PIERRE-AUGUSTIN CARRON DE BEAUMARCHAIS (1732-1799): Figaro házassága

A polgári tisztesség, becsület irodalmi élharcosa magánéletében, amelyben az irodalomnak, a színháznak korántsem jutott olyan fontos hely, mint Figaró-jának a drámatörténetben, legalábbis kalandornak, de akár szélhámosnak is volna nevezhető. órásmester fiaként született, s ki is tanulta apja mesterségét, sőt egy zenélő szerkezetével a királyi udvar figyelmét is magára vonta. Igazi hírnévre azonban pénzügyei, kereskedelmi ügyletei, perei és az azokról beszámoló emlékiratai révén tett szert. Csempészett fegyvert Észak-Amerikába, megalapította az Írók Társaságát, megkezdte Voltaire műveinek kiadását. Ült börtönben vesztegetésért és kémkedésért, vádolták sikkasztással, rágalmazással. Hatalmas vagyonokat szerzett és herdált el. Talán igazibb képviselője volt a XVIII. századi feltörekvő francia polgárának, mint amilyennek ábrázolta. A forradalom idején jókor emigrált, noha volt némi része annak szellemi előkészítésében, s csak a terror múltán, 1796-ban tért vissza, hogy még nyugodt jólétben éljen három esztendőt.

Drámaíróként Diderot eszméi lelkesítették, jobban megvalósította őket, mint maga a tudós enciklopédista. Mindössze hat színpadi művet írt, ezek közül az első, az Eugenie története – utazás Spanyolországban címmel egyébként emlékiratban is megírta – ihlette Goethe Clavigó-ját; ebben Beaumarchais saját nevén szerepel, s ráadásul személyesen meg is jelent a bemutatóján. Három darabjában is központi szerepet játszik a furfangos mesterember, Figaro. A sevillai borbély-ban segít feleséget szerezni urának. Almaviva grófnak, a Figaro házasságá-ban pedig maga nősül meg. Az előbbiből Rossini, az utóbbiból Mozart írt világsikerű operát. A harmadik Figaro-darabot, a Bűnös anyá-t, amely inkább moralizáló dialógus, semmint dráma, szinte elfelejtették, akárcsak többi színpadi művét, a Két barát-ot és a Tarare-t, amelyből Salieri írt operát.

Az előbb betiltott, majd 1775-ben bemutatott Figaro házassága már a maga idejében is hatalmas sikert aratott, s valójában Beaumarchais egyetlen igazán jelentős darabja. Remekül idézi meg korának szellemét, a forradalom előtti évtized felelőtlen derűjében éles szemmel fedezi fel a lappangó feszültségeket. Illyés Gyula egészséges, vérbő népi vígjátéknak fordította magyarra, Forgách András újabb átültetése inkább az alcím szerinti „egy  bolond nap” abszurditását érezteti.

*

FIGARO HÁZASSÁGA

Főbb szereplők:

ALMAVIVA GRÓF, Andalúzia helytartója; GRÓFNÉ, a felesége; FANCHETTE; FIGARO, a gróf inasa, a kastély várnagya; SUSANNE (Illyés Gyulánál Zsuzsi), a grófné első komornája, Figaro menyasszonya; MARCELINA, házvezetőnő; ANTONIO, a gróf kertésze, Susanne nagybátyja, Fanchette apja; CHÉRUBIN, a gróf első apródja; BARTOLO, sevillai orvos; BAZILIO, a grófné zenetanára; DON GUSMAN Y MAMLASZ, ítélőszéki al-elölülő

I.                  FELVONÁS

Figaro és Susanne jövendő közös szobájukat rendezik be. Susanne figyelmezteti az inast és várnagyot, hogy a gróf, aki belefáradt, hogy a környékbeli lányok után járjon, éppen rá vetett szemet. Noha házasságkötésekor lemondott az első éjszaka jogáról, azt titkon mégis szeretné gyakorolni.

Megjelenik Marcelina és Bartolo doktor. Az asszony mindenáron férjhez szeretne menni, méghozzá legszívesebben gyermeke apjához, a doktorhoz, de minthogy az semmiképpen sem hajlandó elvenni, hát éppen Figaróhoz.

Chérubin érkezik, aki Susanne-nak elpanaszolja, hogy a gróf kirúgta a kastélyból, mert Fanchette-nél találta, s még azt is, hogy szerelmes a grófnéba. Éppen annak a szalagja miatt huzakodnak, amikor betoppan a gróf, s az apród elrejtőzik. A gróf ostromolni kezdi Susanne-t, amikor Bazilio közeledik, és a gróf is elbújik. Meghallja, hogy a zenetanár Susanne-nal Chérubinnak a grófné iránti szerelméről beszél, kijön rejtekéből, s miközben felháborodottan előadja, miként talált rá az apródra a minap Fanchette-nél, felemeli a ruhát, amely alatt Chérubin lapított.

