S. Szabó József: Kufstein vára

A múlt nyáron jártomban-keltemben meglátogattam Kufstein várát. Ki ne hallotta volna ennek hírét? Ki ne ismerné átkos nevét a magyar történelemből? Fáj a szívem, mikor még csak reá is gondolok. Hát amikor megmásztam a meredek sziklavárat! Mindenütt az ott szenvedett és elhalt magyar martyrok bús emléke szaggatta lelkemet.

Augusztus 22-én érkeztem a városba. A zúgva rohanó Inn völgyében, mint egy emberi koponya emelkedik fel magánosan a 606 méter magas várhegy. Azért is nevezik Kufsteinnak (- Kopfstein). Milyen szomorúan találó név reánk magyarokra! Mert csakugyan Golgotának (- kaponyahegy) az nekünk. Kínnak, könnynek, sóhajnak, gyötrelemnek bús helye, ahol a magyar szabadságot húzta a hóhérhatalom keserves keresztre.

Estefelé járt az idő, mikor a robogó vonatról a várat megpillantottam. Az előző napi szakadatlan esőzések után az ég teljesen kiderült s a hunyó nap fénye mintegy glóriával övezte a sziklafészket. Gondoltam magamban: íme  haragos, de immár kiengesztelődött ég ragyogó koszorúja a magyar martyrok számára.

Kufstein vára az Inn folyó jobb partján épült. Közvetlen alatta a sebes víz nyaldossa sziklafalait. A város észak és kelet felé félkörben fekszik lábainál. Régi, német stílusú, szorosan egymás mellé ragasztott 3-4 emeletes házak tömkelege. Alig 5000 lakosa van. Az emberfő alakú, a környező még magasabb hegyektől egészen különálló várhegy körös-körül csak nehezen mászható meg. Mintha valamikor a mesés korszakban a futó ördögök ejtették volna ott el ezt a szikladarabot, hogy később, sok ezer esztendő múlva, emberi ördögök üssék fel rajta tanyájukat és kínozzák ott szerencsétlen embertársaikat. Képünkön tisztán kivehető a magános sziklavár, háttérben a kúpalakú, 1562 méter magas Pendling heggyel. A város felől, közvetlen az ősi templomtól kiindulva, egyetlen meredek gyalogút visz föl a várba, hatalmas falakkal védett, sötét, födött sikátoron keresztül. A kanyarulatoknál vasajtók voltak, de azokat már kiszedték. Nyolc-tíz ilyen vasajtón át lehetett feljutni a vár alsó udvarára. Az itt körös-körül húzódó falakról lőrések tátonganak lefelé. Hajdan halált szóró ágyúk ásítottak belőlük, ma üresen állanak.

A várhegyen először a hatalmas Geroldseck olygarchák építettek kastélyt. I. Miksa császár 1504-ben vette birtokába. Ettől fogva fontos katonai erősség. Mivel alig néhány kilométernyire fekszik a bajor határtól, eme helyzeténél fogva is, mint végvár, sokat nyert jelentőségben. A császárok és királyok folyvást erősítették, s akkori időben megvívhatatlan várrá tették. Mindamellett kétszer rövid időre hatalmukba kerítették a bajorok, de a hű tiroliak segítségével Ausztria ismét visszafoglalta. Hej! a mi bánatunkra, a mi siralmunkra! A katonai erősségből kínos börtön lett, aztán a múlt század 60-as-70-es éveiben katonai laktanya. Ma a sasfészek üres. Csak a denevérek röpkednek a baglyok huhognak benne s az ott szenvedett martyrok halvány emléke jár fel kísértőnek. – Hosszú, sötét éjszakákon mintha egy-egy fájdalmas sóhajtás, egy-egy elepedt nyögés is hangzanék belőle.

A vár alsó udvaráról lejtős úton fel s a tömör,óriási vastagságú bástyafalakba vágott kapun át a felső udvarba lépünk. Körös-körül magas épületek és főkapuval szemben a vár legmagasabb része, a 3 emeletes felnyúló, széles császártorony (I. József építtette). – Valódi cyclops-építmény, óriás vastag falakkal. Kapuja fekete-sárgára festve, s rajta a Habsburg cymer: egy rengeteg nagy kétfejű sas. Óh! Mennyit szenvedtünk már ez alatt a jel alatt!

A vár udvarán jobbra nyit föl egy ajtót s vezet föl meredek falépcsőkön a vezető. Magyaráz is folytonosan, ahogy a hagyományok után, vagy a könyvekből eltanulta. Van módja benne. Kufsteint, mint egyik forgalmi gócpontot s gyönyörű fekvésű helyet évenként temérdek turista látogatja, s alig mulasztja el egy is, hogy a híres várat, mely még egészen jó karban van, meg ne tekintse. Én kora reggel mentem föl, s máris vagy 10 látogatóval találkoztam.

