2020. febr. 21.

Gál Zoltán: Szeretet



Egy béna koldus ül előttem.
Körül – gomolygó rajban szőtten
S tarkán: ahány arcz, annyi gond –
Vásári emberár zsibong.

Nem kér a koldus. Ül s néz réveteg’.
De akire csak szemét ráveti,
Megborzadva mindenki ád neki
Alamizsnát…

Igazi szörnyeteg
Ez a kis ember. szépségfolt, szegény,
Az ember Úralkotta remekén:
Teremtőjétől egy szemet kapott.
A lábak helyén: kusza hustagok.
Keze is egy csak. S ha fejét felhajtja,
Csufos satyrnak mered rá az arcza.

S ahol e szörnyü lázár ül szegény,
Ott tündöklik egy csodás tünemény.
Leányarcz: szépség ragyog csak körülötte,
Leányarcz: hinnéd, nem is a föld szülte,
Arcz: szüzesség fényétől diszesült,
Minőt alkotni egyszer sikerült,
Minőről szobrász még nem álmodott,
Minőért férfi el nem kárhozott.

S a Csúf és Szépnek e két ideállja
A golgothát sok éve együtt járja.
Egy sipláda nyekergő hangja mellett
A napok gyorsan, boldogságba’ telnek.
Szeretik egymást! És e rögös utnak
Földjén naponta százszor összebujnak,
S a lelkeik is csókolóztak ott,
Mikor szemük egymásba olvadott.

Elnézem őket. Mind a kettőnek
Szin-szeretet szeme tükre…
S az égből ime, sugaras ívbe’,
Glória hull le fejükre.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. IV. évf. 1904.

ifj. Rácz Lajos: Messze földön


 
Nagy hegyeknek ormán mélázva állottam,
Már az ég és a föld ölelköznek ottan.
Körültem is felhő, alattam is felhő –
Madár is elfárad, amig ide feljő.

Állok a hegyormon, fényben, ragyogásban;
S hogy alant a völgyek titkait meglássam,
Kaczagó napsugár, tüzes csókot ontva,
Ködbül szőtt fátyoluk vállukról lebontja.
Valami bűbájos, varázsos igézet
Szállja meg a lelkem, ahogy odanézek:
Zöldeskék ragyogó tükörét kitárva
Csodaszép tó mosolyg a nap sugára;
Hófehér habkarja, gyönggyel telerakva,
Szerelmes kedvesét hivja, hivogatja…

Állok a hegyormon; ugy sajog a lelkem,
Epekedő vággyal szivem teli-telten.
Mélázva tekintek arra alá délnek
S elgondolom, amig sóhajtozom érted:
Hogy elhalaványul e tó nagy varázsa,
Mint homályos üveg fakó csillogása –
Ha Te most itt volnál, szemed mosolyogva
Tündöklő egével szemembe ragyogna!

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. IV. évf. 1904.

Baja Mihály: Dankó Pista temetése




Zúgnak, búgnak a harangok, keseregve, sirva,
A legelső cigány prímást most teszik a sirba.
Koporsóját, aki látja, ejt rá egy-egy könyet:
Szegény Pista, Dankó Pista, nem muzsikálsz többet!

Hej, pedig be sokszor sirtunk szomoru nótádon!
Be sokszor megvigasztaltál, - az Isten megáldjon.
S lelked addig csókolgatta a sok édes dallam,
Amig gyönge, beteg szived elégett a dalban.

Nagy úr lettél, ime most már néked muzsikálnak,
Gyászfátyolos hegedükből siró dalok szállnak.
Száz szál czigány a nótádat szomorún czifrázza, -
Jaj, háthogyha meghallanád s fölébrednél rája!

Fölébrednél, és azután, hegedüdhöz kapnál.
Meghidegült ujjaidddal a húrokra csapnál –
S ahágy nóta van még benne, mind elhuznád sorba,
Hogy a föld is felkaczagna, az ég meg zokogna.

Hej! nem ébred Dankó Pista, nyugszik, alszik mélyen,
Virágokból van megvetve fejealja szépen.
Elszakadva, összetörve hallgat szárazfája…
Odatették szive fölé a koporsójára.

De nékem ugy tetszik, mintha hegedüje szólna,
Mintha benne sirna most is az a sok szép nóta;
S mintha minden felzokogó, bánatos sóhajba
Szegény Dankó Pista szive ujra megszakadna.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. IV. évf. 1904.

Hamar László: Esküvőn




Oltár előtt lányka, ifju, -
Körültök uri nászsereg.
Ott voltunk mi is: te és én;
S örültél más esküvésén.
De én csak téged néztelek.

Láttam fürtid éjszakáját,
Arczodon a hajnalt, varázst;
Szemedben a tenger mélyét
Két igazgyöngy bűvös fényét
S ajkadon a feltámadást.

De nem fürtid sötét éje,
És nem arczod bűve-bája,
Nem is szemed tüze – nem, nem,
Ami lángot gyujtott bennem,
Hanem lelked glóriája!

Igen, igen, - lelked volt az,
Mely homlokod beragyogva,
Mely malasztot s fényt lehelve,
Mi benlakik a kebelbe’ –
Mindazt némán bevallotta.

Szelidségnek lágy vonási,
Ártatlanság szende pirja,
Derült kedély tiszt fénye,
Szíved vágya és reménye
Arczodon volt mind felirva!...

És míg áhitva néztelek,
Szent fogadás száll az égig…
Mond az ifju: „holtomiglan!”
És a lányka: „holtáiglan!” - -
- „Ámen, ámen örökéltig!”…

Némán álltál imádkozva
Mint védangyal, ki tiszta, szent!...
És én titkon azt susogtam:
„Holtomiglan” – „holtáiglan!”…
Ki mondja rá majd az „Amen”-t…

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. IV. évf. 1904.