Dóczy Terézia (1777?-1836 u.): Panasza egy özvegynek

Kép forrása: http://www.jovonk.info/

Panasza egy özvegynek,

Kit fátumok üldöznek:

örömkoszorút fűztél,

Most előled elűztél;

Kétségbe mégsem esem,

Orvoslását keresem:

Él még az én lantosom,

Ő lesz nékem orvosom.

 

***

Szerencse, mért üldözsz engem? Mért üldöztél akkor is,

Mikor világot sem láttam? Megmutatod azzal is,

Hogy agyarkodsz, mert atyámtól még ekkor megfosztottál,

Anyám méhében lévén már árvaságra juttattál.

Mostoha kezek közt történt csekély neveltetésem,

De onnét megszabadított első férjhez menésem.

Egynehány víg esztendőt hív férjemmel eltöltöttem,

Hogy én is híve maradok, azt magamban feltettem;

De a párkák, kik is élte fonalát elszaggatták,

Élte legszebb virágának Charonnal általadták.

Huszonkét esztendős valék, mikor kivetkőztetett

A halál színes ruhámból, és gyászban öltöztetett.

Hív társamért keseregtem, mert őt igen szerettem,

De minthogy fiatal voltam, könnyebben elfeledtem.

Maradott egy jó testvére, kit ő méltán szeretett,

És halála az álmomban elejbenis vezetett,

Mondván: Ne keseregj értem, ím, itt vagyon testvérem,

Ezzel, tudom, boldog leszel, amennyire esmérem.

Úgy is lett, mert a hetedik Pius pápa szentsége

Megengedte, kit áldjon meg Isten ő szent felsége,

Hogy öszvekelhettem vele, megadták azt az egek,

Tiszta szerelmünkre nem is jöttek semmi fellegek.

S ímé, mikor élhettünk már egymásnak örömére,

Akkor került a kegyetlen halál mérges körmére!

A tizenegy esztendőt én csak úgy elszalasztottam,

Tizenkettödikben tőle megint elszakasztottam.

Szerencse karjai között méltán kesereghetél,

Bánatot pedig szívemre nagyobbat nem vethettél,

Őérette szerettem, és becsültem a világot,

Ővéle el is vesztettem már azt az olajágot,

Mely csendes békességemet, nyugalmamat szerzette.

Mellette semmi bú és baj szívemet nem vérzette,

Édes volt minden keserű veled, angyali lélek,

El nem felejthetlek téged, míg e világon élek.

Szerencse, ha nékem adtad, mért ragadád el tőlem?

Midőn nem is reménylettem, eltakarád előlem!

Látod, mennyi panaszom van ellened? S te mégsem szánsz.

Mit véthettem, hogy így s ilyen mostoha mdon te bánsz?

Lásd: töltsed rajtam bosszúdat, mint tetszik, velem úgy tégy.

Tőled nem is reménylhetem, hogy oltalmad alá végy.

Bár bujdossam is előtted, mindenütt reám találsz,

Kegyetlen ostromaiddal akárhol ellenem állsz

Nincs tehetség ereimben, hogy magam védelmezzem.

Nyomsz, szorongatsz, akarod, hogy kezed súlyát érezzem.

Szerencse, a kerekedre, igaz, hogy fel sem vettél,

De Faétonnak módjára ugyan le is vetettél:

Már ezután ne is kísérts, többet néked nem hiszek,

Megvonom kis barlangomban magamat, s csak itt leszek.

Békesség istenasszonya, jöjj hozzám, lakjál velem,

Szabadság, te is, mi együtt megférünk ám, van helyem:

A szerencsét ne keressük, húzzuk meg mi magunkat,

Kétséges igájának ne vessük alá nyakunkat.

Mit használ egy kis ideig érezni édességét,

Azután meg nagy kortyokkal nyelni keserűségét?

Pedig így van, mert aminek ma vagy tegnap örültem,

Abból, mikor nem is véltem, egészlen kiürültem.

Így jártam, és mostoha sors, te velem biz így bántál,

Világi boldogságomtól megfosztani nem szántál.

Már kedved telhetett bennem, eleget megbüntettél,

Szívemet úgy öszvezúztad, csaknem el is temettél.

Ha van még valami hátra, ami rossz, csak hordd elől!

Már vállaim a terhelést megszokták mindenfelől.

Nekifajultak, úgy tetszik, most nem olyan kényesek,

Szemeim is erősebbek, és nem olyan könnyesek.

 

*

Elöljön az Irigység, neveli az özvegy bajait.

Meglátja őtet az, és így intézi hozzá szavait:

Hát az, akit - óh, esmérem őtet kígyós hajáról,

Az Irigység, kitetszik ő sápadott formájáról.

Örül, látom, most nem olyan ráncos ám a homloka,

Mintha ő volna estemnek s bajaimnak az oka.

Ah, te korcsos, csúnya állat, takarodjál előlem,

Hogy néked tulajdonítsam azt, ne gondold felőlem.

Látom erőtlenségedet, erre ugyan gyenge vagy,

Noha törekedésedet tapasztalom, elég nagy.

Téged én csak kinevetlek, mert tudom, hogy nem árthatsz,

Sőt még megerősítettél, ellenem már nem állhatsz.

Állhatsz ugyan, de hidd el, hogy el nem futok előled.

Szembenszállok veled, és csak tréfát űzök belőled.

Olyat szeretsz, kit megcsalhatsz, még ha nyakadba borul.

De ilyet keveset találsz, mert már igen esmernek,

Látod, te korcs, hogy megvetnek, a jók téged kerülnek.

Gyenge, gyarló asszony vagyok, én tőled mégsem félek,

Mert az igazság védelmez, nem is hágy el, még élek.

Másoktól függök, igenis, azt sohasem tagadom,

Azért távozzál el innen, jajjaimat ne nevesd,

Kit megcsalhatsz, s rád szorulnak, te csak azokat kövesd.

Akadsz talán még oly helyre, hol célodat eléred.

Úgyis ilyent keres a te álnok, csalfa, rossz véred.

*

DóczyTerézia Somogy megyében született 1777-ben vagy 1778-ban, utószülöttként. Mostohaapja elől korai házasságba menekült. Első férje Farkas Lajos, valószínűleg Boldogfai F. János zalai főjegyző fia. Terézia 22 évesen már özvegy. 1801-ben pápai engedéllyel férjhez ment sógorához, Farkas Sándorhoz, aki Pálóczi Horváth Ádám barátja volt. Férje halála (1813) után a Kálócfán lakó Terézia verses leveleket váltott földijével és bajomi birtokostársával, Pálóczi Horváthtal; példája serkentette Kazinczy Klárát és a Tuboly-testvéreket verselésre. 1818-ban harmadszor is házasságot kötött. További életéről nincsenek adatok. Olvasott, művelt asszony volt; ma 25 verse ismert.
 
Kiadás: Abafi Lajos, A göcseji Helicon, Figy, 1882 (XIII);
Kazinczy Ferenc Levelezése, kiad. Váczy János, XI, Bp., 1901. 2636.sz.
Irodalom: Rácz Mária, A Göcseji Helikon költőnői, Bp., 1913;
Péterffy Ida, Horváth Ádám levelezése "poetriáival", Zalaegerszeg, 1973;
Uő, A "Götsei Helicon" köre 7 A nő az irodalomban, Zalaegerszeg, 1984.

*

(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999. - Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig - Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)