Horváth Béla (1908-1975): Veszprém előtt

Az országúton hársak lengenek.

A lágy sötét a mellemen dorombol.

S a barmokat a vézna gyermekek

Már terelik a tüskés Gulya-dombról.

Az út végében Veszprém vesztegel.

A tornyok égbe fúrják ujjukat.

Az én városom sohse veszhet el,

Mert itten minden ég felé mutat.

Harangok zúgnak, bóbiskol a néne,

Bütykös ujjával most vetett keresztet,

Békesség költözik szegény szívébe

S pihegve alszik, pillája se reszket.

Ragyognak fönn a forró csillagok,

Aludjatok, esendő nénikék.

A forradalmi csóva én vagyok

És fölgyújtom a rabság éjjelét.

Mert itt kezdődött égi büszkeségem,

A dombon én is disznókat tereltem,

Tapostam itt a hűvös, fürge Séden

S lóbáltam ostort gyönge kis kezemben.

Így lettem, Veszprém, virrasztó szerelmed,

Így lettem a te égi silbakod,

Ne féljetek: az egekig emellek,

Ti szegények, örökké itt vagyok!

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. március

Ősz Iván (Mészáros Hugo 1892-1969): Magam vagyok

Mint csillagot az alkonyat,

Úgy nézegetem arcodat.

Isten könyvében egy betű.

Kívülről milyen nagyszerű!

De soha, soha valaki,

Nem tudja úgy kimondani,

Ahogyan Isten mondta ki.

Mert mindenkinek mást jelent.

Az egyiknek a végtelent.

Másiknak puszta vonalat,

Amilyen annyi más akad.

Egyiknek édes gyötrelem,

Másiknak titkos sejtelem

S mindegyiknek más, mint – nekem.

Óh, hogy én oly magam vagyok,

nekem szép csillagként ragyog.

Az Isten szent írásjele,

Egyedül nekem szólt vele,

Hogy nézzem, nézzem szótalan

S vigasztalgassam bús magam:

- Istennek rám is gondja van.

A bolygóknak is társa van,

Ha úgy is járnak társtalan.

S míg jönnek, mennek, fénylenek,

Titokzatos írásjelek.

Csak nézni, nézni, nézni kell,

Az Istenhez kell érni fel

És be kell érni – ennyivel!

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. február

Horváth Béla (1908-1975): A dalnak vége…

A dalnak vége, minden hasztalan,

Már nincsen jajszavam.

Égő szemembe tettem én hamut

És várok, mint a régi vértanúk.

Csak arra várok, égjek a tűzön.

Minden barátom elűzöm.

Vad kínomat ne lássák emberek,

Se angyalok, ha innen elmegyek.

Gonosz világon voltam hontalan,

De megadom magam.

S mint rossz örvényben hörg a rossz úszó,

Úgy hördül bennem ez a búcsúszó.

Ki megfagytál a népek tavaszán,

Isten veled, hazám!

Minden reményem végképp odavan,

A dalnak vége, minden hasztalan.

Leválok a világról, mint levél.

Jaj, megbűnhődtem mindenért.

De minden sebemet eltakarom,

Se bánatom, se átkom, haragom.

Már nem köt ide semmi kötelék,

Isten veled, te nép!

Nem voltam itten élve-halva jó,

Az én dalom nem volt ide való.

Holtomban ne is emlegessetek,

Ha semmi sem leszek,

Ha porladok a pattogó tűzön

És hozzátok már nem lesz több közöm!

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. március

Ősz Iván (Mészáros Hugó 1892-1969) : Boldogok a kisdedek

 

 

Mosolygok már csak. Nem haragszom

Túlnőttem minden földi harcon.

Nem érdemes!

Az a bölcs, aki félre áll és

Nyugtot keres.

Szívemnek szebb is így az álma.

Úgysem születtem rossz csatákra.

Annak való,

Kinek bevesz a begye mindent,

ha rossz, ha jó.

Én, - óh hatalmas nagylegények.

Holtig már másképp is megélek

S nem akarok

Oly nagyra nőni, min ti vagytok,

Ti rossz nagyok.

Nekem jó így is, ily kicsinykén.

Akad még, azt hiszem, aki szintén

Ilyen maradt

S nem átall velem játszadozni

Az ég alatt.

A nagyok, tudom, mosolyognak,

Hogy csókokat dobok a holdnak.

Mit se bánom!

Hisz a kisded boldogok csak

E világon.

E világon s a másvilágon.

S ha odaérek, azt se bánom.

Ott kiderül

Majd végre, hogy ki lesz az Isten

Jobbja felül.

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. február

Hegedűs Zoltán: A som

Mint a felhők az égről elsuhannak,

úgy tűnik el minden e tájról,

úgy suhan sugara a napnak

s lehullik a gyümölcs a fáról.

Az erdőkre ráül az őszi pára,

sárgálló hold ül rá a kertre,

s szeptember első hajnalára

dértől kezd csillogni a körte.

Megszelídül a nyári napfény,

csillagok szikráznak az éjben,

susog a házfalon a repkény,

levele elröppen a szélben.

Rejtegeti a fénylő őszben

Véres gyümölcsét a som,

hajló bokra alatt tűnődtem

egykor a futó Szamoson.

Aminek eddig suhogó botját

ismertem, ismerem már a gyümölcsét. –

Ismertem volna míg mezítláb

szedtem a Hójában a rőzsét!

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. február

Tűz Tamás (1916-1992): Egykedvű téli dal

Róka lába futkosott

hajnaltájt a hóban,

régi nótád dúdolod

rajta elfutóban.

Sürgeted a röpke szánt,

két paripád bókol,

kibukkan a szöszke nád

lenn a lenge hóból.

Zúzmarából szőtt a fűz

halvány téli fátylat,

elszökött a régi tűz,

míg a telet vártad.

Fuss utána, mint az őz,

mint a fürge szarvas,

mert a róka megelőz

s rád támad a farkas.

Sárga nádszál integet,

megzizzen a jégen,

árva nótád pengeted,

mint valaha régen.

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. január