hazaért, azonnal repeső kedvvel követelte a torozást. Ezek a fiúk Pesten már elszoknak a népi szokásoktól, Juhász Andorról sem mondaná meg senki, hogy milyen foglalkozása lehet neki a fővárosban, tanár-e vagy mérnök vagy hivatalnok? Holott egyszerű kőműves legény 1,20 órabérrel.

A felesége is, szőke bubifrizurájával, testkirakatával, elegáns szilszkin utánzatával éppen úgy elmehetne este az Operába, mint a többi úriasszony, s meg is csodál itthon minden ismeretlent, de azért oly kedves és okos, hogy annyira behelyezkedik a földbe süppedt ősi Juhász-házba, mint a virág a cserépbe.

Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1821-1881): Bűn és bűnhődés – A Karamazov testvérek (regényismertetésű



Gogol pétervári témái és figurái Dosztojevszkijnél monumentálissá terebélyesednek. Regényeinek színtere jobbára  nagyváros, jellegzetes hőse a társadalmi korlátok ellen fellázadó, szabadságát egyéni létében kereső egyéniség. Dosztojevszkij ennek az individuális szabadságkeresésnek az írója, a pszichikai egyensúlyát elvesztő emberről beszél, aki önmagában, hol az ösztönök, hol az értelem, hol az erkölcsiség világában próbál megkapaszkodni.

Az egyén lelki megrendüléseihez vezette el Dosztojevszkijt saját életsorsa is. Papi családból származó, szegényházi orvos gyermeke volt, és hadmérnöki pályára készült, de első irodalmi sikere, a Szegény emberek (Bednije ljugyi, 1846; magyarul: Devecseriné Guthi Erzsébet fordításában, 1973) és főként száműzetése letérítette erről a szabályos polgári életútról. 1849-ben, egy utópista szocialista társaság tagjaként, államellenes szervezkedés vádjával halálra ítélték, s csupán a vesztőhelyen, kivégzés előtt változtatták az ítéletet kilencévi számkivetésre. Ebből négy esztendőt Omszkban töltött kényszermunkán (1850-54), ötöt pedig katonaként Szemipalatyinszkban (1854-59). Megpróbáltatásai a kitörésig fokozták lappangó epilepsziás hajlamát. De ekkor formálódott ki benne végképp az a művészi elv is, hogy az embert belső szabadságában és végtelenségében kell megmutatnia.

Miután Szibáriából visszatért Pétervárra, s közzétette emlékiratát Feljegyzések a holtak házából (Zapiszki iz mjortovovo doma, 1862; magyarul: Wessely László fordításában, 1983) címmel, először néhány hónapig, majd éveken át Nyugat-Európában utazgatott (1862-63; 1867-71). Élettapasztalata mindinkább szembefordította a polgári életformával, vallásos világképe pedig a materialista forradalom eszméjével. Nézete Oroszország jövőjéről jellegzetesen szláv ideál volt, az egyeduralom és a pravoszláv egyház irányításával képzelt el egy nemzeti színezetű parasztdemokráciát. Ezek a kérdések különösen élete utolsó évtizedében foglalkoztatták, amikor világmagyarázatának összefoglalására törekedett, az Egy író naplójában (Dnyevnyik piszatyelja, 1876-77; 1880-81).

A kor plebejus embereszményét, kivált Csernisevszkij elleni támadásait szépírói eszközökkel először Feljegyzések az egérlyukból (Zapiszki iz podpolja, 1864; magyarul: Makai Imre fordításában, 1982) című elbeszélésében fogalmazza meg. Valójában ezzel a munkával kezdődik Dosztojevszkij érett korszaka, a nagy regényeké, amelyek közül a pétervári környezetben játszódó, komor nagyvárosi háttérrel festett Bűn és bűnhődés (Presztuplenyije i nakazanyije, 1866; magyarul: Görög Imre és G. Beke Margit fordításában, 1986) az élet aljáról, az „egérlyukból” kitörni akaró erős egyéniségről szól. Hőse Raszkolnyikov, a nyomorgó diák, megpróbál átlépni a „falon”, az erkölcsi törvényeken, hogy „uralkodó legyen és ne rabszolga”. A Bűn és bűnhődés a szabadságkeresés katasztrófájának regénye, az öncélú szabadságé, amely az író szerint bűnbe és magányba sodora az embert, mint Raszkolnyikovot is, aki azért öl, hogy megtudja, képes-e kiszabadulni a bűntudat rabságából. Bár nincs ellene bizonyíték, s értelmével mindvégig tagadja, hogy bűnt követett el, lelkiismerete lassanként erősebbnek bizonyul értelménél: a „szabadság világában” kényszerképzeteinek, üldözöttségérzésének, magányának rabja lesz. Az elveszettségérzéstől tettének bevallása váltja meg, a bűnhődés, a szibériai számkivetés vállalása, amellyel azonban már „új történet kezdődik –mondja befejezésként az író -, egy ember fokozatos megújhodásának és feltámadásának története.”

Dosztojevszkij világirodalmi újdonsága a Bűn és bűnhődés lapjain kivételes erővel bontakozik ki. A XIX. század egységes és következetes jellemeitől eltérően, a „modern”, meghasadt, következetlen embert ábrázolja, aki tudatában van kettősségének, amelyből egyébként a dosztojevszkiji regény egyik sajátossága, a belső dialógusokra felépített szerkesztés is fakad.

Fekete István: Őszi vásár

Pállya Celesztin: Lóverseny


Illene ugyan tudnom, hogy ez a vásár milyen napra esett, de – bizony – nem tudom. Ezt csak Finta Lajos bácsi mondaná meg, ha élne, de nem él már (nyugodjék!), ami elég baj, mert amíg élt, fiatal voltam, most pedig már…

A vásár mindenesetre ősszel volt, amikor a dombok aranyos lángolását mintha vörösborral öntözte volna meg valaki, s a völgyek ködöt ásítottak. Igen, ősszel volt, mert dideregtem egy kicsit, bár új kabát volt rajtam, melyet már a felszállásnál bemaszatoltam kocsikenőccsel.

De nem azért voltam szomorú. A kabátnak az a sorsa, előbb-utóbb magához vonz valami kenőcsfélét, lekvárt vagy más ragadós holmit, a lónak meg az a sorsa, hogy vásárra viszik és eladják.

Én a lóért voltam szomorú. Fergeteg nevezetű lovunkért, aki a huszároknál is szolgált, és barátom volt.

- Nem etethetjük egész télen, meg sok baj is van vele – mondta apám. – Nyisd ki a szemed, és Lajos bácsit biztasd hazafelé… Nekem más dolgom van.