Szűk lépcsőkön és sötét folyosókon át végre feljutunk a vár legmagasabb részébe, a császártorony tetejébe. Középen hatalmas oszlop partja. Körülötte tágas csarnok s abból minden irányban kisebb-nagyobb cellák nyúlnak.

- Itt voltak elzárva a magyar politikai foglyok – mond a vezető.

Szívem nagyot dobbant. Itt hangzott hát el szenvedő honfiaink ajkairól annyi sok, annyi bús keserves sóhajtás! Innen szállt az imádott haza felé epedő remény, édes vágy, áhítatos fohász! Vágytam látni a cellák belsejét. Talán találok egyetlen fölírást, valami emléket valamelyik nagy szenvedőtől.

Csakugyan, íme, megnyit egy cellát a vezető. Szűk odú, erős, rácsos ablakkal. – Az ablak előtt fal, csak az eget lehet belőle látni. Benne egy szúette, ikszlábú asztal, egy faszék, egy priccs.

- Itt volt elzárva – mondja a vezető -, a híres, magyar betyárfőnök Rózsa Sándor, aki ezernyolcszáznegyvenkilencben a császár ellen harcolt. Ott a falra le is festette egy egyéves önkéntes.

Csakugyan, egy nagy sodrott bajszú, torzonborz arc kidülledt szemekkel néz a falról reánk. Fején széles karimás kalap, vállain kifordított, nagyszőrű bunda. Talpig vasban. És ezt a haramiát mutogatják az idegeneknek Kufsteinben, mint magyar politikai foglyot, mint a magyar szabadságharcnak egyik vezérét. Igen, ez volt 300 esztendő óta a kamarilla politikája. Elnyomni nagyjaink emlékélt s a Rózsa Sándorokat állítani a világ elé, mint magyar nemzeti ideált. Nem csuda, ha a felületesen gondolkozó idegen nemzetbeliek Magyarországot még mindig a betyárok, csikósok és gulyások hazájának tekintik. Abban a könyvben is, melyet Kufsteinről és vidékéről az idegenek számára tájékoztatóul kiadtak, egy árva szó sincs a várban szenvedett kiváló magyar nemzeti alakokról, ellenben Rózsa Sándorról ezt találjuk benne: „Ebben a várban volt fogva annak idejében a híres magyar betyár-főnök, Rózsa Sándor.” Azaz annak ideje pedig volt – mint tudjuk 1856-tól, amikor az alföldi, komisz haramiát elfogták, 1867-ig, mikor is a király a koronázás alkalmával kegyelmet adott neki. A rablót azonban a 11 évi nehéz börtön sem törte meg. Újra bandát szervezett s rettegtette az Alföldet. Ím, ezt az embert bámulja Kufsteinben az idegenek, mint magyar nemzeti hőst. A rabló-romantika ma is hat. Bizonyosan az egész kufsteini várból a falra festett Rózsa Sándor ijesztő alakja marad legjobban az idegen emlékében. Meg szűk cellája, melyet abban az állapotban tartottak fenn, ahogy elhagyta. Ebből is látszik, milyen nagyra becsülik. Asztalán helyeztek el egy könyvet is, melybe a látogatók neveiket bejegyzik.

Bosszúsan hagytam el a cellát. A többieket óhajtottam látni, melyekben igazi nagyjaink sanyarogtak. De ezekbe a látogatókat nem bocsátják be. – Isten tudja, miért? Talán hogy a szabadsághősöknek még emlékét is fogva tartsák! Csak az ajtókba vágott kis, kémlelő ablakokon lehet a cellákba bepillantani. A vezető csupán ennyit mondogat róluk:

- Itt volt fogva ennyi meg ennyi esztendeig egy magyar báró.

- Itt volt elzárva egy magyar püspök, egy magyar pap.

- Ez volt egy fogoly magyar grófnő cellája.

Így tovább. Hiába kérdezünk tőle többet. Még a nevét sem tudja azoknak, akik ott szenvedtek, s a kik nekünk mindannyian örök büszkeségünk és dicsőségünk. Az egy magyar grófnőről tudott annyit mondani a vezető, hogy az egy bizonyos Teleki volt.

Óh, de a mi emlékünkben sorra elevenednek föl a kufsteini vár szerencsétlen magyar foglyai.

Legelőször a te halvány alakod tűnik fel szegény, ifjú Zrínyi Boldizsár, az oroszlánfajzatnak, a hős Zrínyi családnak utolsó férfisarja.  Látlak a sötét, nedves tömlöcben, ahogy 20 hosszú év alatt először megvakulsz, aztán megőrülsz s végre megkönyörül rajtad az irgalmas Isten és magához veszi lelkedet. Mit tett ez a boldogtalan ifjú, hogy így kínozták? Semmit. Az volt a bűne, hogy Zrínyinek született, s a Wesselényi-féle összeesküvésben részt vett, s 1671-ben lefejezett horvát bán, Zrínyi Péter fia volt. Ezért a zsarnokhatalom elhurcolta, dicső nevétől megfosztva Gnade Antal néven közkatonának sorozta be, utóbb ráfogták, hogy a király élete ellen tör s így került szomorú fogságba a kufsteini várba. Édesanyját, Frangepán Katalint a nagy családi katasztrófa megtébolyította. Fia is így járt Kufsteinben, ahol 1703-ban halt meg, s vele együtt sírba szállt a Zrínyi család. Hős lelkű nénje Zrínyi Ilona a hazától szintén távol, a virágok völgyében Nikomédiában egy pár hónappal előtte költözött el oda, ahol nem fáj semmi. Így pusztították ki az oroszlánfajzatot.

Csaknem egy század múlva 1781-ben új magyar foglyot zártak a kufsteini várba.

Idősb báró Wesselényi Miklóst. A herkulesi testalkatú, szenvedélyes főurat; a szabadságért rajongó embert, a hithű kálvinistát, aki először a Cserey Ilona szép szemeiért megbotlott egy kicsi vallásában, hogy aztán annál nagyobb erővel keljen fel és pápista feleségét is áttérítse. Ismerjük az ő országra szóló valláspörét. – Dacos magyar, tüzes szónok, lángeszű bajnok. Megijedtek tőle, hát elcsukták Kufsteinbe. Messze… messze idegenbe. Nyolc esztendeig sínylődött ott, s halálos nyavalyát hozott haza testében, mely meg is ölte.

Hat esztendővel az ő távozása után 1795-ben újra egy csapat magyar foglyot szállítottak a kufsteini Golgota-hegyre. – Bűnük nem volt, de a hatalom félt tőlük, mert szabadon mertek gondolkozni akkor, amikor a francia nagy forradalom következtében Európa-szerte rettegtek a koronás fők életükért és trónjukért. Ekkor pattant ki a Martinovics-féle összeesküvés. Dehogy volt az összeesküvés. Csak a hatalom képzelte annak. Szabad gondolkozású emberek ártatlan társulása. -. Azonban kegyetlenül bűnhődtek még azok is, akik csak hírét hallották. Kufsteinbe hurcolták nehéz rabságra nemzetünk kiváló íróit: Kazinczy Ferencet, Verseghy Ferencet, Bacsányi Jánost, Szentjóbi Szabó Lászlót s velök együtt Uza Pált, Szulyovszkyt és még többeket. Kazinczy 6 nap híján 12 hónapot töltött Kufsteinben, Bacsányi szintén. Verseghy csaknem 9 évet. Ők mindannyian megszabadultak, hogy tovább éljenek és munkálkodjanak nemzeti irodalmunk dicsőségére.

De a fiatal Szentjóbi Szabó László szomorú véget ért. Szegény bús poéta! Bihari, ottományi születésű, egykor debreceni kálvinista diák, aki olyan szívre ható, bánatos verseket tudott írni. „Az együgyű paraszt” című, kedves humorral megírt költemény szerzője. A rózsák nagy kedvelője, aki olyan meghatóan dalolta:

„Rózsák! melyeket szeretek,

Nyugodjon porom köztetek,

Ha eltakaríttatom;

Árnyéktok nyugodalmában,

Álljon sírhalmom magában:

Ez végső akaratom.”

Hiába rendelted így boldogtalan, ifjú poéta! A sors másképp akarta. Nem nyugszol rózsák alatt; senki sem törődik síroddal Kufsteinben, a távol idegenben. Meg sincs ma már. Elhantoltak, elfeledtek. Sírodat a templom körül, ahol a régi temető volt, elegyengették, s most nem rózsák nyílnak, hanem a modern élet hullámzik alvó porod fölött. De én gondoltam rád, mikor ott jártam, s íme, most meggyújtom fölötted az emlékezet szelíd világát. Téged megtört, halálra kínzott a kufsteini börtön. Három hónap múlva, 1795 október hó 10-én, 28 éves korodban sírba hanyatlottál. De mennyi sok szép, búbánatos verset írhattál fogságod alatt. Mindez veled együtt elveszett.

A költészet a börtönben is kivirágzik. Emlékezzünk csak gróf Kohári István verseire, melyeket Munkács kővárában, keserves rabságban szerzett. Egy szép börtöndal cseng a lelkemben.

Az 50-es években írta olmützi fogságában dr. Borsi József. azt mondja, hogy:

„Fogoly vagyok, de ne szolga, hitemre,

Máskép nőtt a szabadság a szivemre.

Nem zöldel itt mifélénknek édenkert,

Nem úgy teremté itt Isten az embert.

- Elhagylak, én, szolganépek hazája,

Emlékül sem kell hegy s völgyed virága,

Porodból sem viszek velem, szolgahon,

Hogy a szolgaszellem rám ne tapadjon.”

Így énekeltek a ji poétáink osztrák börtönökben, sínylődve, a kedves haza, a drága szabadság után epekedve.

A nagy Kazinczy is, akkor még 35 éves ifjú ember,ekként írta le prózában, de költői lendülettel kufsteini börtönét:

(Pályám emlékezete): „A várba 542 grádics viszen föl s a nagyobb terheket kerékben tapodgálók vontatják fel, mert szekér oda nem megyen.

Ablakom az országút (Innsbruckba vivő) felé nyílott és a Császárhegy felé, melynek rettenetes magasságú szirtes bércein búsan civódnak a fellegek. Kinézésem az országút egy kisded része, a város kapuja felé s a Császár-hegyre, a külváros házaira, a Kálváriára, egy sötét, sűrű fenyvesre s a remeteházra, a hegy egyik vápájában. A város harangjai muzsikazengésűek. A patak szélén egy juhar nőtt ki, nagy, mint egy kőrös vagy tapolya; szőlőmetszésű, hosszú nyelű leveleit játékosan ingatta a szél. Jónásnak nem adta több örömet a tök levele, mint nekem ez a szép juhar. Még bírom leveleit.

Ablakomra nappal a sólyom üle fel, s visítgatva hívá nőstényét; éjjel egy szirt-ürge jött megemészteni alamizsnámat.”

Ennél szebben nem lehet lerajzolni a kufsteini várat s foglyának zordon életét. Talán a többiek is írtak róla, de megsemmisítették a szemfüles porkolábok, kiknek vártahelyük ott van a cellák mellett.

A szabadságharc leveretése után még szomorúbb hírre vergődött Kufstein vára, s vele együtt egy csomó osztrák erősség, mint Olmücz, Spielberg, Josefstadt, Theresienstadt, Königrácz. Százával hurcolta oda a honfiakat a kegyetlenségben telhetetlen, bosszús hatalom. De nemcsak a honfiakat, hanem még a honleányokat is. A „bresciai hiéna” dühöngése nem ismert határt s örök szégyenére még a magyar nőket is elragadta édes otthonukból. Így kerültek piszkos börtönökbe előkelő magyar hölgyek: Teleki Blanka grófnő, Leővey Klára, Erdélyi Erzsébet és mások.

Teleki Blanka, a nagy nőnevelő, a minden szépért, jóért rajongó honleány Kufsteinbe jutott, ahol 5 évi súlyos várfogságot szenvedett. Láttam celláját. Körülbelül az, ahol Kazinczy is fogva volt. Gyönyörű kilátás nyílik belőle az Inn völgyére, a fellegekbe nyúló Császárhegyre, a kienbergi szurdokra, melyből zúgó morajjal, szikláról-sziklára esve tör elő egy hegyi patak. De mit ér mindez, távol a drága hazától!? Mikor csak képzeletben tűnik fel az „Arany kalásszal ékes rónaság, Melynek fölötte lenge délibáb Enyelgve űz tündérjátékokat.” – Keserves fogságában Teleki grófnő egy gyönyörű oltárterítőt hímezett, melyet a várkápolna oltárán máig is mutogatnak.

Nyomasztó, fájdalmas érzéssel hagytam el a kufsteini vár császártornyát, annyi sok jó, nagy magyar  szenvedésének bús tanyáját. a vár falánál a kutat mutatta még meg a vezető. Kilencvenöt méter mély. Az Innből kapta vizét. Nyílása ma már el van tömve. A belédobott tűzcsóva fényénél meg lehet látni a borzalmas mélységet fenékig. Mellette a felvonó kerék, melyet szegény foglyok tapostak. Talán a magyarok közül is szenvedték a kínnak ezt a nemét! Mindenütt ilyen bús emlékek keltek bennem. Szinte fojtogatott a levegő.

El innen, el! Az érdemetlen szenvedésnek, az emésztő kínnak, a gyilkos bűnnek e tanyájáról! Mint akit űznek, siettem el.

Mindig sóhajtva gondolok rád, magyarok gyásza, átkos emlékű Kufstein!

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. III. évf. 1903.