Vidor Miklós: Tóth Árpád (1886-1928)

 

A Nyugat lírai forradalmának meghatározó költői – Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula – mind vidékről kerültek a fővárosba. Nem kivétel ez alól az ötödikként közéjük számító Tóth Árpád sem: Aradon született, de hároméves korától Debrecenben nőtt fel, ezt a várost érezte szűkebb pátriájának.

Édesapja, a kézművesből magát szobrásszá fölküzdő Tóth András Debrecenből származott, s ide tért vissza családjával. Ez a kemény akaratú, nehéz természetű ember engedelmességre nevelte elsőszülött fiát, s mert a jófejű gyerek ügyesen rajzolt, reáliskolába adta. A kisdiák első nagy élménye az egyhetes párizsi út édesapjával az 1900-as világkiállítás alkalmából. (Majd érettségi után Bécsbe is eljut néhány napra). Csakhogy ekkorra már az ifjú Tóth Árpád érdeklődése döntőmód az irodalom felé fordult, s a latin-görög különbözeti árán a budapesti bölcsészkarra iratkozott be. A Négyesy-féle stílusgyakorlatokon megismerkedik leendő pályatársaival. A fővárosban töltött évek során, 1905 és 1909 között a Hét, majd a Nyugat közli verseit.  A szakvizsgára azonban beteges szorongása miatt képtelen elszánni magát.

Így huszonhárom évesen hazaköltözik Debrecenbe, s a helyi lapok munkatársaként megkezdi újságírói pályáját. Visszakerül a külvárosi otthonba, melynek „nemtőjétőlkét ajándékot kapott, a szegénységet és a tüdőbajt”  - mint leghívebb költő barátja, Nagy Zoltán írta. A sivár családi körülmények, apja kudarcba fúlt művészi álmai közül csak elvágyódhatott abba a meseszerű, boldog közegbe, ahol megtalálhatná a saját életét.

Költői karaktere az 1910-es évekre már kialakult. Karinthy szerint: „Hangja, tónusa, ritmusa, az a mód, ahogy hasonlatait fölállítja – minden szavára bélyeget nyom.” Alapélményére, az elmúlás örök tragikumára Szabó Lőrinc mutat rá, Tóth Árpád elégikus alkatáról szólva. 1913-ban a Nyugat kiadásában megjelenő első kötete, a Hajnali szerenád már egyéni arcú költőt mutat, mindenki mástól elkülönböző, mégis a nemes hagyományhoz kapcsolódó lírikust, mint Kardos László tüzetes monográfijában megállapítja. Mesteri formaérzéke, nyelvi ereje, képteremtő fantáziája már ekkor az a modern klasszikust sejteti, akivé alig tizenöt esztendei pályafutása alatt válik.

Ismét a fővárosba kerül, házitanítóként s egy-egy vers- vagy cikkhonoráriumból tartja fönn magát. Az irodalmi élet megbecsült tagja lesz. A kirobbanó világháború, majd betegségének aggasztó tünetei azonban most is útját állják boldogulásának. Hatvany Lajos jóvoltából Újtátrafüreden, majd Tátraházán gyógykezelik több ízben is. 1917-ben jelenik meg második verseskötete, a Lomha gályán. S ugyanez évben megházasodik, a Hajnali szerenád Annuskáját veszi el hosszú jegyesség után. Budapesti lakásba költöznek, s a költő Hatvany Esztendő c. folyóiratának segédszerkesztőjeként állandó jövedelemhez jut.

A vesztes háború, a forradalmak, s az ellenforradalom és Trianon történelmi próbáit megszenvedve, 1921 őszén Az Est-lapok munkatársa lesz. A következő évben adják ki harmadik verseskötetét, Az öröm illan címűt. A szerkesztőségi munka erősen igénybe veszi, betegsége is mindjobban elhatalmasodik rajta. (Tátrai tartózkodásait most már Az Est-lapok tulajdonosa, Miklós Andor fedezi.) E nehéz években vigasza és öröme kislánya, a majdan költőként ismertté vált Tóth Eszter.

Ami hátravan még, az 1922 és 1928 közötti szűk időszak, az is a közelgő elmúlás szorításában. Ekkor ér fel a költő a csúcsra, posztumusz kötetének, a Lélektől lélekig-nek klasszikus remekeivel betetőzve életművét. S gazdag ráadásként az előző periódus érleli meg műfordításainak java termését, az Örök virágok mesteri gyűjteményét.

Tóth Árpád negyvenkét éves korában halt meg. Babits Mihály búcsúztatta, a sírnál Berzsenyit és Kölcseyt emlegetve. „Közöttünk való, de nem közülünk való” volt – mondta. „Költészete minden ízében magas líra, nagy költészet, amilyen alig zendül ma már.”

Utókora, irodalomértők és –élvezők mind növekvő tábora egyértelműen igazolja a majd hetven éve elhangzott szavakat.

KÉT RÉGI KÖLTŐ

I.

BERZSENYI

Zord énekes, borongva ünnepellek,

Alélt idők felém rémlő kolossza,

Az ős magyar síkságon antik Ossa,

Setét orom, kin szittya bú a felleg!

Vulkánszived nehéz lávája ellep:

Villámaid tüzétől csillagozva

Erőt tanúl a halk utód kobozza

S hallom zihálni sziklatömbü melled!

És reszketőn idézem régi, fáradt

Estéid kedvét, míg csöndben borozván

Késztéd lelked szebb korba szállni el,

S szolgáid félve és juházva vártak:

A bús magyar szók, sok kevély oroszlán

Magányod vén barlangján, Dániel!

II.

CSOKONAI

Vitézem, oh te nem voltál a zordság

Vitéze, vén diák csak, kálvinista,

Ki kósza farsang víg kulaccsát itta

S a gráciák kezébe tette sorsát.

Ám bús homok szent venyigéje, hordád

Lelked szelíd fürtjét és drága, ritka

Borából új fájdalmak méla titka

Halk verseinkbe dús izekkel forrt át.

Oh látlak: lomha árnya nőtt a fáknak,

Már láz gyötört s a rózsás gráciáknak

Lárvája hullt és párka-arca lett,

S még görnyedtél egy édes rím felett,

Szemedben végső fény gyúlt, húnyó csillám.

S kezed lassan, reszketve írta: Lillám!

A páros arckép hiteles mintadarabja Tóth Árpád költészetének: tömörségében szinte marokra fogva példázza egész „poézisának természetét”. Az általa oly kedvelt szonettformában plasztikusan mutatkozik meg versépítő módszere, képalkotó látása és virtuóz rímteremtő hajlama. A született formaművész leleménye találkozik itt a nemes hagyomány iránti vonzalmával, amint lerója háláját mesterei előtt. A portrék elevenségében ott rejlik a diákként kedvvel rajzoló-festegető Tóth Árpád megjelenítőkészsége. A kétrészes költemény már érett esztendeiből származik, s az 1992-es kiadású Az öröm illata c. kötet nyitó darabjainak egyike.

A Berzsenyi c. vers született meg előbb. Hangütése, veretes archaizáló stílusa elárulja, mi késztette a „halk utód”-ot, hogy „borongva ünnepelje” a száz évvel előtte járt „zord énekes”-t: az a szembeötlő, óriási különbség, amely alkatilag elválasztja tőle. Berzsenyi csupa robusztus erő, kolosszusnak, görög hegyóriásnak hat a végtelenbe nőtt „alélt idők” távolában! S ezzel helyét is megjelöli az ókori klasszikus költők mellett, ahová képzelete ragadta a niklai remetét. Hiszen ő zendítette meg „az ős magyar síkságon2, honi nyelven az alkaioszi, szapphói, aszklépidészi strófákat, elődeihez nem méltatlan fenséggel.

Sipos Lajos: Babits Mihály (1883-1941)

A költő szülőhelye Szekszárd, ez a megyeszékhely-nagyközség a múlt század végén vált jelentős településsé. Ekkor épült a törvényszéki palota, a megyei börtön, a gimnázium, a múzeum, 1905. június 17-én pedig – három hónappal azelőtt, hogy Babits az egyetemi tanulmányok végeztével magyar-latin szakos gyakorlóéves tanárjelölt lett Baján – Tisza István miniszterelnök aláírásával jogilag is város lett Szekszárd.

A leendő költő ekkor már ismert személyisége volt a kisvárosnak. Számon tartották felmenőit: az 1800-ban idetelepült dédapát, a megyei főorvost, a nagyapát, a megye főpénztárnokát, apját, a helyi törvényszék „bűnügyi előadó”-ját, a pécsi királyi ítélőtábla későbbi bíróját. De már magáért is becsülték. 1898-ban műfordításai jelentek meg a helyi újságban, 1905-ben pedig A zengő szobor dala című költeményét hozta az Új Század.

Azt természetesen nem tudták róla, hogy Kosztolányival, Juhász Gyulával és másokkal, egyetemista társaival 1901-től a magyar költészet megújítására készült. Azt vallotta, a költőnek nem szabad sem a pufogó hazafiság, sem a politika szolgálatába szegődnie, mindenekelőtt j formát kell keresnie. El kell szakadni a primer életélményektől, meg kell növelni az alkotás gondolati tartalmát, többrétegűvé kell tenni a verset.

Az országos hírév azonban csak 1908-ban társult Babitshoz. Ekkor jelent meg A Holnap antológiában Ady, Balázs Béla, Juhász Gyula és más „modern” költők művei mellett öt verse, köztük a Fekete zongora botrány-párdarabjának olvasott Fekete ország. Ebben az évben hívta munkatársai közé a Nyugat, amelynek vezetői 1909-ben és 1911-ben kiadták két verseskönyvét Levelek Iris koszorújából és Herceg, hátha megjön a tél is! címmel, közbenjártak, hogy az ország széléről, Fogarasról előbb Budapest tőszomszédságába, Újpestre, később a főváros egyik frissen szerveződő gimnáziumába helyezzék tanárnak, megjelentették az Isteni Színjáték első részének fordítását.

1912-től az első világháború végéig módosult Babits felfogása. Előbb szükségesnek ítélte az „Igazság” érvényesülését (Május huszonhárom Rákospalotán), 1914-től – az expresszionista költőkhöz hasonlóan – élesen és többször szót emelt a háború, „az önkény pokoli malma” ellen (Húsvét előtt). Az 1918-19-es forradalmak idején, amikor is rövid ideig abban reménykedett, a radikális változások a „Szabadság”-ot, a „népjavá”-t, az „emberközösség”-et szolgálják, elhozzák az erkölcs uralmát és a népek testvériségét, még látványos gesztusokat is tett. Sorozatos csalódásai ellenére (Szíttál-e lassú mérgeket?) társadalmi érdeklődése 1920 után sem csökkent. Az aktuális politikától ugyan távol tartotta magát, de minden döntő kérdésben véleményt nyilvánított. A Kant-féle abszolút erkölcs híveként a „csillagokra” mutatott. Élete végéig ezt tekintette az írástudók feladatának.

Ez az érdeklődésmódosulás befolyásolta a művek gondolati hátterét, némileg megváltoztatta az alkotások külső és belső formáját, a lírai én önstilizációját, s ez nyomon követhető a korszak verseiben és tanulmányaiban is. A Petőfi koszorúi, A gazda bekeríti házát és a Jónás könyve mellett jelzi ezt az esszék témaváltása. Míg pályája első szakaszában főleg Aranyról, Petőfiről, Komjáthyról, Kassákról, Bergsonról értekezett, 1920 utáni írásaiban a diktatúrák elítélése és az újabb háború felé tartó világ féltése lett visszatérő gondolata. Bizonyos értelemben ez volt egyik vezéreszméje nagy munkájának, Az európai irodalom történeté-nek. S ez tűnik fel a prózaíró életművében, egyik utolsó nagyepikai alkotásában, A gólyakalifá-t, a Kártyavár-at, a Tímár Virgil fiá-t és a Halálfiai-t követő tudományos-fantasztikus regényében, az eljövendő háború technikai borzalmainak víziójában, az Elza pilótá-ban is.

A második világháború kiteljesedését Babits Mihály nem érte meg. 1941. augusztus 4-én a régóta sorvasztó gégerák végzett vele.

A „halálhír órájában” Szabó Lőrinc ezt írta róla: „Az emberiségnek néhány évezred során csak húsz-harminc olyan költőzsenije születik, mint ő.”