Az országúton hársak lengenek.
A lágy sötét a mellemen dorombol.
S a barmokat a vézna gyermekek
Már terelik a tüskés Gulya-dombról.
Az út végében Veszprém vesztegel.
A tornyok égbe fúrják ujjukat.
Az én városom sohse veszhet el,
Mert itten minden ég felé mutat.
Harangok zúgnak, bóbiskol a néne,
Bütykös ujjával most vetett keresztet,
Békesség költözik szegény szívébe
S pihegve alszik, pillája se reszket.
Ragyognak fönn a forró csillagok,
Aludjatok, esendő nénikék.
A forradalmi csóva én vagyok
És fölgyújtom a rabság éjjelét.
Mert itt kezdődött égi büszkeségem,
A dombon én is disznókat tereltem,
Tapostam itt a hűvös, fürge Séden
S lóbáltam ostort gyönge kis kezemben.
Így lettem, Veszprém, virrasztó szerelmed,
Így lettem a te égi silbakod,
Ne féljetek: az egekig emellek,
Ti szegények, örökké itt vagyok!
Forrás: Vigilia VIII.
évf. 1942. március
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése