Ismérek egy édes, ah árva anyát,
Mely búnak eredten emészti magát,
Elhagyva, kerűlve leányaitól,
Bár értök epedve a hív anya szól:
„Oh jertek ölembe,
Szép gyermekeim;
Áldásra emelten
Várnak kezeim.
Oh jertek, oh jertek az édes anyához,
Itt ül lekötötten a szörnyü magányhoz;
Oh jertek ölembe
Gyermekeim,
Míg el nem apadnak
Hév könyeim.”
„Én szültelek, álltam
Bölcsőtök előtt;
Emlőim adának
Új életerőt.
Mint kis csecsemőket
Már én emelélek,
Míg bennetek alvék
A gyermeki lélek.
Én látnotok adtam
Oly nap sugarát,
A melyet irígyel
Sok földi család.
Szép arcaitoknak
Én adtam e bájt.
Mely annyi szivekben
Viszhangra talált.
Én termetet adtam,
Oly őzi sugárt,
S szűz kebleitekre
A liliomárt.
Én adtam a szájnak
Az édeni mézet,
Mely akkor is édes,
Ha tőreit érzed.
Én adtam e tündér
Lángu szemet,
Mely a szerelemnek
Csillaga lett;
Mely egy sugarával
Szül enyhe tavaszt,
Egy más sugarával
Elégeti azt.
Szépségimet íme reátok adám,
Hogy halljam e szókat: „oh édes anyám!”
Hogy zengjen e név is
Ajkitokon,
S elhagyva ne légyek
Bús napomon.
O jertek, o jertek
Az édes anyához:
Itt ül lekötötten
A szörnyü magányhoz.
O jertek ölembe
Gyermekeim,
Míg el nem apadnak
Hév könyeim.”
Így szólal esengve
Hiába, hiába!
Nincs a ki omoljon
Szülői karába.
Sors űzi fiait, remeg élteikért;
Ah! lányai égnek az
idegenért.
S ő ott ül örömtelen és egyedül,
A köny kiapadva szelid szemibül,
S mint lelke-törötten az égre tekint,
Láthatni kövülve az anyai kínt.
Csak szívdobogása jelenti, hogy él
s minden dobogással egy élet alél.
**
E bús anya képe te képed, o hon!
Márványkebel átka van asszonyidon.
Forrás: Nemzeti dalkönyvecske Bp., Lampel R. Könyvkiadása
1877.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése