Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Kosztolányi az Új Szent János Kórház tornácán halála előtti időszakban

Forrás: kosztolyanioldal.hu

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.

Mult éjszaka – háromkor – abbahagytam

a munkát.

Le is feküdtem. Ám a gép az agyban

zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,

csak forgolódtam dühösen az ágyon,

nem jött az álom.

Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,

százig olvasva s mérges altatókkal.

Az, amit írtam, lázasan meredt rám.

Izgatta szívem negyven cigarettám.

Meg más egyéb is. A fekete. Miden.

Hát fölkelek, nem bánom az egészet,

sétálgatok szobámba le-föl, ingben,

köröttem a családi fészek,

a szájakon lágy, álombeli mézek

s amint botorkálok itt, mint a részeg,

az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?

Te ismered a házam,

s ha emlékezni tudsz a

hálószobámra, azt is tudhatod,

milyen szegényes, elhagyott

ilyenkor innen a Logodi-utca,

ahol lakom.

Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon

vízszintesen feküsznek

s megforduló szemük kancsintva néz szét

ködébe csalfán csillogó eszüknek,

mert a mindennapos agyvérszegénység

borult reájuk.

Mellettük a cipőjük, a ruhájuk

s ők a szobába zárva, mint dobozba,

melyet ébren szépítnek álmodozva,

de –mondhatom- ha így reá meredhetsz,

minden lakás olyan, akár a ketrec.

Egy keltőóra átketyeg a csendből,

sántítva baktat, nyomba fölcsörömpöl

és az alvóra szól a

harsány riasztó: „ébredj a valóra.”

A ház is alszik, holtan és bután,

mint majd száz év után,

ha összeomlik, gyom virít alóla

s nem sejti senki róla,

hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,

valami tiszta, fényes nagyszerűség,

reszketve és szilárdul, mint a hőség.

Az égbolt,

egészen úgy, mint hajdanába rég volt,

mint az anyám paplanja, az a kék folt,

mint a vízfesték,mely irkámra szétfolyt,

s a csillagok

lélekző lelke csöndesen ragyog

a langyos őszi

éjjelbe, mely a hideget előzi,

kimondhatatlan messe s odaát,

ők, akik nézték Hannibál hadát

s most néznek engem,aki ide estem

és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,

de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem

s felém hajol az, amit eltemettem

rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig

bámultam az égbolt gazdag csodáit

hogy már pirkadt is keleten s a szélben

a csillagok szikrázva, észrevétlen

meg-meglibegtek és távolba roppant

fénycsóva lobbant,

egy mennyei kastély kapuja tárult,

körötte láng gyult,

valami rebbent,

oszolni kezdett a vendégsereg fent,

a hajnali homály mély

árnyékai közé lengett a báléj,

künn az előcsarnok fényárban úszott,

a házigazda a lépcsőn bucsúzott,

előkelő úr, az ég óriása,

a bálterem hatalmas glóriása

s mozgás, riadt csilingelés, csodás,

halk női suttogás,

mint amikor már vége van a bálnak

s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol

látszott, amint a távol

homályból

gyémántosan aláfoly,

egy messze kéklő,

Pazar belépő,

melyet magára ölt egy drága, szép nő

és rajt egy ékkő

behintve fénnyel ezt a tiszta békét,

a halovány ég túlvilági kékét,

vagy tán egy angyal, aki szűzi

szép mozdulattal csillogó fejékét

hajába tűzi

és az álomnál csendesebben

egy arra ringó

könnyücske hintó

mélyébe lebben

s tovább robog kacér mosollyal ebben,

aztán amíg vad paripái futnak

a farsangosan lángol Tejutnak

arany konfetti-záporába sok száz

batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam

s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,

az égbe bál van,m inden este bál van

és most világolt föl értelme ennek

a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek

tündérei hajnalba hazamennek

fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig

maradtam így és csak bámultam addig.

Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél

ezen a földön, mily kopott regéket,

miféle ringyók rabságába estél,

mily kézirat volt fontosabb tenéked,

hogy annyi már múlt, annyi sok deres tél

és annyi rest éj

s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,

jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –

halottjaim is itt-ott, egyre többen –

már ötven éve tündököl fölöttem

ez a sok élő, fényes égi szomszéd,

ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.

Szóval bevallom néked, megtörötten

földig hajoltam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem

s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,

de pattanó szívem feszítve húrnak

dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,

annak, kiről nem tudja senki, hol van

annak, kit nem lelek se most, se holtan.

Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,

úgy érzem én, barátom, hogy a porban,

hol lelkek és göröngyök közt botoltam,

mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak

vendége voltam.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.