Romlásnak indúlt hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajúl?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorúlt hazádon?
Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vipera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.
Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora,
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma.
Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
a szent rokonvérbe füresztő
Visszavonás tüze közt megálltál:
Mert régi erkölcs, spártai férfikar
Küzdött s vezérelt fergetegid között;
Birkózva győztél, s Herculesként
Ércbuzogány rezegett kezedben
Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, melyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre terittetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, mely ha megvész:
Róma ledül s rabigába görbed.
Mi a magyar most? – Rút sybaríta-váz,
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének;
Elődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja;
Gyermeki báb puha szíve tárgya.
Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
A félvilággal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője Árpád a Duna partjain.
Oh más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!
De jaj, csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk;
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel s mosolyogva ver le.
Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ilion,
A büszke Karthágó hatalma.
Róma s erős Babylon leomlott.
Forrás: Nemzeti dalkönyvecske Bp., Lampel R. Könyvkiadása
1877.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése