Mily had kel a drégeli völgyön elé,
S vet vérszemeket hegyi vára felé?
Ádáz Ali tábora durrog alatt,
S rombolja tekékkel a sziklafalat.
Vajh támad-e hős,
Oly bátor, erős,
Kis nem bir ijesztni veszélyzaj?
S nem hat le szüvére haláljaj?
A vár kicsiny, ellene nagy sereg áll,
Hódolnia kell, vele szembe ha száll.
Jó Szondi parancsol az ormi lakon,
S buzdítja vitézit az őrfalakon;
Jobbannak az álgyuk, a bástya zuhan
Lelt ád Ali, s népe reája rohan,
Van harci zavar,
Helyt áll a magyar,
Vérben hörög a török és vész,
Döbbenve vonul tova más rész,
S Drégel valamint ama gránit orom,
Rongálva ugyan, de megáll szabadon.
Uj harcra megy edzeni Szondi magát,
Vágy hallani harcriadói dalát,
S apródinak int, de remegnek ezek,
S a két dalos ifju igyen kesereg:
„Jó gyámolapánk,
Nagy vészbe jutánk,
Nincsen, ki elűzze fejünkről,
Fussunk el e mostoha helyről,
Hajt kínos igába a durva pogány,
Vagy lángdühe fegyverek élire hány.”
Mindkettejök oly deli, s fürge fiú,
Jó Szondi kegyencei, s ez neki bú,
A vár bekerítve, bocsássa, hova?
Vész éri, ki mer szakadozni tova.
„Édes fiaim,
Kis dalnokaim,
Nincsen hova mennetek út már,
Ad még menedékhelyet e vár,
Míg víni hadam megy a völgybe velem,
Égnek könyörögjetek, óvja fejem.”
Így Szondi. Körötte kis őrhada gyűl
S részével az elleni hadba vegyűl,
Küzd, harcol! előtte s utána halál,
Kinjajja liheg, hova kardja talál.
„Hol hadfejetek?
Hozzá sietek.
Keljen velem önmaga bajra.”
Kész ott Ali a viadalra.
Csörgnek viszonozva dühfegyvereik,
A bég sebesülten odább futamik.
Álgyuk törik újolag a falakat,
A már külsejök össze halomra szakadt,
Lobbot vet a vár magas ormozata,
S láng harapó dühe szertehata;
Toldúl Ali fel,
Rá Szondi kikel,
Nem néz, nem ügyel, kire, csak vág;
S már látja, hogy a csatahely tág;
Nincs egy török, a ki megállani mer, -
Száz van, ki lesujtva mögötte hever.
Drégelre fel ím Ali küldte követ
Zászlósan Oroszfalu papja siet,
Néz Szondira búsan a jámbor öreg,
S hozzája, keservkönyüt ejtve, rebeg:
„Oh drága felem,
Jer, Szondi, velem,
Enged szabadon Ali menned,
Nincs, látod ugy is, hova lenned,
Drégel rom, erős Ali, gyönge hadad;
Kíméld meg utóbbi javunkra magad.
Jó Szondi a jámbor atyára borúl,
S lágyúl szive, majd hamar elkomorúl,
Kardjára csap, égre felölti kezét,
S mond a törökökre szegezve szemét:
„Esküt fogadok,
E helytt maradok,
Nincs alkum örökre pogánynyal,
Játszik szava s kénye hazámmal.
Míg e kar acélt bir emelni, velek,
- Élj boldogul! – én viadalra kelek.”
A bég, mivel állni akarta szavát,
A várnagyi válaszon ette magát,
„Hát veszszen el, a ki szavamra nem ád,”
Szól, s fölveri mindvalamenynyi hadát.
Egyszerre ropog
Húsz álgyutorok,
Vársarkon az őrtorony eldől,
S öl részt a maroknyi seregből,
Jancsár, spahi, s asszap üvöltve tolul,
S a vár bekerítve szükebbre szorúl.
Többször viszonoztatik a rohanás,
Drégel maga már hamu s sziklarakás,
Vív a magyar, és sebes arcra terül,
Sirnak kis apródjai Szondi körül.
Mint bérci fenyő
Rendíthetlen ő,
Apródaiért öli csak gond,
S mellette vitézeinek mond:
„Küldjétek el a fogoly ozmanokat,
S hozzátok előmbe a főrabokat.”
Kettőnek aranyban ajándokot ad,
És drága szegélyzetü nyestkacagányt,
Öltözteti dúsan a kis fiukat,
S küldvén velök, ejt vala ily szavakat:
„Üdvözlöm Alit,
Kit bosszu hevít,
Elszenvedem, öntse ki bár rám;
Csak szánja meg két kicsin árvám;
Szoktassa csatákra, s ha tenni fogom
Majd lelkemet, eltakarítsa porom.”
Drégel közepén sürü füst gomolyog,
A máglya kigyúl, s föl egekre lobog,
Mindent megemésztete Szondi vele,
A mely javat ott takarítva lele.
Majd kardot emel,
Ménólba megy el,
Nyerges Daliát ügyi szügye,
A többit is átdöfi rendbe.
S mond: „földiimet soha, Szondi lován
Ülvén, ne kerítse, ne űzze pogány.”
Dolmányt aranyost veszen és süveget,
S állítja nyomába a kis sereget,
Istent velek, esve le térdre, imád,
S hallatja utószori búcsuszavát:
„Rontsunk ki tehát,
Szebb látni halált,
S honért tusakodva kimúlni,
Mint gyáva sok életet unni.
Hű társaim! itt van az óra,jerünk;
Istenkegye járjon örökre velünk.”
S dárdásan előre hajolva nyomúl,
a sok dühös ozman elébe tolúl,
Hozzá torolatlanul érni ki mer?
Földhöz sokat ő fene fegyvere ver.
Lábán seb esik,
Térdére esik,
Karjában erő lobog, öl, ront,
Míglen sok ütött sebe vért ont,
Hajh! még szive nem, hanem élete fogy,
S dárdája kezébe szorulva lerogy.
A bég, noha vad, s dühe Szondira fúlt,
A hűlt erü bajnokon elszomorúlt,
A hegyre temette a hős tetemet,
dárdát maga tűze le sírja felett;
Ott szendereg ő,
A harckeverő,
Kit nem bira győzni veszély, baj,
Nem szálla szivére haláljaj;
Most a maradék magyar áldja nyomát,
S enyhítgeti mennyei béke porát.
Forrás: Nemzeti dalkönyvecske Bp., Lampel R. Könyvkiadása
1877.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése