2026. ápr. 8.

Jókai Mór (1825-1904): Egy nap Arany Jánosnál

 Mesemondó, nagy gyermekünk” – Jókai Mór születésnapja – 1825 - OSZK

    Akkor mg nagykőrösi professor volt az öreg. Aztán nem is volt még öreg. Gyulai Pál, Salamon Ferencz, Tompa Miska, Ballagi, Mentovich, Losonczi László, én magam is, mind fiatalok voltunk, egyikünk sem tudóstársasági tag. Szilágyi Sándor pláne még csak „vad-malacz” volt.
    Az elsőt nem panaszképen, az utolsó nem gorombaságul mondom hanem hogy mát mivelhogy nem voltunk tudóstársasági tagok, tehát valamiféle társaságnak csak kellett lennünk, annálfogva még Petőfi találta ki azt a nagyon megtisztelő czimet a számunkra, hogy „vaddisznók”. Degré, Lauka nagyon jól emlékezhetnek rá, hogy ezt a czimet valódi büszkeséggel viseltük. Arany János azonban a még akkor nagyon fiatal Szilágyi Sándort a felserdülés (illetőleg felsüldülés) reményében egyelőre csak „vad-malacznka” fogadta el.
    Tehát egy szép őszi napon meghittak bennünket, pestieket, a nagykőrösiek egy kis vidám mulatságra.
    Az volt ám a tanári kar! A fiastyúkban nincs annyi csillag, mint akkor Nagy-Kőrösön volt, s egyszer a sok okos ember közül egy azt a legnagyobb okosságot követte el, hogy örökölt valami félmilliót. Nem vonom vissza a kifejezést, valóban elkövette ez okosságot, mert vannak emberek, a kik bolond fővel örökölnek, de ő rászolgált a magáéra a tudományával.
    Ez úgy történt, hogy lakott a külföldön egy magyar születésü, de görög vallású úri ember, a ki műkincsei gyüjteményéről messzeföldön nevezetes volt és a mellett több, mint milliomos. Régen elszakadt azonban hazulról és sem ő nem gondolt itthon maradt rokonaira, sem azok ő rá. Nem is szándékozott a végrendeletében róluk megemlékezni. Egyszer hire megy a hirlapokban hogy a nagykőrösi kálvinista kollégiumban megválasztották a görög orthodox hitá Tomory Anasztázt matheseos professzornak. Az öreg milliomos meghallja ezt a hirt: hiszen ez az ő unokaöccse! Nagy eset ez! Hogy a tősgyökeres, kemény nyakú nagykőrösi kálvinisták egy görögöt emeljenek fel a kathedrájukba! Akkor ennek nagyon derék embernek kell lenni. A mint hogy az is volt. Erre a milliomos rögtön új végrendeletet ir, s minden vagyonát Tomoryra és annak a testvéreire hagyja; maga egy év mulva meghal, s azzal a gyönyörü szép örökség három derék magyar családot emel fel egyszerre a boldogok sorába; s mindez köszönhető nem a véletlennek, hanem a tudománynak.
    Persze, hgoy az a + b magyarázásnak egyszerre vége szakadt. Tomory barátunk megmaradt ugyan régi kollégái jó barátjának mind e mai napig; de a kathedrától elbúcsúzott, s az ő „kitoló kásá”-ja képezte a titulus bibendijét a mi nagykőrösi dinomdánomunknak.
    Hajh bizony pedig már akkor ő volt az utolsó görög Nagy-Kőrös városában. Kivesz mindenünnen a városainkból ez a derék macedon faj, a mely olyan igaz jó magyar volt. Üresen maradnak azok a szép rácz templomok, a miket a virulás korszakában épittettek. A nagykőrösi görög templom nem volt valami szép, se nem nagy, valljuk meg az igazat, hogy kicsiny volt. Miután gazdája nem volt, a városra maradt; a város meg nem tudott vele mit csinálni, utoljára kiadta haszonbérbe. Tomory kivette azt és aztán imitt-amott ellakogatott benne.
    Már most hát csak azt is meg kell vallanom, hogy bizony mi a gazdátlan templomban ültük meg ezt a búcsúlakomát. De nem volt az a templom puszta: előtte való nap Mentovich kipingálta falait mindenféle képekkel, de azt maig sem tudnám megmondani, hogy azok miféle bibliai jeleneteket ábrázoltak? Ellenben mulatságosak voltak.
    Mulatunk bizony mi, és pedig igen jól. Rendkívüli dolgok történtek. Hallottam Ballagit énekelni és láttam Gyulai Pált támczolni. Kivel tánczolt? Velem, ő volt a kisasszony. Csupa férfi-társaság volt, a czigány pedig húzta, tehát tánczolni kellett, nekem felváltva hol Gyulai, hol Salamon Ferencz volt a tánczosnőm. Akkor még a lapok nem irták ki a bálkirálynők neveit, azért jegyzem azt fel utólagosan a história számára. És Gyulai szemembe mondá (ha csak most el nem grünwaldozza a szavát), hogy soha se látott jobb magyar tánczost nálamnál. Tompa összecsókolt minden embert, s Mentovich Losonczy Lászlót imádta, hogy mondjon el egyet a verseiből, a mit az sehogy sem akart elkövetni; ebből  gondolhatja mindenki, hogy micsoda jó bor lehetett az a nagykőrösi idei termés.
    Csak egy conviva maradt meg komoly, csendes szemlélőnek, Arany János. Ő hozzá voltunk Tompával meg Ballagival éjszakai szállásra rendelve, hát neki meg kellett tartania az egész tájékozási tehetségét, hogy legyen valaki, a ki a többieket haza vezeti a templomból.
    A nagykőrösi lágykeblű aszfalt rég elenyésztette azokat a nyomokat, a miket a mi lábaink ez éjszakán hazáig rajta hagytak (ilyen háládatlan a világ!), hanem az én emlékemben még most is édesen duzzadoz az a jó puha ágy, a mibe kedves háziasszonyunk minket, hazatérő korhely népet lefektetett, s a miből Ballagi minden félórában felránczigált bennünket, mikor már aludni kezdtünk, hogy elbúcsúzzék tőlünk, mert ő már megy a vasutra. Utoljára is lekésett róla.
    Mi még egy napot ott töltöttünk Tompával a vendégszerető baráti háznál s ez emlékezetes nap volt.
    Arany János azzal a biztatással csalt ki az odumból (mert nehezen mozdultam ki Pestről, még akkor a policájnál bizonyitványt kellett rá venni, hogy jó járatban való ember az ember, ha Nagy-Kőrösre akart utazni s visszatérett megmotozták a vámnál), tehát gyönge oldalánál fogta meg a poéta-kollégát, azt mondta, hogy van neki egy kis leánya, a ki egy humorisztikus novellámból csinált egy vigjátékot, és azt maga el is játssza.
    Gyönyörü, kedves gyermek volt, mintha most is előttem állna még, rózsapiros arczára, nagy eleven szemeire s arra a mosolytvalló ajkra olyan jól emlékezem. Még azt a kort léte, a miben a leányt gyermeknek hiják; de a  mikor már szabad neki egy olyan bolondos novellát elolvasni, mint az én „Örmény és családja” czimü mesém, (a mit a censor tett meg „rácz”-ból „örmény”-nek, ő tudja miért?)
    A kis Juliska egy kis szépen-kérésre, egy kis atyai felhatalmazásra, s egy kis anyagi biztatásra ráhagyta magát venni, hogy előadja közös vigjátékunkat, még pirosabbra gyulladt arczczal. Bámulatos volt annyi genialitás abban a gyermekben. Ötféle szerepet kellett játszania, egy vén lamentáló fösvényt, egy boltoslegényt, egy pálinkaszomjas kocsist, egy naiv, szelid hajadont, aztán meg egy pajkos, cserefendi leányt, a kit az apja 2Minczuczkának” hivogat és kényeztet. Mind az ötöt úgy adta, hogy csupa megenni való volt. Különösen a vén Gerguczot, a maga ráczos kiejtésével, a ki a Minczuczkát „arányus leányum”-nak szólitja. Az előadás köztetszést aratott s az összes játszó-személyzet általános tapsviharban részesült.
    Ettől fogva, ha összejöttünk Arannyal, nem is kérdeztem másképen, mint hogy „mit csinál a szép kis Minczuczka?” Mintha most is előttem látnám?
    Hát még az hogyne látná őt maga előtt örökké, a ki a Toldi szerelmé-ben újra meg újra maga elé teremti őt; mintha a helyett, a ki testben eltünt előle, az álomalakját akarná érczbe önteni?
    Biz az már mind tegnapelőtt történt.
    Másodsori látogatásom Aranyéknál ez év Petőfigyülése napjára esik. Csak huszonöt év van a kettő között. És még milyen huszonöt év! Egy napját sem kivánnám vissza! Örömök, kétséggel megkeseritve, de előre rettegett bajok, s közbe változatosságképen egy-egy véletlen veszedelem.    
    Megirta Toldi szerelmé-t. Egész világ üdvözölte a müvet és iróját. Én is fölkerestem levelemmel Aranyt. Arra meg ő irt hozzám egy kedves baráti választ, a melyet én sokkal kedvesebbnek tartok, mint hogy nyomdafestékkel be hagyjam kormozni. Beszél benne a muzsákhoz való viszonyomról, s hogy elébb megőszül még a parókám is, mint annak vége lesz.
    Tehát a Petőfi-társaság tisztelgő küldöttségét kellett hozzá vezetnem. Aztán szónokolni a társaság nevében. Hiszen a budgethez lehet szónokolni, de hogy lehet Aranyhoz és nekem?
    A mint benyitottam az ajtaját, egyszerre ott állt előttem megint az „arányus leányum”, a szép piros, lángszemü Minczuczka.
    Hajh, nem ő: ez már a „kis idegen”. Ez a szép Juliska leánya. Bizonyosan olyan jó leány, mint az volt.
    De hát én azt mit tudhatom, a ki a tegnapelőtt és a ma között huszonöt évet átaludtam?
    Minden diktió kiment a fejemből.
    Nem tudtam én Aranynak semmiféle felköszöntést mondani.
- Látod, mondám neki, olyan régen nem láttuk egymást, hogy még azt sem tudod, hogy már csakugyan megőszült a parókám is.
    Mosolygott, azzal a jószivü ravaszságával.
- Azrét irtam a levelemben a parókádról, mert tudtam, hogy így hiúságból nem adod ki az ujságban.
    S aztán nem tudtam, csak hallgatni és nézni.
    Hatalmas az idő!

Fehérre festi a sötét hajat
S sötétre festi a fehér szivet.

    De a szellem hatalmasabb!

    Fehér hajnak, sötét szivnek visszaadja az eltünt fiatalságot.
    Tartson még sokáig!
    

Forrás: Jókai Mór összes művei. Nemzeti kiadás XCVI. kötet. Életemből I. gaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás. Budapest, Révai Testvérek kiadása 1898.

Jókai Mór (1825-1904): Huszonöt év múlva (1873)