A gróf felháborodottan szidja Chérubint, amikor megérkezik Figaro, a grófné meg majd az egész háznép, hogy kieszközöljék Susanne és Figaro esküvőjét. A gróf csak estig kér haladékot, Chérubinnak azonban mindenképpen be kell állnia katonának, de Figaro arra biztatja, hogy csak látszólag távozzon.

II.               FELVONÁS

Figaro csapdát készít a grófnak. Egy névtelen levél már figyelmeztette Almavivát, hogy valaki legyeskedik a grófné körül. Susanne majd megüzeni a grófnak, hogy ott lesz a találkán este a kertben, de Chérubin menne helyette Susanne ruhájában.

A grófné lakosztályában éppen átöltöztetik az apródot, s Susanne az alkóvban tartózkodik, amikor megérkezik a gróf. Chérubin az öltözőfülkébe rejtőzik. A gróf gyanakszik, de a grófné azt mondja, Susanne öltözik benn, s felháborodottan megtiltja neki, hogy feleljen a gróf szólítására. A gróf fel akarja feszíteni a fülke ajtaját, s amíg elmegy szerszámokért, minden ajtót bezár, a grófnét pedig magával viszi.

Susanne előjön, az apród kiugrik az ablakon, ő pedig bemegy az öltözőbe. A grófné közben bevallja, hogy az apród van a fülkében, s maga is meglepődik, amikor Susanne-t találják ott. A gróf, miközben felesége bocsánatát kéri, amiért ártatlanul gyanúsította, megtudja, hogy Figarótól való a névtelen levél.

Figaro éppen az esküvőt sürgeti, amikor jön a kertész panaszkodva, hogy azt egyik ablakból egy embert dobtak ki a virágai közé. Figaró azonnal vállalja, hogy ú ugrott ki, mire a kertész átadja neki Chérubin kapitányi kinevezését, amelyet az apród kiugortában elhullajtott. Figaro azt mondja, azért volt nála, mert hiányzik róla egy pecsét. Éppen ismét az esküvőt sürgeti, amikor megjön Marcelina, és követeli, hogy Figaro őt vegye feleségül, mivel korábban egy kölcsön fejében ezt megígérte. Marcelinát viszont Bazilio szeretné feleségül.

A gróf elrendeli Marcelina keresetének kivizsgálását, és Baziliót küldené el a bírákért, de mert az nem akar menni, lévén zenész és nem küldönc, egy pásztorfiút indít útnak, a zenemesternek viszont őt egész útján zeneszóval kell kísérnie. A grófné közben elhatározza, hogy maga megy Susanne, illetve Chérubin helyett a randevúra.

III.           FELVONÁS

A gróf Sevillába küldi a lovászt, hogy megtudja, vajon az apród megérkezett-e. panaszkodik, hogy nem lát tisztán, Figaróból szeretné kiszedni, tud-e valamit Susanne iránti érzelmeiről. Miközben a tárgyalás előkészületei folynak, Susanne a gróftól az ígért nászajándékot sürgeti, hogy ott lesz a ketben.

A tárgyaláson kiderül, hogy Marcelina nem hajlandó a pénzt elfogadni mindenképpen azt kívánja, hogy Figaro feleségül vegye. A kölcsönszerződés szövege félreérthető, magyarázzák úgy is, hogy Figaro mindenképpen köteles elvenni az asszonyt. Ezen hosszú és csavaros jogvita támad, amit a gróf azzal dönt el, hogy Figaro vagy azonnal fizet, vagy még ma elveszi Marcelinát. Figaro arra hivatkozik, hogy szülei engedélye nélkül nem házasodhat meg, s már nyomon van, hogy megtalálja őket. Rövidesen ki is derül, hogy ő a kis Emmanuel, Marcelina és Bartolo törvénytelen gyermeke.

Ekkor érkezik Susanne, ki akarja fizetni a tartozást a grófnétól kapott hozományból. Bartolót mindenki rá akarja venni, hogy vegye el végre gyermeke anyját. A kertész tiltakozik, hogy unokahúgát, Susanne-t Figaróhoz adják.

IV.            FELVONÁS

Susanne és Figaro beszélgetéséből megtudjuk, hogy Bartolo doktor elveszi Marcelinát,, s hogy Susanne este nem megy el a találkára. De azt már Figaro nem tudja, hogy helyette a grófné készül oda. Chérubin a lányok közé vegyül álruhában, de Antonio, a kertész leleplezi. A grófné ezért bevallja, hogy délelőtt ő volt nála, hogy átöltöztessék, amikor a gróf meglepte őket. Fanchette pedig, miközben a gróf szerelmi ajánlatait kikotyogja, arra kéri, adja őt az apródhoz.

Az esküvő közben Susanne a grófhoz csempészi a levelet, amelyben beleegyezik az esti találkába, majd megérkezik a pásztorfiúval Bazilio, aki ismét Marcelina kezét követeli, aki megígérte, hogy hozzámegy, ha négy évig senkit sem talál, aki elvegye. Bazilio viszont azt ígérte, hogy örökbe fogadja Marcelina elveszett fiát, de amikor megtudja, hogy Figaro az, visszahőköl. Figaro közben Fanchette-től értesül Susanne leveléről, és elkeseredetten panaszkodik anyjának, aki inti, hogy a puszta gyanú miatt még nem kell kétségbeesni.

V.                FELVONÁS

Fanchette érkezik a gesztenyésbe, süteményt hoz Chérubinnak, s miközben a bal oldali pavilonba tart, Figaróba botlik, aki féltékenységében odagyűjtötte az egész háznépet, hogy leleplezze Susanne-t és a grófot. Mikor magára marad, nagy monológban beszéli el küzdelmes, hányatott életét, s hogy neki a maga pozíciójához mennyivel több észre volt szüksége, mint egy nagyúrnak a magáéhoz.

Eközben érkezik Marcelina, aki hallgatózni bemegy ugyancsak a bal oldali házikóba, valamint a grófné és Susanne egymás ruhájában, s úgy tesznek, mintha a grófné visszamenne. Figaro a rejtekhelyről hallgatózik. Megjön Chérubin is, kötődni kezd a grófnéval, akit Susanne-nak vél, de közéjük toppan a gróf, s az apród a kis házba menekül. Figaro eljön, s így ő kapja a gróftól a Chérubinnak szánt pofont. Miután félrehúzódik, a gróf udvarolni kezd a grófnénak, és kölcsönösen kioktatják egymást férfi és nő kapcsolatának természetéről. Amikor a gróf észreveszi Figarót, elmegy, a grófné pedig beoson a jobb oldali pavilonba.

A rejtekében elbúvó Susanne a grófné hangján bosszúra sarkallja Figarót, s amikor az udvarolni kezd, jól elpáholja, majd elmondja neki, miként esett bele maga a grófnak állított csapdába. Közben visszaérkezik a gróf, s ekkor úgy tesznek, mintha a grófnénak csapná a szelet Figaro, s végül Susanne is beoson a bal oldali házikóba. A gróf éppen elkapja Figarót, amikor megérkezik a lovász a hírrel, hogy az apród nincs Sevillában. A zajra előjjönnek a többiek is a fák mögül, s a gróf mindenki szeme láttára szeretné leleplezni feleségét. Figaro be is vallja, hogy a bal oldali házban lévő hölgy őt tünteti ki kegyeivel. A pavilonból azonban a gróf Cérubint vonszolja ki, utána a kertész Fanchette-et, majd Bartolo Marcelinát. Susanne is előjön, s a gróf, anélkül, hogy megnézné, fogadkozik, hogy nem kegyelmez. Végül megjelenik a grófné is, s most már a grófnak kell bocsánatért esedeznie. Miután minden tisztázódik, dalban foglalják össze a tanulságokat.

(Forrás: 77 híres dráma 123-128. old. – Móra Ferenc Könyvkiadó 2. kiadás 1994.)

GOTTHOLD EPHRAIM LESSING (1729-1781): Bölcs Náthán

A német irodalmat – összevetve a francia literatúra mindenkor magas, fennsíkszerűen kiegyenlített színvonalával – hasonlították mér kiugró ormok és széles, mély völgyek tagolta tájhoz. Bár e kép romantikus árnyalata aligha tagadható, az igaz, hogy a „világosság századában” a Gottsched-Gellert-Klopstock nevével jelzett vonulatban ott egy kimagasló csúcs: Lessing és a lessingi életmű.

Gotthold Ephraim Lessing, a nagy családú kamenzi lelkész fia olyannyira meghatározó egyénisége, nagy tekintélyű kritikai és esztétikai gondolkodója volt kora német szellemi életének, hogy így szerzett híre-neve koronként költői, drámaköltői nagyságát is háttérbe szorítja. Az esztétikai gondolkodás európai történetében kiemelkedő hely illeti meg Laokoon című, a festészet és költészet határairól írott, 1766-ban közreadott munkáját, amelyben Winckelmann-nal a kitűnő kultúrtörténésszel vitázva bizonyítja az „ut pictura poesis”, azaz a képzőművészet ábrázolásmódjához igazodó irodalomfelfogás tarthatatlanságát. A költészet lényegénél fogva – szemben az állapotokat rögzítő szobrászattal, festészettel – Lessing felfogásában a folyamatok, eszmények, cselekedetek ábrázolásának művészete, s nem szorítható természetétől idegen elvek béklyójába. E felszabadító gondolat nem is oly sokára a romantikában hat majd igazán. Hamburgi dramaturgiá-ja (1769) a nemzeti színházkísérlethez kötődve – egy-egy ottani bemutató kritikájába ágyazva – fejti ki a klasszicista szabályuralmat elvető, az arisztokratikus ízlésvilág héroszai és démonai helyett hús-vér emberek színpadi megjelenését szorgalmazó drámafelfogását. Katarziselmélete az ízlés polgárosulása, közvetve egy polgáriasult Németország nemzeti kultúrája iránti igény kifejeződése. Amíg ugyanis az angol polgár az ipart forradalmasítja, francia társa a politikai hatalom megragadására készülődik, addig a sok kis államocskára tagolt Németország polgára – hogy a nemzet részei közt vont palánkokat lebonthassa – gondolatrendszereket épít, hogy ezek jegyében az alattvalókból polgárokat neveljen; polgárokat, akiknek – mint azt Immanuel Kant a felvilágosodás lényegeként megfogalmazta – legyen bátorságuk, hogy használják saját értelmüket. Lessing életműve ennek a bátorságnak a jegyében született, nemcsak elméleti írásai, hanem a ma sem minden aktualitás nélküli drámái is.

A különleges tehetségű ifjú a meisseni Fürstenschule diákja, Plautust, Terentiust olvas, és maga is megpróbálkozik az anakreoni dalformával. Tizenhét éves, amikor elkészül Az ifjú tudós című vígjáték első fogalmazványával. A darab bemutatójára két év múlva Lipcsében kerül sor, ahol a teológushallgató Lessing a híres Neuberné színtársulatának közvetlen baráti köréhez tartozik. Egy évre rá két vígjátéka is színpadra kerül.

Miután 1752-ben Wittenbergben megszerzi a magiszteri fokozatot, Berlinbe megy, ahol Friedrick Nikolai író és könyvkiadó folyóiratában publikál, s baráti kapcsolatba kerül a filozófus Mozes Mendelssohnnal, akiről később utolsó nagy színpadi művének főalakját, a bölcs Náthánt mintázta. 1755-nben az angol Richardson regénytörténetét felhasználva megírja az első olyan német tragédiát, amelynek hőse polgár (Miss Sara Sampson). 1760-tól öt breslaui év következik; visszatérve Berlinbe, befejezi a Laokoon-t s a mindmáig legjobbnak tartott német vígjátékot, a Minna von Barnhelme-t (1767).

Lessing élete utolsó időszakát Wolfenbüttelben tölti, ahol a braunschweigi herceg könyvtárosaként dolgozik. Itt fejezi be az egyik legjobb német tragédiát, az Emilia Galott-t. Felvilágosodott szellemű írásai nyomán összeütközésbe kerül az evangélikus egyház ortodox vezetőivel. Különösen élesen támadja az írót a hamburgi főpásztor, aki a Bölcs Náthán jeruzsálemi pátriárkájának a modellje. Mivel a vitában a herceg hallgatást parancsolt könyvtárosának, Lessing a színpadot használta szószékül. Így született a Bölcs Náthán (1779).

A shakespeare-i blank verse-ben írott mű az ember vallási meggyőződésének és erkölcsi magatartásának viszonyát választotta tárgyául, s Lessingnek azt a meggyőződését juttatja kifejezésre, hogy a különböző vallások értéke nem dogmarendszerükben keresendő, hiszen a vallásosság – kötődjék bármely hitrendszerhez – igaz lényege a tevékeny felebaráti szeretet, s a humanitás rokoni szállal fűz egybe zsidót, keresztényt, mohamedánt.

A Bölcs Náthán-t először Zichy Antal fordította magyarra 1878-ban. Az ő fordításában vitte színre a Nemzeti Színház 1888 végén. Újabb fordítása (1966) Lator Lászlót dicséri. A magyar közönség színpadon utoljára 1970-ben, a Deutsches Theater vendégjátéka alkalmával láthatta.

*

BÖLCS NÁTHÁN

Szereplők:

SZALADIN SZULTÁN; SZITTAH, a húga; NÁTHÁN, gazdag jeruzsálemi zsidó; RECHA, a fogadott lánya; DAJA, keresztény nő náthán házában, Recha társalkodónője; EGY IFJÚ TEMPLOMOS LOVAG; EGY DERVIS; A JERUZSÁLEMI PÁTRIÁRKA; EGY BARÁT; EGY EMÍR; A SZULTÁN MAMELUKJAI

I.                  FELVONÁS

A népe által bölcsnek és jónak tartott gazdag zsidó, Náthán mindenféle drágaságokkal, kinccsel és fűszerekkel megrakodva érkezik vissza Babilonból Jeruzsálembe. Távollétében házát tűz pusztította el, s kis híján lánya, Recha is odaveszett. Egy ifjú templomos lovag – akinek Szaladin szultán különös módon megkegyelmezett – mentette ki a lángokból. Náthán szeretné megjutalmazni tettéért, de az ifjúnak nyoma veszett. Recha szívébe zárta a hős lovagot, s azon ábrándozik, talán nem is földi lény volt a megmentője, hanem egy oltalmazó angyal.

Mindenki csodálkozik, miért kegyelmezett meg a szultán a templomosnak. Azt rebesgetik, a lovag húsz éve eltűnt kedves öccsére emlékeztette. Az egykori mezítlábas dervis, Náthán sakkbarátja, Al-Hafi beszámol Náthánnak, hogy most ő a szultán kincstárnoka. Közben feltűnik a közeli pálmaligetben a templomos. Náthán Daját küldi, hívja házába lánya megmentőjét. Ám előbb ér a lovaghoz egy barát, akit a klastrom pátriárkája küldött, puhatolja ki, miért kapott kegyelmet egyedül ő a foglyok közül. Rá akarja venni, ölje meg a szultánt, vegye el kincseit, legyen Szaladin árulója. Tudassa Fülöp királlyal, a szultán „mily erőkkel, / Hogyan, hol, mily irányban kezdi meg / Hadjáratát, ha fellángol megint / A harc”. A templomos felháborodottan utasítja vissza az ajánlatot.

Megjelenik Daja Náthán üzenetével, hívja a lovagot ura házába, de a templomos – aki büszke sváb származására – nem hajlandó egy zsidóhoz elmenni.

II.               FELVONÁS

Szaladin húgával sakkozik, s közben azon vitatkoznak, vajon a vallás megkülönböztetheti-e az embert az embertől.  A betoppanó Al-Hafi jelenti, még mindig nem érkezett meg Egyiptomból a sarc, üres a kincstár. Szaladin kölcsönt szerezni Náthánhoz küldi, aki nemcsak gazdag, de „nem béklyózza elméjét sötét / Előítélet, szíve tárva minden / Erénynek, s minden széppel összehangzik”.

Náthán a pálmaligetben megszólítja a templomos lovagot, s az eszmecsere során barátokká válnak. Náthán örül, hogy végre olyan valakire talált, „akinek elég, ha ember”. A loag neve – Curd von Staufen – egy régi ismerőse, Wolf von Staufen emlékét idézi fel benne. Küldönc érkezik a szultántól, Szaladin hívatja Náthánt.

III.           FELVONÁS

Recha türelmetlenül várja, hogy újra láthassa a lovagot. A találkozás a templomosban is vonzalmat kelt a lány iránt.

Megérkezik Náthán a szultánhoz. Szaladin faggatja:

Ha olyan bölcs vagy, hát mondd meg nekem,

Melyik hitet, melyik törvényt tudod

A legjobbnak, a legigazabbnak.

Válaszul Náthán egy történetet mond el egy gyűrűről, mely tulajdonosát kedvessé tette Isten és ember előtt. Egyszer egy olyan apához kerül a gyűrű, ki mindhárom fiát egyformán szerette, s nem tudta eldönteni, melyikükre hagyja a gyűrűt. Csináltatott hát még két másolatot, s mindhármuknak adott egyet. A három fiú egyaránt arra törekedett, hogy a gyűrűhöz méltó legyen. Honnan lehetett volna tudni, melyik az igazi gyűrű? Éppígy nem lehet tudni, a három vallás – a keresztény, a zsidó, a muzulmán – közül melyik az igazi. Mint a gyűrűk esetében – jósággal, szelídséggel méltóvá kell lenni hozzá. A szultán meghatottan szorít kezet Náthánnal, s barátjául fogadja. A bölcs zsidó felajánlja pénze egy részét a szultánnak kölcsönbe.

