KERESZTÉNY
MAKÁMA
Mint a régi szentek száján írt szalag kilóg –
úgy e versből e prológ.
Egy középkormélyi theológ – gondolhatta,
gondolom – (nem skolasztikus talán – ki üvegből fújja várát színtelenre – hanem
kinek üveget fest lelke szennye – kinek minden régi szó egy régi kép – testi
misztikus talány – mert az eszme hűs, átlátszó, tiszta, színtelen üveg – s csak
a test a misztikus, vak, s szennye szín és bűne szép) – egy ily ős poétadoktor:
nagy palást, tanársüveg – bájos régi doktorom – gondolhatta, gondolom – úgy
mint én diákkoromban – pécsi kis templomban – volt török mecsetben, pillér
rejtekén – zöldet látva, szédelegve illatsúlyos tömjénfüsttől – ideges gyerek,
szegény – nézve nagy bizonytalan, hogy az oltár gyertyája füstöl – láthatatlan
száll a füst, hőn-olajzó gyertyapára: - látni mégis, mert mögötte... reszket
az... aranyangyal... lába szára... – elcsavart barokk lábszára, sűrűn arannyal
eresztett –mint hőforrás forró fürdejében gőzringatva reszket – meztelen. –
*
„Elhiszem, mert esztelen.” –
Kép a szó és test a kép és szó szerint a régi
Írás – hogy az Úr saját alakját adta volt az ősagyagnak – istenképet az
embernek, bár az Isten testtelen. – Testtelen és képtelen – testtelen, mert
végtelen – végtelen és kezdtelen – elhiszem, mert esztelen – (gondolhatta,
gondolom) – esztelen, mert végtelen, mint maga mélye az anyagnak. –
Így „Az Úr kezében élünk”... egy óriási Kéz –
szó szerint a testi kéz és végtelen
tárt tenyerén mozgunk mi aprók – (képzeld bájos doktorunkat kúszni turpi
méltósággal – a hüvelyk alatti bütykön... ilyet tán már álmodál... – vagy szép
nőt kínál a Nagy Kéz. ízes étket drága tál) – szó szerint – test szerint -: mid
az Úr kezén mi aprók, szende szentek, ravasz rablók, - én... te... mind... –
(ez egy óriási Kéz) – itt úgy mit Amerikában, mindenütt a tenyerén, mert
mindenütt van az egész – mindenütt van minden sejtje, minden sejtje végtelen –
(képzelem, mert képtelen) – mindenütt épen tenyérrel emel e nagy égi Kéz. –
Néztél már kacsót nagyítón? ujja vastag, ránca
mély, pórusokkal árkos. – Képzeld most, hogy pórusa tágul, ránca szétmegy, kék
ere mállik – szertehíznak ujjai; s nagy nagyítód távolítva már a kéz egy sárga
táj – nyúlt, alig hullámos, mind a láthatárig – és e sárga tájon minden-minden
rajta – egy-egy tornyos város, mint egy cifra torta – hegy... kazal... víz...
nagy hajó – messze sínen éjhált waggon... szaladó masínatáltos – itt úgy mint
Amerikában... rajta fellegkarcoló – rajta jár, ki merre megy – mindenütt van:
ezeregy –minden alatt, mindenütt e sárga Kéz – térdem alatt pécsi kis
templomban – (gondolám diákkoromban) – kóruson, földszinten, rajta térdel
minden néki hódoló – szinte rémlik üvegárnya, fürtbe, levegőbe – hogy a
szószéket, papostul, tartja lebegőbe – s talpa alatt a pillérnek rajza terped e
tenyérnek messze málló jósvonások nagy memento „M”-je vásog – minden alatt a
nagy „M” láttalan és sejttelen – mérő szemeink elől a méretlenbe szétfolyó –
mert egy tejes végtelenség minden isten-sejt-elem – végtelenbe vastagodva Isten
minden ujja szétáll – olyan nagy, hogy meg se látod, mert csupán a határt látod
s ez határ nélkül való. – E tenyérnek bőre színén mozog hát a féregember – nem
mint egy kató-bogár, mely ujjról ujjra sétál: - még a szomszéd pórusig sem
álmodhatik sejteni...
Ó, ha egyszer ez a nagy Kéz le találna ejteni!
- Vagy leejt, ha meghalok? – Szédültem
diákkoromban – pécsi kis templomban – szédültem és reszkettek az aranylábú
angyalok.) –
Ó, nem ejt, hová is ejtene le – ahol őrt nem
állna tárt tenyere? – Hanem minket, akik itt – kívül húsa végtelenjén –
végtelenje színe fennjén – kivirágzunk egy kicsit – egyenkint e roppant – kéz a
nagy sötét Maroknak tompa végtelenébe roppant – és szorít, szorít, szorít – úgy
mint rég a bájos Doktort, a középkorit: - előbb szemét elborítá – aztán lelkét
kiszorítá – aztán húsát szétporlítá – aztán-aztán mindmaig – őrli-őrli
csontjait...
Forrás:
Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó
1991.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése