Még áll a domb s én állok a felett,
Játszik velem bűbájos képzelet.
Csekély a domb, alig emelkedő,
Ormán csak fű, nem a bérc fenyve nő.
Csak, mintha pajzán szélfiak szeszélye
Egykor magát mulatta vona véle,
Midőn a porba, játszván mint szokott,
fövényből a pusztán csibét rakott.
Midőn a porba, játszván mint szokott,
Fövényből a pusztán csibét rakott.
Vagy, mintha ember hányta volna nem rég
Ki gondolná, hogy százados nagy emlék!
Hogy épen e halmon verette sátrát
Honunk szerzője, diadalmas Árpád!
Innen tekinte szét uralkodó
Szemekkel a vitéz honalkotó,
Le a Tiszáig, melyen túl ama
Berek sötétül, a táj karama,
S le Alpárnak, hol a kevély Zalán,
Földönfutóvá lesz… holnap talán!
Ma még a zászló mind nyelére függ,
Ma még a harclovat békózza nyüg;
Békén legelnek a halom körül
Ropogva, mint láng, mely avarba dűl.
Egy ménes ez, egész a látkörig,
Hol a nap fénye játszva megtörik.
Csúcsos süveggel a tengernyi sátrak
Elszórva mindenütt, - s a dali bátrak
Mint a köpűből méh, ha rajt ereszt,
Körüldonogják a szellős ereszt.
Itt ősi dal zeng bujdosó Csabárul,
Bús vígalomban a szív öble fájul;
Ott kancatejnél, mely borrá megerjed,
harsány mulatság nyers lármája gerjed,
Míg ösztörűfán egy egy vizsga kém
Függ, mint árboc fölött hajóslegény,
Vagy egy vezér, a hadnak pásztora,
Vágtat s nyomán fölkél a föld pora.
Megszólal egy kürt napnyugat felé,
Csatára hivó – ez a Lehelé…!
Nem, nem, csak a szomszéd Abony, vagy Törtel
Kanásza múlatá magát a kürttel.
Gulyát növel a tábor helye s ők
Alusznak régen, a honkeresők;
De te virulj lábuk nyomán, Tetétlen!
Bársony füvet, sarjút tenyészsz a réten,
Hogy a kaszás ha egymást sarkalá,
Kövér rend dőljön a csapás alá.
Terhes kalászok habzó aranya
Borítsa földed, - - s a csinos tanya,
Mely ott fehérlik zöld fasor megett,
Hordjon magán jólléti bélyeget;
Körözze mindég színe-telt majorság,
Hogy lássa hasznát isten, ember, ország, -
És álljon a domb, a multak jele,
Kimélve bánjék a vész is vele.
Forrás: Nemzeti dalkönyvecske Bp., Lampel R. Könyvkiadása
1877.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése