Akkor mg nagykőrösi professor volt az öreg. Aztán nem is volt még öreg. Gyulai Pál, Salamon Ferencz, Tompa Miska, Ballagi, Mentovich, Losonczi László, én magam is, mind fiatalok voltunk, egyikünk sem tudóstársasági tag. Szilágyi Sándor pláne még csak „vad-malacz” volt.
Az elsőt nem panaszképen, az utolsó nem gorombaságul mondom hanem hogy mát mivelhogy nem voltunk tudóstársasági tagok, tehát valamiféle társaságnak csak kellett lennünk, annálfogva még Petőfi találta ki azt a nagyon megtisztelő czimet a számunkra, hogy „vaddisznók”. Degré, Lauka nagyon jól emlékezhetnek rá, hogy ezt a czimet valódi büszkeséggel viseltük. Arany János azonban a még akkor nagyon fiatal Szilágyi Sándort a felserdülés (illetőleg felsüldülés) reményében egyelőre csak „vad-malacznka” fogadta el.
Tehát egy szép őszi napon meghittak bennünket, pestieket, a nagykőrösiek egy kis vidám mulatságra.
Az volt ám a tanári kar! A fiastyúkban nincs annyi csillag, mint akkor Nagy-Kőrösön volt, s egyszer a sok okos ember közül egy azt a legnagyobb okosságot követte el, hogy örökölt valami félmilliót. Nem vonom vissza a kifejezést, valóban elkövette ez okosságot, mert vannak emberek, a kik bolond fővel örökölnek, de ő rászolgált a magáéra a tudományával.
Ez úgy történt, hogy lakott a külföldön egy magyar születésü, de görög vallású úri ember, a ki műkincsei gyüjteményéről messzeföldön nevezetes volt és a mellett több, mint milliomos. Régen elszakadt azonban hazulról és sem ő nem gondolt itthon maradt rokonaira, sem azok ő rá. Nem is szándékozott a végrendeletében róluk megemlékezni. Egyszer hire megy a hirlapokban hogy a nagykőrösi kálvinista kollégiumban megválasztották a görög orthodox hitá Tomory Anasztázt matheseos professzornak. Az öreg milliomos meghallja ezt a hirt: hiszen ez az ő unokaöccse! Nagy eset ez! Hogy a tősgyökeres, kemény nyakú nagykőrösi kálvinisták egy görögöt emeljenek fel a kathedrájukba! Akkor ennek nagyon derék embernek kell lenni. A mint hogy az is volt. Erre a milliomos rögtön új végrendeletet ir, s minden vagyonát Tomoryra és annak a testvéreire hagyja; maga egy év mulva meghal, s azzal a gyönyörü szép örökség három derék magyar családot emel fel egyszerre a boldogok sorába; s mindez köszönhető nem a véletlennek, hanem a tudománynak.
Persze, hgoy az a + b magyarázásnak egyszerre vége szakadt. Tomory barátunk megmaradt ugyan régi kollégái jó barátjának mind e mai napig; de a kathedrától elbúcsúzott, s az ő „kitoló kásá”-ja képezte a titulus bibendijét a mi nagykőrösi dinomdánomunknak.
Hajh bizony pedig már akkor ő volt az utolsó görög Nagy-Kőrös városában. Kivesz mindenünnen a városainkból ez a derék macedon faj, a mely olyan igaz jó magyar volt. Üresen maradnak azok a szép rácz templomok, a miket a virulás korszakában épittettek. A nagykőrösi görög templom nem volt valami szép, se nem nagy, valljuk meg az igazat, hogy kicsiny volt. Miután gazdája nem volt, a városra maradt; a város meg nem tudott vele mit csinálni, utoljára kiadta haszonbérbe. Tomory kivette azt és aztán imitt-amott ellakogatott benne.
Már most hát csak azt is meg kell vallanom, hogy bizony mi a gazdátlan templomban ültük meg ezt a búcsúlakomát. De nem volt az a templom puszta: előtte való nap Mentovich kipingálta falait mindenféle képekkel, de azt maig sem tudnám megmondani, hogy azok miféle bibliai jeleneteket ábrázoltak? Ellenben mulatságosak voltak.
Mulatunk bizony mi, és pedig igen jól. Rendkívüli dolgok történtek. Hallottam Ballagit énekelni és láttam Gyulai Pált támczolni. Kivel tánczolt? Velem, ő volt a kisasszony. Csupa férfi-társaság volt, a czigány pedig húzta, tehát tánczolni kellett, nekem felváltva hol Gyulai, hol Salamon Ferencz volt a tánczosnőm. Akkor még a lapok nem irták ki a bálkirálynők neveit, azért jegyzem azt fel utólagosan a história számára. És Gyulai szemembe mondá (ha csak most el nem grünwaldozza a szavát), hogy soha se látott jobb magyar tánczost nálamnál. Tompa összecsókolt minden embert, s Mentovich Losonczy Lászlót imádta, hogy mondjon el egyet a verseiből, a mit az sehogy sem akart elkövetni; ebből gondolhatja mindenki, hogy micsoda jó bor lehetett az a nagykőrösi idei termés.
Csak egy conviva maradt meg komoly, csendes szemlélőnek, Arany János. Ő hozzá voltunk Tompával meg Ballagival éjszakai szállásra rendelve, hát neki meg kellett tartania az egész tájékozási tehetségét, hogy legyen valaki, a ki a többieket haza vezeti a templomból.
A nagykőrösi lágykeblű aszfalt rég elenyésztette azokat a nyomokat, a miket a mi lábaink ez éjszakán hazáig rajta hagytak (ilyen háládatlan a világ!), hanem az én emlékemben még most is édesen duzzadoz az a jó puha ágy, a mibe kedves háziasszonyunk minket, hazatérő korhely népet lefektetett, s a miből Ballagi minden félórában felránczigált bennünket, mikor már aludni kezdtünk, hogy elbúcsúzzék tőlünk, mert ő már megy a vasutra. Utoljára is lekésett róla.
Mi még egy napot ott töltöttünk Tompával a vendégszerető baráti háznál s ez emlékezetes nap volt.
Arany János azzal a biztatással csalt ki az odumból (mert nehezen mozdultam ki Pestről, még akkor a policájnál bizonyitványt kellett rá venni, hogy jó járatban való ember az ember, ha Nagy-Kőrösre akart utazni s visszatérett megmotozták a vámnál), tehát gyönge oldalánál fogta meg a poéta-kollégát, azt mondta, hogy van neki egy kis leánya, a ki egy humorisztikus novellámból csinált egy vigjátékot, és azt maga el is játssza.
Gyönyörü, kedves gyermek volt, mintha most is előttem állna még, rózsapiros arczára, nagy eleven szemeire s arra a mosolytvalló ajkra olyan jól emlékezem. Még azt a kort léte, a miben a leányt gyermeknek hiják; de a mikor már szabad neki egy olyan bolondos novellát elolvasni, mint az én „Örmény és családja” czimü mesém, (a mit a censor tett meg „rácz”-ból „örmény”-nek, ő tudja miért?)
A kis Juliska egy kis szépen-kérésre, egy kis atyai felhatalmazásra, s egy kis anyagi biztatásra ráhagyta magát venni, hogy előadja közös vigjátékunkat, még pirosabbra gyulladt arczczal. Bámulatos volt annyi genialitás abban a gyermekben. Ötféle szerepet kellett játszania, egy vén lamentáló fösvényt, egy boltoslegényt, egy pálinkaszomjas kocsist, egy naiv, szelid hajadont, aztán meg egy pajkos, cserefendi leányt, a kit az apja 2Minczuczkának” hivogat és kényeztet. Mind az ötöt úgy adta, hogy csupa megenni való volt. Különösen a vén Gerguczot, a maga ráczos kiejtésével, a ki a Minczuczkát „arányus leányum”-nak szólitja. Az előadás köztetszést aratott s az összes játszó-személyzet általános tapsviharban részesült.
Ettől fogva, ha összejöttünk Arannyal, nem is kérdeztem másképen, mint hogy „mit csinál a szép kis Minczuczka?” Mintha most is előttem látnám?
Hát még az hogyne látná őt maga előtt örökké, a ki a Toldi szerelmé-ben újra meg újra maga elé teremti őt; mintha a helyett, a ki testben eltünt előle, az álomalakját akarná érczbe önteni?
Biz az már mind tegnapelőtt történt.
Másodsori látogatásom Aranyéknál ez év Petőfigyülése napjára esik. Csak huszonöt év van a kettő között. És még milyen huszonöt év! Egy napját sem kivánnám vissza! Örömök, kétséggel megkeseritve, de előre rettegett bajok, s közbe változatosságképen egy-egy véletlen veszedelem.
Megirta Toldi szerelmé-t. Egész világ üdvözölte a müvet és iróját. Én is fölkerestem levelemmel Aranyt. Arra meg ő irt hozzám egy kedves baráti választ, a melyet én sokkal kedvesebbnek tartok, mint hogy nyomdafestékkel be hagyjam kormozni. Beszél benne a muzsákhoz való viszonyomról, s hogy elébb megőszül még a parókám is, mint annak vége lesz.
Tehát a Petőfi-társaság tisztelgő küldöttségét kellett hozzá vezetnem. Aztán szónokolni a társaság nevében. Hiszen a budgethez lehet szónokolni, de hogy lehet Aranyhoz és nekem?
A mint benyitottam az ajtaját, egyszerre ott állt előttem megint az „arányus leányum”, a szép piros, lángszemü Minczuczka.
Hajh, nem ő: ez már a „kis idegen”. Ez a szép Juliska leánya. Bizonyosan olyan jó leány, mint az volt.
De hát én azt mit tudhatom, a ki a tegnapelőtt és a ma között huszonöt évet átaludtam?
Minden diktió kiment a fejemből.
Nem tudtam én Aranynak semmiféle felköszöntést mondani.
- Látod, mondám neki, olyan régen nem láttuk egymást, hogy még azt sem tudod, hogy már csakugyan megőszült a parókám is.
Mosolygott, azzal a jószivü ravaszságával.
- Azrét irtam a levelemben a parókádról, mert tudtam, hogy így hiúságból nem adod ki az ujságban.
S aztán nem tudtam, csak hallgatni és nézni.
Hatalmas az idő!
Fehérre festi a sötét hajat
S sötétre festi a fehér szivet.
De a szellem hatalmasabb!
Fehér hajnak, sötét szivnek visszaadja az eltünt fiatalságot.
Tartson még sokáig!
Forrás: Jókai Mór összes művei. Nemzeti kiadás XCVI. kötet. Életemből I. gaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás. Budapest, Révai Testvérek kiadása 1898.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése