Óh ne sajnáld, édes, hogy szivedbe zártad
Szenvedő lelkemet!
Beborúlt egemről elszaggattál akkor
Sok sötét felleget.
Hisz oly régen láttam csillagos égboltot,
Rám mosolygó napot,
Ne idézd hát vissza azt a vak éjszakát,
Azt a sok bánatot!
Óh ne sajnáld, édes, hogy rózsakoszorút
Fontál homlokomra!
Hisz vérző tövisét hosszu éveken át
Úgyis mindig hordta.
Balzsamot lehellő forró csókjaidra
Gyógyúlt csak be sebe -
Ne akard, hogy utad az elsírt könnyekkel
Hullatgassam tele!
Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon. Költemények. Budapest, 1911. Singer és Wolfner Könyvkereskedés