Jókai Mór egész alakos képmása

    Mi történt az első „Talpra magyar!” kiáltás után?  Annak  a hagyományát úgy tudja már minden ember, mint a bibliai történeteket.
    De mit csináljunk ennyi talpra állitott magyarral? A talpra állt embernek ellenlábasai is támadnak.
    Volt lelkesedés, áldozatkészség, testvérszeretet, bűnbocsánat, jobbágyhűség, honszerelem, bátorság, s az mind ezen az egy napon született.
    A huszonöt év előtti napok dicsősége nem melegiti már szivemet; de az eredmény a hideg önbiráló előtt is örökké nagy marad; „a nép felszabaditása a jobbágyság alól”.
    Azért ne beszéljünk arról többé, hogy szép, ragyogó, dicső nap volt márczius 15-dike: ismerjük el, hogy „szükséges nap volt!”
    Szükség volt egy napra, mely félretaszitsa a törvényhozás ócska klepsidráját, s egy lökést adjon az időnek, mely a nemzetet évtizedekkel előbbre vigye. Szükség volt, hogy rögtön rendkivüli nyilvánulás által szakitson a nemzet a mult balfogalmaival, hogy egyszerre jusson erejének tudatára. Előtte állt a galicziai példa, hogy mire képes egy elnyomott nép, ha azt az absolutismus véres eszközéül akarja használni? A lengyel gyász a mult év tanulsága volt, s nem lehetett tudni, hogy ugyan az a hatalom enged-e még egy évet a magyar nemzetnek a deliberálásra?
    Sietni kellett: - és aztán követelni egyszerre mindent, a mihez a nemzetnek joga van, a mi életének föltétele. És követelni azt egyhangulag.
    S az egyhangú követelés sikerült, győzött; csak hang volt; nem követte vér, mégis diadal termett nyomán. Az országgyülés elfogadta azt, a mit a pesti közpiaczok zászlóikra irtak, s a király szentesitette, a mit az országgyülés elfogadott.
    De nem ment ez olyan simán.
    Húszezernyi néptömeg hullámzott Pest utczáin, a sajtó tettleg felszabadittatott, a népvezetők sajátkezűleg nyomtatták ki a pesti 12 pontot: „mit kiván a magyar nemzet?” s Petőfi költeményét: „Talpra magyar, hi a haza!” s a városházára sereglő népsokaság a közbiztonságra felügyelő bizottságot; benne volt Nyáry Páltól Sükey Károlyig minden hirhedett név. A népnek tetszett a kezdet. „Éljen a forradalom!” Kaptunk nemzeti szinü zászlókat, felkötöttük balkarunkra a nemzeti szalagokat (az enyim most is megvan, még akkor gyöngéd kezek által egy falevélre himzett 1848-al rámába téve), de mit tegyünk tovább?
    Könnyü más városnak forradalmat csinálni, tudja hogy mit tegyen? Legelőször is elkergeti a kormányát, körülveszi a parlamentet; de hol vegyünk mi kormányt és parlamentet, mikor a kanczellárunk Bécsben van, a parlamentünk pedig Pozsonyban?
    A nagy óriás pedig, ha egyszer fölébredt, tenni akar.
    A népbizottság, hogy némi autorizácziót adjon a mozgalomnak, elhatározá, hogy a sajtószabadság tárgyában egy küldöttséget indit meg Budára a helytartótanácshoz, a nép kivánatainak tolmácsolására. De ahhoz a küldöttséghez húszezer ember csatlakozott.
    Délben egy levelet kaptam, melyen egy kiszolgált császári tiszt volt aláirva (később szomorú emlékezetű alak, mint hirhedett feladó – utoljára öngyilkos) ebben az volt velem tudatva, hogy az általunk csinált parapluie-forradalom nem ér semmit. Fegyver kell a nép kezébe. Ott volt aztán egy egész stratégiai terv. A jövő éjen tiz helyen meggyújtani a várost, a támadt zavarban megrohanni a Neugebäudet, ott a gyenge helyőrséget lefegyverezni, az ágyúkat elfoglalni, azokkal a Károly-kaszárnyán rést töretni, azt megostromolni. Az üllői kaszárnya felől torlaszokat emelni, a lovasság elé tört üvegdarabokat hinteni, az olasz katonákat haranguirozni, egy pár generálist kezesül letartóztatni stb. stb., hogy én nekem a hajam szála mind az ég felé állt bele. Még akkor volt.
    Sietve hivattak Rottenbillerhez, még nem is közölhettem senkivel a borzasztó haditervet. Ott találtam nála a tüzérség főparancsnokát Budáról. A kis köpczös úr szörnyü haragos képet mutatott, azt mondta, hogy ő be nem ereszt olyan nagy népsokaságot Budavárába, mint a mennyi bevonulni szándékozik. Ő becsukatja előttük a kaput. Rottenbiller figyelmezteté, hogy ez nagy baj lenne a kapura nézve, mert azt akkor bizonyosan betörnék. – „Akkor én össze fogom önöket kartácsoltatni!” kiáltá a vitéz alezredes.
    Erre én azt mondám neki: „Azt teheti ön, hanem ha mi kiejtjük a kezünkből a háromszinü zászlót, akkor majd jön utánunk más, a ki a vörös zászlót emeli fel.” S azzal megmutattam neki a kapott haditervet, eltakarva az aláirást.
    A becsületes főtiszt azt mondta ennek felolvasására, hogy „ez nem tréfa”, s aztán ő kezdett el bennünket kérni, hogy csak vezessük hát okosan a népet, majd ő is rajta lesz, hogy semmi baj ne történjék.
    Ez volt Budavár második vérnélküli bevételének (először a törökök foglalták így el) genesise, melyhez a hadi tervet mi hárman csináltuk: Rottenbiller, a tüzér alezredes, meg én; bármennyire igyekezzenek is e körülményt a historikusok agyonhallgatni.
    A diadal tökéletes volt, nem csak felmentünk, de vissza is jöttünk Budavárából, s a sajtószabadságon kívül lehoztuk az irodalmi müködésért tömlöczbe zárt Táncsics Mihályt.
    Táncsics maradt e nap hőse, őt hoztuk olyan diadallal Pestre, a minővel az angolok II. Károlyt Londonba, a francziák I. Napoleont Párisba, sőt a minővel csak Schwartz Gyula vagy Szilágyi Virgil diadalmenetei a fővárosban hasonlithatók össze.
    A következő évforduló már Debreczenben talált bennünket összpontositva.
    Valami buzgó hazafinak az az ötlete jött, hogy 1849. márczius 15-én valami méltó ünnepélyt kellene rendeznünk Debreczenben. (Odakinn „a havon” épen rendezték azt javában Klapka, Görgey, Dembinszky, Perzel, Damjanics és még valami 180,000 honvéd fiú!) Az inditványra Pálffy Albert azt az ötletet mondta: „ha meg akarjuk ünnepelni márczius 15-két en famille, csukjuk be Táncsics Miskát.” – Szegény jó öreg barátom, derék becsületes hazafi volt mindig, tele jó szivvel, jó akarattal; de fatuma volt, hogy igen furcsa ötletekkel tudta mindig kifejezni fáradhatlan honfiúi buzgalmát.
    Kiittam én ezt a serleget egészen, a budapesti mámoritó habjától kezdve egész a világosi seprűjéig.
    A világosi sötét éjszakán együtt voltam Nyáryval, Csányival és Kiss Ernővel: egy szobában háltunk.
- Mi el vagyunk veszve, - mondá Nyáry; - Magyarország elbukott. De a mit társadalmi téren kivivtunk, a nép felszabaditása, az örökké fenn fog maradni, s mi nem hiába vesztünk el.
    És ez márczius 15-ikének az emléke: élő emlék. Tizenöt millió ember szive tartogatja azt.
    Huszonöt év! Egy század negyedrésze! Kimondani is sok, hát még átélni! Hát még úgy átélni, a hogy mi éltünk! Annyi országos csapás, rémület, iszonyat, küzdelem, hiú remény, kétségbeesés, elfásulás, újra ébredés, újra lefekvés, veszteség, megpróbáltatás után!
    Márczius 15-ke tegnap (huszonöt év előtt) és ma (huszonöt év után!).
    A kezdete magas komikum, a vége mély tragikum.
    Egy csoport gyermek, ki belekap a sors gépezetébe, egy csapat poéta, ki politikát csinál, s aztán tizezrei a csatatéren elesett hősöknek, koszorúzott alakok a bitófán.
    És mégis dicső nap volt ez! Mert a népet ez szabaditá fel, s a nemzet millióit ez tette honpolgárokká, a verejtékük által áztatott föld uraivá.
    Minden buzakalász, melyet Magyarország földje terem, 1848. márczius tizenötödikének emlékét dicséri, a hogy a néphit szerint minden egyes buzaszem hegyére oda van nyomva a „Patrona Hungariae” szent képe.
    A nagy eszme nagy áldozatokat követelt. Sokat vesztettünk véren és vagyonban. De a veszteségek legérzékenyebbikkel: eltemetett nagy férfiaink.
    Széchenyi István, Teleky László, Nyáry Pál, politikai nagy fájdalmaik elviselhetlen terhe alatt törtek össze. Szemere, Bajza, lelkük szétbomlásával előzték meg testi halálukat. Petőfi lánglelke és Vasvári honszerető szive ismeretlen csatamezőkön tüntek el kortársaik közül; a márczius 15-iki nap ifjai közül legtöbb panaszatlan keserveit megnyugtatta már a sirban, martyrjainknak siremlékeit faragja már az utókor, s Batthyányi Lajos nagy alakjára suttogva mutat a csak sejteni tudó ivadék; elmult a fénynapok hivatott alakja, István nádor, elfeledve, s huszonöt év óta van élőn eltemetve egy koronás alakja a márcziusi napoknak, V-ik Ferdinánd király.
    Bizony nagy ára volt e napnak! De a győzelem, mit meghozott, még e nagy árnál is nagyobb.
    E naptól számitja felszabaditását a magyar nép.
    Áldva legyen azoknak hamva, kik e nap diadaláért áldozatul adták oda magukat.
    

Forrás: Jókai Mór összes művei. Nemzeti kiadás XCVI. kötet. Életemből I. gaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás. Budapest, Révai Testvérek kiadása 1898.

Jókai Mór (1825-1904): Életemből I. – Márczius tizenötödike (1867)

Jókai Mór: Biography | Digitális Irodalmi Akadémia

    „Ipsis Idibus Martii!”
    Ugyanazon hang, ugyanazon fény, ugyanazon szinek, a mik tizenkilencz év előtt.
    A hang egy üdvkiáltás: „éljen a haza, éljen a király, éljen a szabadelvű alkotmány” – a fény egy jobb jövő reményének sugára: - a szinek az ország szinei, - minden házon, minden zászlón, miként akkor.
    A különbség csak az, hogy akkor ifjak voltunk, most pedig vének vagyunk. Nem csak mi, kiknek az akkori idők izgalma elrablá éjjel álmainkat, hogy nappal kétszeresen visszaadja; de vénült velünk együtt az egész nemzet, s a földrész bajai meg vannak érve.
    Akkor azt hittük, hogy már most meg van nyerve minden s nekünk nem kell egyebet tennünk, mint örülnünk és ismét örülnünk, s közbe-közbe mindenkit keblünkre ölelnünk, mert hisz az egész világ jó barátunk.
    Azóta megtanultuk, hogy az embernek van egy biztos jó barátja, kire mindig bizton számithat – és az saját maga.
    Azt is megtanultuk, hogy ennek a mi egyetlen jó barátunknak tehetsége is van annyi, a mennyi épen elég arra, hogy rajtunk segithessen.
    De minthogy ennek a mi jó barátunknak minden tehetségére szükségünk van, tehát arra kell ügyelnünk, hogy az tehetségeit se használatlanúl ne hagyja, se gondatlanul el ne fecsérelje.
    Nagy diadal, de még nagyobb feladat, ha egy nemzet saját magának visszaadatik.
    A mik az 1848-ki márczius 15-ike után történtek, azok feltárják előttünk a feladatot, mely az 1867.-ik márczius 15-ike után vár Magyarországra.    
    Akkor talán több erővel, most talán több bölcseséggel fogunk hozzá.
    Magyarország világtörténelmi feladatának nehézségei azóta igen megnőttek, de helyzete kedvezőbb lett most azáltal, hogy jelenleg magának a trónnak, magának Ausztriának érdeke, egész művelt Európának kivánalma az, hogy Magyarország feladatát megoldhassa, s ha oly közel nem talál is minden eszközt, mint akkor, de az akadályoktól sem kell annyira félnie, s azt is tudja már, hogy önmagában mit bir?
    Halaványabb az öröm külfénye 1867-ik márczius 15-én, mint tizenkilencz év előtt volt; mert ez évben nem ajándékozhatott a nemzet a népnek, miként 1848 márczius 15-én oly sokat, - mindent, - a szabadságot, a szabad földet, a jogegyenlőséget: szabadság, szabad föld, jogegyenlőség már ma megvan, csak hogy mind a három megterhelve közös kötelességekkel, nehéz tartozásokkal; ámde azon önbizalom, mely keblünkbe visszatér, nagyobb ma, mint volt akkor: mert az 1867-iki márczius 15-ike azt mondja nekünk: hogy a magas eszmék, a mik 1848-ik márczius 15-én születtek, nem voltak halandó ábrándok; 19 nehéz év eltemetve tartá őket; és ők kitörtek sirjokból, s visszavivták magoknak az életet.

    E halhatatlan eszmék összeköttetésben állnak hazánk örök életével, ezek biztositják európiai lételét; ezek tették dicsőségessé multját, megtörhetetlenné néma akaratát, ezek vezérlendik diadalra munkás törekvését.
    A mi nekünk 1867-ik év márczius 15-én lelket ád, ez épen az a gondolat, hogy annak már tizenkilencz éve, midőn dicső jelszavainkat zászlóinkra kitűztük, és azok ily hosszú idő alatt sem multak el, még most is élnek és élni fognak.
    Midőn elbuktunk is, azt mondánk, nincs veszve minden, az eszmék halhatatlanok; a korszellem nem számít emberekkel és évekkel, hanem nemzetekkel és századokkal. És ime még megadatott érnünk, hogy a korszellem két évtized mulva föltámadásunkra adott jelt, mert az eszmék, a mikért elbuktunk, szentek voltak és igazak.
    Ne feledjük el, hogy ez eszmék, mik Magyarország alkotmányát újra feltámaszták, miket 1848-iki márczius 14-ikén zászlóin hirdettek, ezek voltak: „Szabadság, - egyenlőség, - testvériség”.
    E három szóban most is benne van Magyarország minden feladata.
    Azért 1867-diki márczius 15-én  méltán emelhetjük áhitattal arczainkat a kopott zászló rongyaihoz, önbizalommal rebegve: „in hoc signo vinces”.

Forrás: Jókai Mór összes művei. Nemzeti kiadás XCVI. kötet. Életemből I. gaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás. Budapest, Révai Testvérek kiadása 1898.

Jókai Mór (1825-1904): Életemből I. – Márcziusi fiatalság (Visszaemlékezés)

 Jókai Mór, a „márciusi ifjúból” lett írófejedelem élete | History Magazin

    Ötven év múlt el azóta.
    A kik abban az évben születtek, azok mind vén emberek már.
    Egy egész új emberöltő támadt nyomukban.
    A kik ama napforditó év cselekményeiben résztvettek, kevesen élnek már, s a kik még életben vannak, azok is mindennap leszámolnak az élettel, mielőtt álomra hajtanák fejüket, mert nem tudhatják, hogy lesz-e még annak az álomnak fölébredése?
    A kinek a régi emberek közül még van valami elmondani valója, siessen vele, s míg a nap süti az arczát.
    Én is e régi emberek közül való vagyok.
    Hadd mondjam el, a mit ez emlékezetes napról följegyeztem.
    Más Magyarország volt az, mint a mostani.
    A magyar nemzetet félmilliónyi nemes ember képezte. Az választott megyei tisztviselőket és az országgyűlés alsó házába követeket, megyénkint kettőt. Ezeknek a megyei rendek utasitásokat adtak s ha követeik ez utasitások ellenére szóltak és szavaztak, visszahívhatták őket.
    A polgári osztály is képviselve olt az országgyűlésen. A királyi városok egy-egy követet küldtek. S valamennyi királyi város követeinek a szavazata „egy” szavazatot adott ki. Ez volt a polgárság részvevése a törvényhozás műveletében.
    Hát a többi? A tizenöt millió lakosa az országnak? A földmivelő, a munkaviselő nép? A jobbágyság? Annak semmi szava nem volt.
    A „misera plebs contribuens”, a „glebae adstrictus” jogokkal nem birt, csak kötelességekkel.
    Ő viselte az adó terhét, sokféle czimen, ő adta az ujonczokat a rendes hadsereghez, s azok szolgáltak tiz esztendeig, szabadságolás nélkül: a nemesség csak a haza határán betörő ellenség ellen tartozott harczolni. A jobbágy szolgált a földesúrnak ingyen, szántott, vetett, aratott, robotolt, forspontozott; fizette termése után a dézsmát, kéménye után a füstpénzt; csinálta az országutat, birája volt az „uriszék”, törvénye az „urbarium”. A bot volt a rangkülönbség jelképe a nemes és a jobbágy között.
    Tizenöt millió lakosnak nem volt hazája Magyarország.
    S talán a nemesi rend élvezte a szabadságot?
    Igen: ha a szabadság a tétlenségben, a tagadásban volna megvalósitva.
    Nem tenni semmit, nem engedelmeskedni senkinek, nem fizetni sehová, nem haladni semmi irányban, erre volt elég nemesi szabadság; de alkotni, kezdeményezni, előre haladni, a jövendő javára beruházni, ehhez minden út el van zárva.
    Magyarország volt az európai országok között a leghátramaradottabb. Hitel nélkül, mivelődés nélkül, létezési czél nélkül. Jövendő  prédája bármely idegen hóditónak: jelen prédája a szövetségesének.
    Az országgyűlésen voltak kitünő államférfiak, kik az életbe vágó reformok szükségét belátták, s azok mellett fényes szónoklatokat tartottak; de ha nézeteik többségre vergődtek is, a conservativ felső tábla visszautasitotta határozataikat s felelős kormány nem volt, mely azokat végrehajtsa: helytartótanács, udvari kanczellária, dikasteriumok intézték az ország ügyeit, adminisztrátorok úrkodtak a vármegyében, s valamennyi fölött kormányzott a mindent intéző Metternich.
    A magyar nemzeti politikusoknak eszményképe volt a vármegye. Ötvenkét parlamentben lehetett ismételni a gravameneket, a mik a pozsonyi diaetán elhangzottak. A vármegyét nevezték az alkotmány bástyájának. Csakhogy a bástya ellenáll; de előre nem mozdul.
    Ekkor támadt a magyar politikai világban egy kis csoport, mely új programmal lépett fel: nevezték őket doctrinaireknek, centrálistáknak. Vezértehetségek voltak közöttük báró Eötvös József, Csengery Antal, Szalay László, Kemény Zsigmond, Irinyi József, Irányi Dániel.
    1846-ban találkoztam legelőször báró Eötvös Józseffel, a mikor ezt mondá előttem:
    „… a többi pártoknak nincs semmi programmjuk, a mienk világos, érthető. Négy szóból áll: »felelős kormány, népképviseleti parlament«.
    Igaz, hogy ez csak négy szó; de hogy az ige testté váljon, előbb romba kell dőlni a régi rendi alkotmánynak, az utasitásos követi országgyülésnek s meg kell előbb születni egy népnek, egy magyar népnek, mely képviselőket válasszon.

