A
BESZÉLGETŐK:
EUSEBIUS,
ahétatos ember
NEANDER,
uj s jövevény
A
beszélgetőknek személyek szerint való magyarázása:
EUSEBIUS,
egy bölcs és istenfélő, mind a két szerencsében forgott uri személy.
NEANDER,
jóra igyekező, iskolákon általment egy urfi.
***
EUSEBIUS.
A főemberekben két dolgot kell tekintetbe venni: hogy nemesekés hogy
keresztyének. Errül másszor, amarrúl (ha úgy tetszik) ma beszélgessünk...
Némely urfiakat maga a természet vezérli minden képes jóra, és tisztességes
erkölcsre; jóllehet nem olly vigyázva neveljék őket, se ne vesződjenek annyit a
leckével körülöttök. Bátor ne értekezzél itt s amott felőlök, homlokokrúl
megtudhatod, melly nembül s ágybúl születtek. Vidám ábrázatjok, deli termetek,
kellő tetsző magokviselése kimutatják, kik s minémüek legyenek. Szeléd
kegyességgel magokhoz édesittik az embereket, szeretetet gerjesztenek a szivekben,
de úgy, hogy sértetlen fennmaradjon számokra a böcsület. Akármelly formában
légyenek, ámbár tiszta rongyba öltöztesse őket a kételen szegénység, porban
forgassa a gonosz szerencse; bátor ők magok szántszándékkal titkolják, de mégis
mindenünnen kitetszik, s nyilván kinéz belőlök az uri természet, és nemes vér.
Reá tartják magokat, de nem kevélyek; tudják magokat az időhöz és személyhez
alkalmaztatni, tudják hol kellessék talpon s lábhegyen állani, mikor s kinek
fejet hajtani. Egy szóval minden cselekedetek s beszédek uri módon vagyon,
tekintetes, jeles.
Akadunk
más rendbéliekre is, akik talán csak azért lettek urfiakká, hogy gyaláztassék a
nemesség; megesküdnél reá, hogy a természet mind azon paraszt béreseket akart
légyen belőlök formálni, és csak történetbül hullottak címeres pecséttel a
világra. Mind azon fának ágai, semmi vagy kevés különbség köztök, gorombák
kivül, ostobák belül, hosszú armalist mutatnak, csudanagyra terjed titulusok,
de nem felel meg az ahoz tartozó virtus bennek. Ami az elsőket illeti nem
szükségesek, az útólsók nem érdemesek az oktatásra, mindazonáltal amazoknak
(kikről feljebb szóllánk) nem árthat a tanács; minthogy a jobbnál jobb
természetet is elébb segiti a gondos mesterség, és bölcs lecke.
1.
Legislegelőször azért elhitesd magaddal, nyersz is mellette, tartozol is véle,
hogy jó légy, s jót tégy. Aki ezt méltó gondban s tekintetben nem vészi, el nem
kerüli a szégyenvallást; mert engedni fog rosz természetinek, s amerre ragadják
indúlati, afelé nyargalódzik, minthogy senki sem szokott magával öszveveszni,
vagyis a csintalan erkölcstül tartani nyomos okok nélkül. E lészen nyilván oka,
miért hogy annyin meg annyin hireknek s neveknek kisebbségével térjenek vissza
a köztársaságbúl. Azt gondolják némellyek, hogy őket a sok pénzzel felbiztatott
titulus már példás emberekké teszi, s minden dolgokat ékes festékkel irja; hogy
a nagyságos név arany érdemre emel minden képtelenséget; és ha a cimerek
tetején korona látszik, már elég fedele vagyon paraszt erkölcsöknek. De ebben
nagyot botlanak; mert tudni való, hogy amint a nemes ember a köz rendnek
porábúl kiemelkedett, úgy jobban látszik, és okot ád a szóra. Mi nem szokta az
értelmes világ a cselekedetet a személy szerint mérsékelni, hanem inkább a
személyt cselekedetibül megismérni; ha azért ezek darabosak, parasztok; a
méltóságos urfi is efféle vezeték névvel megelégedjék. Ki jól tudja a köznép,
hogy természetire nézve semmivel sem alábbvaló a főembernél: ugyanazon porrá
lészen teste, s olly érdemes teremtmény lelke a nyomorodott Lázárnak, mint a
dúsgazdagnak. Kihez képest mikor a község nem tapasztal egyéb tisztes jeleket
az urakban, a cifra ruhánál, s hat lovas hintónál; csak elhiteti magával, hogy
őtet szintén ugy illetné, ha kitelhetnék, sőt azt is forgatják elméjében, hogy
az efféle nemtelen nemes embereknek nem az érdem nyujtotta a kincset s
dicsőséget, hanem vagy a vak szerencse, vagy hamis praktika.
2.
Főurak közt, szines társaságban, nagy asztalok fölött hagyj békét a
kérkedésnek. A genealogiát, s honnan eredtenek érdemes őseid, melly sürü ágokra
terjedt légyen tősgyökeres nemzetséged, ne emlegessed; mert ez gyomorémelgető,
és minden udvariságból kimosdott rosz szokás. Nem is mutat egyébre, hanem hogy
ben lakik annak szivében a kevélység, akinek szája ily nyálossan hivságoskodik.
Eltürik, megengedem, noha nagy nehezen, de alattomban azt gondolják, hogy az
urfira reá maradt ugyan sok kézrül a régi füst-fogta nemes-levél, de bezzeg nem
a nemes szemérem. Jóllehet öregatyádnak nagyatyja gályás ur vólt, sokaknak
parancsolt a széles tengeren, bészedett minden esztendőben százezer aranyot; ha
maradékit egyébben osztálossá nem tette, hanem fogyatkozásiban; én őtet szánom
inkább, mintsem dicsirem; mert ugyan őtet a szerencse csak azért hordozta
magossan, hogy többek szeme láttára gyalázhassa. Fele sem okosság, eleink érdemes
cselekedetekkel puffadoznunk, mintha sajátunk vólna. Hogy ők hires emberek
vóltak, mi azzal egy hajszálnyira sem vagyunk jobbak: béléphetünk tisztekben,
magunknak tulajdonithatjuk titulusokat, de nem virtusokat; mert ez nem olly
ingó jószág, melly ajándék, vagy más névvel reánk maradhasson.
A
többire nézve: aki sokat piszkál a halottak hamujában, jó szag helyett büzre
talál; addiglan keresgéli nemes eleinek eredetit, amig csépre kapára akad; vagy
pedig tapasztalni fogja, hogy fertelmes gyilkossággal, és más effélével lettek
érdemesek arra, hogy a világ nagyjai közé számláltassanak, és mind szélire mind
hosszára nézve messze nyujtózzék titulusok egynéhány etc. etc. vezetékekkel.
Hadd nyugodjanak elhalálozott eleid a sötét földnek gyomrában, csendes békességben,
ne háborgassad más világra költözött lelkeket esztelen kérkedéssel. Ha jók
voltak: nézz a tükörben s kövessed; ha gonoszak: meg ne ártson a példa. Nagyra
becsüllem én is az érdemes régi nemességet, de mikor csak pénzzel, s egy darab
pecsétes levéllel támogatja magát; ama hires aegyiptombéli templomokhoz
hasonlitom, melyekben az égszinü szivárvány bólthajtások, és tornyossan költ
aranyos épületek alatt nem lakott más szentség, hanem egy büdös patkány, vagy
mérges crocodilus. Érdemesebb nálom az ekeszarva után járó, szántóvető ártatlan
gazdaember, a gazdag s gonosz fejedelemnél. Isten s világ előtt, előbbkelő az,
aki vitézséggel, vagy más tekintetes cselekedettel tegnap nyerte magának s
maradékinak a nemességet, annál: aki mástúl vette s messzirül mutogatja ugyan
eredetit, de más egyéb kivánatos jó nincsen benne.
3.
Amint nem szép: tulajdon familiájánál dicsekedni, s hányni-vetni régi
nemzetségét; ugy csaknem gyermeki alávalóság cégéresen fitogatni maga különös
jóságit, imitt s amott viselt dolgaival terhelni más ember fülét. Ha királyod
vagy hazád szép tiszttel megböcsült, láss hozzá, tégy eleget kötelességednek,
viseld érdemesen, de ne kevélykedjél, se ne dicsekedjél vele mások előtt, noha
mind azon Cicero-virági folynának ajakidrúl, minden bizonnyal szégyenpirúlás
lesz a vége. Ismértem egy urat: ő kegyelme (hivjuk azonban Fegyverneki
Sándornak) voltaképpen vitéz katona egy ember vólt magában: szemében mert nézni
az ellenségnek, nagy próbákot tett, semmitűl bátor szive meg nem rettent, ő
vólt az első a sáncon, kiki méltán álmélkodott rajta, és még irigyi is nagy
fenjáró dicsirettel magasztalták. De imé! Ezen hires nevezetes ember (a
hivságnak szele járván fejét) egy téli szállásban, egy asztal felett, meg
találá ereszteni csuszamó nyelvét a táborban viselt dolgairúl, s azon órában
elveszté minden böcsületit, amellyet erős fegyverével nyert vala a mezőn.
Lássuk képit s halljuk beszédét a kérkedő katonának: én (ugymond) ha meg kell
vallani az igazat, én vóltam hadi mennyköve a tavali harcoknak: mikor az N. N.
helységet megszoritottuk, nappal ezt, éjjel azt vittem végbe; tudja éles
fegyverem, és alattam röpdöző paripám, ebben s amabban a csatában mint s hogy
forgolódtam. Nékem köszönheti az egész tábor, hogy amott már megrakott
fészkébül kitudtam a kevély ellenséget, mert máskülönben veszedelmes kockán
forgott volna szerencséje, és talán egy lábig mind elvesztünk vólna... Hallád-e
mint folya nyála a jámbornak? Elhitethetné ember magával, hogy ő vólt keze lába
mindennek, hogy az ő erős vállaira támaszkodott légyen az egész tábor, hogy a
több hadinép öszvekúlcsolt kézzel csak hivalkodva nézett vólna reá, és ő
kegyelme Fegyverneki Sándor uram, egynéhányod magával koncolta vólna le, sózta
volna bé az egész francia armádát. De nem kevésbe tele ez a dicsekedés; mert noha
talán mázsával várta, de lat számra sem jutott neki a dicsiretben: kiki azt
végezé magában felőle: hogy Fegyvernekinek továbbra nyujtózik nyelve, hogysem
pallosa, sebesebb mintsem tátos paripája; és vitézebb szivénél.
Vedd
észre barátom: a nagy öblü és hatalmas folyóvizek csendes méltósággal
mendegelnek a föld gyomrában, ellenben a kősziklákrúl érkezett gyülemény
vizecskék jobbára zörgéssel és zúgással szakadnak. Ama hires marschal
Tureniussoha nem beszélgetett maga felől, hanem ha nagy kételenségbül, akkor is
igen csendessen, s mintegy szeméremmel. És jóllehet hasznos embere vólt a
királynak, sok győzedelmekkel vigasztalta az udvart, okossan parancsolt a
népnek, de mégis ha mi vétek történt, magára mutatott; ellenben a szerencsés
folyamatját a dolognak, tisztjeinek, katonáinak tulajdonitotta. Melly szépséges
magaviselésére nézve nagynak látszatott lenni, még ha vesztett is; és
közönségesen mértékletességével nagyobb dicsőséget nyere magának hogy sem
győzedelmével... Kövessed szerettem Neander ezt a vitéz bajnakot: viselj
dicsiretre méltó dolgokat, de hallgass; jobb hogy mások hordják a cronikákban,
sem hogy te a teli asztaloknál feltálaljad.
4.