A hazatérő Náthántól a lovag lánya kezét kéri, s nem érti, Náthán miért vonakodik a válasszal. oldódik hát az előítélet: a keresztény a zsidó lányát szereti, a muzulmán szultán barátjául fogadja a zsidót, s fiának érzi a keresztény lovagot. Daja elárulja a lovagnak, Recha keresztény, nem Náthán az igazi apja.

IV.            FELVONÁS

A háborgó lelkű lovag a kolostorba megy, hogy tanácsot kérjen a pátriárkától: mi a teendő azzal, aki keresztény lányt zsidó vallásban nevel fel? A kenetteljes, felcicomázott, bigott főpap válasza: tűzhalál.

A templomos megjelenik Szaladi előtt, aki keblére öleli, s kedves unokaöccseként bánik vele. A lovag felfedi előtte kételyeit Náthánnal kapcsolatban. A szultán Náthánért küld, hogy tisztázzák a lány származása körüli homályt.

Daja kérleli Náthánt, adja feleségül a templomoshoz Rechát, így a lány ismét keresztény környezetbe kerül. Náthán türelemre inti, előbb tudni szeretné, kik voltak a templomos szülei. A kolostorbeli barát emlékezteti Náthánt, ő volt az, aki 18 évvel ezelőtt egy lánycsecsemőt hozott a házába, Wolf von Filnek lányát, akinek apja náthán jó barátja volt. Náthán Isten ajándékának tartotta a kislányt, akit hét – keresztények vasától meghalt – fia helyett saját gyermekeként nevelt fel.

V.                FELVONÁS

Megérkezik az egyiptomi karaván, s elhozza Szaladinnak a várva várt sarcot. Megadhatja hát Náthánnak az adósságot.

A barát átadja Náthánnak azt a breviáriumot, melyet a kislány megholt apjánál talált, s melynek arab beírása valószínűleg fényt vet a lány származásának titkára. Náthán a szultánhoz indul a könyvvel. Útközben csatlakozik hozzá a lovag, s ismét kéri Náthánt, adja hozzá Rechát. Náthán elmondja neki, úgy véli, megtalálta Recha bátyját. Együtt mennek Szaladinhoz.

Recha, aki szintén megtudja Dajától, hogy nem Náthán lánya, könyörög Szittahhoz, a szultán húgához, ne engedje, hogy elvegyék apjától, s megbüntessék Náthánt. A szultánnak is megtetszik a lány, s szeretné, ha hozzámenne a templomoshoz feleségül. De közbelép Náthán, s felfedi Szaladin előtt: a lovag valódi neve Leu von Filnek, s csak azért kapta a Staufen nevet, mert nagybátyja, Wolf von Sdtaufen örökbe fogadta. Így hát a lovag Náthán barátjának – aki egyébként nem volt német – a fia, vagyis Rechának – akinek igazi neve Blande von Filnek – a testvére.

Vesz s ád egyszerre, Náthán!

S teli marokkal! Nem, nem, többet ád,

Ezerszer többet, mint amennyit elvesz!

-         áradozik a lovag.

A szultán, meghallván, hogy Wolf von Filnek nem volt német, s sokszor beszélt perzsául, látni akarja a könyvet, mely Filnek tulajdona volt. Felismeri öccse írását, s boldogan öleli magához eltűnt öccsének, Asszadnak gyermekeit, Rechát és a templomos lovagot.

 (Forrás: 77 híres dráma  117-122. old. – Móra Ferenc Könyvkiadó 2. kiadás 1994.)

CARLO GOLDONI (1707-1793): Két úr szolgája

A „komédiát arra találták ki, hogy kijavítsa a hibákat, és nevetségessé tegye a rossz szokásokat” – állítja Goldoni, és a kor szellemiségének megfelelően a művészetet összekapcsolja a morális a civil erényekkel. A szórakoztatás mellett éles kritikát is gyakorol.

Velencében született, 1731-ben Padovában fejezte be jogi tanulmányait, s Velencében el is kezdett praktizálni. Pályáját azonban a színház iránti, már gyermekkori rajongása határozta meg.

Közjátékokkal, verses tragikomédiákkal indul, majd komédiákkal folytatja, mégpedig lassanként már nem a kor szokása szerint rögtönzött szövegekkel, állandó szerepekkel (commedia dell’arte), hanem teljesen kidolgozott, megírt darabokkal. Első sikerét 1734-ben a Belizár című tragédiával éri el. 1747-től „társulati költő”, aztán 1748-ban a Ravasz özvegyasszony sikeréhez már az is hozzájárul, hogy Goldoni elutasítja mind a verses drámák  manierizmusát, mind a commedia dell’arte immár vulgáris stílusát.