    Lehet-e ezt szavakkal elérni? Hogy a rendi országgyűlés alsó és felső háza önmagát megsemmisitse, hogy a földesurakból álló főrend a jobbágyságot szolgaságából fölszabaditsa, az úrbériséget eltörülje, hogy a szűz vállaira büszke nemesség a jogegyenlőséget kiterjessze a parasztra, a közteherviselést elvállalja? S ha megtörténnék az a csoda, hogy a régi alapon álló országgyűlés mindezt elfogadja a rábeszélő ékesszólás, lelkesitő irói befolyás mellett: elfogadja-e azt Metternich: Magyarország újjá születésének hatalmas akadályozója?
    De hát lehet-e hatni a nemzet lelkületére irott szóval, nyomtatással, mikor itt nehezedik ránk az új eszmék Herodese, a censura?
    Mindenkinek van itt ura; mágnásnak a királyi jogar, parasztnak, katonának a káplárpálcza, irónak, költőnek a censori veres plajbász.
    Csodák csodájának kellene történni, ha a népszabadság napja mégis felvirradna.
    Felvirradt.
    Márczius 15-ike volt 1848.
    Tizedik évfordulója annak a nagy katasztrófának, mellyel a korszellem óriás keze a régi Budapestet a föld szinéről eltörölte a jeges árvizzel, hogy helyet csináljon az újan emelkedő dicső főváros számára.
    Másodszor követelte a korszellem azt a csodát, mely eltörölje a régi, korhadt Magyarországot s alapot teremtsen az új, az Európában számot vető, szabad Magyarországnak.
    Nem jött e követelés megelőző intés nélkül.
    A míg az 1846-47-iki országgyülésen az ország legjobbjai fáradtak a reformok sisyphus-sziklájának felgörditésével a soha el nem érhető hegytetőre, egyszerre csak megjelent az országház termében az a láthatatlan kéz, mely Belzázár palotájának falára felkarczolta a „mene, tekel, ufarsin”-t. A szomszéd Gallicziában kiütött a forradalom.
    A lengyel nemesség forradalma volt az az idegen uralom ellen. Ennek az elnyomására támadt az ellenforradalom, a pórlázadás. A lengyel nemesség szabadságharczot kezdett; de elmulasztotta előbb a saját jobbágyságának felszabaditását. S a kettős forradalmak a lengyel nemesség esett áldozatul. Azok a rettentő kegyetlenkedések, a miknek hireit, ha a hirlapokban elnyomta is a cenzura, a magyar országgyülés vezérszónoka által annál megrenditőb alakban lettek felmutatva; vérrel irott izenet voltak a magyar nemzethez. Az irtóztató példából kellett megtanulnia a magyar nemességnek, hogy a szabadság nem osztályok kiváltsága, hanem köztulajdon; hogy az a régi privilegiumok zászlója alatt halálba vezet: életet csak akkor ád a nemzetnek, ha annak a neve „népszabadság”. S a vésztűz itt dühöng a szomszédban: a világszellem nem ádá időhaladékot.
    Értette azt minden gondolkozó ember, hogy az eltiport lengyel nemesség után rajtunk a sor; s  kiméletlen hatalom ellenében nincs más módja a nemzeti lét fentartásának, mint a munkás köznép bebocsátása az alkotmány mentsvárába, nincs más mód a hazát megmenteni, mint hazájává tenni az országot azoknak a népmillióknak, a kik eddig csak veritékükkel, vérükkel öntözték ezt a földet, de magukénak nem nevezhették.    
    Tisztelet, becsület mindazoknak a bölcs államférfiaknak, a kik rendes útakon, szokott eszközökkel igyekeztek a törvényhozás visszhangtompitó termében a jobbágyság szolgai állapotán javitani; de eszményi czéljaiknak nemcsak a kormány ellenszenve képezte akadályát, mint inkább az érdekelt birtokos szavazók önzése; ez volt az a rossz út, melynek feneketlen kátyuiban a reformok szekere fennakadt.

    Egykorú jegyzeteimben egy adatot találok, mely némi világot vet az akkori állapotokra.
    Csekélységről volt szó. Az indítványoztatott, hogy a jobbágyoknak engedtessék meg az erdei vadgyümölcs szabad szedése. Hát mi az az erdei vadgyümölcs? Szamócza, gomba, som, mogyoró, vadalma. Paraszt nők, gyermekek szüretje. Ugyan ki irigyelné tőlük? De az inditvány mégis a leghevesebb ellenállásra talált s végül kiderült, hogy a vezérszónoknak, ki a philippicát tartotta, nagy kiterjedésű erdei után a jobbágyai ötven ezer forint évi bérletet fizetnek az erdei vadgyümölcs szedéseért!
    Hát még ha a dézsma és robot megszüntetéséről leend szó, a mely az egész eddigi gazdálkodási rendszert gyökeresen meg fogja változtatni!
    Az országgyülés 1848 első hónapjaiban szép csendesen tanácskozott, úgy a tekintetes Karok és Rendek, mint a méltóságos Fő-Rendek tábláin: kimeritő tárgyalások folytak a közös teherviselés, a városi törvény, a honosság és az administrátori rendszer fölött: ezek között három sürgetős reform, egy pedig még sürgetőbb gravamen. Nagy viták folytak, névszerinti szavazásokkal a fölött, hogy a főpolgármester évi fizetése 600 forint legyen-e vagy 1500?
    Ekkor kiütött a franczia forradalom A párisi fölkelő nép összetörte a trónt. Egy fiatal irótársunk, Dobsa Lajos egy darab rongyot a széttépett trónkárpitból dicsekedve mutogatott előttünk: ő maga is részt vett a világtörténelmi barrikadharczokban.
    S e forradalmi kitöréssel egyidejűleg keletkezett Olaszországban a lombard-velenczei mozgalom. A szárd vezetőkörök a magyar nemzethez buzditó felhivást intéztek (latin nyelven) szabadságának kivivására.
    Közeledő vihar dörgése nyugtalanitá Közép-Európát. A megdöbbentő politikai esemény a magyar szónokokat is elhatározó lépésre ösztönzé. Márczius 3-án Pestmegye követe, Kossuth Lajos, felirati javaslatot terjesztett a Karok és Rendek elé, melyben a törvényhozás a dynastia iránti törhetlen hűséget hangsúlyozva, kéri a tróntól a felelős ministerium kinevezését, a szellem szabadságát, a honvédelem rendezését s a jobbágyok felszabaditását, országos kárpótlás mellett. Az alsó tábla egyhangúlag elfogadta a felirati javaslatot.
    A méltsás főrendek azonban egyszerűen segitettek magukon, hogy ez a felirat általuk ne tárgyaltassék. Összes elnökeik, a kiválóbb főrendű tagokkal együtt fölrándultak Bécsbe. És így öt napig ne került tárgyalás alá a felirati javaslat. A márczius 7-iki alsóházi ülésben már türelmetlenkedtek a követek, hogy mit absentálnak annyit a főrendek? Mit keresnek Bécsben? Nem Bécsben van az országgyülés! – Komárom követe Pázmándy Dénes, finom iróniával magyarázta meg az állapotot. – Bécsben a csehek és lengyelek szláv bált rendeztek; most ennek az ellensúlyozására tartottak a magyar főurak Bécsben egy magyar bált: különbség a kettő között az volt, hogy a szláv bálban szláv nyelven beszéltek, a magyar bálban pedig németül. Kossuth erre méltó haraggal jegyzé meg, hogy nem tánczolás az első kötelessége a főrendeknek, hanem a haza ügyei feletti tanácskozás. Követtársa, Szentkirályi, még továbbment s vád alá kivánta fogatni a kötelességmulasztó elnököket. Erre a radikális inditványra egyszerre felemelte az alsóházban lehunyt fejét a conservativ reactio s a mérges vitának ismét Komárom követe szakitotta szét a gubanczát azzal a szóval, hogy a farsang utolsó napján nem tanácsos ilyen kooly ügyeket tárgyalni, halasszuk ezt a nagyböjtre. (Márczius 7-ike épen húshagyó keddre esett.) A humoros ötlet véget vetett a kényes vitának. Átmentünk a nagybőjtbe.

    Egyszer aztán a tánczoló főrendeknek a lába alól kirántotta a csiszolt parkettet a Bécsben kitört utczai forradalom. A bécsi intelligens fiatalság kezébe ragadta az alkotmányos szabadság zászlóját. A bécsi nép akkor még egy szabadelvű tábor volt, csatlakozott a fiatalsághoz, véres összeütközés történt a nép és katonaság között az utczán: melynek az uralkodó V. Ferdinánd atyai jó szive vetett véget, elbocsátva a kormányról az absolutismus főnökét, Metternichet.
    A bécsi ifjúság szabadságharcza valóban megelőzte a pesti mozgalmat s diadalmas zászlójától a koszorú meg nem tagadható.
    Csupán azt a körülményt akarom felderiteni, hogy a pesti mozgalomnak mégsem a bécsi forradalom volt a keresztanyja.
    A mai világ villanytáviratos, telefonos, gyorsvonatos szokásai szerint ily országra szóló eseményt még aznap meg kellett volna tudni Budapesten. Ámde 1848-ben még nem volt se vasút, se villanytáviró. A ki nagyon sietve akart Bécsbe eljutni, az nyergesújfalusi gyorsparasztokkal utazott (mint én is ugyanazon év októberében), a postai küldeményeket ellenben a gőzhajó hozta, melynek Bécsből idáig egész napi út volt. A Pesti Hirlap ugyan márczius 17-iki számában azt irja, hogy márczius 14-ikén már megérkezett a bécsi forradalomnak a hire Pestre. Én azonban lehetetlennek tartom, hogy egy hirlapiró márczius 14-én ily világesemény hirét megkapja, azt a fiókjába elzárja s csak három nap múlva közölje.
    A márczius 13-án támadt bécsi forradalomnak nem is volt sem aznap, sem a következő márczius 14-ikén befejezése: folytonos kitartó harczok között, melyben a legkiválóbb államférfiak által vezetett egyetemi fiatalság küzdött első sorban a bécsi népsereg élén, jutott az márczius 15-ikén döntő diadalra, a midőn a népakaratáról felvilágosúlt uralkodó az alkotmányt, a sajtószabadságot, a felelős kormányt, a nemzetőrség és az aula felfegyverzését aláirta s az újjongó Bécs utczáin, testvérével és annak fia, Ferencz Józseffel egy kocsin végig vonúlt. Ugyanezen a napon érkezett meg Pozsonyból a gőzhajóval a magyar országgyülés küldöttsége, István főherczeg nádor vezetése alatt, Kossuth Lajossal és követtársaival, a bécsi nép ovácziói mellett, a király által kegyelmesen fogadott feliratával az országgyülésnek.
    Ez is márczius 15-ikén történt – Bécsben.
    De erről Budapesten senkinek tudomása nem lehetett.
    Egy tenger választott el még akkor bennünket.
    A budapesti márczius 15-ikének inditó oka nem a bécsi forradalom volt; hanem a mit nyomtatott adatok igazolnak, a „Pesti Körnek” az a határozata, hogy a „magyar nemzet tizenkét pontban formulázott kivánatait” ne intézzük egyenesen az országgyüléshez: hanem elébb köröztessük azokat az országban vidékszerte.
    Ez lett volna az eszmefolyás elmocsárosodása.
    Ez ellen indítottuk meg mi, márcziusi fiatalok, a népre való hivatkozást.
    Márczius 14-ikén este adtunk egymásnak találkozást az én szállásomon, melynek lakosztályán Petőfiékkel osztoztunk.
    Másnap reggel négyen jöttünk össze, a kitüzött találkozó helyen: Petőfi, Vasváry, Bulyovszky és én; de többi társaink Degré, Bozzay, Vajda János, Sükey, Pálffy Albert, Emődy, Oroszhegyi, Dobsa s Pilvax-kávéházban vártak reánk, az úgynevezett „közvélemény asztalánál”.
    Korán reggel volt: borús, esős idő.
    Petőfi az elmult éjjel megirta költeményét: „Talpra magyar, hi a haza!”
    Én pedig a pesti tizenkét pontját a fiatal Magyarországnak: „mit kiván a magyar nemzet?”+ a nép által megérthető magyarázattal alakitottam át. A tizenkét pont összeállitása Irinyi József müve volt, ki azt a Pesti Kör elé terjeszté.
    A kérdés csak az volt márczius 15-ikének reggelén, hogy mi történjék e tizenkét pontos petitióval.

    Appelláljunk a népre! Ez volt közös megegyezésünk.
    Vasváry Pál, kezében elefántcsont-fogantyús botjával oly hevesen hadonázott, hogy a pálczatőr kirepült a botjából s az én falam szögletében állt meg a hegyével.
    „Jó ómen!”
    Előre a vassal!
    S ezzel a szóval kezdődött meg az örökké emlékezetes 1848-iki márczius 14-ike: a sajtószabadságnak, a népszabadságnak örökké emlékezetes napja.
    E nap dicsőitésében szabad nekem is részt vennem, a kinek a fejére ennek a dicsőségnek csak a visszfényéből jut egy eltévedt sugár. A népszabadság vezérférfiai ott keresendők a pozsonyi országgyülésen, a pesti eldöntő mozgalomnak a lelke maga volt Petőfi.
    Az ő hazaszeretettől lángoló, szabadságérzettől áthatott költeményei voltak azok az előhirnökei az új korszaknak, melyek évekkel elébb szórták a szikráit a szabad eszméknek a közvéleménybe. Az ő lelke volt a korszellem vezető fáklyája. Mint költő is a világköltészet szinvonalán álló lángész, a ki egy lustrum alatt egy üstököspályát futott meg az égen s művei összességében magának halhatatlanságot, nemzetének elismerést vivott ki késő századokra. Mint bajnoka, vértanúja s  hirdetett népszabadságnak, kinek alakját érczbe öntjük, hogy mindig maga előtt lássa, soha el ne felejtse az utókor.
    Márczius 15-ikének minden hulló csillagait Petőfi homloka gyűjté maga körül egy csillagkoszorúba.
    Mi többiek, kik az ő felhivó szavára léptünk ki a küzdtérre, csak az ő hű harczosai voltunk.
    Ennek a becsületes hazafi phalanxnak a tagjairól kivánok én e mai napon megemlékezni, a ki őket márczius 15-ikén a küzdelem szinhelyén láttam.
    Kéziratomban itt kitörült sorok következnek. Öt sor. Ezekben soroltam elő azoknak neveit, a kik a márcziusi napok ifjai közül még élnek. Még most is nevezetes, kiváló tényezői a társadalomnak, a vallásnak, az irodalomnak. Másnap rá a sors keze, ez a rettenetes censor, kitörülte az első sort a feljegyzésemből. Márczius 15-ikének a szerkesztője a ravatalon feküdt. Én aztán kitörültem a többi sorokat. A mesterségemhez illik, hogy az ómenekben higyjek.
    Nem merem már megszámlálni az élőket. Egyedül maradtam már a „tizek” közül. Két v alatt az utolsó háromból kettő elhagyott. Petőfi születésnapjától a szabadsajtó születésnapjáig háromszor fogy el a hold: - addig még mi is elfogyhatunk.
    Következzék ama hosszú sora a szellemalakoknak, a kik már csak a lélekidézés szavára vonulnak végig látó lelkem előtt: legelöl Petőfi, utána Vasváry Pál, Irinyi József, Degré Alajos, Bozzay, Egressy Gábor, Vidacs János, Vajda János, Csengery Antal, Sükey Károly, Tompa Mihály, Arany János, Helfy Ignácz, Kerényi Frigyes; utolsónak Pálffy Albert és a kiket, bár korukra nézve nem, de szellemükre tekintve a fiatalok sorába kell számitanom, Nyáry Pál Pestmegye alispánja és Rottenbiller, Pest város polgármestere.
    Minő felvonulása a szellemeknek! Mintha Csaba vezér „hadak útját” látnám az éjjeli égen megrémledezni!
    Ezeknek az alakjairól akarok tinektek beszélni, ti szép, ifjú, reményteljes, kötelességterhes új nemzedék.
    Költők, hirlapirók voltak mindannyian. Neveiket műveik elsorolásával együtt mind megtalálhatjuk a hazai lexikonokban: egy sem múlt el úgy, hogy irodalmunk muzeumát ne gyarapitotta volna. Egy, szorosan összetartó irodalmi társaságot képeztünk valamennyien.
    Nyáry Pál ugyan nem tartozott az irók közé; de különösen rám nézve valóságos kútforrást képezett az ő gazdag ismerete, melyből a régi táblabiró világ és a szabadságharcz leirásának adatait meritettem. A magyar humorban, mely előadásait jellemezte, igazán mesterem volt. Erős kritikája volt s azt kiméletlenül gyakorolta ellenem, Petőfi ellenében – és még a legnagyobb emberek ellenében is. Alakja, arcza igazi magyar typus volt, amaz erőteljes, emez kissé ragyás: nem volt ideálszép; de szeretetreméltó: láttam őt több izben halálveszély előtt is mosolyogni. Hogy a legnagyobb kétségbeesés halálbacsalogató napjaiban élve maradtam, azt is neki köszönhetem. – Aztán ő is ott volt közöttünk márczius 15-ikén reggel, a mikor egy csoport fiatalember azzal a képtelen követeléssel állt elő, hogy legyen egész Magyarország fiatal. Nyáry Pál megjelenése közöttünk azt bizonyítá, hogy ez lehet,  - meglesz, - meg kell lennie!
    Társaink egyike nem tudta ezt a napot bevárni. A megelőző évben mindennapos látogatója volt társas összejöveteleinknek Czakó Zsigmond, fényes nagy tehetség, eredeti úttörő a sznműirodalom országában (már az arcképe is megjelent, Barabás rajzónjától megörökitve). Miért hagyott itt bennünket? Annak az okát soha meg nem tudtuk. Nem bizott tán a jövendőben, nemzetében, önmagában. Csengery Antal lakásán, vidám társalgás közepett, szájába vette egy pisztolynak a csövét s ezzel a halálcsókkal átküldte magát a túlvilágba. Szegény özvegy anyja ott Erdélyországban, összegyüjtött vagyonkájából sirkövet szándékozott dicső fiának késziteni; de mire az összeg egybegyűl, bekövetkeztek a nemzeti felszabadulás napjai s a szabadságra rögtön előtámadtak a megvédő küzdelemé: a küzdelemhez honvéd kellett, annak fegyver és ruházat, ahhoz pénzre volt szükség; hogy a magyar pénzjegyeknek hitele legyen, érczalapot kellett előteremteni: felhivtuk az egész országot, hogy kiki tegye le a haza oltárára az otthon takargatott ezüstjét, aranyát: a nemzet követte a felhivást, főurak ezüst servicei, polgárok ezüst kanalai, szép asszonyok, hajadonok arany függői, karpereczei, jámbor földmivesek rejtegetett tallérkái halomra gyültek a szent oltáron. Czakó Zsigmond édes anyja is odatette ez áldozatok közé a bibliai özvegyasszony fillérét: szeretett egyetlen fia sirkövének az árát. S most csak az őszi kökircsinek tudják, melyik hant alatt nyugszik a költő? Fejfáját feltüzelték azon a télen a táborozó hadcsapatok. Ha tudott volna várni egy esztendeig, talán másutt is megkaphatta volna ezeket az ismeretlen sirokból kibúvó kökörcsineket, a hogy megtalálták a magukéit Petőfi és Vasvári.

    Petőfinek arcza és alakja nem volt az, a mit daliásnak nevezünk: arczkifejezése komor, rideg volt, termete szükvállú, járása nagy lépésű mint a távgyaloglóké; hangja tompa, de mikor az ihlet lángja átmelegítette, ez a mozdulatlan arcz ragyogott, ezek a csapott vállak földgömbemelő Atlasz vállaivá nőttek s midőn lelkesitő költeményeit szavalta, hangja az indulatoknak minden változatait zengte, sirta, mennydörögte. S ha lóra kaphatott, akkor egész daliává alakúlt át: úgy ült a lovon, mintha teljes életében azt tanulta volna. Bár sohase is vált volna meg a lovától a végzetes napokban. Ha Bem tábornokot, mint hadsegéde, követi, a végzetes ütközet után vele együtt menekülhetett volna azon a mocsári ösvényen, melynek bejáratát a hős Zeyk Domokos egymagában védte mindhalálig az egész szotnia kozák üldözése ellen. Miért kellett neki nézőül elmenni abba a magára hivott végső csatába: „ott essem el én, a harcz mezején!” Ahogy megkivánta, a hogy megjósolta, a fölötte elszáguldó paripák ott hagyták holttestét összetaposva. Hol omlott ki drága vére? Hol van eltemetve? Azt senkisem tudja. A mennyire a láthatár terjed Fehéregyház táján, az mind Petőfi sirja. Sirnak elég nagy.
    Azt mondá Petőfi hozzám irt versében: „Te, lelkem megmaradt fele!” – A megmaradt félnem szünt meg elvesztett felét siratni soha. Talán összetalálkoznak még valahol.
    A márcziusi napoknak második hőse volt Vasvári Pál. Hatalmas ifjú férfialak, nyilt tekintetű, nemes vonásokkal büszkélkedő arczczal, nagy kék szemekkel, sűrű gesztenyeszin hajfürtökkel. Bálványa volt a fiatalságnak, vezére, lelke a néptömegnek, mely tartalomdús csengő szózatára ment utána, a merre hivta, s megállt, a hol megállitá.
    Ő is kardot fogott, mikor a tollnak és szónak a sikere megszűnt. Maga szervezett egy szabadcsapatot, Rákóczy-csapat czim alatt. Csapatja élén esett el az erdélyi havasok közt. Társait is leölték. Tiz évvel később ott jártam a Biharhegy gerinczén, a hol e siralmas harcz lefolyt. De még akkor nem nyiltak a kökörcsinek, hogy megkérdhettem volna tőlük, melyikük őrzi a délczeg népszónok álmait. Kisérőm, egy derék oláh nemes, tiz év előtt ellenség, most jó barát, megmutatta az út mellett felmeredő sziklatornyot, mely mellől a csapatja élén lovagló vezért lesből lelőtték. Az elesettnek piros bársony mellényét is megmutatta, mit ereklyéül megtartott. Ráismertem a szép asszony keze himzette virágokról. A himzőjt is ismertem valaha. De a sirját a kisérőm sem tudta megmutatni. Kőhalmaz, borókabozót nagy messzeségben.
    Megelőzte mind a kélt vértanúját a népszabadságnak a közöttünk legifjabb költő, a szép tehetségü Bozzay, ki mg az aldunai harczok alatt esett el. Alig volt húsz éves. Vasvári volt huzsonkettő, Petőfi volt huszonöt.
    A márcziusi ifjak közül még többen is elmentek a csatatér babérait tépni. Degré Alajos mint huszártiszt sebet is kapott az isaszeghi ütközetben. Úrházi György hirlapiró egy kozák lándzsadöfét sebhelyét viselte holtig a homlokán, Ballagi Károly irónak Budavár ostrománál a karját lőtték keresztül, Sárossy Gyula, az „Arany trombita” irója, s Táncsics Mihály, a szocialista iró, az in effigie felmagasztaltatásban részesült. Vajda János zászlótartó volt; Sükei Károly is végig szolgálta a hadjáratot, mint hadnagy ez a kis termetü, de nagy erélyü emberke, kinek márcziusi tizenötödikén dadogó hangjával kiejtett szava röpke mondásúl maradt fenn: „nem kkkkell ilyenkkkor hallgatni az okokokos emberekre!” Azután Dobsa Lajos, Lisznyai Kálmán, Balázs Sándor, majd Vadnay Károly, Tóth Kálmán, kik még a márcziusi napokban fiatal diákok voltak, de mielőtt a költői babért kivivták volna, a legnehezebb idők harczi babérjait szerezték meg homlokukra.

Egressi Béni, a kedves dalköltő, Petőfi verseinek dallamositója, mint honvédszázados harczolt számos csatatéren; Egressy Gábor, az utolérhetlen szavalóművész, mint kormánybiztos és szabadcsapatvezér játszotta a legszebb hősszerepet a Kárpátok között. A magyar hadsereg romjaival ő is kivándorolt Törökországba s éveket töltött a számkivetésben. A király kegyelme megnyitá előtte hazája határát, visszatérhetett honába. Honába igen, de nem a maga országába, a szinpadra. Az intendáns nem ád amnestiát. Ekkor aztán a magyar közönség gyüjtés útján adta össze a páratlan nagy művész fizetését, hogy az újra elfoglalhassa a helyét a szinpadon. Ott is halt meg, a szinpadon, a saját csataterén, a hogy illik a szellem harczosához, egy mesterszerepe közepén.
    Oroszhegyi Józsa alacsonytermetű, czingár emberke volt, tökéletes khinai arcztypus, még a sárgaszinnel is ellátva. Hirlapiró volt és költészettanára egy pesti felsőbb leánynevelő-intézetnek. A hadjárat alatt ő is szabadcsapatot alakitott, melynek viselt dolgait a hivatalos Közlöny is megörökité. A végén ő is átmenekült Törökországba. Orvosi diplomája volt, az ozmán hadseregnél alkalmazást nyert; abban meg is maradt: utóbb tábori főorvosi rangra vitte. Hét nyelven beszélt és irt tökéletesen. A hatvanas évek vége felé meg is házasodott, török leányt vett el. Sokoldalú tudományáért, különösen nyelvismereteért a törökök nagyon megbecsülték. Egy ebéd után hirtelen felhajtott egy pohár arakot s attól kapott a fejére a denevérszárnyú angyaltól egy olyan legyintést, hogy a hét nyelv közül hatot egyszerre elfelejtett, csak a hetedik maradt meg a nyelve hegyén: a magyar anyagnyelv. Ekkor kénytelen volt hazajönni Magyarországra; itt azután a magyar kormányelnök gondoskodott a kegydijáról, mely életét fentartsa – a halálangyal szárnyának második szellőcsapásáig. Mozgalmas életet végzett: pedig milyen nyugodalmasat kezdett!
    Vas Gereben (családi néven Badakovics József) szintén a márcziusi fiatalság közé tartozott. Irodalmi munkássága a legkedveltebb elbeszélők közé érdemesíti. A szabadságharcz alatt a kormány által gyámolitott Néplapot szerkesztette, s a későbbi évtizedekben tehetséges munkása volt a nemzeti irányzatnak. Vidám, eleven, életpiros arczú fiatal ember volt, a kinek a feje fölött az idők viszontagságai nyomtalanúl múltak el. Kétszer házasodott, mindannyiszor eszményi szép nőt vett feleségül. Egyszer Bécsbe utazott, a hol ügyvédi praxisa után volt valami dolga. Az utczán valami baját érezte. Máskor is elő szokott az nála fordulni. Egy kis szivdobogás. Ismerte már a csalhatlan gyógyszerét: Digitalis. (Utjában volt a Burg melletti gyógyszertár. Oda tartott a panaceát megrendelni. Mikor a gyógyszertár ajtaját kinyitotta maga előtt, még ezen a földi világon volt; mikor betette az ajtót maga mögött, már akkor a másik világon járt. A legtöbb irónak ez a vége. A jótékony szivszélhűdés. A szivünkkel dolgozunk. A természet diktálja, hogy ez elhasznált életműszer felmondja a szolgálatot. Egész lajstromát az irótársaimnak számlálhatnám el, a kiket ugyanez a gyorsposta szállitott el boldogabb hazába.
    Irinyi Józsefre kerül a sor. Ez a kiváló alakja magyar társadalmunknak volt a legszebb férfi, a kit valaha ismertem. Termete Antoniusi, arcza klasszikus idomzatú, feje mint Achillesé, ajkai pirosak, megcsattanók, beszéde gyors, a francziához inkább hasonló, mint a magyarhoz. Francziához hasonlitott az egész modora, viselkedése, szokásai, társadalmi fogalmai. Tökéletesebb párisi alakot nem lehetett képzelni Irinyinél, ki mindenben hű utánzója is volt a franczia arany fiatalságnak, mely közt nevelkedett. Senkit sem respektált, mindenkivel komázott. Egyszer Deák Ferencz azt kérdezi tő le, hogy mit adnak ma a nemzeti szinházban? – a Hunyadi Laczit – felelte Irinyi. – Ugy? A Hunyady Mukinak a fiát? – mondá Deák. – Irinyi volt a pesti tizenkét pont összeállitója, ő volt, a ki e pontokat kinyomatva a Landerer és Heckenast nyomda ajtajából a közönség közé szórta. A szabadság éve alatt tagja volt a képviselőháznak. Kiváló alakja meg van örökitve az országgyűlés megnyitását ábrázoló nagy képcsoportozaton. A Bach-korszak alatt ismét visszatért az irodalmi pályára. Ismeretei, nagy tehetsége ott ismét nagy elismerésre jutottak. Az a sajátsága volt, hogy télen nem viselt soha meleg felöltőt. Csikorgó januári időben találkoztam vele gyakran az utcán, szétgombolt frakkban (mindig frakkot viselt, még a forradalom alatt is) és fehér mellényben. Azt mondta, hogy Párisban nem ismerik a hideget.
    Egyszer aztán alaposan meghütötte magát: gyomorgyulladást kapott. Orvosa, jó pajtása, félreismerte a baját: gyomorkatarhusst konstatált s erometicát rendelt neki: s azzal magára hagyta.
    Irinyi József nőtlen volt; nem őrizte se jó barát, se szerető, se fizetett ápoló.
    Másnap reggel ott találták a szobája közepén meghalva, butorai összehányva, szobájának falai, padlata vérrel befecskendezve. Elvérzett, a nélkül, hogy valaki segélyére sietett volna.

    Vele együtt mult ki az utolsó fraczia-magyar.
    Idézzek-e még több kisértetet?
    Nem menekül-e még a hallgatóság kegyetlen előadásom elől. Hisz magamnak is megreszket a szívem a szellemidézés közben.
    Pedig még többen vannak, a kik a földalatti induló zeneaccordjaira, halotti lepedőikbe burkolva előttem végig haladnak.
    Ott jön a „Kegyencz” drámairója, a magyar emigratio vezére, átlőtt szivét takarva szemfedővel. Megszólitom: „miért volt ez?” Felemelt csontkeze ujjába int: „ha megmondanám, te is utánam jönnél.” Megsemmisiteni magunkat, mikor meggyőződtünk róla, hogy élő alakunk utjába áll a nemzet jövendőjének.
    Majd Vidacs János alakja vonul el lelkem előtt. Milyen igazi magyar fiú volt 1848 márcziusában, mikor az Egyetem-téren összetalálkoztunk. Emelvényünk volt a lelkesült fiatalság válla. Karcsú, izmos termetű ifjú, fekete göndör hajjal, tüzes szemekkel, harsagó szavára mozgásba jött a tenger. A néptenger. S ő szerette ezt a tengert hullámba verni, partot ostromoltatni vele. Értett hozzá. Talán egyetlen valódi forradalmi jellem volt a magyarok közt. A hadjáratot végig szolgálta fegyverrel. De azután sem nyugodott el soha. Feszitő rugója volt minden mozgalomnak, mely az idegen absolut uralom megtörésére támadt itthon s fentartá az összeköttetéseket ott künn. A börtönoduk penésze nem tudta kigyógyitani belőle.
    És a mellet a legkomolyabb magyar iparos volt. Gépgyárat alapitott, mely kiváló sikerrel működött, s e sikert nem támogatta semmi reklám, dicsekedés. A Vidacs-ekék hiresek voltak a hazában és a külföldön mindenütt, a hol az édes mindnyájunkat éltető kenyeret termesztik. Együtt dolgozott a munkásaival. Kora hajnalban ott volt már közöttük, s a munkások nem panaszkodtak a munkaidő  hosszúsága s a fekete kenyér miatt, mikor azt látták, hogy gyártulajdonosuk maga is ott eri a vasat az üllőn velük együtt, s ugyanabból a fekete kenyérből szeg magának és a családjának, a mely a munkásoké. Magánéletében a puritán egyszerüséget követte. A pénzügyekben pontos, az üzleti ügyekben lelkiismeretes volt; ezért fordult hozzá minden olyan közügyek kezelésében az ország közbizalma, melyek titoktartást követeltek.
    Az alkotmányos korszak alatt azután alakult egy részvénytársaság Budapesten, mely milliónyi tőke mellett egy nagyszabású gépgyár megalakitását tüzte ki feladatát. Igazgató elnöke lett a szabadságharcz egyik legnépszerübb tábornoka. Munkásokul behozták a külföldön leghirhedettebb izgatókat s azokat háromszorosan nagyobb bérfizetéssel alkalmazták, mint a milyent a Vidacs-gépgyár munkásai kaptak.
    Ez volt a megölő fátum.
    Vidacs János nekem többszörös találkozásunknál elpanaszolt, hogy ez az őrületes verseny semmivé teszi. Az ő gépgyára háromszoros munkabérfölemelést el nem bir. Pedig most már az ő munkásai is fel vannak izgatva.
    A részvényes-gépgyár aztán nehány esztendő alatt elvesztegette a millióját; leszámolt: maradtak a puszta falak; de a közben a földig verte az életképes, szorgalomból támadt Vidacs gyárat. Alapitója, a még mindig fiatal népképviselő egy rosz napon egy kigyó-utczai ház negyedik emeletéről a földre vetette magát. Földanya megölte.
    De a kezelésére bizott közpénzekből egy fillér sem hiányzott. .A honvédmunkás alapjára begyült összegeket halála előtti napon az utolsó forintig leszámolta az épitő bizottságnak. Egy homályfolt sem maradt a nevét. A szakismeretlen vállalkozás egészségtelen versenye ölte meg.
    Hasonló halált választott a szabadság hosszú küzdelmének egyik legkiválóbb vezéralakja, Nyáry Pál. Végzetes elhatározásának inditó oka sohasem jött nyilvánosságra. Rongált vagyoni állapot nem lehetett az, mert rokonai igen szép összeget érő vagyont örököltek utána, mely az egyszerü magányosan élő urát bőven eltarthatta. Halálnak titka csak sejthető; rendkívüli helyzetekből, lélektani kényszerűségekből összebonyolult oly kinzó szövevény támadt, melyet egy lágy ember félkézzel letépett volna magáról, de mely a vasembert agyonfojtotta. Nyáry Pál életének regényét én jól ismerem, de leirni nem fogom soha, - elrettentő például mindazoknak, a kiket valami végzet arra ösztönöz, hogy ezért a szegény Magyarországért feláldozzák a saját boldogságukat, lelküket, mindenüket.
    És ezzel bezárom a kriptaajtót. Ti többiek aludjatok csöndesen, a míg majd én is nem kopogtatok az ajtón: akkor rúgjátok, hogy „szabad!”

Forrás: Jókai Mór összes művei. Nemzeti kiadás XCVI. kötet. Életemből I. gaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás. Budapest, Révai Testvérek kiadása 1898.

Kemény János: Mikszáth világa

 

- Két fejezet egy nagyobb tanulmányból -


I.
Különös életrajzi adatok


    Mikszáth első ismeretes tréfája az iskolai élethez fűződik. Kenyérbélből gombát gyúrt, az almárium tetején megszárította s ott tartotta, míg belepte a penész. Ekkor bemutatta Petőfi volt tanárának, Suhaydának, a természetrajz tudós professzorának, jelentve, hogy a gombát a Szitnya hegyén találta. Suhayda már régóta lelkesedett volt megkövesedett gombafajokra s képzelhetni, milyen mohón kapott tanítványa „leletén”. Az író kiszínezve kétszer is elbeszéli e csínyt, s hozzáfűzi, hogy egész Selmec jól mulatott a tréfán. (TAVASZI RÜGYEK, DEKAMERON II.).
    De kifigurázza ő ebben az időben tanulótársait is. Hamarosan észreveszi, hogy az Önképző-körben elég sok az irodalmi olvasottságát fitogtató kamasz-óriás. Egy-két meghitt társának odaadja hát saját verseit s ezeket idegen költők verseiként szavaltatja el a kör gyűlését. A kör titánjai nagyképűen méltatják a versek klasszikus szépségeit, mire gúnyos hahota a válasz a beavatottak részéről A tréfa tehát sikerült s társai nagyobb részének bosszankodására Mikszáth fölényesen mutatott rá a kör tájékozatlanságára. Várdai Béla Mikszáth-életrajza egy harmadik esete is említ.* (* Takáts Sándor visszaemlékezéseiből (HANGOK A MULTBÓL) tudjuk, hogy Mikszáth ezt az életrajzot rövid idővel halála előtt (1910-ben) kéziratban még elolvashatta s így szólt Takáts Sándorhoz: „Mondd meg Várdai barátodnak, hogy élvezettel olvasom szép művét, de némi igazítani való lesz rajta, mert ő mindazt, amit én magamról írtam, készpénznek vette, pedig az legnagyobbrészt költött dolog. Aztán a regényeimet kissé túl szigorúan kritizálja. »Kár, hogy Mikszáth nem jelölte meg pontosabban az életrajz »igazítani valóit«. Az itt említett adatok hitelét erősíti, hogy az író is, ismerősei is többször megemlítik őket. Azonkívül jellemzők is az íróra. Ami a »túl szigorú« kritikát illeti, az bizonyára a KÜLÖNÖS HÁZASSÁG bírálatára vonatkozik.) Abban az időben még igen szigorúan vették, hogy mindenki önállóan készítse el önképzőköri dolgozatát. Mikszáth túltette magát e szabályon, több barátjának kijavította gyenge kísérleteit, sőt egy esetben az egyiknek egész dolgozatát megírta. Erre rájöttek s a tréfás rendfelforgatót, mint aki veszélyezteti a kör tekintélyét és komolyságát, szótöbbséggel kizárták a körből. Az önképzőkörben így »rend« lett: megszabadult legtehetségesebb tagjától.
    E pár adat is arra vall, hogy már a kamaszkorát élő Mikszáthnak kedve telik a szabályok, a rend felforgatásában, a mókázásban, évődésben és ismerősei kicsúfolásában.

    Jogászkoráról keveset tudunk s így ezt az időszakot – mely pedig az élet legderűsebb kora szokott lenni – sajnálattal mellőzzük.
    Szerencse, hogy Mikszáth élete vármegyei szolgálatától kezdve eléggé ismert előttünk. Ezt főképp a nagy író hitvesének köszönhetjük, ki egy megragadóan közvetlen és őszinte könyvben írja le ismerkedésük történetét, különös házasságukat, családi életük kálváriáját, majd boldogságát, és végül az író váratlan halálát. Adatai alapján jogászkora után Mikszáth Kálmánt már mint Mauks Mátyás gyarmati főszolgabíró esküdtjét látjuk viszont. A főbíró egy alkalommal kiviszi Mohorára s bemutatja ott lakó családjának. A Mauks-leányok: Ilonka – az író későbbi hitvese –, ennek húga: Nelka s egy náluk vendégeskedő eleven leány: Horváth Ilka, alig várták már, hogy megismerkedjenek az új esküdttel, hiszen sokat hallottak kedélyességéről és elmésségéről. Egyelőre azonban családnak. Az ifjú Mikszáth első látogatásakor zavarban volt, egyik pirulásból a másikba esett, a széknek csak szélére mert ülni és az ebéd végeztével hamarosan eltávozott.
    Bezzeg nem volt ilyen bátortalan a következő ebéden! Horváth Ilka már a levesnél kikezdett vele, hogy versenyre keljen állítólagos ötletességével. Ráröpítette az első nyilat. Mikszáth, aki úgy tett, mintha oda se hallgatott volna, úgy visszaröppentette, hogy nem tudtak hova lenni a csodálkozástól. A második és harmadik támadást is igen ügyesen visszavágta. Mauks főbíró jól mulatott a fiatalok párbaján s igen büszke volt esküdtjére, a lányok pedig mind jobban csodálkoztak: ez lenne az az ember, aki a minap mukkanni sem mert? Ezután Mikszáth otthonos, sőt mindennapos vendég lett a háznál, felolvasgatta novelláit, vagy elmondta tervbe vett témáit, egy kis kiházasítási kört is alakítottak, s közben, mint Mikszáthné írja, elméje csak úgy pattogtatta az ötleteket.
    Principálisa családi körében tehát egyelőre nem követett el hősünk különösebb csínyt. Nem így a hivatalban. Egy esküdttársának, Gyura Bélának úgy látszik, erősen a begyében volt, s ez gyakran izgatta ellene Mauks főbírót. Azzal vádolta, hogy az ügyvédet egy pár odavetett szóval egymásra uszítja, a feleket kitanítja: mit mondjanak a tárgyaláson s ebből „óriási derültségek” támadnak. – ’Szolgabíró uram – mondta Gyura –, ez már a hivatal komolyságának rovására meg!’ (Mintha csak a selmeci önképzőkör vádjait hallanók!) – A Mauks-lányok megijedtek Gyura Béla vádaskodásától; aggódtak, hátha atyjuk végül is megharagszik kedves esküdtjükre. „Megdorgálták” Mikszáthot, hogy tartsa a hivatalt szentnek, ott nincs helye tréfának. Mikszáth erre a dorgatóriumra egy pár nap múlva mikszáthi választ adott. Felhasználta Mauks főbíró pár napi távollétét, a hajdúval egy idézést küldött a lányoknak „bűnügyben”. Képzelhetni a hölgyek ijedelmét. Kisvártatva szerencsére betoppant Mikszáth esküdttársa s nevetve nyugtatta meg őket, hogy az idézés Mikszáth írása: úgy látszik, a szolgabíró sietve írta alá a végzést, nem figyelve meg, mi van benne. E tréfa miatti neheztelés csakhamar szertefoszlott, mert siettették a megbékülést a következő találkozások. Ezek folyamán Mauks Ilona szívébe az az érzés kezdett költözni, melytől Mikszáth szíve sem volt idegen. Ezt az is sejteti, hogy most már nem szíve választottját, hanem ennek édesapját: magát a főbírót tréfálta meg. Az aláírandó akták között t. i. a következő szövegű ügydarabot nyújtotta át neki aláírás végett. „Én, alulírott, szavamat adom, hogy Ilonka leányomat egy éven belül Mikszáth Kálmánhoz adom feleségül.” A nagy tréfacsináló azonban ezúttal pórul járt, a főbíró történetesen éppen ezt az aktát vette jobban szemügyre, ránézett a zavartan álló s különös formában nyilatkozó kérőre s azt mondta:”Kálmán öcsém, ez az akta itt marad, ezt még majd megfellebbezzük a kir. táblához.” A „kérő” visszautasításnak vette e választ, fogta a kalapját, eltávozott s mert restellt a főbíró szeme elé kerülni, hivatalosan lemondott esküdti állásáról.

    Az egykori diákcsínyek tehát mind nagyobbra nőttek s egyáltalán nem alkalmazkodtak az előírt formák szokott kereteihez. Már a lánykérés módja is eltért a köznapi ember gyakorlatától. S ha a továbbiakban az író élete fordulatait, hirtelen elhatározásait, meglepő tetteit s általában egyénisége különös megnyilatkozását tekintjük: az ellentét közte és a „szabály” közt mind élesebb lesz. Az átlagember, ha megfelelő, sőt várva-várt állás elnyerésére van kilátása, mindenáron ragaszkodik hozzá. Mikszáth nem. Az ő szeme is felragyogott ugyan a boldogságtól, mikor Veres Pál, a nagy tekintélyű alispán, az aljegyzői állásra jelölte és megválasztása csaknem bizonyosnak is volt tekinthető. De éppen a választás napja előtt egy vele együtt pályázó tisztviselő a kaszinóban félrehívta s azt mondta neki: „Pajtás, én a Mauks-család iránti tekintetből visszalépek… Meghozom értetek ezt az áldozatot.” Mikszáth azt felelte erre, hogy nem fogadja el az áldozatot,mert nem akar senki előtt holtáig kalapot emelni, s visszalépett a választás elől. – Az átlagember a leány szüleinek beleegyezését szokta kérni házasságához s csak azután tartja meg az esküvőt. Mikszáth visszájára fordítja a szokásos eljárást: a szülők beleegyezése nélkül esküszik meg s utólag értesíti őket az esküvőről. – A mindennapi embernél természetes a sorrend: előbb biztos állást szerez magának s azután gondol a házasságra. Mikszáth ezt is fordítva cselekszi: megnősül, mert bízik tehetsége érvényesülésében s mikor ez elmarad, kénytelen elválni feleségétől, mert nem tudja nézni, hogy vele nyomorogjon. – De az átlagembert is eléri néha a balsors, hogy el kell válnia az asszonytól s ilyenkor vagy mást vesz el, vagy egyáltalán nem nősül meg. Mikszáth ezt is másképpen teszi. Válás után hét esztendővel, mikor hírneve és népszerűsége révén biztos álláshoz jut, visszatér elvált hitveséhez s újra oltárhoz vezeti. Hogy mindez hogyan történhetett meg, azt a boldogult Nagyasszony megindító hatással írta le az író leveleinek közlésével s azt lehet mondani, hogy Mikszáthnak ez az életregénye a legérdekesebb és legmeghatóbb regénye. Minden más regényében az író szelleme ragyog – ebben az ember jelleme tündököl. De nemcsak az övé, még inkább hitveséé, kiről méltán mondta Herczeg Ferenc, hogy a magyar irodalomtörténelemben szerephez jutott nők között a legértékesebbek és legszeretetreméltóbbak egyike volt. S bármily kevélyek legyünk is a bennünk rejlő átlagember fegyelmezett józanságára és szabályos cselekedeteire: el kell ismernünk, hogy a nagy humorista cselekvése az említett esetben az átlagemberé fölé kerekedett, amint hogy legtöbb fonáknak és visszásnak tetsző dolgában is a végén mindig ő diadalmaskodott. A köznapi ember többnyire helyes gyakorlati érzékkel utánozza gondolkodásában és cselekedeteiben a hagyományos társadalmi törvények előírta normát, de tettei végre is csak illeszkedések és utánzatok. Ezzel szemben a lángész a maga egyéniségére szabja a ruhát s ez akármilyen különös is, oly lélekhez állón simul reá, amilyen szánalmasan fityeg utánzóin.
    Mikszáthnak a közszokástól eltérő eljárására jellemző példa furcsa birtokvásárlása is. Melyik családapa ne vágyna egy szép fekvésű tuszkulánumra? Hát még, ha egy kis birtok is köríti! Mikszáth sokat járt-kelt, hogy ezt a szép álmát megvalósíthassa, de mindegyik útja eredménytelen volt s ez természetes is, hiszen a költő nemcsak értéket, hanem hangulatot is keres egy házban. Az egyik háznak az volt a baja, hogy nem füstölt rajta a kémény, mint édesanyja házán, mikor az őt hazavárta. Egy másik ház kertjében fiatalok voltak a fák, nem volt árnyék, vagy pedig túlságosan nagy volt az árnyék s emiatt a szobák voltak dohosak. Némelyiknek az volt a hibája, hogy udvarából nem szaladtak eléje csaholva a kutyák, egy másik gyönyörű volt s már majdnem megvette, de azután azt hallotta, hogy közelében nemrég két fiatal leány fulladt a Dunába. Mit tegyen már most egy humorista, hogy birtokhoz jusson? Ha megnézi: nem veszi meg. Tehát nem nézi meg s megveszi. S csakugyan Mikszáth a felesége nagy meglepetésére látatlanul vette meg a horpácsi birtokot Szontagh Antaltól. Hogy ne túlozzunk, látta ő azt egyszer-kétszer fiatal korában, azelőtt vagy 30 évvel, mikor még Szontagh Pálé volt s Mauks főbíróval ott jártak az öreg úrnál. Mikszáth tehát vétel előtt nem nézte meg, nehogy valami hibát találjon benne, vétel után pedig szintén nem nézte meg, mert félt a csalódástól. Csak nagy sokára szánta rá magát, hogy megtekintse. Megnyugtatjuk az olvasót: gyönyörűnek találta. Mélyen meghatva szólt feleségéhez: Megtaláltam mindazt, amire vágytam! S hogy boldogsága még teljesebb legyen: a gazdátlan házból eltűnt komondorok is előkerültek, hogy SZONTAGH PÁL KUTYÁI című elbeszélésében Gubics, Zagyva, Bátor és Tenger néven bevonuljanak az irodalomba.

    Mind e példák a mindennapitól eltérő észjárásra vallanak. Ezt a köznapi gondolkodással szembeforduló magatartást mutatja Mikszáth hírlapírói pályája is. A SZEGEDI NAPLÓban így ír: „A sors nem büntetheti meg Magyarországot annyira, hogy Szegedet tönkretegye… Két Tiszát nem mér rá egyiptomi csapásul: elég nagy kereszt nekünk az az egy is.”. Az ellenzéki vérmérsékletű fiatalember hangja ez, aki később Tisza Lajos érdemei, majd Tisza Kálmán nagy elméje előtt meghódol, s kormánypárti képviselő lesz. De még ebben a helyzetében is megmaradt ellenzéki hajlamú írónak. Az ellenzéket sohasem gúnyolja, inkább a saját pártjában levőkkel évődik és ingerkedik, vagy csúfolja ki a kormányt és törtetőket erkölcstelen választási hadjárataik leírásával.
    Ugyancsak jellemző rá a zsidókérdésben elfoglalt álláspontja. Ez is úgy alakul, hogy a közvélemény ellenzéke legyen. Mikszáthot fiatal korában különösen a tiszaeszlári pörről írt tudósításai miatt sokan vádolták filoszemitasággal. Okot és „jogot” adott erre, hogy a közvélemény hangulata ekkor antiszemita volt. Az író t. i. a pör folyamán a helyszínen sokakkal beszélt e kérdésről, személyesen tapasztalta a zsidó anyák kétségbeesését s a hazai földhöz ragaszkodását, megsajnálta őket s a közvéleménytől eltérő érzése hírlapi tudósításaiban is nyomot hagyott. A pör lefolyása után lassan-lassan elült az antiszemita áramlat, s a 90-es években az egyházpolitikai javaslatok korában már szinte korlátoltságszámba ment, ha valaki antiszemitának vallotta magát. A zsidóság ekkor állt gazdagsága, hatalma és befolyása tetőfokán. S Mikszáth, bár  arra érdemes zsidó kartársait megbecsülte, nem egy iránt rokonszenvet is érzett: ebben az időben mondta SIPSIRICA című művében Druzsba tanár úrral antiszemita pohárköszöntőt a zsidóság izmosodása ellen. (Druzsba: visszafelé olvasva: Abszurd, azt is jelentheti, hogy képtelen alak az, aki antiszemita mer lenni). Egy másik művében, a GAVALLÉROK-ban 1897-ben a RECEPCIÓ UTÁN KÉT ÉVVEL így ír: „Amelyik ország kiadja a kereskedelmet és a sajtót idegeneknek, az elvész, mint Lengyelország. Most nem az a nemzeti teendő többé: a zászlót kicsavarni a török kezéből, hanem az írótollat kicsavarni a zsidógyerek kezéből.” Ezt a regényben Mikszáth egy újságíró-társának édesapja mondja, aki „példát akar statuálni” azzal, hogy fiát a hírlapírói pályára adta. Látnivaló, hogy míg a tiszaeszlári pörrel kapcsolatban írt tárcáiban inkább humánus érzelmek – az utóbbi idézetekben már hazafias aggodalmak szólaltak meg. De az utóbbiakban éppen 43 esztendővel előzte meg az író a ma uralkodó eszméket. Bizonyára az ilyenféle gondolatok nyílt kimondását is bele értette jubileumi beszédében tett vallomásába: „Sok beszéd elhangzott, mely sikereim titkát keresi. Ennek a sikernek igen egyszerű a nyitja. Az őszinteségben van. Mindig azt írom, ami a tollam hegyére jön. Még talán akkor is, amikor nem látszik CÉLSZERŰNEK”. Tolla hegyére azonban csodálatosképpen többnyire az ellenkezője jön annak, amit a közvélemény harsog s ez is igazolja, hogy Mikszáth nemcsak őszinte, hanem következetes is. Hű maradt önmagához, bár időnként változó, de őszinte elveihez: meggyőződése ellen sohasem írt egy sort sem. S ha a moralista morált keres az íróban: ezt se hagyja figyelmen kívül, mert a hűség szerény, de állandó fényével nem utolsó helyen ragyog az erkölcsi értékek rangsorában.
    Az általános emberi tulajdonságokkal látszólag ellentétes vonás benne az ajándékozás hajlama is. Gondoljunk vissza az írónak arra a játékos hajlamára, hogy a selmeci önképzőkörben gondolatait, tudását egyik társának ajándékozta oda. Igaz, az ilyesmi mindennapi eset az iskolai életben, de feltűnőbb ott lesz, mikor e hajlam ösztönösen folytatódik. Szegedi hírlapíró korában már az első napokban megismerkedik „az írók barátjával”, János úrral. Ezt a derék bőrgyárost az újságírók „írótársunk” néven szokták volt emlegetni, noha egész író volta abból állt, hogy vonzódott az írókhoz. Mikszáth kollégái közül senki sem gondolt rá, hogy Jánosnak ezt az írótárs címet az olvasó előtt ki kellene érdemelnie. Mikszáthnak azonban eszébe jutott, s egy-egy színikritikáját János úrnak ajándékozta, a cikk fölé ezt írva: „Írta: János”. Rubinyi Mózes Mikszáth-életrajzában is olvashatni hasonló esetet. „1882-ben a PESTI HIRLAPba írt egy cikket egyik barátja, Kürthy Emil, fiának keresztelője alkalmából s a cikk alá mintegy keresztelői ajándékul nem a saját nevét írta, hanem az újszülött gyermekét (Kürthy Györgyét).” Hasonló eset ismétlődik országgyűlési karcolataiban. Itt is pazarul ajándékozza elmésségét másoknak. Ő maga így nyilatkozik a karcolatok történetéről írva: „Ötletek támadtak a fejemben s ezeket jólesett díjmentesen szétadományozni kedves alakjaim között. Néha Prileszkynek adtam a szájába, máskor Zalay Istvánnak. Ha ezek ’kegyvesztettek lettek’, új államférfiakra bíztam a ’politikai bölcsesség’ kezelését. Hát nem királyi foglalkozás ez?” (SAJÁT ÁBRÁZATOMRÓL)

    Bizonyára királyi, véli az olvasó s az irodalomban elég szokatlan. Nem az a feltűnő, hogy egy országgyűlés szellemességi színvonalának emelése már magában véve is nem közönséges teljesítménynek látszik, hanem hogy ez az ajándékozás makacsul ismétlődik. De ha a dolog mélyére nézünk: a humorista nemcsak ad, hanem vesz is. Már mikor a selmeci önképzőkörben mások javára verselt és stilizált, ezzel a sántákat is segítette a versenyfutásban, de a saját izmait is fejlesztette. Megmozdult írói és komikai tehetsége minden lehető módon kielégülést követelt, ösztönös mohósággal vetette rá magát a tréfára és a stílusgyakorlatokra s így az ajándék számítás nélkül is meghozta kamatját. KARCOLATAIban is a jó mondásokat játékos hajlamból adományozza ugyan képviselőtársainak, de ezzel a maga cikkei is nyernek elevenségben. Így az ajándék megoszlott a képviselők, az író és az olvasó között. Fájdalom, valamivel kevesebb jutott az utókornak, mert bizony e karcolatok között sok van olyan, amely elvesztette időszerűségét s hatása elhalványodott. A kor tanulmányozóját azonban e korrajzok is mindig érdekelni fogják.


II.
Paradoxonai


    Látnivaló, milyen különös, eredeti ember volt Mikszáth Kálmán. Családja is annak tartotta. E különösség adatait az átöröklés szempontjából nem nyomozhatjuk, mert sem barátai, sem életírói nem adnak szüleiről több felvilágosítást annál a pár adatnál, amelyeket az író műveiből ismerünk. Ez pedig édes-kevés. Meg kell elégednünk azzal, hogy a Mikszáth-complexus megvan s lélektani és esztétikai szempontból most már az érdekelhet bennünket:milyen kapcsolatokat tüntet fel az író ismertetett életfelfogása és észjárása,másrészt írói képzelete. A felsorolt életrajzi adatok s a műveiből vett példák párhuzama minden elméleti fejtegetésnél élénkebben szemlélteti ezeket az összefüggéseket.
    Induljunk ki egy kis elbeszéléséből. Címe: AZ EGYETLEN GAZEMBER. Az író egy vidéki birtokosnál vendégeskedik. Már útközben feltűnt neki a kocsis jó ábrázata s ezt szóvá is teszi. Ritka becsületes ember – világosítják fel –, már huszonnyolc éve van a családnál. Mindössze négy évig ült Munkácson emberölésért, de a család kijárta neki a kegyelmet. Az író arca erre elsötétül s ezért megmagyarázzák neki, hogy János a legjobb szívű ember, valóságos bárány, de a bor ördöggé teszi; MEGESETT RAJTA A SZERENCSÉTLENSÉG: kocsmai verekedés közben csapta halántékon Nagy Bajmócz Gábort. (Szóval: szegény Jánoson esett meg a szerencsétlenség, s nem azon, akit agyonvert.) Később a szép kert láttára az író azt mondja a háziasszonynak: Ügyes kertésze lehet. – Csoda ember, uram – lelkendezik a háziasszony –, ritka becsületes férfi, több: nagy jellem! Gyermekkora óta van nálunk, itt nőtt fel, az apám házasította meg, bár ne tette volna… - Miért? Tán rossz a felesége? – kérdi az író. – Olyan rossz volt, hogy megölte. – A továbbiakban kiderül, hogy a csodabecsületes ember azért ölte meg a feleségét, mert az megcsalta. Megölte ugyan, de meg is siratta a börtönben! Még most is gyakran elvonul a nyárfák alól, ahol azelőtt együtt éltek és hangos sírása betölti az egész parkot… Óh, ritka jó szív az öreg Pali bácsi! – Ebéd közben aztán az író szóba hozza, milyen szép dolog, hogy oly soká szolgálnak itt a cselédek. Bizony dicséri ez a gazdát! – Nem mindig a gazdát, uram – mondja a ház ura –, többnyire inkább a cselédet. Húsz  év óta egyetlen gazember akadt köztük, akit el kellett csapnom. – Hát ez ugyan mit vétett? – kérdi megdöbbenve az író. – Sok galibát csinált. MINDIG ÁRULKODOTT A TÖBBIRE! – Mikor aztán az író elutazott, a bakon ismét ott ült nyájas arccal az egyik gyilkos, míg a másik virágcsokrot kötött az írónak. Amint egy-egy rózsát letépett, gyöngéden, részvéttel nézett reá, mintha sajnálná… Tán fáj a rózsának…
    Mikszáth oly kívánatossá és kedvessé tudja tenni az ilyen alakokat, hogy valamelyik naiv olvasójának kedve támadhatna cselédszerző helyett börtönőrhöz fordulni. S a mulatságos az, hogy e visszás gondolatban is van igazság. Azt akarja mondani, hogy a magyar ember szemében a gyilkosságnál is becstelenebb dolog az árulkodás. Az előbbi bűn esetleges szerencsétlensége lehet, tehát feloldást nyerhet, de az árulkodás rosszindulatú, förtelmes alaptermészet s ezért javíthatatlan. Az író különleges mezőnyön vívja párbaját az olvasó nézetével, a leleményes vágásaival ejt csorbát annak hagyományos fölfogásán.

