Állt egy szobor magas hegy tetején;
Olyan magas volt e hegy, hogy neki
A fellegek szolgáltak öv gyanánt,
S vállán pihent meg nyári délben a nap.
Egy hegytetőn állott az ércszobor,
Egy méltóságos óriás-alak,
Egyik kezében háborúi kard,
Másik kezében győzedelmi zászló.
Mikép jutott e hegyre e szobor?
A földrül vitték őt oda, vagy az
Égből esett le?... Így szentebb, de úgy
Magasztosabb, ha emberkéz emelte;
Az ég s a föld közös munkája volt,
Isten segített, ember fáradott;
Sok száz esztendő múlt el, mialatt
Sok miljom kéz bevégezé a munkát.
De végre meglett. Fönn állt a szobor.
Európa látta s nézte, s mindenik
Térd meghajolt, lenyomta őket a
Fél tisztelet, fél rettegés előtte.
Áll még a hegy, de orma bús rideg.
Hol a szobor, mely koronája volt?
Tán megirígylé a földtől e diszt
Az ég, s magához fölragadta?... oh nem.
Földindulás jött, mely lerombolá;
Megingatá alapján őt e vész,
A magasból a mélybe dőlt alá,
S alant a völgyben elnyelé a posvány.
Hazám, hazám, te szent dicső szobor,
E posványban kellett fetrengened,
Ott henteregtél három századig,
A sárrá rothadt zöld hullámok alján,
S fejed, mit egykor koszorú gyanánt
Öveztek fönn a szomszéd csillagok,
Az ingoványnak undok férgei
Borították el ronda testeikkel.
Oh én hazám, oh én szegény hazám!
Minek nevezzem azt az érzeményt,
Mely mint egy sötét felhőszakadás
Omlik szívembül multad emlékére?
De félre bú, de félre gyász, el, el!
Nincs a mocsárban már a szent szobor,
Fertő-ágyábul kiemeltük őt,
Kihoztuk őt a tiszta levegőre.
Oh jertek, jertek, mossuk tagjait,
Legyen, mint volt, olyan szeplőtelen,
Jőjön, segítsen mosni mindenik,
Az asszony könynyel és a férfi vérrel.
Ha régi fényében ragyogni fog,
Akkor menjünk pihenni, társaim…
Akkor se még, nem; még azon kívül
Uj kötelesség fáradalma vár ránk.
Fel kell emelnünk a szobrot megint
A hegyre, melyen egykor tündökölt,
A melyrül olyan méltóságosan
Nézett alá a bámuló világra.
Föl, nemzetemnek apraja, nagyja,
Szégyen reá, ki lomhán vesztegel,
Dicsőség arra, a ki dolgozik…
Föl, nemzetemnek apraja, nagyja,
Szégyen reá, ki lomhán vesztegel,
Dicsőség arra, a ki dolgozik…
Válaszszatok most: szégyen vagy dicsőség.
Forrás: Nemzeti dalkönyvecske Bp., Lampel R. Könyvkiadása
1877.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése