József Attila: Kiáltunk Istenhez

Isten!

Kiáltunk hozzád:

Légy a mi érző, meleg bőrünk,

Mert megnyúztak bennünket,

A fájdalomtól már semmit se látunk

És hiába, hiába tapogatózunk,

Nem érezzük meg a dolgokat,

Csak azt, hogy irtózatosan fájnak.

Mi haszna, ha tudjuk, de nem látjuk,

Hogy belőlünk lobbannak ki tavasszal a rügyek,

Hogy fáradságnál hősebb a karunk

S agyunk robbantóbb minden dinamitnál.

Szavunk gyapjúja megpörkölődik

És keserű füstként hordozza a szél,

Mert nem takarózik senki sem bele.

Mindenkiből kicsurog a lelkünk,

Mint rozsdalyukasztotta kannákból a tej.

Szeretetünkkel sajttá ojtjuk mégis,

Hogy legalább a fiaké legyen,

Mert most leaggathadd magadról a csillagokat,

Itt a garasok fénye maradandóbb.

S nem fogad az asztalához senki,

Hegyek barlangos gyökereit rágjuk,

Az égen sem nap – aranytallér ragyog,

A mezőkön kutyatej sem érik.

Ó, légy a mi érző, meleg bőrünk,

Hogy a fájás leperegjen rólunk,

Mint a ludak tolláról a víz,

Hogy végre egyszer megfaraghassuk már

A márványszobrot és a deszkalócát –

Nem akarjuk, hogy holnapra maradjon

S a vizeken már delelnek a felhők,

Eztán már az árnyak sokasodnak,

Dologvégzetlen kell, hogy hazatérjünk,

Meghálni lecsukódó szemeid alá.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.