Kosztolányi az Új Szent János Kórház tornácán halála előtti időszakban
Forrás: kosztolyanioldal.hu
Elmondanám
ezt néked. Ha nem unnád.
Mult
éjszaka – háromkor – abbahagytam
a
munkát.
Le
is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött
tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak
forgolódtam dühösen az ágyon,
nem
jött az álom.
Hívtam
pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig
olvasva s mérges altatókkal.
Az,
amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta
szívem negyven cigarettám.
Meg
más egyéb is. A fekete. Miden.
Hát
fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok
szobámba le-föl, ingben,
köröttem
a családi fészek,
a
szájakon lágy, álombeli mézek
s
amint botorkálok itt, mint a részeg,
az
ablakon kinézek.
Várj
csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te
ismered a házam,
s
ha emlékezni tudsz a
hálószobámra,
azt is tudhatod,
milyen
szegényes, elhagyott
ilyenkor
innen a Logodi-utca,
ahol
lakom.
Tárt
otthonokba látsz az ablakon.
Az
emberek feldöntve és vakon
vízszintesen
feküsznek
s
megforduló szemük kancsintva néz szét
ködébe
csalfán csillogó eszüknek,
mert
a mindennapos agyvérszegénység
borult
reájuk.
Mellettük
a cipőjük, a ruhájuk
s
ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet
ébren szépítnek álmodozva,
de
–mondhatom- ha így reá meredhetsz,
minden
lakás olyan, akár a ketrec.
Egy
keltőóra átketyeg a csendből,
sántítva
baktat, nyomba fölcsörömpöl
és
az alvóra szól a
harsány
riasztó: „ébredj a valóra.”
A
ház is alszik, holtan és bután,
mint
majd száz év után,
ha
összeomlik, gyom virít alóla
s
nem sejti senki róla,
hogy
otthonunk volt-e vagy állat óla.
De
fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami
tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve
és szilárdul, mint a hőség.
Az
égbolt,
egészen
úgy, mint hajdanába rég volt,
mint
az anyám paplanja, az a kék folt,
mint
a vízfesték,mely irkámra szétfolyt,
s
a csillagok
lélekző
lelke csöndesen ragyog
a
langyos őszi
éjjelbe,
mely a hideget előzi,
kimondhatatlan
messe s odaát,
ők,
akik nézték Hannibál hadát
s
most néznek engem,aki ide estem
és
állok egy ablakba, Budapesten.
Én
nem tudom, mi történt vélem akkor,
de
úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s
felém hajol az, amit eltemettem
rég,
a gyerekkor.
Olyan
sokáig
bámultam
az égbolt gazdag csodáit
hogy
már pirkadt is keleten s a szélben
a
csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek
és távolba roppant
fénycsóva
lobbant,
egy
mennyei kastély kapuja tárult,
körötte
láng gyult,
valami
rebbent,
oszolni
kezdett a vendégsereg fent,
a
hajnali homály mély
árnyékai
közé lengett a báléj,
künn
az előcsarnok fényárban úszott,
a
házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő
úr, az ég óriása,
a
bálterem hatalmas glóriása
s
mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk
női suttogás,
mint
amikor már vége van a bálnak
s
a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy
csipkefátyol
látszott,
amint a távol
homályból
gyémántosan
aláfoly,
egy
messze kéklő,
Pazar
belépő,
melyet
magára ölt egy drága, szép nő
és
rajt egy ékkő
behintve
fénnyel ezt a tiszta békét,
a
halovány ég túlvilági kékét,
vagy
tán egy angyal, aki szűzi
szép
mozdulattal csillogó fejékét
hajába
tűzi
és
az álomnál csendesebben
egy
arra ringó
könnyücske
hintó
mélyébe
lebben
s
tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán
amíg vad paripái futnak
a
farsangosan lángol Tejutnak
arany
konfetti-záporába sok száz
batár
között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva
álltam
s
a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az
égbe bál van,m inden este bál van
és
most világolt föl értelme ennek
a
régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei
hajnalba hazamennek
fényes
körútjain a végtelennek.
Virradtig
maradtam
így és csak bámultam addig.
Egyszerre
szóltam: hát te mit kerestél
ezen
a földön, mily kopott regéket,
miféle
ringyók rabságába estél,
mily
kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy
annyi már múlt, annyi sok deres tél
és
annyi rest éj
s
csak most tűnik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj,
ötven éve – szívem visszadöbben –
halottjaim
is itt-ott, egyre többen –
már
ötven éve tündököl fölöttem
ez
a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki
látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval
bevallom néked, megtörötten
földig
hajoltam s mindezt megköszöntem.
Nézd
csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s
azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de
pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni
kezdtem ekkor az azúrnak,
annak,
kiről nem tudja senki, hol van
annak,
kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony
ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy
érzem én, barátom, hogy a porban,
hol
lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis
csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége
voltam.
Forrás:
Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó
1991.
