A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Verlaine Paul 1844-1896. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Verlaine Paul 1844-1896. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. ápr. 28.

Paul Verlaine (1844-1896): COLLOQUE SENTIMENTAL

 


A megvénhedt, magányos, megfogyott

Parkban folyton két árnyék suttogott.

 

Halott a szemük s elvánnyadt az ajkuk,

Alig-alig, hogy hallatszik a hangjuk.

 

A megvénhedt, magányos, megfagyott

Parkban két árny a multról álmodott.

 

- Lázas szerelmünk jut-e még eszedbe?!

- Mit gondol ön?! Szivem rég elfeledte.

 

- Dobog-e szived, ha hallja nevem,

Engem látsz-e még álmodban? – Ó nem!

 

- Ó, nagy volt boldogságunk, véghetetlen,

Hogy ajkunk összeért! – Nem, lehetetlen!

 

- Fenséges volt reményünk, kék az ég…

- A remény elszállt és az ég sötét…

 

Igy suttogtak a bohó, zöld vetésben

És síri szavuk elveszett az éjben.

 

Ford.: Fodor Viktor

Forrás: Élet 2. évf. 2. kötet, Bp. Stephaneum Nyomda R. T. 1910. júl. 10.

2017. ápr. 6.

P. Verlaine: Költészettan



Zenét minékünk, csak zenét,
Ezért a versed lebegőben
Ragadd meg a lágy levegőben,
Amint cikázik szerteszét.

Ha szókat írsz, csak légy hanyag,
És megvetőn dobd a zenének,
Mert édes a tétova ének,
s a kétes olvadó anyag.

Fátylak mögött tüzes szemek
És déli, reszkető verőfény,
S a langyos őszi ég merő fény,
Kék csillagok tündöklenek.

Mert csak te kellesz, Árnyalat,
És semmi Szín, koldusi ékül,
Ó, fuvola s kürt összekékül,
E sima álomszárny alatt.

A gyilkos Csattanó gaz úr,
Baj lenne ha versedbe hagynád,
Az ötletet, e durva hagymát,
Melytől könnyez e szent Azur.

Szónoklat? Törd ki a nyakát
És jó ha izmod megfeszíted,
Pórázra szoktatván a Rímet.
Mi volna, ha nem volna gát?

Ó jaj, a Rím silány kolomp,
Süket gyerek, oktondi néger,
Babrál olcsó játékszerével
S kongatja szegény bolond.

Zenét minékünk, muzsikát!
Legyen a vers egy meg nem álló
Lélek, mindig új vágyba szálló,
Mely új egekbe ugrik át.

Egy jó kaland legyen dalom,
Hajnalban, az ideges szélben
Méntákra üljön észrevétlen…
a többi csak irodalom.

Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 4. sz. (1920. február 22.)

2012. okt. 5.

Verlaine, Paul (1844-1896): Érzelmes séta


Húnyó alkony nyilai bíborozták
a szélringatta sok-sok tavirózsát,
s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
tündököltek a nád közt a vizen.
Árván bolyongtam, fájó sebem égett,
a tó partján, ahol, mint felidézett
nagy, tejszinű rém, a füzek mögött
kétségbeesve imbolygott a köd
és sírt, oly hangon, mint a vadkacsák, ha
egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
a fűzek közt, hol égő sebemet
hordoztam árván; de a szürkület
elfödte a nád közt a tavirózsát
s a nap nyilait, melyek bíborozták -
a sok rózsát, elfödte, csöndesen,
a sok nagy sápadt rózsát a vizen.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

2012. jún. 29.

Verlaine Paul: Naplemente

Georg-Kurt Müller festménye
(A kép forrása: www.kunstnet.de)


Hűs esthajnali
fényt a róna kap,
immár hajlani
kezd s borong a nap,
búm halk ajkai
hűs dalt zsonganak,

mely ringatva rí,
míg borong a nap.
S bíboran, busan
mint most a homok-
rónán nap zuhan,
furcsa fantomok:
száz álmom suhan
s tűnik és lobog,
mint most a homok-
rónán nap zuhan...

(Ford.:
Tóth Árpád)

Verlaine Paul: Az én meghitt álmom

Álom - T. de Lempicka másolat 1998.
(A kép forrása: www.hit.bme.hu)


E furcsa álom gyakran s mélyen talál sziven
egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret,
s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
és soha csupa másnak, s szeret s megért hiven.

Óh, ő megért hiven s csak ő látja, igen,

hogy átlátszó szivemben zord talány nem mered,
ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered,
izzadt és halvány orcám megfrissül szeliden.

Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? - nem tudom,

s neve? - emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet;

nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,

s bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek.

(Ford.: Tóth Árpád)

Verlaine, Paul: Őszi chanson


Stephanie-Zobrist: Ősz
(A kép forrása: www.artoffer.com/Stephanie-Zobrist/Galerie)



Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.

S én csüggeteg,
halvány beteg,
mig éjfél
kong, csak sirok,
s elém a sok
tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,
ősz! húllni már,
eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...

(Ford.: Tóth Árpád)