AMBRUS ZOLTÁN (1861-1932)

Élete. Ambrus Zoltán 1861. február 22-én született Debrecenben. Családja (régi nemes család) a Székelyföldről származik; atyja A. József, anyja Spett Vilma. Atyja a szabadságharcot végigküzdvén nevelő, majd vasúti tisztviselő lett s így került el szülőföldjéről. A. Z. tíz éves koráig Debrecenben, Bihar-Mezőkeresztesen és Nagykárolyban élt. Itt kezdte a gimnáziumot 1870-ben, de a vizsgálatot az első osztályból már a pesti piarista gimnáziumban tette le. Itt végez a II-IV. osztályt, a négy felsőt pedig a II. kerületi (Budapesti kir. egyetemi) főgimnáziumban 1878-ig. 1878-82-ig elvégezte a jogot a budapesti egyetemen s abszolutóriumot szerzett. Ezenkívül Párizsban a Sorbonne-ban s a Collége de France-ban is hallgatott előadásokat. Első dolgozata a Fővárosi Lapok 1879. évfolyamában jelent meg (283. sz. dec. 10.) T. Z. jegy alatt: előleges ismertetése Björnson Leonarda c. színművének, melyet aznap este adtak először a Nemzeti Színházban. Vadnai Károly felszólítására főképp könyvismertetéseket írt a F. :-ba T. Z. és Spectator néven (így: Zola Naná-járól, mely akkor újdonság volt, 1880., 46.; Jókai újabb regényeiről, 1881., 80., 81.; Kiss József költeményeiről, 1882, 26. stb. Londonban jártakor jelen volt br. Orczy Bódog Il rinnegato c. operájának első előadásán, melynek librettója Kemény Zord Idő-jéből készült; érdekes tudósítása erről 1881, 160.)

1882-ben kezdte meg szín-bíráló működését Verhovay Függetlenség-ében (- s jegy alatt s névtelenül), majd, mikor Péterfy Jenő kilépett az Egyetértés szerkesztőségéből, ajánlatára (1883.) ő lett az E. színi kritikusa. Ettől kezdve rendesen dolgozott a lapokba: a Budapesti Hirlapba f. p. jegy alatt akadémiai tudósításokat (1883-4.), a Nemzetbe (1885.) Flaneur álnéven párisi tárca-leveleket írt, 1884. már a Budapesti Szemle is közöl tőle egy magvas tanulmányt Bourget-ról (A pessimismus egy új bírálója). Az Ország Világba (1886-8) kezdett tollrajzokat írni Május álnéven s itt jelent meg Messziről jött levelek c. első elbeszélése is (1886, 52.). Az O. V. tudniillik tárcapályázatot hirdetett, melyre 103 pályamű érkezett be. A bírálók, köztük Ágai Adolf, két pályaművet találtak a jutalomra érdemesnek: A proletárok s a Messziről jött levelek címűt, s „a legnagyobb zavarban voltak,hogy melyiknek adják a pályadíjat” – mint a jelentés mondja. végre a két egyformán érdemes munka közül sorshúzás útján (!) A proletárok-nak ítélték oda a nyolc darab cs. és kir. aranyat. Szerzője Bársony István volt. A másik munkának jeligés levelét is felbontották, melyből Rab Jenő név tűnt elő, „egy előttünk teljesen ismeretlen név az irodalomban”. Ez a története A. Z. első novellájának. Nb. mikor ezen a pályázaton részt vett, már előbb is dolgozott az O. V.-ba s 1886. már több tollrajza menet meg. A Pesti Naplóba (1888-9.) szintén írt színházi tudósításokat s egy-két cikke Keszler József Harmonia-jában, Szana Koszoru-jában, a Magyar Salon-ban s a Vasárnapi Ujságban is megjelent.

1882. december 22-től kezdve körülbelül 15 évi a Magyar Földhitelintézet tisztviselője volt, de mikor írói és hírlapírói munkássága mind jobban elfoglalta, lemondott állásáról s azóta csak az irodalomnak él.

Szépirodalmi munkáinak legnagyobb része a Hétben (1890-1905) és az Új Időkben (1897-1911) jelent meg. Különösen sokat dolgozott a Hétbe, hol majdnem száz álnevet és jegyet használt (Ygrec, Csongor, Idem, Masque, Tiborc stb.). Dolgozótársa volt még a Pesti Naplónak (a kilencvenes évek vége felé), a Magyar Hirlapnak (1891-), Az Ujságnak (1903-), Bródy Jövendőjének (1903-5), a Nyugatnak (1908-), a Magyar Nemzetnek (1910-13), a Pesti Hirlapnak (1900 első éveiben), a Magyar Figyelőnek (1911-), újabban az Estnek és a Világnak. A Szerda c. folyóirat irodalmi rovatának vezetője volt (1906).

Szerkesztette az Új Magyar Szemlét (1900) dr. Blaskovich Sándorral s a Klasszikus Regénytárat (1904-11) dr. Voinovich Gézával együtt.

Többször megfordult Ausztriában, Németországban, Svájcban, Franciaországban, Belgiumban, Olaszországban, volt Angliában és Romániában is.

Neje Ambrusné Benkő Etelka, a M. kir. Operaház jeles művésznője.

Tagja volt a Nemzeti Színház drámabíráló bizottságának s 1910 elnyerte a Lipótvárosi Kaszinó irodalmi díját. A Petőfi Társaság 1891., a Kisfaludy Társaság 1899. választotta tagjává. Itt 1903. márc. 25. tartotta meg székfoglalóját Bartók Lajosról (megj. Kisf. Társ. Évlapjai. 38. k. 1904. Beöthy Zsolt bevezető beszédével együtt). A M. Tud. Akadémia 1911. évi ápr. 27. választotta tagjai közé. Székfoglalóját (A háború c. elb., megj. Nyugat 1915. I. 464. 524.) 1915. márc. 22. tartotta meg. 1917 júniusától kezdve a Nemzeti Színház igazgatója.

Munkái. 1. Három novella (Pókháló kisasszony Tóth Béla és Tutsek Anna egy-egy novellájával együtt). A Magyar Hirlap rendkívüli könyvmelléklete. Budapest, 1893. – 2. Ninive Pusztulása és egyéb történetek. Athenaeum olvasótára. 1895. (Tartalma: Ninive pusztulása. Melancholie. A karperec. A szerelmes gladiátor. Telepathia. Peabody. Nyári est. A Montbars-vivócsel. Világos éjszaka. Ábránd. Levelek). – 3. Szeptember. Regény. Ath. Olvasótára. 1897. (Előbb megj. Hét. 1895. 25-44., harmadszor Őszi napsugár címen. A. Z. Munkái. VIII. 1907. Franciául: Soleil d’automne. Bibliothéque Hongroise de la Revue de Hongrie. II. Paris. 1910. Salgó Ernő bevezetésével). – 4. Pókháló kisasszony. Ath. kiad. 1898. (Tartalma: Pókháló kisasszony. Mese a halászról és a tengerészről. Aqua vitae. A jaguár és a kígyó. Liliputi történet. Dom Gil, a zöld nadrágú. Olajfák és narancserdők. Finish. A szegény Király Feri. Fokról-fokra.) – 5. Hajótöröttek. Magyar Könyvtár. 56. Év. n. (1898) (Tartalma: Lórántfy özvegye. Nicaragua őrnagy. Dél királynője. Az elégtétel. Bucsu. Casanova. Gyűlölet. Brunswick). – 6. A gyanú és más elbeszélések. Egyet. Regénytár. XV. 16. Év n. (1900.) (Tartalma: A gyanú. A Király Idyllekből. A stefanopoliszi szerződés. A nimfák és szatirok. – A gyanú először a M. Hirlapban jelent meg névtelenül, harmadszor A. Z. Munk. VIII. 1907. – Németül: Der Verdacht, Verlag von Otto Zöphel. Leipzig Év n., legutóbb más fordításban a bécsi Zeit közölte). Négy felvonásos mozi-darabbá alakítva 1917 szeptemberében játszották Budapesten először. – 7. Árnyék-alakok. Magy. Kvt. 204. Év. n. (1901.) (Tartalma: Az ispilánti lányok. Máli néni. A gerolsteini nagyhercegnő. Az ördög felesége. Don Perez. Gauthier Margit halála. A porcellán). – 8. Giroflé és Firofla. Színes Könyvek. Két kötet. 1901. (Először Uj Idők. 1899, 1-22., harmadszor A. Z. Munk. IX. 1908. Németül is megjelent újságban). – 9. Berzsenyi báró és családja. M. Kvt. 284-5. Év. n. (1902). (Az összes Berzsenyi-dialógusok a Hétben jelentek meg 1899-1902. Ygrec álnéven, azután A. Z. Munk. IV. 1906). – 10. Kevélyek és lealázottak. M. Kvt. 328. Év. n. (1903). Tartalma: Bob az oroszlán. Rozgonyi Cecelle, Roland, A bicikli király, Esteban testvére, Vegyes kiadások, Király Idill). 11-14. Ambrus Zoltán Munkái: I. II. Midás király. (Először M. Hirlap 1891. 187. – 1892. 80. 144 folytatásban címes fejezetekkel és három részben: Kávé korszak. Mesés korszak. Arany korszak. A címek a 2. átdolgozott kiadásban elmaradtak s három rész helyett hat részre van osztva. Olaszul: Mida moderno. Societá Editrico Laziale. Roma. Év n. R. Larice fordításában). III. Álomvilág. Elbeszélések. IV. Berzsenyi báró és családja. Révai kiadása. 196. – 15-18. A. Z. Munkái: V. Solus Eris. (Először Hét. 1902. 51. 52. 1903. 1-22. – Ebben a kötetben A gondolatolvasó és Góliáth c. elbeszélések is). VI. A berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye. (Először Hét. 1903-5). VII. Törpék és óriások. Elbeszélések. VIII. Őszi napsugár. A gyanú. (Ebben a kötetben még: Király Idillek. A nimfák és szatirok. Vasárnap) Révai kiad. 1907. – 19-22. A. Z. Munkái: IX. Giroflé és Girofla. A türelmes Grizeldisz. (Az utóbbi először Uj Idők. 1907. 23-26. Ebben a kötetben még: Hamupipőke. Törpék.) X. Leányok asszonyok. Elbeszélések. XI. Budapesti mesék. Elbeszélések. XII. Furcsa emberek. Elbeszélések. Révai kiad. 1908. – 22. Kegyelemkenyér. Mozgó Könyvtár. 34. Év n. (1909). (Ebben a füzetben még: Imogén. Uj világ). – 23. Ámor és a halálfej. M. Kvt. 540. Év n. (1909). (Tartalma: Hat év. Egy kis tévedés. A bazár ég. A pazarló asszony). – 24. Téli sport és egyéb elbeszélések. M. Kvt. 562. Év n. (1909). (Tartalma: Téli sport. Az örökség. Kínos Kötelesség. A nagy Bucsay. A barát vizet prédikál. A politika). – 25. Az  utolsó jelenet. Mozgó Kvt. 45. Év n. (1910) (Ebben a füzetben: Mint toll a szélben. Egy szép nap). – 26. Jancsi é Juliska és egyéb elbeszélések. M. Kvt. 584. Év n. (1910). Tartalma: Jancsi és Juliska. Mély csend. Temetésen. Pályakezdés. Overworking.). – 27. Lillias. M. Kvt. 602. Év n. (1910). (Tartalma: Lillias. Megalkuvás. A temetőben). – 28. Ifjuság. Nyugat Könyvtár. 12. Év n. (1910). (Tatalma: Ifjúság. Uj idők. Kaland. Győzelmes harc. A haldokló előszobájában). 29. Kultúra füzérlánccal. Elbeszélés. A Nyugat kiad. (1910) a borítékon 1911. – A hét elbeszélésből álló ciklus először Uj Idők 1908, 39., 53. 1909. 7., 14. 1910. 12., 15., 38., 44. Ebben a kötetben még: Húszéves háború. A kavics). – 30. Mozi Bandi Kalandjai. Húsz eredeti rajzzal. Év n. (1913). (Először Nyugat. 1912. II. Ebben a kötetben még: Versenyek. Gép-korszak. Karácsony előtt). – 31-34. A. Z. Munkái: XIII. A tegnap legendái. Tollrajzok. XIV. Vezető elmék. Irodalmi karcolatok. XV. Nagyvárosi képek. Tollrajzok. XVI. Régi és új világ. Elbeszélések. Révai kiad.1913. – 35. Régi és új színművek. Színházi bírálatok. M. Kvt. 735-6. Év n. (1914). – 36. Színházi esték. Az Élet könyvei. 1914. (Második kiadása új címlappal év n. 1917). 37. A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések. Athenaeum kiad. 1915. (Tartalma: A tóparti gyilkosság. Családalapítás. A házibarát. Bajnokok). – 38. Régi és új színművek. Színházi bírálatok. Második sorozat. M. Kvt. 845-6. Év n. (1917).

Igen sok novellája jelent meg németül (újságokban), több franciául és angolul is. Nb. az 1913-ig kisebb kiadásokban megjelent novellái összes munkáiban is mind megvannak a 29. és 30. számot kivéve. Sok ismertetése, bírálata, cikke és tollrajza nincs meg a felsorolt gyűjteményekben. Ezek még összegyűjtésre várnak.

Fordításai: Cherbuliez: Holdenis Meta. Egyet. Regényt. III. 7., 8. 1888. (2. kiadása a Klasszikus Regénytárban 1904). – 2. Cherbuliez: Miss Rovel. Egyet. Regényt. V. 17., 18. 1890. – 3. Francia elbeszélők Tára. M. Könyvt. 17. Év n. (1897) (Maupassant, Gréville, Ricard, Chavelle, Bonsergent novellái. – 4 Bisson: Az államtitkár úr. Főv. Színházak Műsora. 3. (régi számozás (1898. – 5. Grillparzer: Medea. U. ott 15. 1898. – 7. Francia elbeszélők Tára. II. M. Kvt. 98. Év n. (1899) (Daudet, Harry Alis, Malic, Epheyre novellái, a többit Tölgyessy Margit fordította). – 8. Anatile France: Régi dolgok. M. Kvt. 140. Év n. (1899) (Először Bp. Szemle. 1889). – 9. Francia elbeszélők Tára. III. M. Kvt. 161. Év n. (1900) (About s Maxime Paz novellái, a többit Hevesi Sándor fordította). – 10. Flaubert: Bovaryné. Klasszikus Regénytár. 1904. (Először csonkán Uj Magyar Szemre 1900). – 11. Maupassant: Gyöngy kisasszony. M. Kvt. 405. Év. n. (1905). – 12. Hervieu: Ismerd meg magadat! M. Kvt. 581-2. Év n. (1910). – 13. Brillat-Savarin: Az izlés fiziologiája. 1912. (Leányával, Ambrus Gizellával együtt). – 14. Ibsen: Rosmersholm. M. Kvt. 820-22. Év n. (1916).

Ezeket s egyéb fordításait (pl. Malot: Marichette-je, mely a Budapesti Hirlapban jelent meg a nyolcvanas évek elején) mindkét nyelv tökéletes tudása, ízlés és műgond jellemzi. Legművészibb köztük Flaubert-fordítása.

Irodalom (időrendben). 1887: Ország Viálg. 52. (arckép). – 1888: M. Salon. VIII. (arck.). – 1889: Pesti Napló. 41. – 1890: Hét. 42 (arck.) – 1891: Szinnyei: Magyar Irók I. Magyar Hirlap. 187. – 1893: Pallas Nagy Lexikona. – 1899: Uj Idők. 6. (arck.). Hét 52. (arck.). – 1904: Kisf. T. Évl. 38. (székfoglalója). – 1907: Uj Idők. 26., 46. (képpel, mely otthonában családjábal ábrázolja). – 1908: Revue de Hongrie II. 31. (Salgó Ernő: Z. Ambrus). Réger Béla: Mikszáth, Herczeg, Ambrus, Szentgotthárd. – 1911: Tagajánlások 1911-ben. M. Tud. Akadémia. Révai Nagy Lexikon I. – 1912. M. Tud. Akadémiai Almanach. – Ferenczi Zoltán. A magyar irodalom történet e1900-ig (A Műveltség Könyvtárában 610-12). Az Érdekes Ujság Dekameronja II. Év. n. (arckép és igen rövid önéletrajz). – 1917: A Cél 3. Élet 11. Nyugat 6. (Ignotus). Érdekes Ujság 33. (arck.) Pesti Napló 69., 76. (Schöpfin A.)

Munkáinak ismertetését s a többi rá vonatkozó cikket l. Hellebrant: M. Philologiai Irodalom 1890-1916.

Ambrus Zoltán írói pályája négy évtizedre terjed. Ez alatt a négy évtized alatt nagy munkásságot fejtett ki minden reklámot és népszerűséghajhászást kerülve. Szinte sokallhatjuk azt a szerénységet, mellyel minden feltűnést kerülni iparkodott s azt az arisztokratikus tartózkodást, mellyel a nagyközönséggel szemben viselkedett. Neki elég volt, hogy író- és hírlapíró-társainak kis köre kezdettől fogva elismerte kiváló írói tulajdonságait. A közönség kegyét sohasem kereste s nem alkalmazkodott ízléséhez, nem írt divatos dolgokat, hogy a figyelmet magára vonja, nem írt színdarabot sem, hogy a színpadi siker nevét ismertté tehette volna. Munkáinak összegyűjtésével keveset gondolt. Legkiválóbb regényét, a Midás királyt, mely 1891-2-ben jelent meg egy újságban, csak tizennégy év múlva adja ki önállóan. Ha novelláiból egy-egy kötetre valót összegyűjt, ezek sorozatos gyűjteményekben eldugva, silány külső köntösben jelennek meg. Huszonöt évnek kellett eltelnie írói működésének kezdete óta, mikor végre megindulhatott munkáinak szép kiállítású összes kiadása, mely csak 1913-ban fejeződött be.

Csak most, mikor munkáit együtt látjuk és nyugodtan, többször is elolvashatjuk, nem úgy, mint azelőtt, lapokból, folyóiratokból sietősen, sokszor nem a kellő hangulatban, csak most látjuk igazán, milyen kiváló írónk Ambrus Zoltán. Ez ugyan nem új felfedezés, benne volt eddig is a köztudatban, Ambrust a sajtó és utána a közönség jeles írónak tartotta, de ennek a véleménynek igazságáról csak munkáinak megjelenése után bizonyosodhattunk meg teljesen.

Itt az ideje, hogy az irodalomtörténet is komolyan foglalkozzék munkásságával. Eddig keveset írtak róla, értékeset alig (néhány jeles ismertetés kivételével), inkább rövid és majdnem kivétel nélkül elismerő cikkeket kötetei megjelenésekor. Ez a tanulmány az első, melynek az a célja, hogy tudományos tárgyilagossággal és gonddal lehetőleg hű irodalmi arcképet adjon írónkról. Nem akar kimerítő lenni, nem is lehet, mert Ambrus nem olyan író, akinek munkásságát ilyen rövid dolgozat kimeríthetné. Csak úttörő előmunkálat kívánna lenni, mely megindítaná a komolyabb Ambrus-irodalmat. Kívánom, hogy minél több jó dolgozat feledtesse el ezt az elsőt, melynek az az egy érdeme talán megvan, hogy nagy szeretettel készült.

I. Regényei

Legelőször négy regényéről s egy hosszabb novellájáról szólunk. tartalmi vázlatot is fogunk adni mindenikről, mert nem vagyunk azokkal egy véleményen, akik ezt fölöslegesnek tartják. Igaz,hogy valamely munka tartalma, bármily sikerült legyen is, csak száraz vázlat marad, de mégis jó felvilágosítás annak, aki nem olvasta a munkált s jó emlékeztető annak, aki régebben olvasta. A fejtegetés mindig világosabb az olvasó előtt, ha tartalom előzi meg, ez kétségtelen. A tudományos tárgyalásban pedig mégis csak a világosság az első, még a művészi forma rovására is.

Midás király. Biró Jenő tehetséges festő, aki évekig él Párizsban s itt a nagy mesternek, Darzens-nak tanítványa és barátja. A kacér Darzensné a szeretője lesz. Azelőtt egy spanyol piktor volt a választott, kiből az ügyes és nagy befolyású asszony híres embert csinált. Biró nem kér az ilyen dicsőségből s hazamegy rajztanárnak és szegény embernek. Nem keresi az emberek kegyét, nehezen is boldogul, törtető kollégái mindenhol háttérbe szorítják. Ekkor ismerkedik meg a gyönyörű szép Völgyesy Bellával, egy előkelő családból való, de nagyon szegény leánnyal, kit feleségül vesz. Imádja feleségét, idillikusan boldog életet élnek, de a szegény kis Bella fia születése után elhal tüdőbajban, s Biró maga marad a kis fiával. Lassankint kivásik kétségbeeséséből és érzéketlenségéből, dolgozik fiáért. Egy külföldi mulatós uralkodóhercegnek megtetszenek a képei, mindet megveszi, sőt Birót magához hívja Franciaországba. Itt él a herceg társaságában s megismerkedik Galanthay Masa grófnővel, aki huszonöt milliónyi forintnyi vagyona mellett hóbortos kis művészleány. Halálosan beleszeret a festőbe s maga vall neki szerelmet. Biró, aki vonzódik hozzá s fia jövőjét is biztosítani akarja, feleségül veszi. Most a szerencse, mely eddig makacsul elkerülte, valósággal üldözni kezdi, Monte-Carlóban óriási vagyont nyer, tehát nem szorul a feleségéére, híres lesz, mint festő is s minden arannyá válik a kezében, mint Midás-királyéban. Mindenki irigyli és boldognak hiszi, pedig nem az. Bellát nem tudja feledni s kínozza a lelkiismerete, hogy Masát megcsalta, mikor igazi szerelem nélkül vette el. Ez a lelkiállapota öngyilkosságba kergeti.

A regénynek, hogy a kifogásokkal kezdjük, két fogyatkozása van. Az egyik a kompozíció lazasága a történet második felében. Az I. és II. rész gyönyörű idillje után a III. részben kissé kirívó ellentétül 97 lapon keresztül a Masa hóbortos leveleit kapjuk, melyekből lassan bontakozik ki újra Biró alakja s a leánynak iránta ébredő szerelme. A IV. rész első fejezete Biró lelkiállapotának rajzát adja felesége halála után, a második pedig vitáját a frakkos Sátánnal, ki rá akarja beszélni, hogy Masát vegye el (a lélekrajznak ezt a szelleme formáját szívesen elfogadjuk). Ezután rövid fejezetekben a házasság, monte-carlói eset s Biró szédítő emelkedésének igen vázlatos történetét kapjuk. Az V. rész (Biró naplója) megint nagy visszakanyarodás a mesében a III. részben történtek elé. a 14. fejezetben végre eljutunk a Masával való megismerkedésig, a 15-ben újra azt a lelki küzdelmet kapjuk, mint a Sátánnal való párbeszédben (itt már fölöslegesen). A végső pár fejezet öngyilkosságának magyarázata. A rövid VI. rész Masa lelkiállapotát rajzolja s a befejező jeleneteket tartalmazza. Mint látjuk, a mese vezetése, mely az I. és II. részben biztos, a többiekben mintha kisiklanék az író kezéből, töredékessé válik, levél- és naplóformában folyik szét, ismétlésekbe téved s itt-ott hosszadalmassá válik.

A másik fogyatkozás szerintünk a lélekrajz ingadozása a történet második felében. Biró igen jellemes embernek van rajzolva, akinek a lelkiismerete túlságosan kényes, ezért az írónak igen alaposan kell indokolnia második házasságát. Meg is teszi és sok elfogadható indokkal menti hősét az érdekházasság vádjától: bájosnak, kívánatosnak találja Masát, jónak, okosnak, vonzódik is hozzá, aztán fiáért is teszi (bár iránta való nagy szeretetét világosabban kellene látnunk). Mindezt elfogadjuk, de akkor nem értjük öngyilkosságát. Masát úgy rajzolja, hogy nem él túlságos illúziókban, tudja, hogy ő jobban szereti az urát, mint az őt, később még a vetélytársat is megbocsátaná s mikor megtudja, hogy Biró első felesége emlékének él, ebbe is belenyugszik és remél. Miért lesz hát öngyilkos Biró? Mit javít ezzel fia sorsán és feleségéén? Lehetséges, hogy ezekről a dolgokról sohase beszéltek volna egymással? Utólagos kétségeit nem értjük. Végre, ha lelkiismerete ennyire kényes, nem vehette el Masát, ha meg elvette, évek múlva nem lehet lelkifurdalásában öngyilkossá. Erre azt mondhatná valaki: Biró logikai érvekkel győzte meg magát érzelmek dolgában. Utóbb az érzés föléje kerekedik a logikának s ez kergeti halálba. De ez az érzés ilyen parancsolóan csak évek múlva jelentkezik? vagy az alakoskodást nem bírja tovább? De hát kell-e alakoskodnia? Masa az ő szerető, finom lelkével ne tudná neki megbocsátani, hogy első szerelmét nem tudja feledni? Sokat lehetne vitatkozni erről a kérdésről és érveket felhozni a befejezés indokolt volta mellett, de mégis úgy érezzük, hogy az író itt dilemmába került s nem tud egészen elfogadható és teljesen megnyugtató lélekrajzi magyarázatot adni.

Az első két részben zavartalan gyönyörűséget találunk. A külvárosi ház milieu-jének rajza fényes. Valósággal él a nagy bérkaszárnya apró lakásaival, melyek a szegénység szomorú titkait rejtegetik, lakóival, lármázó gyerekhadával, a házban levő polgári körrel, hol az az érdekes bál zajlik le, mely a házat izgalomba hozza. Megismerkedünk – s ez igazán meghitt, barátságos ismerkedés – a nevezetesebb lakókkal is. Az első a kis Grunovszky, a homályos egzisztenciájú volt táncmester, ez a hencegő, potyázó, családias érzéseivel, előkelőségével pózoló, könnyelmű vén gyerek. Lánya, a nagy Vanda haszontalan apjának s elkényeztetett húgának, Margitnak dolgos ápolója és mamája. Pompás alak a kis Terka, a ház jószívű totumfac-ja, minden gyerek őre és dajkája, betegek ápolója, ez a pergő nyelvű, kedves, minden lében kanál-kisasszony az ő állandó gyerekkíséretével. Biró párizsi élete, ahogy kételkedni kezd tehetségében s éji barangolása közben vívódik magával, Darzens,a nagy mester kedves alakja s züllött feleségéé, a falusi idill, menekülése Franciaországból s lemondása a hírről, vagyonról, mindenről, - maga gyönyörű, külön kis regénye egy túlságosan tépelődő és érzékeny művészléleknek.

A hóbortos, ábrándos s nagyon okos kis grófkisasszony levelei milyen szellemesek, franciás esprit-vel írottak, szabadszájúak, de mégis kislányosak diákos ízű irodalmi idézeteikkel s a bennük nyilatkozó nagy szeretettel és rajongással kedves nevelőnője iránt, kinek anyáskodó, finoman és szerényen tanácsoló s vénleányosan szemérmes válaszai is kitűnőek! S ezenkívül a levelekben benne van a trouville-i fürdői élet mozgalmas és színes képe. Sok a szellemesség a Sátánnal folytatott dialógban is (aki Molnár Ferenc Ördögének irodalmi őse), de némi bőbeszédűség is. Biró naplóját is ez a két tulajdonság jellemzi. Sokszor csak reflexiókat kapunk, pl. polémia Ibsennel (II. 174.), de a napló-formával velejáró hosszadalmasságot elfeledteti a sok finom lélekrajzi tanulmány, pl. finom elemzése a misanthropiának (172-83.) és a sok elmés fejtegetés általános kérdésekről, pl. művészeti viszonyainkról (206-11.)

Maga a szerelmi idill gyönyörű. Biró első találkozásuktól fogva mindig többet gondol Bellára, megtud róla egyet mást, vitatkozik önmagával, megijed lehetetlen érdeklődésétől s le akarja küzdeni. Újra összekerülnek Grunovszky születésnapi vacsoráján, itt finom megfigyeléseket tesz, melyek az apró színészkedéseken keresztül Bella igazi énjét kezdik feltárni előtte. A következő mozzanatok: Bella halálsejtelme, első kis meghittségeik, látogatása náluk, s ahogy bepillant Bella nénjének vallomásain keresztül az elszegényedett előkelő nők szomorú életébe, ahogy festi Bellát (Terka gardírozza őket gyerekhadával) s rajtakapja, hogy ez az előkelősködő kisasszony mennyire gyermek-lélek még, ébredő féltékenysége a vőlegény iránt, kit Bella nem szeret s mesében adott tanácsa a leánynak, hogy ne ábrándozzék, a házasság később sok mindent rendbe hoz. Elmondja neki a mesét a kakastollas emberről, hogy Güdül mennyire szerette Laili pásztort, ki olyan gyönyörűen tudta játszani az örök szerelem dalát, de azért mégis férjhez ment a kakastollas emberhez, ki csak a medvék nótáját tudta. Mikor sok idő múlva visszatér Laili, Güdül a sok kis kakastollas emberke között már nem törődik vele s az örök szerelem dalával, most már csak egy kedves dala van, a medvék nótája s csak a kakastollas ember hazatértét várja. Bella nem fogadja meg a tanácsot s Biróba szeret. Most már óraszámra el tudnak beszélgetni semmiségekről. „Ó, szerelemnek édes semmiségei4 Gyönyörű pillangók, melyek oly hamar elrepültök, melyek oly gyorsan elszálltok a végtelenbe, hogy mire újból kinyújtjuk értetek a kezünket, már csak szárnyaitok hamva marad az ujjainkon!...” Következik az emlékezetes városligeti séta kedves veszekedésekkel, változó hangulatokkal, apró keserűségekkel és tréfákkal, melyek szerelemvallásban végződnek, amelyre ekkor már nincs is szükség. Mindez utolérhetetlenül bájos és üde dolog. Azután a lelki történet többi kis állomása: a papnál, a lakásszerzés és berendezés, ezernyi prózai apróság a boldog szerelem fényében, a boldogság első napjainak hangulatai, kedves kóborlásaik, apró gondok, boldog nélkülözések, keserű csalódás a művészi élet ronda tülekedéseinek közepette, melyet elfeledtet a szegény festővel az édes és őt bálványozó kis feleség, kinek dugdosott írott szakácskönyve is mély megindulással tölti el. Tervezgetések arra az időre, ha „Palika” megérkezik, a kiskertes ház fölfedezése, melyet ki akarnak bérelni,nyomasztó munka és gond, a halálsejtelem komor végigsuhanása a kis szobán, fia születése, Bella borzasztó betegsége,mely váratlanul sújt le rájuk, halála s ahogy koporsóját viszik a közönyösen beszélgető oláh fuvarosok s egy percre feltűnik a kétségbeesett férj alakja.

Mindez gyönyörű. Biró lelkiállapotának rajza az öngyilkosság szélén, naplójában (emlékezései Bellára – felejthetetlen lapok!), a herceggel való levélváltásában, újabb kétkedései művészetében, lelki vívódásai művészien egészítik ki a történetet. A regény végén még egy gyönyörű jelenetet kapunk. Biró felesége megtudja, hogy férje egy kis házba jár (ez az a kis kertes ház, ahová Bella annyira vágyakozott egykor). Biztosra veszi, hogy férje megcsalja. Titkon elmegy oda, bejut a lakásba s lassanként észreveszi, hogy itt Biró első felesége emlékének él: ott az arcképe, mely diadalmasan mosolyog le Masára, ruhái, minden-minden emlék róla beszél. A szegény kis asszony le van sújtva, s holt vetélytárssal szemben tehetetlen.

Ambrus első regénye telve van a fiatalság erejével, merészségével, tékozlásával (hiszen szinte zsúfolja a tömérdek megfigyelést, érzést, gondolatot, mely három regényre is elég volna), telve egyéni élmények visszhangjaival, egy forrongó ifjú művészlélek önvallomásaival, itt-ott a fiatalság hibáival is, kevesebb művészi számításával és fegyelmezettségével,de annál több áradó friss érzésével s minden melancholiája, pesszimizmusa ellenére pezsgő s az életnek örvendő egészségével. Mindenkor egyik legszebb és legártalmasabb magyar könyvünk marad.

Őszi napsugár. – A Midás királyban futólag szerepel egy drámaíró, ki nem tud darabjával, a Diogenessel zöld ágra vergődni. ez az alak éledt újra és lett ennek a regénynek hősévé.

Hódy Balázs, egy temetésrendező vállalat segédtitkárja és lírai költő a Ginevra ciklus, a Spleen és De profundis című verskötetek szerzője még mint házitanító beleszeret a szép Borcsába, kinek öccsét a mi-végű igék rejtelmeire oktatja. Borcsa férjhez megy Sárváryhoz a költő nagy keserűségére, ki később Sárváryné fiai mellett tanítóskodik szívességből öt évig s mint eddig, csak titokban imádja a szép és lusta asszonyt. A szép Borcsa huszonhét éves korában meghal, Balázs fejbe lövi magát, de a kísérlet nem sikerül, s ő meggyógyul. „Erről a szerelemről a jövő irodalomtörténet-írása bizonyára részletesen fog megemlékezni… De volt Hódy Balázsnak egy másik szerelmi regénye is s majdnem bizonyos, hogy erről a második szerelmi regényéről már nem lesz az irodalomtörténet-írásnak egyetlen szava sem.”

Fodor Ella kisasszonyt négy éves korában ismeri meg, amikor kibérli Fodorné hónapos szobáját (még első ideálja életében), nagy betegségében a hét éves kis Ella ápolja s meséket olvas fel neki. A tizenhét éves Ellának már ő olvassa fel Vercingetorix c. öt felvonásos verses tragédiájának újra meg újra átdolgozott részleteit. Ezt a mulatságot Ella nem a maga jószántából tűri,hanem anyja parancsára, aki a szolid, tisztességes szobaurat megfelelő férjnek találja lánya számára. Vercingetorixot végre előadják tisztességes sikerrel, az újságok fölfedezik a nagyérdemű költőt, kiadják az arcképét, a temetkezési vállalat előlépteti aligazgatónak s félév múlva az újonnan alakult Első Általános Tűzoltó Szerek Gyára Részvénytársaság mint ismert pénzügyi tehetséget megválasztja igazgatójává. Ella menyasszonya lesz, de nem a szegény költőt, hanem Göndöry jogász urat szereti. Mikor Hódy ezt Ella húgától, Cillátol megtudja, lemond erről az ábrándról is s elhagyja kedves hónapos szobáját. A kései szerelem őszi napsugara, mely egy darabig melegítette a vénülő költő szívét, örökre eltűnik.

Fő baj, hogy az író sokat beszél hőséről, de magát nem hagyja szóhoz jutni (igaz, hogy Balázs olyan szerény, hogy ebbe bizonyára könnyen belenyugszik), s így nem látunk a lelkébe. Noha úgy van leírva, mint egy félszeg, két balkezes, kopott, tehetetlen és lehetetlen poéta s noha tragédiájának keletkezéséről is túlontúl sokat hallunk, nem ismerjük meg benne igazán sem a költőt, sem az embert s így árnyékalak marad,ki nem tud érdekelni bennünket. Mélyebb, részletesebb lelki történetet szeretnénk, de az író ezzel adósunk marad. Hódy túlságosan torzkép ahhoz, hogy amikor szükség volna rá, igazán komolyan vehetnők. A regény többi szereplője mind epizódalak, a szó legigazibb értelmében, a félelmes nyelvű Fodorné, ura, a bukott órás és félbolond feltaláló, a nagyon elmosódott Ella, a kis Cilla, ez az okos, szájas és szemtelen enfant terrible  (ez a legkedvesebb köztük), Durcás Panna, a színésznő, a harsány szavú tábornok, aki helyesli a „szabályszerű verses költészetet” s Pézsma Rajnáld br. napidíjas és bicikli-bajnok (még Bodnár Zsigmond alakja is feltűnik egy pillanatra).

A töredékekből álló mesét a humor olvasztja valamennyire egésszé s tulajdonképpen ez a humoros előadás teszi a történetet mindvégig mulattatóvá. Az író, mintha maga se venné komolyan az egész históriát s csak alkalomnak tekintené hol derűs, hol keserű, hol megható, hol fényesen ironizáló humorának kiárasztására, melynek szeszélyes folyama elmés reflexiókat, kacagtatóan komikus torzképeket és jeleneteket, megkapó hangulatokat és megfigyeléseket sodor magával.

Giroflé és Girofla. – A két Haller-lány, Lola és Mira, mindkettő énekesnő, Vásáros-Berényben (Szilas-Bodrog megye székvárosában) lépnek fel. Szolid lányok, egy öreg zongoramester leányai, akikből apjuk operanénekesnőket akar képezni. Mirába beleszeret Vidovics Feri, a gazdag bácskai gavallér, a leány is ő bele. A viszony egészen ártatlan s a leányok távoztával meg is szakad, mert Vidovics belátja, hogy nem vehetné el a leányt, kinek nem tudna állást biztosítani a társaságban. Van der Kerkhoven kisasszonynak, egy hollandi milliomos lánynak is nagyon tetszik Vidovics, de ez csak Mirára gondol s utána megy egy felvidéki városba. A leányt is beteggé teszi a sóvárgás s mikor Vidovics felszólítja, hogy áldozzon fel érte mindent, megteszi és vele szökik külföldre. Ebből Vidovics megbizonyosodik Mira igazi, nagy szerelméről s két év múlva, mikor már kisfiuk is van, Párizsban feleségül veszi.

A jeles lélekelemző itt egy kissé háttérbe szorul s helyet ád a jókedvű elbeszélőnek. Szinte Herczegre emlékeztető könnyedséggel (természetesen anélkül, hogy bármi tekintetben utánozná a bácskai históriák híres íróját) szövi és meséli el a kis történetét pompás bácskai milieu-rajzzal. A végtelen névnapok duhajkodásai, a vidéki színészélet, a katonatisztek szerpelése, párbaj, éjjeli zene, kávéházi lebzselés, fürdői kirándulás s a könnyű, mulatós, víg élet más jelenetei mind megannyi színes kép, amely él, mozog. Alakjai mind mulatságosak, vagy érdekesek: Sugár Mariska,az okos és jókedvű fiatal özvegy, Horváth Jóska (kinek egy jogászkori esetét A porcdellán c. kis elbeszélésében örökíti meg), a derék, jóízű, évenkint egyszer rettenetesen kirúgó tucat-szolgabíró, a roppant gazdag és okos hollandus kisasszony, aki úgy tud vitatkozni, mint egy prókátor, aki mindenért lelkesül, aki „ha süt a nap, rajong a fákért, s ha esik az eső, lerajzolja az öreg fizetőpincért – és ugyanazzal a lelkesedéssel”, a korlátolt átlag-huszártiszt, maga Vidovics Feri, a bohém szoknyavadász, elmés, finom ízlésű, úri semmittevésben élő kedves bácskai gavallér, aki alapjában véve jószívű és nemesen gondolkozó ember. Kedves alakok az önérzetes, büszke, józan, kissé epés és irigy természetű Lola s a bájos, édes kis Mira, akibe nemcsak Vidovics, hanem az olvasó is beleszeret.

A kitűnő bácskai milieu-rajz mellett a szerelmi idill a másik fő szépsége a Giroflé és Giroflának. Egyszerű történet a legkedvesebb epizódokkal. Nem hiába tavasszal játszódik le, telve is van a tavasz minden üdeségével és bájával, csupa napfény és virágillat. Ilyenre szokta a legújabb kritika azt mondani, hogy érzelgősség, limonádé, pedig százszorta több lélekrajzi finomság és jellemző művészet van benne, mint sok mai neurasténiás, új sexuális „meglátások”-ban jeleskedő és ritka szerelmi kór-eseteket tárgyaló novellában.

Nem a mese, az események hajszája és mesterkélt bonyodalma a fő ebben a munkájában sem, hisz modern regénnyel van dolgunk, hanem a lelki történet, mely a maga természetes egyszerűségében is fordulatos, változatos s minden úgynevezett „érdekfeszítő” történetnél érdekesebb.

Solus eris. – Asztalos Gyulát, a fiatal festőt rábeszéli kedves öreg mestere, hogy fogadja el Szepessy Kristóf br., a dúsgazdag oligarcha meghívását. Elhalt menyének arcképét kellene megfestenie s kis unokájáét, Kata baronesszét, felvidéki kastélyukban. Amint vasútra ül, egy elegáns, igen szép fiatal asszonnyal kerül egy kupéba. Folytonosan találgatja, hogy ki lehet, mi lehet. Egy tolakodó szőke úr telepszik még szakaszukba, kinek jelenléte láthatóan izgatja szép útitársát. Később egy másik fülkében pillantja meg őket ölelkezve. Bosszankodik s nem érti a dolgot. Megérkeznek a jablonkai állomásra. Itt kiderül, hogy útitársa Szepessy báró unokájának elvált felesége (történetét már tudja a mestertől), Valéria, aki a közeli fürdőbe igyekszik. A báróné kegyesen felveszi kocsijára, mert a kastélybeli kocsi elkésett s meglehetően félvállról bánik vele, ami szörnyen bosszantja Asztalost. Éjjel érkezik meg a nagyszerű kastélyba, hol még lefekvés előtt megismerkedik Kata baronesszel az ablakon keresztül. Élete a kastélyban mulató tömérdek fiatal nőrokon közt igen zajos és változatos, annyira változatos, hogy már szökni készül, de a kis Kata visszatartja. Az elvált szép asszonynak, ki Kata bizalmasa, nem tetszik Kata nagy érdeklődése a festő iránt s udvaroltatni kezd magának vele. Asztalos sokszor kijár hozzá a fürdőbe. A báróné kényes dolgokról vitatkozik és kacérkodik vele, ami nagyon feltüzeli a könnyű kalandot szimatoló fiatalembert. Elhatározza, hogy éjjel betör Valériához. Meg is teszi, de konstatálja, hogy elkésett, mert a vasúton látott szőke úr mér megelőzte. Katát is elkezdik nagyon őrizni s kénytelenek megszüntetni éjjeli ablakon át való beszélgetéseiket. Munkájával elkészül, a kép mindenkinek tetszik, csak magának nem s az öreg kegyelmes megkéri, hogy fesse le Katát is. Belátva, hogy Katával egymás iránt táplált ábrándos vonzalmuk teljesen céltalan, hirtelen eltávozik a kastélyból. Kata azonban visszahívja. Mennie kell, mert most már nincs joga arra, hogy lemondjon minden reményről –l az ő nevében is. Kata kijelenti, hogy a felesége akar lenni. Valéria pártjukon van (nb. kiderül, hogy a szőke úr nem más, mint volt férje, akivel kibékültek) s megkezdi a család puhítását s egyeseket pártjukra hódít, csak a legnagyobb befolyású, kérlelhetetlen főispánnét (az öreg kegyelmes leányát) nem tudja megnyerni. Még egy megoldás volna, megszöktetni Katát, de ettől visszariad, nem akarja a szegénységbe rántani magával a kis leányt. Az öreg kegyelmes végre unokája könyörgésére beleegyeznék a házasságba azzal a föltétellel, hogy Asztalos lemond a festésről s hivatalt válla. Ezt nem fogadhatja el s Katától elválik örökre.

A regény hőse ikertestvére Biró Jenőnek. Mindkettő büszke plebejus voltára, gőgösen önérzetes s emellett túlságosan becsületes, lelkiismeretes, tehetségében kételkedő s önmagában nem bízó, asz akarat betege. Elhatározása, hogy lemond az őt annyira szerető leányról, lélekrajzilag nem egészen indokolt. Nagy beszédet mond a sírdogáló kis leánynak, akit maga is annyira imád, a szegénység borzalmairól s nem viszi magával, ahogyan Kata szeretné. Logikája nem meggyőző, mint a logika általában érzelmi dolgokban. Asztalos földhöz ragadt szegénységet rajzol, melytől távol áll. fiatal, egészségtől duzzadó, sportoló gavallér, akinek van tehetsége, akit szeret és segít kiváló mestere. Az ilyen ember kényelmesen szerezhet annyit, hogy a kis bárókisasszonyt úri módon eltartsa addig, amíg a família, melyben a mésalliance-ok úgyis napirenden vannak, egészen meg nem puhul. S ha Asztalos jelleméből ez az elhatározás következik is, miért nem mondja Kata, hogy ő nem fél a szegénységtől sem és vele megy? Ez meg az ő jelleméből következnék. A befejezés így banális volna, mondhatná valaki. Erre csak azt felelhetjük, hogy csak a rossz írók követnek el banalitást s hogy a természetes megoldás nem banális s főképpen nem lehet soha azzá jeles író kezében.

A történet a festő mondja el,l vagy inkább írja meg később (l. 81.), de azért a regény egyáltalában nem szenved az Ich-Romanok szokott hibáiban. Igaz, hogy mindent a hős szemével látunk, de ezért nincs okunk panaszkodni. Ez a szem egy érdekes, eredeti művészegyéniség élesen látó szeme. Így aztán pompás és eredeti rajzát kapjuk az arisztokrata családnak: a családi gőgjét félelmes udvariasság mögé rejtő, vasakaratú vén kegyelmesnek, a halk beszédű, nesztelen léptű szerény főispánnénak, aki azért energikus családi főkormányzó, a folyton káromkodó, lármázó és intézkedő főispánnak, akivel senki se törődik, a szellemes és csalódása miatt keserű, de finom lelkű és jószívű Valériának s mindenek fölött a gyermekesen naiv, elkényeztetett, de emellett okos, művelt é erős lelkű, bájos leánykának,Katának. Nem róla mondja az öreg mester, de szavai reá is illenek, hogy vannak az asszonyok közt magasabb rendű lények, „akiknek a kedvességében van valami kifejezhetetlen, ami a virágillatra emlékeztet. Azok, akiknek egyénisége a tisztalelkűségnek, a jóságnak és a szeretetnek olyan melegét sugározza, amely a tavaszi napfényt juttatja eszünkbe.” – Általában az egész milieu-rajz elsőrangú. Zokon vesszük az írónak, hogy a gyönyörű Kata-idill elbeszélésében kissé szűkmarkú. A bárónéval való történet nem engedi egészen kibontakozni ezt a sokkal szebb és bájosabb történetet. A Katával való beszélgetéseket nagyon rövideknek találjuk (mindössze 30 lap), a vasúti jelenetet (23-57) s Asztalos és Valéria házasságról tartott vitatkozásait (bár igen szellemesek és lélekrajzilag is érdekesek) túlságosan hosszúaknak (137-57). A hős lélekrajza Ambrus legfinomabb munkáinak egyike.

Regényei közé sorozhatjuk A gyanú c. nagy elbeszélését (81 lap), melynek tartalma a következő.

Szombathy Károly fiatal ügyvéd egy szép leányt véd, akit gyilkossággal és végrendelet-hamisítással vádolnak. Irén anyja tönkre jutott úriasszony s házvezetőné volt a beteges gazdag Wernernél, nála laktak s Irén betegségében ápolta a vén, szívbajos embert, ki hirtelen meghalt s vagyonát ápolóira hagyta. Testvére, özv. Reinholdné, ki szeretője nevén Barcsinénak hívatja magát s meglehetősen züllött asszony, bevádolja Irént, hogy a végrendeletet hamisította s Wernert megmérgezte. A morfium-mérgezés valóban kiderül, s Irént, ki makacsul hallgat, maga a védő is bűnösnek tartja. Ekkor új tanú jelentkezik, aki Barcsinét hajnalban látta kiosonni a házból. A kutatás ezen a nyomon újra megindul s bebizonyul, hogy Barcsiné volt a gyilkos, kit életfogytiglani fegyházra ítélnek. A végrendelet hitelessége is kiderül. Az ügyvéd beleszeret az ártatlanul meghurcolt szép leányba s feleségül veszi. Hat év telik el, gyermekeik is vannak, boldogok. Ekkor a haldokló Barcsiné kéreti magához Károlyt s megesküszik, hogy ártatlan s mégis Irén volt a gyilkos. Károly nemtelen bosszúnak tartja az egészet, de a dolog mégis szeget üt a fejébe, előveszi a pöriratokat, homályos pontokat fedez fel bennük s lassanként mindent gyanúsnak talál Irén akkori viselkedésében. Felkutatja felesége egész leánykori életét, mert most már ártatlanságában is kételkedik. Nem talál semmit, de gyanúját tovább szövi-fonja,már szinte őrültséggel határos idegességgel. Végre feleségének is fölfödözi gyanúját s megesketi gyermekeik életére, hogy ártatlan, de már ennek se tud hinni s agyonlövi magát.

A mindvégig érdekfeszítő bűnügyi történet egyike Ambrus leggondosabb lélekrajzainak. A bűnügy s Irén élete a legapróbb részletekig úgy van megírva, hogy mi is az ügyvéd szemével látunk s el tudjuk képzelni gyötrő bizonytalanságát, mely öngyilkosságba kergeti s ez a történet végén szükségszerűnek s egyetlen megoldásnak látszik előttünk is. Az író Dosztojevszkijre emlékeztető kínzó és szinte tökéletes lelki analízissel oldja meg a kitűzött nehéz feladatot.

Ha Ambrus regényeit végigolvastuk, bizonyos egyformaságot érzünk bennük (novelláiban is ezt fogjuk látni), aminek az az oka, hogy mind az ő egyéniségét tükrözik,mindegyik munkájában sokat ád önmagából. Ő a tizenkilencedik és huszadik század határ-évtizedeinek intenzív idegéletet élő s a nyugati kultúra hatásaira erősen reagáló írói közé tartozik s emellett azok közé a ritkább lelke közé, akik gyakran állnak harcban önmagukkal, vívódnak, keresik a helyes utat, kételkednek, elcsüggednek, majd újra fölegyenesednek, akiknek igen kényes lelkiismeretük sok gondot okoz s inkább az akarás, fontolgatás, a bölcselkedő szemlélődés emberei, kik az energikus cselekvéstől nem egyszer idegenkednek, akik az élet prózája elől szívesen menekülnek az illúziók világába, hisznek az ideálban s keresik – legalább álmaikban. Anélkül, hogy azoknak hibájába esnénk, akik a regényalakokban mindig az írót keresik és találják, azt hisszük, nem csalódunk, mikor a mondottakban leljük meg Ambrus regényhősei jellemző lelki tulajdonságainak s fő-nőalakjai ideális szépségének magyarázatát.

II. Novellái

Ambrusnak novellaírói működése jóval nagyobb terjedelmű, mint a regényírói s azt hisszük, ez az ő igazi terrénuma. Széleskörű hírlapírói munkássága, mely sok erejét lekötötte, bizonyára egyik oka annak, hogy nagyobb kompozíciókra kevés ideje maradt, de másik fontosabb oka, hogy a novella műfaja tehetségének is megfelelőbb.

A regény nagyobb terjedelménél fogva többet felölelhet s így szabadabbnak látszik, de kompozíció tekintetében kötöttebb, mint a novella. Egy hosszabb mese bonyolításának vannak bizonyos megállapodott, hogy ne mondjuk, konvencionális szabályai, melyek alól a legmodernebb író sem vonhatja ki magát egészen. Ezek kötik s néha tán vissza is riasztják a munkától. Aztán egy nagyobb költői mű megalkotásához hosszú idő s ez alatt erős szellemi koncentráltság és állandó hangulat szükséges (természetesen jó regényről beszélünk). A mai lázasan dolgozó s idegeit napról-napra erős próbára tevő írónak ritkán van ilyen szellemi respiriuma, mikor a megélhetés gondjaitól, sokféle robotjától egy időre szabadulhat s ráér igazán költőnek lenni. Egy kisebb novella megírásához sokszor egy nap, talán egy-két óra is elegendő, s ennyi időt az író könnyen szakíthat magának megragadva futó hangulatait, kihasználva múzsájának egy-egy rövid látogatását. A novella-forma ezenkívül rövidsége ellenére szabadabb a regénynél: hol igazán elbeszélés, hol csak egy kép, genre, hol csak egy alak jellemzése, egy érdekes téma megvitatása, kis lélekrajz, az élet egy jelenete s tartalmának megfelelően formája, hangulata, stílusa is igen sokféle lehet. Ez talán fő oka annak (más okokról most ne szóljunk), hogy a modern író inkább szereti ezeket a kis munkákat, melyekben jobban ki tudja fejezni lelki élményeit s mindig élményének, hangulatának legmegfelelőbb formában. Nem is szólván arról, hogy igen sok témát nem is lehet másképpen feldolgozni.

Azt hisszük, a mondottak után nem kell magyaráznunk, hogy Ambrusnak mozgékony, érzés és gondolkodás tekintetében kifinomodott szelleme legotthonosabban érzi magát a novella-formában. Ebben mindent el tud mondani, amit akar s mindig úgy, ahogyan akarja.

Mint elbeszélő a franciák tanítványa. A francia irodalom kezdettől fogva állandó tárgya volt szeretetének és tanulmányainak. A francia szellemi és társas életet volt szeretetének és tanulmányainak. a francia szellemi és társas életet ismeri a magyar után legjobban s varázsa alól, ha akarna, sem tudna szabadulni. Sokat tanult a franciáktól, de utánozni egy írót sem utánzott, aminthogy az igazi tehetség nem is lehet utánzó. Ha tudatosan utánoz, már nem tehetség. Óvakodjunk a furor comparandi-tól s ne szimatoljunk „hatást”, főként a részletekben, mikor csak véletlen találkozásról lehet szó. Komponáló eljárás, hangulat, világnézet, bizonyos milieu-k iránti vonzalom, irodalmi irány, vagy előadásmód dolgában már inkább beszélhetünk hatásról, de itt is óvatosan kell eljárnunk. Néha világos a hatás, de könnyen csalódhatunk is. Főképpen ne legyünk egyoldalúak. Ambrust pl. ne tegyék meg a magyar Flaubertnek vagy Bourgetnek, mert ő is kiváló lélekrajzoló és stilművész, se magyar Maupassantnak, mert gondolatait éles világossággal tudja kifejezni a kis dolgait művészettel komponálja meg, se magyar Anatole France-nak, mert írásaiban sokszor erős irónia s nagy irodalmi erudició nyilatkozik. Mindenesetre sokat tanult és sok impulzust kapott tőlük, sőt másoktól is, de ezek az általános hatások mindig egyéniségébe olvadta s ő mindig megmaradt Ambrus Zoltánnak.

Több mint kétszáz novellájának ismertetése nehéz feladat. Ha csak általánosságban szólunk róluk, szárazak leszünk s fejtegetésünk nem ad tiszta képet, ha részletekbe bocsátkozunk, fejünkre vonjuk a kritikusok lesújtó ítéletét: csupa tartalom, csupa részlet, semmi egység. Mégis az utóbbi módot választjuk, mert inkább legyen formátlanabb az írásunk, de minél több konkrétumot mondjon az íróról. Ez fontosabb s talán az olvasó is szívesebben veszi. Mi még azok közé a régimódi emberek közé tartozunk, akiknek nem a maguk egyéniségének revelálása a fontos, ha másokról írnak. Ez után a részletes ismertetés után a következő fejezetben adott általános megjegyzéseink nem fognak túlságosan elvontaknak tetszeni.

Ambrus, mielőtt novellákat kezdett volna írni, évekig bírálatokat, később tollrajzokat írt, úgyhogy fejlett írói készséggel fogott a belletrista munkássághoz. Ezért már legelső elbeszéléseiben (pl. Az utolsó mohikánok, Messziről jött levelek) minden későbbi jó tulajdonságát megtaláljuk, s nem látjuk rajtuk a kezdő író tapogatózását. Meglehetős magas színvonalon kezdi, úgyhogy fejlődést csak az élesebb szemű vizsgáló fedezhet föl munkáiban, hanyatlást pedig még az sem. Legújabb elbeszélései között olyan jókat találunk, mint a régiek között (pl. Családalapítás. Nyugat, 1914. I. – Bajnokok. M. Figyelő. 1914. II. – Lula. U. ott. 1915. II.) A négy évtizedes írói működés nem viselte meg tehetségét s nem változtatott egyéniségén.

A novellák ismertetésében azt a rendszert követjük, hogy bizonyos szempontok szerint csoportosítva őket mindenik csoportból kiemelünk néhányat.

Kezdjük meséivel és mesehangulatú elbeszéléseivel. A Pókháló kisasszony finom, színes gyermekálommal kezdődik. Akkor álmában látta először Pókháló kisasszonyt, ki aztán más és más alakban végigkíséri életének különböző mozzanatain, csalogatja, hitegeti, végül könyörtelenül a faképnél hagyja. A költészet, az illúziók varázsát jelképezi, de csak könnyedén jelezve, pókháló-finom hangulatokban. A Mese a halászról és a tengerészről az ismeretlen után való sóvárgásról, az egyszerű családi köréből tovavágyódó asszonyról beszél. A halász felesége a tengerentúlra vágyik, ahol nem olyan hideg és szürke minden, hanem ragyogó, meleg és színes. Egy tengerész magával viszi, de megunja, elhagyja. A a szegény Inica visszatér, de boldogságának vége, a tengerbe öli magát. „Apám, kis anyám nem volt beteg – kérdi a kis vak fiú – mért kellett kis anyámnak meghalnia?” „Gyerek nem tud ahhoz – feleli a halász. – A nagyon se értik azt egészen.” Színes képek, finom mesehangulat. Az ispilánti lányok három mesés grófkisasszony, kik folyton királyfi-kérőkre várnak, de hiába. Elszalasztják a kínálkozó szerelmet, boldogságot s lassanként árnyakká válnak, váruk falai pókhálóvá ritkulnak, melyeken keresztül süt a hold, végre köddé foszlanak s eltűnnek. A bűvös ékszerek Ametiszt nevű tündére szénégetőék fiának egy gyűrűt ad, mely megszorítja az ujját, ha bolondot akar tenni s egy órát, mely muzsikálni kezd, ha bolondot készül mondani. A bűvös ékszerek egész életében megóvják a bolondságoktól, de életét utálatos józanon éli és boldogtalan, mikor az elmulasztott bolondságokra gondol.

A többi is finom, mély tartalmú s játszi, modern iróniával vegyíti a mese naiv hangját, ami különös bájt ad nekik (Dom Gil, a zöld nadrágú, Liliputi történet, Hamupipőke, Mese a kakastollas emberről).

Történeti, nem modern tárgyú elbeszélés kevés van s azok sem szorosan vett történeti elbeszélések, melyekben a korrajz uralkodik. Ninive pusztulása mesehangulatú történet a szőke hajú Lilithről, három lovagjáról s Jónás prófétáról, kit szintén elbolondít Lilith. A próféta később összeszedi magát, megszökik a csábítótól, de Ninive pusztulás után mégis csak a Lilith aranyhaját siratja. Keleties, Flaubert Salammbó-jára emlékeztető színpompa ömlik el az egészen; a nagystílű kéjhölgynek, három udvarlójának s a vétkező prófétának rajzában tömérdek a finom humor. A modern író beleviszi a mai világ képeit és gondolkodásmódját a régibe s így kelti azt a különös, eredeti hangulatot, mely a mai olvasót annyira megragadja. - Szent Szerafin megtérése a szent firencei érsek története, aki nagy vallásossága és példás élete ellenére titokban szörnyen önző, mert mindig az egészségét ápolja s retteg a haláltól. Egyszer nagy beteg lesz s megálmodja, hogy a pokolba került, mert életét, melyet másoknak kellett volna áldoznia, eltékozolta s így meglopta az Istent. Meggyógyul, borzasztó álmának hatása alatt megváltozik s igazi szeretetben és önfeláldozásban él századik évéig és csodálatos példaadásával sok hitetlent megtérít. Nemes krónikás patina, emelkedett gondolkodás s a középkor hangulatának művészi éreztetése (az érsek álmában pl. a középkori festmények ördögei jelennek meg9 teszi értékessé ezt a gyönyörű kis történetet. – Hat év: Montoncourt lovagot 1777-ben elfogják egy pasquillusa miatt éppen szeretője hálószobájában s hat évre a vincennesi toronyba csukják. Felesége, kit különben szeret a könnyelmű lovag, megbocsát neki. Hat évig nem látja a két asszonyt, de levelez velük. Fia születik. Szeretőjétől lassan elhidegül s csak fiával és feleségével foglalkozik. Kiszabadul, de akkorára meghalt a kis fia, akit sohase láthatott. Az eleinte ironikus hangú történetet ez a komoly és mélyen megható akkord zárja be. – A türelmes Grizeldisz Votler és Grizeldisz történetének modern átköltése. Sokszor Boccaccio szavaival élve, archaizáló hangon, Anatole France-ra emlékeztető humorral, modern aláfestéssel és lélekrajzi hézagpótlásokkal beszéli el a naiv történetet, melynek folytatása legmulatságosabb, mikor Volter rájön, hogy „nem ő jó, hanem én vagyok a szamár.” Grizeldisz alaposan lefőzi az önhitt lovagot, kinek asszonyi furfanggal minden brutális és naiv próbáján átlátott s azért volt olyan példásan türelmes. Végül teljesen papucs alá keríti férjét, ki „ötvenöt éves korában a legtöbbet pofozott lénye volt a világnak.” – Szintén sikerült a Northumberland és Westmoreland grófok ádáz harcáról szóló Húsz éves háború s a francia forradalom korában játszó Egy kis tévedés. Történeti elbeszéléseiben, noha nagyon is modernek ahhoz, hogy igazi korrajzot adhatnának, mégis sok a korrajzi vonás könnyedén odavetve, de azért sok kortanulmányt sejtetve.

Gyermektörténeteket is szívesen ír, melyekben emlékezés formájában ad bájos gyermek-lélekrajzokat részben a maga gyermek-lelkének egykori élményeiből merítve (A gerolsteini nagyhercegnő, Gyűlölet, Első szerelem, Zelma, Messziről jött levelek). Ezek közül legnagyobb és legsikerültebb A tóparti gyilkosság, melyben az elbeszélő elmondja, hogyan menti meg Lóránt Agenort (Debrecenben) két fiútól, akik keménykalapja miatt el akarják páholni. Agenor színészcsemete, kivel örök barátságot kötnek s együtt játszanak, főleg színházasdit. Agenor a Notre-Dame-i toronyőrből hazudik neki egy szerelmi és egy gyilkossági históriát. az utóbbi szörnyű titok hónapokig boldogtalanná teszi, míg meg nem tudja, hogy Agenor felültette. Később mint orvosprofesszor látja viszont pajtását, ki jeles operettszínész s ő fogja be a szemét Davosban. A visszaemlékezés humorával s reflexióival elmondott bájos gyermektörténet (egész kis regény, 115 lap). Pompás benne a kedves, hazudozó, ponyvaregények s romantikus színdarabok által táplált képzeletű, élénk, színészgyerek alakja. Maga, a tapasztaltabb és eszesebb barát mellett kissé alárendelt szerepet játszó, emiatt kissé irigykedő, ártatlan és tapasztalatlan fiúcska szintén jó megfigyelés. Baráti esküjök, a „néma cimborák” titkos társulatának megalapítása, a diákverekedés leírása megannyi pompás gyereklélekrajz. A befejezés a gondatlan, kedves színész alakjával, melyben még megvan gyermekkori énjének minden bája, igen szép.

Roland, Achille, Ottokár élete és halála c. rajzaiban a szegény kis gyerek-mártírok iránt érzett mély részvéte nyilatkozik, a Vasárnap-ban egy szegény gyereknek úri pajtásánál töltött legboldogabb délutánját írja le elragadó humorra, a Téli sport-ban s a Pál herceg nevelése és a Pál herceg tűnődik c. dialógusaiban fejedelmi gyermekeket szerepeltet szatirikusan karikírozva. A Jancsi és Juliska egy apró színészgyerek története, aki kilenc éves korában meghal s már mindent kiélvezett az életből. Mennyire benne van a színház levegője s minden izgalma a két gyerek beszélgetésében! – Lula egy bájos, elkényeztetett apróság, aki veszedelmes kérdéseivel kiforgatja tudományából a nagy theologus püspök-bácsit. – A Kirándulás modern csemetéket mutat be, kik legazemberezik egymást apját s végül a saját anyjuk leszólásában egyeznek meg. – A Mozi Bandi kalandjai (169 l.) pesti diákokat mutat be. Az egyik a „Bika”, csirkefogó, aki hamisítatlan pesti nyelven beszél (ez nem vicc, pont mellette ült, ahhoz ő nekem nagyon zöld, én előttem egy semmi, smafu, nem létez, szépen fognak el engem, vacak, becsület-istenemre, nekem még igen fiatal), a másik, a Csipisz jámpor úri gyerek, akit a Bika hajmeresztő hazugságokkal rémít és pumpol, míg vége nem lesz a barátságuknak. Sok fényes megfigyelés a pesti gyerek lelki világából s maga a nyelv is valóságos stúdium, csak ifjúsági iratként való kiadása ellen lehet némi aggodalmunk, mert a Bika életfilozófiája, bármily ellenállhatatlan humorral hat ránk öregekre, gyerek-olvasmánynak nem valami épületes s az se jó, ha a gyerekek a maguk förtelmes jassz-nyelvében nyomtatva is gyönyörködhetnek mint irodalmilag szentesített idiómában.

Szívesen meríti témáit az írók, költők életéből (egyik regényhőse is költő). Esteban testvére két spanyol költőről szól, kiknek viszonya a Goncourtokára emlékeztet, együtt írnak, egymást szeretve élnek. Estebant egy forradalomban lelövik. Csakhamar megteszik nemzeti hősnek, majd klasszikus írónak s személye körül egész legenda keletkezik. Bátyja is ápolja öccse nimbuszát s ezalatt magát lassankint lekicsinylik, pedig jobb dolgokat ír, mint valaha, elfeledik s végre züllött vén firkász lesz belőle. Öccsének hírneve agyonnyomta. – A Vándor szintén a költői halhatatlansággal foglalkozik. Vándor a jeles öltő hírneves lesz és még életében halhatatlan. Gyönyörű temetése van, de aztán öregkori házasságát kezdik elítélően tárgyalni, munkáit nem olvassák, szobra felállításának ügye elalszik. Kezdik az iskolákban olvastatni s így a gyerekekkel megutáltatják, másfelől ebből a közönség is megtudja, „hogy Vándor immár klasszikus, tehát elavult, érdekesség nélkül való”, könyveit nemcsak nem olvassák, mint eddig, nem is veszik. Végre tökéletesen elfeledik. Több magyar költő (pl. Vajda János) életadataiból és képzeletből stilizált költő-élettörténet, mely túlzásaiban is kitűnő szatíra. Ugyanezt a kérdést feszegeti a Vér és arany c. párizsi történet. A költő Rosetti esetét dolgozza fel stilizáltan s egy hiú, önimádó költő-titánt rajzol benne, ki még felesége halálából is hasznot húz a maga hírneve növelésére. A Több szerelmet! egy regényírónak egy napját mutatja be genreszerűen, mely ezer prózai gond, családi baj és robotolás közt telik el. Brunswick, A haldokló előszobájában, Pályakezdés újságírókat rajzol. Az utóbbi a huszonhárom esztendős Mester s a tizennyolc éves Tanítvány párbeszéd egy kurtakocsmában. A Tanítványé áhítattal hallgatja a Mester többrendbéli tanácsait, filozofálásait s jóakaratú dicséreteit, melyek sok intimitással pompásan jellemzik a modern fiatal óriásokat.

Az íróvilágból még több alakot is rajzol: cikke miatt elítélt szegény német újságírót (Az igazság) s egy másikat szomorú családi körében (Mély csend), Henciday mestert, az ügyvéd drámaírót és „tisztelőjét”, aki folyton tiszteli, pumpolja s végül lerántja (A hála), egy éhenkórász firenzei újságírót, ki bekönyörgi magát egy hazaárulással vádolt generálishoz, hol mind fesztelenebb lesz s végre rehabilitálni akarja a tábornokot (Lullaby), egy titkos drámaíró meteorológust (Góliáth), két társszerzőt, kik közkedvelt operettszövegeket gyártanak (Sári és Váry), kávéházban reminiscentiáit mesélő öreg újságírót (Zách Klára), szenvedélyes könyvgyűjtőket (Könyvmolyok), német tudóst, akit egy különös véletlen terelt a tudományos pályára (A könyvtárosné), egy világhírű öreg német filozófust, aki a praktikus dolgokban nagy gyerek s kit Párizsba utaztában mindenütt agyonmotoznak a fináncok s ki ennek okát sohase tudja kitalálni (A határállomáson), egy nagy poétát, ki vénségére meghülyül s rengeteg verset és levelet ír egy ravasz kisasszonyhoz, ki elbolondítja az öreget s később nagyszerűen pénzel a kiadásukból (Bogáncsvirág).

Minden alak a maga érdekes milieu-jéből nő ki s lesz élővé. A Kultúra füzértánccal nyolc elbeszélésből álló ciklus. az elbeszélések külön-külön jelentek meg s azért ismétlések és rekapitulációk vannak az előzőket nem ismerő olvasó számára, amelyek kötetben kimaradhattak volna. Hősük Légváry Artur (Langer Antal) gázgyári tisztviselő és író elhatározza, hogy divatos dolgokat fog írni. Elmélkedése olyan tömör és sok tekintetben találó kis jellemzése a modern iránynak, hogy idéz6zük: „Én is tudok homályosan beteges és betegesen homályos lenni, ha akarok. Én is tudok érthetetlen fájdalmakat tettetni, sátáni izgatottságban tombolni és tobzódni, félisteni mámort mímelni, fenségesen összefüggéstelenül handabandázni, színekben és szavakban kéjelegni, új ritmusokat kieszelni és duhajul művészien zengeni. Én is tudok tótágast álló erkölcstant é az igazság címén szeszélyes világmegítélést vágni bele a burzsoá pofájába és én is tudok a rohanvást haladó nyugtalan lelkekkel madárnyelven kacérkodni, új szempontokat horgászva ki az új idegességekből. Én is tudok új meg új pápaszemeket találni, ellene fordulni mindannak, ami eddig volt, problémákat rúgni bele a társadalom gyomrába, új életszemlélettel tüntetni és új formákat csavargatni ki a régiekből. Szóval, én is tudok szépen, divatosan, tetszetősen, hatásosan írni, csak akarnom kell.” (V. ö. még a 8-9. oldallal). Ír egy színdarabot s nagy sikere van (szatirikus leleplezése annak, hogyan készül sokszor a színpadi siker s hányféle külső tényezőtől függ: u. ez a témája A nimfák és szatírok c. elbeszélésének is). Fölkapják, a Czuczor Gergely Irodalmi Társaság felolvasni hívja, majd meg Alsó-Cipó városa, melynek irodalmi csiszárja kupec módon krajcároskodik a tiszteletdíj dolgában s cinikus leleplezéseket tesz a vidéki művelődési viszonyokról. A következő hat elbeszélés összefüggő története Légváry rác-berzencei felolvasásának. Fő benne a szatíra, a vidéki műveletlenségnek, íz6léstelenségnek, modortalanságnak, másrészről a jóakaratú kedélyességnek, túlságos szívességnek, az irodalom iránti érdeklődés fitogtatásának s valójában az irodalom lebecsülésének és föl sem vevésének, vagy vállveregető „pártolásának” kigúnyolása mulatságos alakok és jelenetek rajzában. Sok pompás megfigyelés, részben a személyes tapasztalatok frissességével némi hosszadalmassággal, túlzással, de még több keserű igazsággal.

Éppen olyan jól ismeri a művészvilágot, alakjait, küzdelmeit, víg és szomorú intimitásait (amit már regényeiből is láttunk). A gyémántgyűrű-ben egy színiiskolát mutat be, hol eltűnik egy gyémántgyűrű s ezért mindenkit bőig megmotoznak. Az ártatlan és nem ártatlan színészlányok viselkedésének rajza és megjegyzéseik a kínos eset alatt elsőrangú milieu-rajzzá kerekednek. a szegény kis Pető Juliska, aki ebben a rajzban szerepel, még öt kis rajz hőse lesz (Juliskát nevelik, Felsőbb iskola, A nevető ember, Az ördög megjelenik, Protekció). Juliska becsületes és az is akar maradni, de a szegény hiába küzd a sorsa ellen, mely végzetszerűen elkövetkezik, hiszen a bűn ezer meg ezer jóval kecsegtet s az erkölcs? „Az erkölcs szuszog, verejtékezik, fut-fárad, nyargal, izzad a kenyérért, egész nap idegeskedik, garasoskodik, veszekszik, köhög és újra veszekszik, aztán, mint az állat, ledűl az alomra és horkol, majd korán reggel fölkel, éppen csak az arcát meg a kezét mossa meg és újra elülről kezdi a tegnapit. Az erkölcs olcsó, silány, formátlan ruhában jár; lompos a szoknyája, vagy rojtos szélű a nadrágja. Ha férfiruhában jár, nadrágjának a térde ki van púposodva s nyakkendőjének a kötője hátul kibúvik a kabátból, ha pedig női ruhában jár… eh, az erkölcs!” Finom lélekrajz, felsőbbséges humor jellemzi ezeket a történetkéket, melybe keserű részvét vegyül. – A Cigányok-ban egy fiatal, világhírű tenoristát mutat be, amint a korhelykedésből reggel felé hazakerülve elkezd a feleségével veszekedni. Szörnyű és keserű igazságokat vagdalnak egymás fejéhez. A feleség nagy énekesnő volt s ő tette férjét azzá, ami s most őt nem szerződtetik már, a férje kineveti s nem törődik vele fiatalos könnyelműségében és kegyetlenségében. Csak az vigasztalja, hogy majd ezt a korhely és hálátlan fickót is utoléri a hanyatlás, az öregség s akkor ő is keservesen fog bűnhődni. – A cselédsorba került egykor híres színésznő (Felsőbb iskola), a világhírű színészférj emlékének élő szegény öregasszony (Lórántfy özvegye), a megöregedett operettprimadonna (most kasznárné), aki régi operett-áriáit énekelve búcsúzik, az ifjúságától, a szerelemtől, mindentől, ami szép (Dalnokverseny), a haldokló s rettentően hajszás, sivár életére visszatekintő nagy tragika (Az utolsó jelenet), a primadonna-lányaik érdekében bőszen intrikáló apák (Aphrodite), az irigykedő, marakodó hiú vén színészek és színésznők (Levelek a menedékházból), a nyári primadonna a maga rövid dicsőségével (Az ördög felesége, Nyári primadonna), az operett-énekeső és férje a komikus  (Ruha teszi az embert) mind milyen kitűnő megfigyelései az írónak a színészéletből!

Az artistavilág élete és alakjai vonulnak el előttünk egypár novellájában: a menazsériás (Bob az oroszlán) a lebuj énekesnője (Dél királynője), a bohóc (Ostoba Ágost halála, A Tenbrinck-eset), a műlovarnő (Don Perez), a légtornász (A kötéltáncos), a gondolatolvasó (A gondolatolvasó) s a „fogkirálynő” (Peabody). – A szerelmes gladiátor egyike legfinomabb rajzainak. Az agg és beteg maestro legújabb operája római premiére-je s óriási ünnepeltetése után magába roskadva szundikál erkélyén, mikor egy melódiát hall fütyülni legelső operájából s egyszerre előtte áll fiatalságának nyomorúságos, de mégis boldog ideje. A csodagyermek beszélgetés egy „nyugalomba vonult” hegedűs-csodagyermekkel a csodagyermekek lélektanáról és a siker titkairól.

A festők életét csak három kisebb dolgában rajzolja (Roland, Bohém Jánosné nyaralása, Az utolsó mohikánok). Az Aqua vitae Gál Ernője egy igazi műkedvelőnek, a művészet egy önzetlen, sznobizmus nélküli, úri rajongójának típusa.

Kedvelt milieu-je Ambrusnak a kis emberek (kis tisztviselők, polgárok, szegény emberek) világa. Itt is otthon van s megértő lélekkel, sok részvéttel rajzolja szenvedéseiket és sok humorral hibáikat és furcsaságaikat.

Az Alkonyat egy halálosan beteg kishivatalnok családi körébe vezet. Egykor volt egy kis regénye valami asszonnyal, amely feleségének sok-sok bánatot okozott, aztán kibékültek. a szegény ember húzta az igát, míg össze nem roskadt. Most meggyónja feleségének, hogy a „regény” se volt semmi, nem volt viszony, tehát a mulatók örömeiből még azt a csekély részt se vette ki, amelyért megszenvedett s az asszony előtt feltárul a szegény ember életének egész sivár nyomorúsága és örömtelensége. – Az iskolabetegség a hypochondrikus ember jó humorral írt lélekrajza. Egy hivatalnok egyszer lusta bemenni a hivatalba s beteg jelent. Unalmában valósággal betegnek kezdi érezni magát, doktort hívat, aki idegbajt konstatál rajta. Állapota egyre rosszabbra fordul, s már konzíliumot akarnak tartani fölötte, mikor bemegy a hivatalba s meggyógyul. Kitűnő benne az állami segédhivatal képe. – Máli néni-ben a szegény bankhivatalnok, Mayer úr családját látjuk, de itt a generációkat önzetlenül s részben ingyen szolgáló öreg cseléd alakja foglalja le figyelmüket, kit a mennyországban a zsörtölődő Szent Péter ellenében a Mester vesz pártfogásába, mert noha fiatalságában követett el némi szerelmi ballépéseket, később még nagyobb jókat cselekedett.

A kishivatalnokok hivatali és családi élete tárul föl előttünk még több novellájában: kicsinyes küszködéseik, apró reményeik, melyeket a sors egy lehelete elfúj, könnyelműségeik, nyomorúságuk, hibáik és veszekedéseik, olcsó mulatságaik (Az elégtétel, Rozgonyi Cicelle, Csák Máté a gázgyárban, Nyári est, Protekció, Tempora mutantur, Egy álom, Kerekesék a lóversenyen, Kerekesék babát kapnak, Zöldben, Utazás a Margitszigetre, Házon kívül, Az örökség, Egy szép nap, Családalapítás, Az aeolhárfa).

De vannak a hivatalnokon kívül másféle szegény emberei is: a csőd előtt álló, kétségbeesetten kapkodó s öngyilkosságra készülő kereskedő (Az utolsó nap), a nyomorúságba jutott özvegy (Csőd), az éhenhalás szélén álló szegény leány (Büszkeség), a hétgyerekes kis doktorné, akit az ura héba-hóba elvisz mulatni, de a mulatság rendesen veszekedéssel, keserű könnyekkel végződik (Poórné mulat), a szedőné, aki részeges, nagyszájú és durva szocialista urát szeretettel mentegeti (A sötét udvar), a folyton pénzt, csak pénzt kereső ember, aki elfelejt élni (Páriák), a pici, öreg francia mesternő, aki napestig robotol s imádott fiát pénzzel tartja, hogy az úri módon mulathasson (Bajnokok) és sok más egészen a kétes egzisztenciákig (Nicaragua őrnagy, Új világ, Keresztfiam Boldizsár, De profundis).

A vagyonosabb úri középosztály életéből is sok témát és alakot merít. A szegény Király Feri egy vidéki negyvenéves érettségi találkozó mesteri leírása. A tanulótársak folyton sajnálkoznak Király Ferin, ki a legvígabb pajtásuk volt s ki könnyelműen boldog élet után fiatalon halt el s így nem érhette meg ezt a gyönyörű napot. Nem veszik észre, hogy maguk mind többé-kevésbé sajnálatra méltó öreg fickók, akik igen rosszul mulatnak együtt. Az igazi finom lélekrajz: Hortense megtudja, hogy a haldokló kegyelmes úr, házuk régi barátja, az igazi apja, de azért nem tudja megsiratni. Szíve a nem igazi, de őt igazán szerető apjához húzza (kicsiben Bourget L’émigré-jének témája). A politika mesteri genre-rajz egy képviselő pályáról: milyen kitartással stréberkedik, míg szürke ügyvédből honatyává küzdi fel magát és mennyi erőfeszítést tesz mandátuma megtartásáért, míg főkortese, aki az ő szárnyai alatt nőtt hatalmassá, meg nem buktatja. Az Overworking egy tengerésztiszt elbeszélése arról, hogy a túlságos megerőltetésből teljes szellemi apathia származhatik, mely a legnagyobb veszéllyel sem törődik. Ilyen állapotban vezette hajóját egy viharos januári éjjelen majdnem a pusztulásba. A kavics Buchbinder úrnak, a tönkrejutott milliomosnak öngyilkossága előtti lelkiállapotát festi. Felesége ékszerei közt talál egy aranyba foglalt kavicsot s ez szeget üt a fejébe. Mi lehet? Valami szerelmi emlék bizonyára, tehát a felesége megcsalta. Meglövi magát és sokáig tartó agóniájában is folyton a kaviccsal vesződik, míg végre rájön, hogy a maga szerelmi emléke volt. Az agónia másvilági fantazmagóriáit erős képzelettel s a lázas álmok képeinek finom megfigyeléseivel színezve írja le. Az olajfák és narancserdők bájos kis apróság. Okos, modern Margit húga férjhez megy. Öreg legényként elborong a dolgon s részt vesz a családi tanácsban, mely a nászút ügyében akarna dönteni. Maga egy gyönyörű levélben mondja el nézeteit s lelkesen a nászút mellett dönt, melynek emléke később nagy érték lesz, hisz „csak egy igazi,maradandó boldogsága van…: az emlék.”

Csak ezt az egypárat emeltem ki a sok közül, melyek mind ebbe a milieu-be tartoznak. A főrangú világot és a fejedelmekét ritkán s nem nagy rokonszenvvel rajzolja (Tél, Két öreg úr, Lillias, A bazár ég, A napló, Kegyelemkenyér, A lakáj), nem egyszer fényes humorral és erős szatírával (Király-idillek, nagyszerű balkáni humoreszkjei, melyeket azóta utánoztak, Imogén, A pazarló asszony). Katona-története kettő van (A hazugság öl, A háború, az Aqua vitae katonája nem tipikus katona) s papi kettő (A barát vizet prédikál, Vegyes kiadások) mind a kettő kitűnő.

Történeteinek színhelye majdnem mindig a nagyváros, a vidék igen ritkán. Paraszthistóriája csak egy van (A koporsó), jó, de Mikszáth is írhatta volna. A külföldet is szívesen választja színhelyül (novelláinak kb. egy negyed részében), de legnagyobbrészt a magyar fővárosi életből, általában a magyar társadalmi életből veszi tárgyait.

Ismertetésünk hosszúra nyúlt, de nem teljes. Sokat említettünk, sokat elhallgattunk. A kiválogatás közben úgy jártunk, mint a Mozi Bandi kalandjainak jeles Bikája, aki a cukrosboltban roppant sokat válogat, habozik, tűnődik, mindig más és más sütemény ragadja meg figyelmét, a kiválasztottakat visszarakja s újakat választ s végül sem bizonyos benne, hogy nem lett volna-e jobb mégis másokat választania. Azt hisszük mégis, hogy ismertetésünk adott valamelyes képet Ambrus novelláiról s legalább elegendő volt a következő összefoglalás megvilágítására.

SZINNYEI FERENC

Forrás: Irodalomtörténet 7. évf. 1918.