    Hasonló paradox párbeszéd folyik le a KÜLÖNÖS HÁZASSÁG egyik epizódjában. A társaságban spiritiszta szeánszot tartanak, egyszerre a rövid idővel azelőtt eltávozott Medve dr. jelenik meg a médiumnak. Az érthetetlen jelenség miatt riadt és feszült a hangulat, s ezt fokozza, hogy egy pandúr lép be s jelentést tesz a főbírónak az országúton holtan talált Medve dr.-ról. – Hagyott valakit mellette? – kérdi a főbíró az őrmestert. – Két pandúrlegényt. – Megbízhatók? Nem lopnak ki a zsebéből valamit? – Igen becsületes emberek, jótállok értük. – Mik voltak azelőtt?  - Az őrmester válaszából kiderül, hogy az egyik Jánosik felvidéki rablóvezér bandájából való, a másik emberölésért ült Munkácson. – És érte is jótáll kend, noha embert ölt? – kérdi haragos, fürkésző szemmel a főbíró. – Éppen az, méltóságos uram – felel az őrmester –, mert aki egyszer nagyot csinált, RÖSTELL KICSIBE FOGNI.
    Mikszáth itt is népies felfogást szólalta meg: a gyilkos is tekintéllyé nőhet a maga foglalkozási ágában s mint merész tettek embere, rangján alulinak tartja a csirkefogók apró bűneit. De mint a két példában megszólal az életrajzi adataiból ismert író is, aki a társadalom általános ítéletét fonákjára fordította.
    De ha a gyilkosok között is akad gyöngéd lélek és nemes jellem: mi lesz a becsületes életű emberekkel, mert hiszen ezeknek nincs érdekes történetük? Első pillanatra úgy látszik, a humorista az ilyeneket nem használhatja: nem megfelelő „matériák” de aztán  ráeszmélünk, hogy elképzelésünk szegényes Mikszáth leleményéhez képest. Az író rendkívülivé fokozza a becsületet, hogy az valószínűtlen legyen a köznapi ember szemében.  Borly Gáspárnak, a tiszta lelkű kasznárnak egy regényen át végig kell szenvednie környezete részéről a gyanúsítást, a rágalmat, a „vén gazember” címet, mert az nem hisz az önzetlenségbe, jóllehet, minden tagjától megköveteli, hogy önzetlen legyen. Mikor a megnőtt halott makulátlan emléke törpékké zsugorítja társait, hajlandók vagyunk azt hinni, milyen vak is a közvélemény, mikor oly hamar általánost. Nem látja a rosszban a jót, s a jót rossznak látja. Mit csináljon ilyen környezetben a kivételesen jó és igaz ember? Mi legyen a sorsa? S mintha az író is egy kissi Swift szatírájával felelne a kérdésre: sorsa, mint Borlynak is, hogy az állatok társadalmában találjon enyhületet…
    Már e példákból is megállapítható, hogy Mikszáth igazságai nem egyetemes érvény, hanem kivételes igazságok. Nem cáfolják meg szokványos igazságainkat, de meghökkentenek, gondolkozóba ejtenek, s nevetve ismerjük be, hogy ezekben is van igazság. „Igazságaink” értéke egyébként is sokszor relatív. Körülményektől, helyzettől, a kor előítéleteitől, szellemi és erkölcsi áramlatok hullámzásától függnek. Néha más az egyén, más a tömeg s más az állami rend igazsága. Rések, ellentmondások, kivételek szakítják meg egyetemes érvényességét, s a humoristának öröme telik benne, ha e réseket meglátja, fejök tetejére állítja ítéleteinket, s így figyelmeztet az emberi bölcsesség korlátolt voltára.
    S közelebb lépve Mikszáth gondolkozásához: egyszer művei címéből, máskor meséiből, majd ötleteiből, közbeszőtt adomáiból, vagy tréfás elmélkedéseiből halljuk ki a paradoxonok koboldjait, amint pajkosan nevetnek ítéleteinken. S mily nagy számmal vannak! Mégis, sajátságos látásmódjánál fogva, csak a humorista vesző őket észre.
    Ötletei is azért oly kedvesek és szellemesek, mert mindig van bennük egy csöpp életigazság, vagy valami általános emberi gyöngeséget jellemző vonás, s ezt paradoxon formájában meglepő szabatossággal tudja kifejezni.

    Azt mondja pl.: „Budapest olyan anya, akit gyermekei (a vidéki városok) szoptatnak, azért maradnak mellette örökké satnyák” (KÜLÖNÖS HÁZASSÁG). Vagy: „Mindenki kevély valamire és mindenki talál magában oly tulajdonságot, amit meg kell bámulni. Ha megöregszik s nincs már se haja, se foga: de vannak ÉVEI, több, mint másnak, tehát kevély az éveire”. Aztán: „Elég nagy baj háramlott a világra, hogy Éva evett az almából és Ádámot megkínálta, de hát még milyen lett volna, ha, teszem azt, Ádám eszik belőle és Évát meg nem kínálja” (PRAKOVSZKY). S hogy még csak két elmésségét említsem: az egyikben csattanóan rajzolja a könnyelmű nemesi pályafutást. Az öreg Katánghyról azt mondja: „Először bízott önmagában, azután a földben, hogy hátha adna valami veszekedett nagy termést, azután a zsidóban, aki kölcsönt ad, csak azután fordult vallásos hitével az Istenhez. De helyette megjelent a végrehajtó.” Egy másik ötletében minden gyermekével elfogult anya megszívlelhetné e bölcsességét: „A csecsemők igazi zsenik, nem ismertem még tíz éven aluli gyermeket, aki nem lett volna lángész. Az emberi lény tízesztendős korában kezd szamár lenni és némelyik nagyon sokáig folytatja...”* (* Nagy Sándor: MIKSZÁTH HUMORA című tanulmányában egész gyűjteményt ad az ilyen elmésségekből. (Irodalomtörténet, 1914. l8-10. Füzet.)
    Mikszáth szelleme pazarul ontja az efféle ötleteket és elképzelhető, mennyivel jobban hatnak az elbeszélések hangulatában. Szinte fáj, mint Mikszáth gyilkos kertészének, hogy az elbeszélés tövéről leszakítjuk őket. De szemléltetnünk kellett, hogy ötleteiben is visszájára fordítja szokott szemléletünket. Ilyenek: az anyát szoptató gyermek, a vénség fogyatkozásainak erénnyé változása; lassú adminisztrációnkban a végrehajtó az egyetlen gyors közeg, olyan gyors, hogy még a jó Istent is megelőzi; az emberek legnagyobb része úgy fejlődik, hogy visszafejlődik lángészből szamárrá. S ebben az utóbbi ötletben is van igazság, szinte nehéz a kivételes igazságok közé sorolni.
    Egy elbeszélésében (P. JORK) azzal lepi meg az olvasót, hogy egy magyar faluban a parasztok angolul beszélnek. Vadászat közben késő éjjel bukkan egy ilyen ángliusra: mister Kukucskára, aki az angol beszéden álmélkodó írónak a következő felvilágosítást adja a puszta angol lakosiról: „Mi amerikaiak vagyunk, sír, azaz hogy eredetileg Nyitra-megyei tót parasztok volnánk, mert ne természetünk a nagyzás. Amerikában egy kis pénzecskét szereztünk. A fiatalabbak már ott is születtek, ezek már nem tudnak tótul sem. Nohát, úgy volt az, sír, hogy mikor mi hazajöttünk, itt az aráncsi gróf földjeit parcellázták, összebeszéltünk, s megvásároltunk a földekből, amennyit lehetett, házakat építettünk és a Jork-nevet adtuk a pusztának, sir… Mindenütt jó a világon, de a krumpli csak legjobb ízű itthon.” Az elbeszélésnek tehát az első paradoxona: az angol puszta Magyarországon. Lássuk a másodikat. Mister Kukucska megdöbben, mikor eszébe jut, hogy miképp is jöhetett be az író a zárt kerítésajtón. Még jobban megijed, mikor azt hallja, hogy az ajtó nyitva volt s egy nőszemély osont ki a házból szerelmi légyottra. – Jaj, a fiam, jaj a vőm! – ordít fel Kukucska fejszét ragadva, de előbb feldúlt arccal rohan leánya és menye hálóhelyére, hogy megállapítsa, melyikük a bűnös. Onnan azonban nyugodtan mosolyogva tér vissza. – Nincs semmi baj – mondja vidáman. – Odavilágítottam fehérnépeimre, hát mind a két menyecske édesdeden alszik, mint a tej. Ellenben a kis Betty, a hajadon lányom fészke üres. No, iszen az egészen más. Hadd szórakozzék a kis fruska – tette hozzá szeretetteljes hangon. – Teringettét,  ön úgy látszik, nagyobb hibának veszi, ha a menyecske rúg ki a házból, mint a leány – veti ellen az író. – Természetesen, sir. Mert a menyecske az ura nevét viseli, s az asszony tisztessége a névnek becsülete, a becsület pedig vagyon. De a leány senkié. Nem vét a kikapósságával senkinek. A menyecske már hámban van (ön említette hámnak), nem szabad abból kirúgnia; a leány azonban még nincs hámba, tehát ki sem rúghat onnan, ahol nincs. Ha leány teszi, azt mondjuk, éli világát; ha menyecske teszi, azt mondjuk, vétkezik… Minden ló csikó volt valamikor, s ugrált-bugrált, tilosban szaladgált, - míg be nem fogták. – Íme, a második paradoxon.
    Az elbeszélés tele van ilyen mulatságos paradoxonokkal, ezért még csak egyet lássunk belőlük. – Toby angolul beszél – jegyzi meg Kukucska –, de most már kezd tótul povedálni, mert ráparancsoltam: Toby fiam, jegyezd meg magadnak, hogy magyar emberek vagyunk vagy mi a szösz, hát legalább tótul tanulj meg! – Lehet-e kedvesebb emléke a régi jó idők magyar-tót viszonyának?

    Mikszáth képzelete az efféle látszólagos képtelenségeket és szellemes bohóságokat oly könnyedén termeli, mint egy közönséges halandó a közhelyeket. Ha Gyulai Pálról ír bírálatot, kapásból találja el a legmegfelelőbb paradoxont a bírálat címéül: „Mikor a hóhért akasztják”. (Igaz, ez az ötlet Tisza Lajostól származik, de nem Gyulai Pálra vonatkoztatva.) Pinkerton Allanról, az amerikai detektíviroda megalapítójáról megjegyzi, hogy olyan self made man volt, hogy még a szüleit is maga hozta létre. E meghökkentő paradoxonnak megfejtése ez: Egy dúsgazdag öreg asszonyság kiskorában elveszett fia után nyomoztatott s Pinkerton úgy irányozta a nyomokat, hogy azok egyenesen őhozzá vezessenek. Így ő maga lett a dúsgazdag kliens „feltalált” fiacskája és örököse, jóllehet, valójában egy rendős fia volt. Kevésbé vidító a következő kép: NE FÉLJ MÁTYÁS! Erre a három szóra betanított szajkót hoz ajándékba a parasztmenyecske a téns szolgabíró kisfiának; hadd legyen a szajkó „patrónusa egy perben”, mert hiszen „üres kézzel az igazság szarvát nem lehet megfogni.” „A kis szolgabírócska” menten kalitkába zárja a szajkót s fel is akasztja az ámbituson, de a rosszul bevert szögről a kalitka csakhamar lefordul, összetörik, a macska ott terem s pákosztos szájában viszi, viszi a boldogtalan madarat tüskön-bokron át. A megijedt szajkó torkaszakadtából rikácsolja a macska torkából: „Ne félj Mátyás! Ne félj Mátyás! Az emberek nevetnek a jeleneten, a fűzfán csipogó verebek is mintha azt kacagnák: hahaha! Biztathatod magad, bolond szajkó! Erre vezetnek a betanult frázisok! Még a halálod is nevetséges, hahaha! És messziről még mindig hangzott, bár már csak tompán, elhalóan: »Ne félj, Mátyás!« - A csattanó pedig! A menyecske elpityeredik, mert most már oda a patrónusa, megette a perét a macska. Tán be se menjen a tens szolgabíró úrhoz?… A paradoxon e kis rajzban elég groteszk hatású, s csak a képhez fűződő kétélű szatíra (a betanult frázisok, s a megyei bíráskodás ellen) enyhíti némileg. Érdekes egyébként, hogy milyen erős gyermekkori élménye az írónak a macska. Műveiben gyakran említi a könyv sorsát (a könyvet a kiadó pincéjében megeszik az egerek, az egeret a macska, hát az író mit eszik?). De legötletesebben a macskát a Pinkerton-iroda jellemzésére használja fel, okulásul a protekció káros voltára. »Hogy miért fürgébb és ügyesebb a Pinkerton-iroda, mint a világ bármely rendőrsége, annak az az egyszerű oka, hogy a rendőrség a közegeit bizonyos melléktekintetekkel, társadalmi  pozíció és iskolai kvalifikációk érlegelésével hozza össze, ellenben a Pinkerton-iroda nem ismer más kvalifikációt, mint hogy valakinek veleszületett hajlama és tehetsége van e pályához, ami, hogy valamelyes példát hozzunk fel, legalábbis olyan különbség, mint hogyha valaki az egérfogáshoz az összes állatországból választaná ki személyzetét: a vidrát azért, mert szép bundája van, a nyulat azért, mert jobb futó az egérnél, az ökröt azért, mert imponáló (ennek főnöki rang jár), a rókát, mert ravasz, a medvét, mert erős; - mennyivel nagyobb eredményeket érne el ezzel szemben az, aki kizárólag csak a macskákkal végeztetné ezt a feladatot.«

