Vörösmarty Mihály: Zrínyi

Néz nyúgatra, borús szemmel néz vissza keletre

A magyar, elszakadott testvértelen ága nemének;

A könyörű eget, a földet vizsgálja hiába:

Nem leli meg nagyait, nem téged messze ható kéz,

Zrínyi! dicsőségünk, végső daliája nevünknek,

Minket béke ölel, kürtszó nem ijeszt fel öléből!

Völgy és hegy, s a frígyes egek gyönyörinkre mosolygók,

S kedvesek a ligeten folyamok menetében az árnyak;

És ha kedvünk, ha ez a lélek nem volna letörve,

Mely bal sorsa fölött diadalmasan álla, s vadonná

Pusztúlási között sem hagyta vadúlni hazánkat:

Bántatlan mulatozhatnánk százféle örömmel,

S verhetné az eget tíz ország szerte magyar dal;

De te, midőn egyedűl várad közepébe vonúlál,

Fegyverid, a leghűbb társak, villogva le hozzád,

S a hadat, és a had munkáit büszke Szigetnél

Égi sugalmaktól íhlett lelkedve fogadtad,

S mély vala, s szent a gondolatok forrása szivedben,

Mert a szent haza volt, az örökké drága magyarnak:

Akkor nem vala oly bájjal környéked igéző.

És mikoron, valamint a távol tengeri zúgás,

Vagy mint eldühödött zivatar morajában utóhang,

Úgy zendűle föl a megharcolt ütközet, a már

Század előtt küzdött viadalmak hangja, körödben,

S istenedő szemmel daliákat, s harci vidéken,

Sok had tengere közt Szigetet, mint áll vala látád,

S ősödet, elmaradó Vidot a mint kémli vasával

És, Deli Vid, Deli Vid! törököt rettentve kiáltja;

Durva török pedig elréműl, s fut előle hadastúl

S a roppant tábor derekát fölijeszti futással;

Akkor az ifju tatár, s az erőben durva Demirhám,

Déli ölő szélként fölkelnek víni Szgietre,

És dörög, és reng a kapu sok szakadatlan ütéstől; -

Mindezeken mikor andalgasz, s a szörnyü csaták közt

Rózsavilágában, mint tündér hajnali álmot,

Felhozod a gyönyörű, a gyönge Kumilla szeremét;

Vagy pedig intézed, deli Víd szép hölgye miként jár

Férje után Szolimán seregében, az angyali hűség

Szárnyain, és védőt mint lel viadalmas urában,

Őket jó Karabúl, mint sólyomszárnyu sebes szél

Hogy viszi rajta-ütő törökök boszujára Szigetbe:

Ilyen gondolatok közepett szép lelki világod

Földöntúli lakók seregével gazdagon, a mint

Ontja dalait az örök hévvel lobogókat, azonban

Néma, s borúlt, mint a mély sír, körülötted az éjfél:

Akkor sincs biztos nyugodalmad az az őri falak közt;

Mert tolvaj török üszköt vet váradra, lobogva

Völgyi lidércként átröpül az, fölijeszti magányos

Éjedet álfénynyel, s rettentő szikralökéssel;

És egyszerre lakod mind a négy sarka megindúl,

Rengenek a megütött falak, árkod gödrei telnek

S dárdavető hajdúk riogatnak benne falaidra;

Akkor az égi lakók lelkedből összezavartan

A fölvert álmok halovány seregeihez egyűlnek,

S képöket oly tisztán többé nem látja meg elméd.

Még is erőt veszesz a bal időn. daliái Szigetnek

Hirkoszorú nélkül nem fognak menni halálra.

Mint viharok közepett magasúlva fogantatik a sas,

És közel a villám honjához kél ki rideg kőn,

Úgy a mit magas elmédben hadakozva fogadtál,

Harc villámi között keleted ki világra: azért forr

Véresen és szilajan dalaidban az emberölő harc,

És az erő, a férfi kebel diadalma, királyként

Őrzi nehéz méltóságát zaj-szülte müvednek.

Igy te, dicső kétszer fizeted le hazádnak adódat:

Vassal is, a mi csatát zengél tudakodva megállván;

S rajtad ütő törökök már félnek lenni előtted,

Szűtelenül, rend-bomlottan váraikba osonnak,

Reszketvén ott is hadat űző Zrínyi nevétől.

De ölel a haza, s mond örömében sírva fiának;

Mi pedig áldva füzünk szent emlékedre borostyánt,

És az idő röptét terhes bánattal elállván,

Kérdjük ohajtva: vezér költőt még ád-e hasonlót

Hozzád, hajh! te korán elirígylett fénye szemünknek!

Vagy kárhozva levénk, hogy örökké visszasohajtsunk,

S nagy példákra magyar már nagygyá lenni ne tudjon?

Forrás: Nemzeti dalkönyvecske Bp., Lampel R. Könyvkiadása 1877.

Erdélyi: Szondi Drégelben

Másé már a mező, csak a vár Szondié;

Egy út van előtte még: - az egek felé.

Az oroszfalvi pap fehér kendőjével

integet a várba békeség hirével.

„Márton pap, üdvözlégy! Drégelnek várában

Mi hir van ott alant Ali táborában?” –

„Jó Szondi, ha tudnád, mily tenger nép van ott…

Soha nem birod meg ezt az állapotot!”

„Jó Márton, akármily tenger nép vagyon ott,

Megkisérti lelkem ezt az állapotot.”

„Ó Szondi! Drégelnek vára fügefészek,

Lelkedre vesznek itt e drága vitézek!” –

„Legyen bár Drégelnek vára fügefészek,

Emberek dolgánál nagyobbakra nézek.

Késő nekem minden tanácsot javalni,

Elvégezém, hogy én itt fogok meghalni.” –

„Isten veled Szondi!” – „Isten veled Márton,

Köszöntsed utolszor minden jó barátom!”

És Szondi lelke a várnépen elárad;

Kiki a legvégső dolog körül fárad.

Csak két gyönge ifjú szakadoz buvában:

„Szondi ne hagyd el a két dalos apródot,

Juttass nekünk is a vitézségre módot.”

De Szondi megfeddi a két szép ifiat:

„Soha ne sirjatok jó Szondi György miatt.

Ti meghalni korák nem jöttök énvelem,

Hanem sorsotokat bizvást elrendelem.”

És két török foglyot mindjárt előhivat:

„Reátok bizom e két dalos ifiat;

Vigyétek Alihoz, kérjétek nevemben,

Gyakorolja őket vitézség ügyében.

Temettesse velök halandó részemet;

Mert látni fogják itt én szörnyü esetemet.

És legyen temetőm ama szomszéd orom,

Hogy Drégelt halva is láthassam olykoron.”

Szóval e szót mondván Szondi György, csakhamar

Nagy derék ostromot kiállani akar.

S ezzel mind a négyet utjára bocsátja, -

Mind a négynek vörös skarlát a ruhája.

Még vörösb a várban föllángoló máglya,

Hol kincseit Szondi a tűzbe dobálja;

S legvörösebb a vér, a mely foly özönnel,

Átvervén lovait kurta hegyes tőrrel…

Leng azonban büszkén a nemzeti zászló;

„Meghalni hazáért” a várbeli jelszó..

Egyszer csak az hallik, hogy dörejre dörej,

Egyszer csak az látszik, hogy a török közel,

És látszik a dárda hős Szondi kezében

A mint ki-kivillan füstnek fellegében.

látszik a hős, a mint testről testre halad,

Majd térden állva ví törött torony alatt;

Míg fejét a várból leveti egy török,

S Ali táborába feje alágörög. –

Ezután nem látni halottnál egyebet:

Emelje magához isten lelkeiket!

De fölriad a mély hallgatás a völgyön:

Ki illet e végső tisztesség e földön?

Szondi vitézségét török had tiszteli,

Két énekes apród búsan énekeli.

Szomszédhegyen ott van hősi temetője,

Zászló, irott kopja szól messze felőle.

Legalább volt neki két dalos apródja,

legalább lesz onnan Drégelt látni módja;

De a két énekes apród az örök hír,

De a szomszéd orom elenyészhetlen sír!

Forrás: Nemzeti dalkönyvecske Bp., Lampel R. Könyvkiadása 1877.

Czuczor Gergely: Szondi

Mily had kel a drégeli völgyön elé,

S vet vérszemeket hegyi vára felé?

Ádáz Ali tábora durrog alatt,

S rombolja tekékkel a sziklafalat.

Vajh támad-e hős,

Oly bátor, erős,

Kis nem bir ijesztni veszélyzaj?

S nem hat le szüvére haláljaj?

A vár kicsiny, ellene nagy sereg áll,

Hódolnia kell, vele szembe ha száll.

Jó Szondi parancsol az ormi lakon,

S buzdítja vitézit az őrfalakon;

Jobbannak az álgyuk, a bástya zuhan

Lelt ád Ali, s népe reája rohan,

Van harci zavar,

Helyt áll a magyar,

Vérben hörög a török és vész,

Döbbenve vonul tova más rész,

S Drégel valamint ama gránit orom,

Rongálva ugyan, de megáll szabadon.

Uj harcra megy edzeni Szondi magát,

Vágy hallani harcriadói dalát,

S apródinak int, de remegnek ezek,

S a két dalos ifju igyen kesereg:

„Jó gyámolapánk,

Nagy vészbe jutánk,

Nincsen, ki elűzze fejünkről,

Fussunk el e mostoha helyről,

Hajt kínos igába a durva pogány,

Vagy lángdühe fegyverek élire hány.”

Mindkettejök oly deli, s fürge fiú,

Jó Szondi kegyencei, s ez neki bú,

A vár bekerítve, bocsássa, hova?

Vész éri, ki mer szakadozni tova.

„Édes fiaim,

Kis dalnokaim,

Nincsen hova mennetek út már,

Ad még menedékhelyet e vár,

Míg víni hadam megy a völgybe velem,

Égnek könyörögjetek, óvja fejem.”

Így Szondi. Körötte kis őrhada gyűl

S részével az elleni hadba vegyűl,

Küzd, harcol! előtte s utána halál,

Kinjajja liheg, hova kardja talál.

„Hol hadfejetek?

Hozzá sietek.

Keljen velem önmaga bajra.”

Kész ott Ali a viadalra.

Csörgnek viszonozva dühfegyvereik,

A bég sebesülten odább futamik.

Álgyuk törik újolag a falakat,

A már külsejök össze halomra szakadt,

Lobbot vet a vár magas ormozata,

S láng harapó dühe szertehata;

Toldúl Ali fel,

Rá Szondi kikel,

Nem néz, nem ügyel, kire, csak vág;

S már látja, hogy a csatahely tág;

Nincs egy török, a ki megállani mer, -

Száz van, ki lesujtva mögötte hever.

Drégelre fel ím Ali küldte követ

Zászlósan Oroszfalu papja siet,

Néz Szondira búsan a jámbor öreg,

S hozzája, keservkönyüt ejtve, rebeg:

„Oh drága felem,

Jer, Szondi, velem,

Enged szabadon Ali menned,

Nincs, látod ugy is, hova lenned,

Drégel rom, erős Ali, gyönge hadad;

Kíméld meg utóbbi javunkra magad.

Jó Szondi a jámbor atyára borúl,

S lágyúl szive, majd hamar elkomorúl,

Kardjára csap, égre felölti kezét,

S mond a törökökre szegezve szemét:

„Esküt fogadok,

E helytt maradok,

Nincs alkum örökre pogánynyal,

Játszik szava s kénye hazámmal.

Míg e kar acélt bir emelni, velek,

- Élj boldogul! – én viadalra kelek.”

A bég, mivel állni akarta szavát,

A várnagyi válaszon ette magát,

„Hát veszszen el, a ki szavamra nem ád,”

Szól, s fölveri mindvalamenynyi hadát.

Egyszerre ropog

Húsz álgyutorok,

Vársarkon az őrtorony eldől,

S öl részt a maroknyi seregből,

Jancsár, spahi, s asszap üvöltve tolul,

S a vár bekerítve szükebbre szorúl.

Többször viszonoztatik a rohanás,

Drégel maga már hamu s sziklarakás,

Vív a magyar, és sebes arcra terül,

Sirnak kis apródjai Szondi körül.

Mint bérci fenyő

Rendíthetlen ő,

Apródaiért öli csak gond,

S mellette vitézeinek mond:

„Küldjétek el a fogoly ozmanokat,

S hozzátok előmbe a főrabokat.”

Kettőnek aranyban ajándokot ad,

És drága szegélyzetü nyestkacagányt,

Öltözteti dúsan a kis fiukat,

S küldvén velök, ejt vala ily szavakat:

„Üdvözlöm Alit,

Kit bosszu hevít,

Elszenvedem, öntse ki bár rám;

Csak szánja meg két kicsin árvám;

Szoktassa csatákra, s ha tenni fogom

Majd lelkemet, eltakarítsa porom.”

Drégel közepén sürü füst gomolyog,

A máglya kigyúl, s föl egekre lobog,

Mindent megemésztete Szondi vele,

A mely javat ott takarítva lele.

Majd kardot emel,

Ménólba megy el,

Nyerges Daliát ügyi szügye,

A többit is átdöfi rendbe.

S mond: „földiimet soha, Szondi lován

Ülvén, ne kerítse, ne űzze pogány.”

Dolmányt aranyost veszen és süveget,

S állítja nyomába a kis sereget,

Istent velek, esve le térdre, imád,

S hallatja utószori búcsuszavát:

„Rontsunk ki tehát,

Szebb látni halált,

S honért tusakodva kimúlni,

Mint gyáva sok életet unni.

Hű társaim! itt van az óra,jerünk;

Istenkegye járjon örökre velünk.”

S dárdásan előre hajolva nyomúl,

a sok dühös ozman elébe tolúl,

Hozzá torolatlanul érni ki mer?

Földhöz sokat ő fene fegyvere ver.

Lábán seb esik,

Térdére esik,

Karjában erő lobog, öl, ront,

Míglen sok ütött sebe vért ont,

Hajh! még szive nem, hanem élete fogy,

S dárdája kezébe szorulva lerogy.

A bég, noha vad, s dühe Szondira fúlt,

A hűlt erü bajnokon elszomorúlt,

A hegyre temette a hős tetemet,

dárdát maga tűze le sírja felett;

Ott szendereg ő,

A harckeverő,

Kit nem bira győzni veszély, baj,

Nem szálla szivére haláljaj;

Most a maradék magyar áldja nyomát,

S enyhítgeti mennyei béke porát.

Forrás: Nemzeti dalkönyvecske Bp., Lampel R. Könyvkiadása 1877.