1752-től kezdve hivatásos színházi szakember, 1753 és 1762 között a San Luca Színházban dolgozik, ünnepelt szerző, azonban ellenségeket is szerez magának, például a konzervatív szellemű költőtárs, Carlo Gozzi személyében.

1750 és 62 között írja számos kiváló komédiáját. A régiségkereskedő családjá-t (1750), A fogadósné-t (Mirandolina) (1753), A terecské-t (1756), A bugrisok-at (1760), A nyaralás-triológiá-t (1761), A chioggiai csetepaté-t (1762).

A kor Velencéjének légkörét erőteljesen befolyásolja a felvilágosodás szelleme, ez azonban a gazdasági jólét ellenére egyre merevedő politikai berendezkedéssel társul, amelynek hatása alól természetesen a kultúra is egyre kevésbé vonhatja ki magát.

1762-ben Goldoni úgy dönt, hogy elhagyja Velencét, s Párizsba megy. A karnevál egyik utolsó estéje című darabbal búcsúzik közönségétől. Párizsban először csak másodrendű színházi feladatokat kap, 1771-ben azonban nagy sikert arat A jótékony zsémbes című komédiájával. 1783 és 1787 között elkészíti munkássága számvetéseként Emlékezések című munkáját. A forradalom győzelmekor megfosztják a királyi apanázstól, szegénységben hal meg 1793-ban.

Goldoni jelentősége egy újfajta komédia megteremtésében van: a commedia dell’arte immár megcsontosodott maszkjai helyett árnyaltabb karaktereket alkot, akik a polgári erényeket képviselik, pl. a dolgosságot, a munka méltóságát, a józan mérlegelést, a gyakorlatiasságot, az ügyességet.

Szellemes, kritikus élű darabjai igen jó alkalmakat kínáltak az utóbbi évek magyar színházának is társadalmi jelenségek, jellemző magatartásmódok előadására. A fordítások szükségszerűen eltüntetik a dialektust, amelyeken Goldoni műveinek nagy részét írta.

A Két úr szolgája című darabot 1746-ban Milánóban mutatták be. Első változatában még nagy szerepet kapott a rögtönzés, a teljes szöveget 1753-ban adta ki Goldoni.  Sok más színdarabhoz hasonlóan német közvetítéssel és átiratban érkezett hozzánk a XVIII. században, s 1807 és 1813 között már hivatásos társulat játszotta (fordította Harsányi Zsolt és Révay József).

A műben a karaktereken túlmenően alapvető fontosságot nyer a játék ritmusa, tág teret kap az improvizáció. Több tekintetben visszautal a commedia dell’ artéra: tréfáival, félreértéseivel, váratlan fordulataival, az álruhával mint fontos kellékkel. A dialektusok használata is a hagyományokra épül: Pantalone velencei dialektusban beszél, Truffaldino bergamóiban, a doktor latin idézeteket használ.

*

KÉT ÚR SZOLGÁJA

Főbb szereplők:

TRUFFALDINO; BEATRICE; FLORINDO; PANTALONE; CLARICE; SILVIO, LOMBARDI DOKTOR; SMERALDINA; BRIGHELLA

I.                  FELVONÁS

Florindo megölte párbajban Federigo Rasponit, Pantalone üzletfelét, akinek Pantalone eredetileg lánya kezét ígérte. Pantalone lánya és Silvio, Lombardi doktor fia, minthogy immár semmi nem áll boldogságuk útjában, eljegyzi egymást. Az öröm azonban koraik, mert váratlanul Truffaldino érkezik, s bejelenti kint várakozó urát, aki nem más, mint a halottnak vélt Federigo.

A vendégek között van Brighella fogadós, aki rögtön felismeri az ál-Federigóban annak testvérhúgát, a cserfes Beatricét, aki azért jött Velencébe, hogy a büntetés elől menekülő szerelmét, Florindo Aretusit megkeresse. Beatrice jövetelének másik oka, hogy pénzt szerezzen: nő lévén, nem rendelkezhet testvére vagyonával szabad akarata szerint, Federigóként azonban elszámolhat Pantalonéval.

Truffaldino Beatrice tudtán kívül egy másik „uraság” szolgálatába is elszegődik, aki ugyanabban a fogadóban száll meg, s nem más, mint Florindo Aretusi. Természetesen ez utóbbi sem tud Truffaldino kettős szerepéről, ami a későbbiekben félreértések sorozatát indítja el.

Florindo a fogadóba érkező Silviótól azt hallja, hogy Federigo nem halt meg, ám Truffaldino újabb tévedése folytán azt is megtudja, hogy Beatrice Velencében van.

Beatrice Pantalonéhoz indul a pénzéért. Ezenközben Pantalone a fogadóban keresi őt, s átad száz dukát aranyat Truffaldinónak a gazdája részére. A hűséges Truffaldino nem tudhatja, melyik gazdája részére, s odaadja a pénzt Florindónak.

Beatricét Pantalone házában veszekedés fogadja. Clarice nem akar engedelmeskedni az apai önkénynek, és nem akar Federigo felesége lenni. Négyszemközt Beatrice megvallja az igazságot a lánynak, azonban titoktartásra kéri még a vőlegénye előtt is.

II.               FELVONÁS

Silvio bosszúra készül. Apja, a doktor próbálja Pantalonét eltéríteni házasítási szándékától, de sikertelenül. Pantalone háza udvarán Silvio párbajra hívja ki Pantalonét, ám a Federigónak öltött Beatrice közbelép, és legyőzi őt, de megkegyelmez neki. Silvio felelősségre vonja Claricét, amiért az nem szereti: bánatában Clarice meg akarja ölni magát, szobalánya, Smeraldina azonban megakadályozza.

Florindo elmegy hazulról, s a száz dukát aranyat addig Truffaldinóra bízza. Beatrice közben hazatér, és számon kéri Truffaldinón a száz aranyát. Ebédet rendel, mivel Pantalonét várja, s addig is rábíz Truffaldinóra egy 4000 scudóról szóló váltót.

Miközben Truffaldino Brighellával megbeszéli az ebéd részleteit, Truffaldino magyarázatképpen a váltó darabjait használja fel. Beatrice észreveszi, mi történt, s igencsak veszekszik Truffaldinóval.

Közben Florindo is visszatér a fogadóba, s ő is ebédet kér. Truffaldino, igazi bravúrral, párhuzamosan szolgálja ki két urát.

Smeraldina keresi Federigót úrnője levelével. Truffaldino szerelmet vall neki. Felbontják Clarice levelét, Beatrice azonban rájön a turpisságra, és elveri Truffaldinót. Florindo meglátja az ablakból, és ő is alaposan megbotozza szolgáját.

III.           FELVONÁS

Behozzák Beatrice meg Florindo bőröndjét, Truffaldino kicsomagol. Florindo hazaérkezik, s megtalálja csomagjában a saját arcképét, amelyet annak idején Beatricének ajándékozott. Truffaldino kínjában azt hazudja, hogy nemrég meghalt urától örökölte.

Beatrice a csomagjában Florindo  számláskönyvére bukkan. Truffaldino már kész is a magyarázattal. nemrég meghalt urától örökölte a füzetet. Beatrice zokog a megrázkódtatástól, s felfedi kilétét.

Pantalone elmondja Silviónak, hogy az övé lehet Clarice, hisz Federigo mégsem lehet a férje. Silvio boldog. Florindo nem tudja mire vélni a lármát, s tőrrel a szobába rohan, amikor azonban megismerik egymást Beatricével, boldogan összeölelkeznek. Rájönnek, hogy az ármányos szolgák hitették el velük egymás halálát. Truffaldinót vallatják, aki szerint mindenről az a Pasquale tehet, aki Florindo szerint Beatrice Beatrice szerint viszont Florindo szolgája. Truffaldino megkéri Florindót, járjon közben érdekében Pantalone szolgálólánya kezéért.

Clarice megbocsát Silviónak, Beatrice elnézést kér mindegyiküktől. Floriindo megkéri Smeraldina kezét a szolgája számára, ugyanakkor Clarice is megkéri Smeraldina kezét Beatrice szolgája számára. Mindegyik lemondana a másik szolga javára, úgyhogy Smeraldinát már-már az a veszély fenyegeti, hogy nem lehet Truffaldinóé. Ekkor azonban Truffaldino leleplezi, hogy ő tulajdonképpen „két úr” szolgája. „F: ó, te gazfickó! B: Ó te akasztófavirág! F: Két úrnak szolgáltál egyszerre T: Igen, uraim, elkövettem ezt a csínyt. Fejest ugrottam belem, nem gondoltam meg jól: meg akartam próbálni. Igaz, nem tartott sokáig, de legalább megvan az az elégtételem, hogy senki se csípett volna rajta, ha én magam nem leplezem le magamat e miatt a lány miatt, mivelhogy beleszerettem. Nagy fába vágtam a fejszémet, el is csúsztam közben egyszer-egyszer, de remélem, hogy az uraságok mind megbocsátanak neem, már csak azért is, mert olyan bolondos egy móka volt.”

(Forrás: 77 híres dráma 112-116. old. – Móra Ferenc Könyvkiadó 2. kiadás 1994.)