Samarjay Károly (1821-1894): Visegrád

 

Hast du das Schloss gesehen
Golden und rosig wehen
Die Wolken drüber her.
U h l a n d.

Visegrád! Ormodon
Hajdan király lakott,
Most is a saskirály
Szirttrónon fészkel ott.

Naponkint útasok
Rád föltekintenek,
De kéz nem int alá,
Lakóid nincsenek.

Kopár szirtormaid
Kékellő mély vízen,
Habokban fördenek
Dunánknak medriben.

Tükörben látszanak
Ezüst hullámiban,
De tornyod viz alatt
Im fölfordulva van!

Minden fölfordula
Benned, s rég puszta lőn,
Villám s fölleg honol
Veled magántetőn.

Még áll az egykori
Rabok mohos fala,
Lánccsörgés és panasz
Közötte elhala.

Hol van Zách és dühe?
Ébredni ő se fog…
Hol tőre villogott
Ott rommadár huhog.

Hol vannak magzati?
Hajh! Ők ártatlanul
Haltak, de sírjokon
Átok viharja dul.

Klára! Szelid leány!
Rablott erényedért
Mért lettél áldozat?
Mért vől olly szörnyü bért?

Károly! Tőled hová
Szállt a jog istene,
Midőn zsarnokszavad
Kiáltád ellene?

Hol voltak a szegény
De gyáva honfiak,
Kik gyász parancsiban
Egyezni tudtanak?

Miért nem keltek ők
A honnak gyermeki,
A trónt és a hazát
Bűntől megmenteni?

Nem volt ki szót emelt
A tipratott jogért
Nem kért véres boszút
A nép illy tettekért? -

De éjjel láng között
Jőnek Zách magzati
Felhőn, s Károly lakát
Átkuk megrengeti.

Tüzes villám közöl
A romra néznek ők,
Ártatlan éltükért
Boszút, gyászt hirdetők.

A zsarnok fénylakát
Dörögve nézik át,
Zúgják enyészetét
S a villámok szavát.

Zúgják és rémesen
Inognak a falak,
Visegrád! Romjaid
Dörgés közt foszlanak.

Vagy új derű hasad
Ismét eged fölé,
S eltünnek rémeid
Az éjlepel mögé.

Újonnan hajnalon
Piroslik romfalad,
Hol Mátyás trónja állt
Arany felhők alatt.

A hajnal csillaga
Melly éjben rejtezett,
Reszketve rád tekint
S eltűn romod felett.

Hűs szellő lengedez
Táv erdők mélyibül,
Az ébredő madár
Dalt zeng bérced körül.

Tudnék mint istenek
Teremtni, porba még
Nem szállnál, romtetőd
Újonnan fénylenék.

De én ledőlt falad
Mozdítni sem tudom,
Enyészted s multadat,
Azt zengi csak dalom.

Tetődre szállok, itt
Az anda képzelet
Merengve századok
Enyésztén átvezet.

Miként az égi hold
Tetőn és völgyeken,
Varázsban reszkedez
Borongva képzetem. -

Romodbul egykori
Fényed ég fölmerül,
Mögötte képzetem
Álmokba szenderül.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Samarjay Károly (1821-1894): Népdalok

I.
Isten hozzád

Isten hozzád drága szép galambom!
Lelkem is sir, én Dunába ugrom.
Meghalok, mert csókot másnak adtál,
Hejh! A kert végében mit fogadtál?
Majd ha erre visznek s földbe tesznek,
Jőj a sirhoz, mondd el a keresztnek,
Hagy te egykor engemet szerettél,
S meghaltam, mert más babája lettél.
Jaj de siromon ne sirj galambom,
Mert én azt a siron át lehallom,
Megfordulnék és a sirt kitörném,
Felpattannék, szived át ölelném,
Meghalnál, vagy megijednél tőlem,
S föld végéig futnál majd előlem.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Samarjay Károly (1821-1894): Kelet*

 

Mi fény reszket keletnek bíborán,

Keblem miért dobog, miért hevül,

Milly kép az ott, melly rózsás bércz alól

Mesés istenként száll hegyek megül?

 

Ah, egykor ott apáink laktanak!

Mert őseinké volt a szép kelet,

Azért piroslik most is ott az ég,

Azért hullat hajnalkor könyeket!

 

Mit látok? oh, talán csak álom ez!

