Kisteleki Ede (1861-1931): Búcsu a pusztától

 

Kék égnek ott fenn a fehér tejút dísze,

Ide lenn a földnek a zöld tükrű puszta.

Mint a vérkeringés áramlik a szívbe,

Minden földi szépnek ide vezet útja;

Meghajlok előtted napsugaras tájék!

A bálványimádó: köszöntelek téged,

Ifjan bölcsességért, majd ifjodni járék

Te hozzád szent vidék,

Varázsodban hivék

S arczodban szólt hozzám a dicső természet.

 

S mielőtt beállna rajtad az enyészet,

A bibliain szűz mezeidnek veszte,

Átzengeni vágylak, halhatatlan, téged,

Utolsó dalnokod, végső énekembe;

Mint az örök zsongás, levegőd zenéje.

Úgy hangozza szavam bájaidat egyben,

Bűvölő szépséged, melynek nincsen vége

És kezdete sincsen,

De miként az isten

Világát osztatlan, úgy érez a lelkem.

 

S összeszedem erőm, az ihlet dalomnak

Búzavetésében ne teremjen konkolyt.

Hasonlatos hozzám ő, a vak Sámson csak,

Végső hatalmával ki templomot rombolt;

Templomot építek énekemben, puszta!

Tünő csodáidnak, jelenségeidnek.

Dicsőség, szerelem mámorát megúszva,

Ki a partra értem,

Az egyetlen révben

Hű a nagy természet, hűtlenek a szívek.

 

A mindenség egyik szárnya fenn a nyílt ég,

Idelenn a puszta az ő másik szárnya,

Hol a teremtésnek alkonyata nincs még,

Lelkemet magukkal viszik szebb világba,

Hol a mulandóság gyászos hírnökéül

Nem engedik járni az elhervadást még;

Gyermekkorom, ahol vissza-visszatérül,

S hófehér virággal

Koszorúznak által

Édeni ábrándok, ahol nincsen árnyék.

 

Forró homlokomat engedd megfürdetnem

Óh föld! fűszálaid hűvös harmatában,

S széttekintvén rajtad a nagy végtelenben,

Az alkotás első hajnalát hadd lássam.

Fenn csillagok, pásztortüzek lenn lobognak,

A láthatár alján a színek derengnek,

Jelenj meg délibáb, ide varázsollak!

S kezdődjék a nóta,

Mintha hangja volna

A világosságot felhívó „legyen”-nek.

 

Hófehér tanyáknak ide száll galambja,

S a suhogó nyárfák lombzászlait látom.

Összefoly a tájék bűvös káprázatba,

A jövő a multtal ölelkező álom,

S a kettő határán hold s napot ha látnék

Együtt fenn az égen, oly félősen érzek…

S im egyszerre szétvál napsütés meg árnyék,

Ez a puszta sírja,

Közelg a pacsirta

S a kalászt köszönti diadalmas ének.

 

Forrás: A Természet 5. évf. 23. sz. 1902. aug. 1.

Kisteleki Ede (1861-1931): Közeleg a tél már…

 

Közeleg a tél már, a vadludak szállnak

S integet magához még egyszer a puszta,

Mielőtt a lassan elhallgató tájnak

Örök érverése álomba borulna;

Ott a tanyák szélén hívnak az ákáczok,

Sárga levélujjuk beinteget hozzám

S én a messzeségnek útlan nekivágok,

Melyről a köd oszlik szakadozva, lomhán.

 

Egybefolyhat fénnyel alaktalan árnyék

S túl e szürkeségen szemeim lezárva,

Én az éjben, ködben, mégis rád találnék

Szabad levegődről, pásztorok hazája;

Te vagy itten, érzem, ime hozzád jöttem,

A föld szépségéből valami hiányzik,

Míg az eget rajtad meg nem látom körben

S fölöttem a menyben egy más láthatárig.

 

S mikor itt lenn teljes a táj nagy ivedben,

Nézem a magasban a szebb horizontot,

Melyből ezüst szárnyú csillagja kirebben

A rejtelmes éjnek, az az égi bolt ott,

Mely a nappal kéklő sátorán túl mélylik

Felfelé az űrnek új láthatárába,

Melyen nyúl a tejút koszorúja végig,

Csillagbimbócskákból eggyé babonázva.

 

Szeretem e földet, szeretem végtelen,

Hol a nyáj kolompja harangoz a nyárnak,

Hol az alvó csend van nappal is éberen,

Amely fölött ősszel még a daruk szállnak;

Véget ér a puszta csodás bűbájával,

Költözik a daru, a délibáb ritka,

A felosztott földek, tanyák során által

Dúczból a galambok kelnek szárnyaikra.