    A KÜLÖNÖS HÁZASSÁG egy férfit rabolnak el egy nő számára. PRAKOVSZKY, A SÜKETE KOVÁCS, ki a regény végéig süket, egyszerre olyan hangot hall messzeérző szívével, hogy méltán elámul rajta egész környezete. S e remek kis regény betétszerű epizódja – ez a rokokó-finomsággal kidolgozott prózai haláltánc (Négyesy) – a halottakat oly boldogoknak tünteti fel, hogy föl-föltámadnak, s egy temető melletti kastélyban ropják a táncot, vigadnak, sőt, pohárköszöntőt is mondanak. A tósztozó úr arra emeli poharát, hogy az Isten az ünnepelt férfiúnak a földön élő dédunokáit HALASSA MEG minél előbb! (Hadd legyenek t. i. oly boldogok, mint a mulató halottak.) Az ÚJ ZRÍNYIÁSZban mindazok, akik hittel hisznek a feltámadásban, egyetlen egyszer nem hisznek benne: mikor szemük láttára történik meg. S a hősnek másodszor is meg kell halnia a hazáért, hogy egy következő feltámadáson remélhetőleg tisztességesebb világra ébredjen. A  KORMÁNY TÁMASZAI című elbeszélésben egy szerkesztő elriasztja az embereket attól, hogy lapjára előfizessenek. Mikor egy előfizető kérlelhetetlenül ragaszkodik az előfizetéshez, a szerkesztő bevallja, hogy lapja szubvencionált lap, csak egy példányban jelenik meg s ezt is be kell mutatni a kormánynak, hogy a szubvenciót felvehesse. De minek is nyomtatná több példányban a lapot? Hogy rontsa vele a népet? „Ő becsületes ember és szereti a hazáját” A KEDÉLYES DELIKVENSEKben két pandúr kísér be négy gonosztevőt a besztercebányai vármegyeházára. Útközben a delikvensek akkori szokás szerint minden kocsmában megvendégelik a pandúrokat. Ezek lerészegednek, nagy hetykén átadják a terhükre vált puskát a raboknak, hadd cipeljék ők. Végül is a furcsa menet úgy érkezik Besztercebányára, hogy elől-hátul büszkélkedve lépked a két puskás rab, s közbül a másik kettő támogatja a tántorgó pandúrokat.
    Méltán sorakoznak ezekhez az eredeti alakokhoz a GAVALLÉROK, a legnagyobb és legkedvesebb csalók, akik önmagukat csalják meg illúzióikkal. Ott van aztán AKLI MIKLÓS és SZEPESSY báró; az előbbi rangjánál fogva bolond, mert Ferenc császár udvari bolondja, de esze tekintélyt ad neki. A bárónak rangja alapján van tekintélye, de tettei bolondok. S nem méltán vezérkedhetik-e a rendellenes had élén Pongrácz István gróf? Ez a hol értelmes, hol hóbortos, egyszer kegyetlen, másszor gyengéd, de mindig rokonszenves különc, aki a rigolyák és szeszélyek egész gyűjteményét raktározza fel lelkében.
    Csupa paradoxon ez a világ. Az emberek vagy önmagukkal állnak ellentétben, amennyiben bomlott agyukban kakasviadalt rendez az író az ép és rögeszmék közt; vagy az életet szabályozó törvényekkel ütköznek össze, vagy egész történelmi korszakok néznek egymással farkasszemet, hogy a visszás helyzetekben emberek és korszakok egyaránt nevetségessé váljanak. S a sok ellentét felett végsőnek néha ott lebeg az író társadalomkritikája is. Ez ellentétes a maradisággal szemben, mert fölényesen foglal állást a korlátoltság, előítélet, szűk látkör és minden olyan elv és törekvés ellen, mely azt szeretné, hogy az emberi gondolat a humanizmussal, haladással és szabadsággal ellenkező irányban fussa meg pályáját. Mindez azonban – azt lehetne mondani – nem hangzik ki elég átható erővel Mikszáth műveiből. Valóban, nem mindig. Mikszáth inkább humorista mint moralista. Jellemző, hogy kora a humora mögött rejlő kritikát észre sem vette. Talán néha az író is gondolhatott arra, hogy a kritika nem javított még meg senkit, egy nagyobb közösséget, pl. a társadalmat legkevésb. Ha egyént érint a kritika, az inkább bosszút áll bírálóján, semhogy megjavuljon (példa rá maga Mikszáth Gyulairól írt cikkével), ha társadalmat érint, akkor pedig mindenki másra vonatkoztatja, s így körülbelül olyan jelentéktelen hatása van, mint mikor a tanító egyes csínytevő helyett általánosságban az egész osztályt dorgálja meg. Mikszáth szatíráját egyébként az jellemzi, hogy mikor sebez, mindjárt egy kis flastromot is rak a sebre. De inkább harcol ő, mint sebez, s ilyenkor néha meg is simogatja áldozatát. Kitűnő példák erre, egy-két élesebb cikkét nem tekintve, szegedi újságíró korában írt szatirikus rajzai, melyekben egy-egy közéleti alakot figuráz ki akképp, hogy egyidejűleg meg is dicséri őket. S ilyenek országgyűlési karcolati is. Hasonló kettős érzéssel tekint a vármegyére, kigúnyolja, de hogy’ fáj a szíve érte! Az ilyen írásain egyszerre ott csillog könnye és mosolya. Ez alól csak a Noszty-fiú kivétel, kinek környezetével szemben ismer kegyelmet.

    Humorának talán mégis legművészibb érvényesülése CS. KIR. BOR című elbeszélése. S nem az a fontos, hogy a mese magját késze kapta (mint sok más regényének és elbeszélésének magját is), hanem hogy ez a mag egyenest az ő képzelete számára született. A tokaji királyi szülők igazgatójának Lipót császár rendeletére 30 hordó tokaji aszút kell sürgősen elszállíttatni a bécsi udvarhoz. Biz ez nehéz ügy a kuruc időkben! A labanc parancsnok 30 válogatott katonát rendel ki a 30 szekér fedezetére, s így a kocsisokkal együtt vagy 60-70 főnyi menet indul meg az aszúborral Bécs felé. Mi történhetik velük? A parancsnok azzal bocsátotta őket a nagy útra, hogy kerüljék ki a kurucokat, s vigyázzanak a borra, mert abból császári vér lesz! Kalandos útjukon a labancok maguk isszák meg a 30 hordó bort, s minthogy most már nem térhetnek vissza, egyhangú elhatározással önként esnek kuruc fogságba. „Vivat Thököly” fölkiáltással adják meg magukat két vadászat közben eltévedt kuruc tisztnek, akik az érthetetlen helyzetet – hogy t. i. nem ők ketten estek 60 labanc fogságába, hanem ők ejtettek 60 foglyot, - azonnal megértik a magyarázatból, hogy a bor megivódott. A cs. kir. bor tehát a császári vér helyett labancvéren át mégis csak kuruc vérré változott.
    Az elbeszélésnek e kivonata nem éreztetheti, hogy az ivó itt művészete csúcspontjára érkezett. Sok jeles tulajdonsága mellett, amilyen pl. a mese érdekkeltő exponálása, fejlesztése, balladai menete, tán a legmesteribb az, hogy kifogyhatatlan leleménnyel indokolja minden egyes hordó csapra verésének kikerülhetetlen voltát. A katonák tanácskozásai, aggodalmai,  lelkiismeret-furdalásai, majd mégis egyhangú döntései egy-egy hordó föláldozása előtt, az emberi gyarlóság fokozódó kiütközése, hogy első ballépésünket a következők mily könnyen követik; természetünknek az a vonása, hogy elkövetett hibáink okait megnyugtatásunkra magunkon kívül keressük: mindez benne van ebben az igaz, szellemes és tömör rajzban. S az alakok jellemkomikumát növeli a helyzetkomikum, mely nem véletlen, hanem szintén a jellemekből következik. Az a helyzet t. i., hogy a bor elfogyasztása lőtt „hőseink” messze elkerülik a kurucokat, a hordó kiürítése után viszont keresik őket, mint életmentőiket.
    Minket azonban ezúttal főképpen mégis az érdekel, hogy a mese itt is visszájára billen. Amint a gyilkosból gyöngéd és nemes jellem, a nemes jellemből életfogytáig gazember, a bolondból bölcs lesz, s amint a szerkesztő abból él, hogy nem szerkeszt, akként szinte természetellenes lenne, ha az elbeszélésben a labanc nem vedlenék át kuruccá.
    De a CS. KIR. BOR című vidám elbeszélés Mikszáth  hőseinek jellemző sorsára is figyelmeztet, hogy t. i. ritkán érnek oda, ahova elindulnak. Vibra György egy esernyőnyél kincse után lohol, de a csalóka kincs a végén egy kedves leányka képét ölti fel. Pongrácz gróf Beszterce ostromára indít hadat Esztelláért, de nem ér oda, mert már Rozsnyón átadják neki – nem Esztellát – hanem helyette a túsz-Apolkát. S mikor ezt annyira megszereti, hogy örökbe szándékozik fogadni, akkor veszti el, hogy e veszteségbe belepusztuljon. AZ ELADÓ BIRTOK-ban Marjánszky elindul birtokot vásárolni és útja azzal az eredménnyel jár, hogy nem vesz birtokot, hanem eladja azt is, amelyből eddig gondtalanul megélt, csak hogy egy szegény leányt elvehessen. A SIPSIRICÁban Druzsba tanár úr azért abszurd ember, mert a hatalmasokkal szemben az igazságot nyomozza, s addig nyomozza, míg tébolydába nem szállítják. Ott megtalálhatja… De ha Mikszáth hősei a boldogság küszöbére érnek is, VAGY megrokkannak, VAGY önmaguk holthírét költik, VAGY elért örömük tetőfokáról buknak a mélybe. Akli Miklóst esküvője közben a templomban teríti le vetélytársa pisztolygolyója, Buttler János hazaküldeti koporsóját, ott nagy gyászpompával temetik el a koporsóba helyezett fabábot, hogy így feleségétől szabadulva, messze idegenben találja meg boldogságát szerelmesével. Ehhez hasonlóan kövekkel bélelt hamis koporsót temetnek el a SZÁLDOBOSI PAPP-FAMILIA című elbeszélésben. Sorsüldözött szereplője egy fiatal asszony, aki nem mehet férjhez, mert van egy eltemetett férje, aki talán még él, s van egy „élő” fia, ki rég halott. (Az öngyilkossá lett fiú halála előtt t. i. vagy 50 levelet adott át egy hű barátjának azzal a meghagyással, hogy minden hónapban küldjön el egyet az ő jó édesanyjának. A levelek vidámak voltak s mindig úgy kezdődtek: Kedves mamácskám! Én hála Istennek egészséges vagyok…) A TÚLVILÁGI UTAS című novellában Rédeky Pál olyan magyar volt, aki inkább fele vagyonát pusztulni hagyja, semhogy Bécsbe menjen. Sőt, a király hívására se ment el. Budán azonban hirtelen meghalt – épp akkor jött erről a sürgöny, mikor egy lakomán az egészségére ittak, s fölhangzott a harsogó „éljen”. A halottas vasúti kocsit tévedésből a bécsi vonathoz kapcsolták s szegény Rédeky Pál körülbelül egy hétig utazgatott halála után Ausztriában, míg végre sok reklamálás után megtalálták Bécsben. Így lőn, hogy Gernyefalván a mindég pontos ember ez egy alkalommal elkésett,még a temetéséről is, mert ahova sohasem akart elmenni, most akaratlanul is Bécsbe kocsikázott. A BESZÉLŐ KÖNTÖSben Lestyák Mihály a hóhér keze elől csak a végső  pillanatban emelheti nyergébe Cinnát, hogy szintén ismeretlen helyre száguldva, egyesülhessen vele. A LOHINAI Fűben Apolka is inkább a mélységbe veti magát, semhogy kedvese legyen udvarlójának. A NOSZTY FIÚ ÉS TÓTH MARI ESETÉben a hős megszégyenülten, megbélyegezve szökik meg a pellengérről, a hősnőt családjával együtt menekvésre készteti a rágalom, s a családi politika szolgálatába züllött vármegyei vezetőség az író rajzában a szó szoros értelmében meg van „pecsételve” az utókor előtt. Micsoda meredek lejtő vezet le az ALISPÁN KISASSZONYOK vármegyéjétől a Noszty fiú vármegyéjéig! S jellemző, hogy amint Swift Gulliverjének kihúzták méregfogait, s a hős a gyermekszoba nyájas légkörébe került, Mikszáth riasztó korrajzát kis, derűs színdarabbá formálta át a közízlés. Iskolapéldák ezek arra, hogy a tömeg épp úgy idegenkedik a komor szatírától, mint a tragikus kifejlettől.

    S hogy a sok közül még egy utolsó példát hozzak fel, a FEKETE VÁROSban Görgey Pál egy rögeszmétől szabadulva, akkor látja szépnek a világot és vallja magát boldognak, mikor a lőcsei halálkapuba érkezik. (Az olvasó lélegzete itt megakad: az író e vallomásba beleírta a maga végzetét.) E megrázó jelenetben Mikszáth képzelete Kemény tragikus világát súrolja: mikor a hóhér bárdja Görgey Pál fejét leüti: bírájának, Fabriciusnak boldogságát is összezúzza, s a szép és jó Rozália atyjával együtt a maga nagy szerelmét is örökre eltemeti.
    De hol vannak itt a kiengesztelő befejezések, hol a happy-endek? – kérdi az olvasó. Hol nyilatkozik meg e példák sorozatában a világ „legderűsebb humoristája”? Mikszáth képzelete, íme kevés kivétellel gyászjelentésekké formálja meséit. Fiatal korában maga utal e hangulat állandó voltára Mauks Ilonához írt egyik levelében: „Mikor legjobban humorizálok – írja –, a derült gondolatok háta mögött komoly gondok forrnak agyamban. Az a mosoly, amit kegyed könnyelműségnek hisz, gyakran, nagyon gyakran a legsötétebb gondolatok álarca. Ne ítéljen kegyed a külsőségek után.” – A múlt századvégi közönség, sőt a mai is csak azt az álarcot látja és élvezi. Az író ötletei, tréfái, csattanó adomái, jóízű, talpraesett mondásai elfedték, s ma is elfedik azokat a kísérteteket, amelyek élményeiből és tapasztalataiból születtek, s ott lebegnek meseszövő és alakrajzoló ihletében. Vidám, régi temetőhöz hasonlíthatjuk Mikszáth világát: az eltűnt sírhalmok alatt csalódások és szenvedések porlanak, s amikor az író erre az alapra építi meséit, fenn játék és kacaj eseng s a porladó tetemekből nőtt fűszőnyegek befutják a fekete emlékeket.

Forrás: Budapesti Szemle 262. kötet. 1942.