Libanont látom és agg czedrusit,

Elbor** hegyét s alatta őseink

Szellemszerű dicsőült képeit.

 

Apáinkat látom szent tűz körül,

Álmost, kinek sok évi fergeteg

Csaknem kopasszá tette ősz fejét,

Bozontos ősz szakállán köny pereg.

 

A tűzre búsan elmerülve néz…

Mellette látok hosszú árnyakat,

Valljon nem é a hét vezérek ők?

Körülök a rozsás hajnal fakad.

 

Egyenkint hősek lengenek elő,

Mint ködfelleg, melly völgyön tornyosul,

És Álmost lassankint körülveszik,

Előtte mindenik földig borul.

 

Susogva szállt a szellő lantomon,

Rólok s a hajdanról regélt,

Tirólatok rég nyugovó apák,

Tirólatok zúgott varázsmesét.

 

*

 

Nem harczokat, szerelmet zengek én,

Az ősek rózsaarczú lányait,

Éjszínü fürtjöket, a tűzszemet,

Melly szíveket vidít, vagy elbusít.

Csak isten zenghetné a harczokat,

A dalnokok legfőbbik dalnoka,

A hontszerző csodás hőstetteket

Elzengte már a történet szava.

 

Bájzengzetű lant lenne a haza,

A rajta átfutó négy főfolyam

Ezüsthurokként húzódnék reá,

S egy hang ébredne minden honfiban…

Merész ujjakkal isten játszanék

E húrokon… fölzúgna a haza,

S a tiszta egyetértés lenne majd

E lantnak legdicsőbb öszhangzata.

 

*

 

A Kárpát koszorúzza e lantot,

Zöld lombjával félig körülveszi,

Irigyen, zsarnokul jő rá a tél,

S a koszorú ékét letépdesi.

De szabadítóul jő a tavasz,

Sugárdárdával űzi a telet,

A lantra fris füzért akaszt… s megint

Madárdal zúg az ébredt lant felett.

S a négy ezüsthúr messze völgyeken

Szelíd morajjal dalt zeng édesen.

 

*

 

E lantnak olly ritkán volt szép öszhangzata,

Egyegy lehangolt húr sokszor lepattana,

Koronás dalnokok játszottak húrjain,

Örült a nép sokszor magasztos hangjain.

 

Kivált midőn ama nagy dalnok felkele,

Kit igazságosnak a nép keresztele!

Az összhang e lanton beh sokszor elhala,

Beh sokszor elfojtá azt a csaták zaja!

 

A sors, mint hangoló, sokszor felhangolá

A húrokat, most is csavarja föl s alá;

Kalapácsa alatt sírnak idegjei,

S ha öszhangjok nem lesz… a lantot szétveri.

 

*

 

Villámsörénnyel nyargalnak robogva

Szélvész és fergeteg a légen át,

Felettök szellemek ülnek mogorván.

Befutják az egész föld léghonát,

Lépéseik alatt a fák ropognak,

És a fűszálak földre fekszenek;

Igy nyargalnak fejünk fölött sohajtva

Gyakorta még az ősi szellemek.

 

*

 

Eltűnt az éj. A hajnal csillag

Elsápadtan bolyog még egymaga,

Mint harczos a kipusztult vérmezőn

Elszántan a halálra néz merőn.

 

Pánczélos harczosok a bérczeken

Vágtatnak ott tündéri méneken,

Fölébredett az ősek szelleme,

A hontszerző nép mind fölébrede.

Kelet felől magasztos rózsafény

Reszketve leng a földnek látkörén,

Ott bolygnak hőseink ide s tova,

Megnépesül kelet rózsás hona,

És mintha hallanám e nép zaját,

Szellők közt, a mosolygó légen át…

 

Fölszállt a nap. Madárkák zengenek,

Eltűnnek mind a látott szellemek,

Vad méneken a tünde harczfiak

Röpülve égbe visszaszállanak.

 

*

 

A rózsakárpit széthuzódik…

Az égnek színpadán kinéz,

S szerényen elpirulva föllép

A nap, e legnagyobb színész.

Tetszésöket zengik madárkák,

Vigan tapsolnak a szelek,

S az érzékeny virágok arczán

Ezüstös könyek pergenek.

 

*) Mutatvány ily című költeményből „Kelet gyöngyei”

**) Elbor, vagy Elbru, a kaukazi hegylánc legmagasb orma.

 

Forrás: Pesti Divatlap 31-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. Julius 29-én