Ratkó József: Nyári napló

pillanat

Kék volt az ég és mozdulatlan;

kis szél ugrándozott a porban,

futott, ugrált előttem, és én

minduntalan belébotoltam.

aug. 2.

Magas az éjszakai ég,

hiába ágaskodom.

Csillagok lengnek. Lábujjhegyen

állok az udvaron.

kis csoda

Botot törtem az eperfáról -

dühösek itt a kutyák.

S patás, vékony bokájú lábként

lépkedett mellettem az ág.

fa

Féllábon áll a fa,

s inog, majdnem eldől a szélben,

minthogyha játszana.

Elvárja, hogy egy picit féltsem.

csigabiga

Nyúl fut az úton át

cikcakkban.

Villám botlik,

felpattan.

Csigabiga tapogat az

út mentén,

szarvacskáin

csillagfény.

tájkép

Kigyúl a szél s lobog,

nyár könnyű füstje száll.

Giccs volna így ez, de a réten

szakállas eső álldogál.

eső után

Megáll, fúj, rázogatja

magát egy lelkes kis bokor,

hogy szinte prüszköl! - száll a víz

bundaszagú ágairól.

forgószél

Farkába kapott és nyüszít

és pörög, pörög

maga körül veszettül, mint egy

játékos kutyakölök!

a szél

Bakot ugrik a bokrok hátán.

Nahát, hogy mit ki nem találna! -

csóválja nagy busa fejét

mosolyogva a nyárfa.

groteszk

Mindenhez van jogom,

hát játszom.

Föntről gyereknek, lentről

embernek látszom.

Ratkó József: Tél

Nyergel az ősz és körülhordja

az országban a szelet.

Gyönge növények ellen indul

kegyetlen hadművelet.

Álcázza magát levelekkel

s gyümölccsel is a fal.

Kiképzett kiskatona.

Állig fegyverben áll itt.

Őrködik haláláig.

Az utakon már köd razziázik.

Jön a tél – idegen világ.

Mozgósít, hadat üzen.

Támad a földön és vizen.

Néhány mulya hős,

útszéli virág,

nem védi magát.

Guggol a fűben és piros

szirmot – zászlót lobogtat.

Ördögszekerek robognak

réteken, utakon.

Növényekre taposnak.

Virágok vére csordul.

A Nap nagyhatalom;

közönyös, nem segít,

Elhagyja szegény népeit.

Küld fegyvert – éles sugarat,

s a fagy vastag vasán kicsorbul.

Menekülnek a páncélos bogarak

zilált sorokban.

Ág mered csőre töltve,

alma puffan a földre,

nem robban,

elfúl a homokban.

A madarak visszavonulnak.

A hepehupás égen át

zárt rendben daruk, vadlibák

bukdácsolnak – fejkendős, öreg varjúk

kiáltoznak sírva utánuk.

Ott megy a vejük, a lányuk,

tündéri unokájuk.

Lefejezik a napraforgót.

Kés zuhan – éles guillotine.

Szaporodik a világban a kín.

Szervezi hatalmát a tél.

Tőrt oszt a fagy a söpredéknek.

Hideg tűzben az igazak

megfeketednek, elégnek.

Rend készül: hülye elnyomás

Hó ropog – sörtűz ropog

A ragadozó csillagok

hálójában vergődik, ráng a hold,

nem ragyog.

Meghalok?

Meghalok.

Harminckét esztendős vagyok.

Kijutott nekem

verésből, szerelemből.

A kín kövei nagy tüzet

csiholnak gyúlékony szívemből.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 107-109. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Ratkó József: Paradicsom

Kertünkben a paradicsom

a novemberi szél elé,

a cseperésző fény felé

tartott tenyérrel érleli,

óvja még néhány kései

gyümölcsét. Rajtunk már kabát

hirdeti a tél szigorát.

Az ember védheti magát –

hanem a meztelen növény

számára, íme, nincs remény,

nincs idő! Törvény ez, tudom,

hogy ez a kis paradicsom

nem fog édessé ízesedni,

pirossá, széppé színesedni,

mégis naponta bámulom,

irigylem és csodálkozom:

milyen hit, mekkora erő

biztatja, hogy e dermedő,

szigorú szabályú világ

ellen így védi meg magát

s gumóit? Egyik levele

megőszült. Ma ejtette le…

Törvényszegő paradicsom,

keményen megbűnhődsz, tudom,

holnap a sáskaszájú agy

bokádba, száraidba kap,

de, ím, hibátlan példa vagy:

dolgozni – nem, amíg szabad –

amíg lehet, addig muszáj,

amíg az oktalan halál

föl nem ment, meg nem érkezik,

utolsó pillanatodig!

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 223. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.