 

Míg én benne fürdöm ama szent gyönyörben,

Mit e légóczeán nagy hullámin érzek,

Mintha vizek szárnya mozdulna köröttem,

Örök lebegését érzem itt a légnek;

Mély tengerek fölött szakadatlan elem,

Itt vagy kinn a pusztán, igaz otthonodban

S fölötted az éther, még nagyobb s végtelen,

Min angyalok járnak, melyen a menybolt van.

 

Először a földön indul meg a madár,

Neki iramodván mielőtt felszállna,

Ahányszor meglátlak mély kőszívű határ,

Ihletedtől lelkem egyszerre kap szárnyra;

És elzengi dalát, áttörve az árnyon,

Isten trónja alatt mozdulatlan függvén

S az alkotót magát sejtelmesen látom

Lenn a délibábon, a nagy puszta tükrén.

 

Forrás: A Természet 5. évf. 7. sz. 1901. dec. 1.

Kisteleki Ede: A költő égbe szállt

 Kisteleki Ede 1861-1931

Ábrányi Emil 1850-1920

- Ábrányi Emil szelleméhez -

A költő égbe szállt…

Hajó helyett, amelyre ülni készült,

Lejött a lángszekér és fölragadta

A csillagok közé,

Melyekre sokszor oly sóvárgva nézett –

S a halhatatlanságnak fényövével

Takarta be, mint szemfedővel.

Az arcán át derengett mindig itten

A lelke, mint egy Olymposi isten

Mosolya, és a testén átszűrődött

Földtúli szép valója, cikázva tükröt,

Mely fényhasábokkal a messzeségbe

Csillangatott; örök tavaszos játszin, -

Oly illatos fehéren,m int a jázmin.

Életbokrán nyíltak tova az évek,

Zengett kobzáról a szerelmi dal,

Érző szíve halálig fiatal.

Magyar földben fogant világnemes lélek,

Örök dísze maradt örök nemzetének,

Amely benne megmutatta,

Hogy odarendelték az üstökös rajba,

Melynek hivatása a végtelenen át

Felgyújtni sötétből a nagy teremtésben

Alvó világoknak keletkező sorát…

A Jézusi mély szív prófétai elme

Hangolta dalát emberszeretetre,

Testvéri sugallat kék-égbeli ihlet, -

Mely látja a képét mindenben az Egynek,

Kit fél a szegény nép, kérnek fejedelmek,

S múlhatlan uralma a földön a hit lett.

S mi ékül e zengő összhangba tolódott,

A gőg viharát, mely fagyasztja a lombot,

Csillapítja szünetlen érzés melegével,

A bilincsbe verő kéz megdermedve nyomban,

Ha éneket olvas, gyötrelmi kínokban

Lánglepte fejekre, s hős így ki merészel!

Szabadság idusát mind ünnepelte,

S dal gyöngysorát Időn évekbe szedte,

S szobrára Nemzetének fonta,

A szó, mely Márciusból fölvirágzott

Díszével elborítá a világot

S három színünk volt rajt’ a pompa.

S mi szép volt alkotás a természetben

Újjá teremté változatlan szebben

Az emberméltóság varázslatában.

Nyár, tél, a hold, a nap, az alkony, a hajnal

Birokra kelt az őket festő lanttal,

S ősz lett a tél s tavasz, ahol a nyár van.

A tó habján milljószor csillanó

A fényözön, kobzán úgy rezg a szó,

Amely nyelvünk égő napjából áradt,

Felhő az égen és vihar alant;

Úgy zúg a húr, mint félrevert harang

Dalába ha szabadság bonta szárnyat.

Diadalkapuján az embernemnek

Nemes vonásaid megcímeredtek,

S büszkén megyünk alatta mind tovább,

Látatlan szellemed örök emlékjel,

Amely tavasz-üdén beszórja fénnyel

Egyhangú lépteinknek a nyomát.

Gyászod megett fátyolba burkolódzva

Hárfám fejfádnál állt, heteknek óta

Megvártam, míg szellő aeoli húrján

Tisztelgve átsuhan ünneplő lépttel,

S lényeddel egyező oly hangot tép fel,

Mellyel Neved megörökítni tudnám!

Forrás: Vasárnapi Ujság 15. szám (67. évfolyam) Budapest, 1920. augusztus 15.