Ojjad magad a fertelmes esküvéstül, és szörnyüséges átkoktúl: se a nemes
vérhez, se a keresztyén névhez, se a jó pálca alatt nevelt erkölcshez, se az
Evangeliumhoz nem férnek. Megengedem, hogy a gonosz szokás, és mostani módi
igen felkapta és derekassan üzi; de azzal senkit törvényesen és jó üggyel fel
nem szabadithatott reá, minthogy ami eddig bün vólt, utóbb is az marad. És
ámbár mind a község, mind a nemesség óltalma alatt igen elhatalmazott légyen;
de amiatt is örök időkig sem talál helyt magának az istenes jóságok között.
Hanem ha talán azért a kigyókat, békákat, gyikokat nem kellene bántani, mert
buján szaporodnak, és sereggel járnak, avagy a gonosztévőket nem kellene
büntetni, mert felessen vagynak. Távol légyen ez tőlünk Neander! A gonosz
ártalmasabbá válik szokással; és azért mennyivel inkább rögzik, annyival inkább
kell tépni és irtogatni. Egyszóval: ami ellenkezik az áhétatossággal, és meg
nem alkuszik az emberséges böcsületes erkölccsel, nem illik egy nemes urfihoz,
szemétre való puruttyaság... Vegyünk elő egy-két példácskát, és vonjuk rámára
képit a mostani Ángliában fenforgó udvariságnak, nehezen találod tengerünkön
túl is a külső országokban mássát!
Öszvetalálkoznak
ketten szerencsére (igy köszönti egyik fél a mást): hogy elkárhozzál te pajtás!
Be igen örülök, hogy reád akadtam! Nem de nem cifra complimentés szépen mosdott
udvariság ez? Előbb a mélységes pokolnak fenekére hengerit, és azután alig
birja magát örömében. Vajjon mi jót kivánnak ezek ellenségeknek? Mikor szives
barátjokkal imigyen bánnak. Azt gondolják talán, hogy a Gehenna test s lélek
hüvesitő vigasztaló hely? És hogy az Istennek szörnyü átka alatt kinlódó lelkek
valóban reá találtak a szerencsére?
A
másik: nyakába borúlván vele egy járomba fogott régi társának imigyen kezdi:
hogy örökkén elkárhozzál eb lelkü; már régen nem láttalak, mint vagy? Meg kell
engedni: ez is módos üdvözlés; kettőt foglal magában: kárhoztat s ebbé
változtat, az átkot a szitokkal forgatja, hogy szaporodjon a gonosz. Ugyanis
elsőben ágyot vet a pokolban, azután a himes ebnek bőribe öltöztet, és egy
hitván tréfával azt meri kérdezni: mint vagy? Gondolnám én, hogy aki ama
kénköves láng mellett füddögél, nem igen kénnyén éli napjait, és aki ebbé lett
emberbül, annak is elég ebül vagyon dolga.
A
harmadik: óldalához csiszólván magát egy valakinek, s megszoritván mind a két
kezét eképen tudakozódik: Nó kurvasszony fattya hol lévél eddig, mi hir vagyon
Londrában? Ez igazán a mi cerimoniánk, és szintén ugy tulajdona ennek a
nemzetségnek mint az ángliai gyapjú; nem is szabad ezt a szokást kihordani az
országbúl sub poena confiscationis. Noha valóban nem vólna szükséges olly keményen
tilalmazni, mert fel mernék fogadni tiz arannyal egybe: se innen, se túl az
Oceanum tengeren böcsületes áros embert nem talál. Aki egy marok sárral pofon
csapna, nem fogadhatna becstelenebben. Kurvasszony fattya! Ezek a tiszta
szeméremben mártott igék nagy merészséget mutatnak, de egy csepp emberséget
sem; mikor nem azok nyelvén akarunk beszélleni, akik az útcákon vagy korcsmákon
trágárkodnak... Vagy de talán azt kellene mondanunk, hogy igenis inkább
szaggatnak az udvariságra, mikor az amolyan koszorú-felejtett anyákkal
böcsüllik egymást; mert (ha nem tudtad eddig!) a fattyuság ebben a nemzetségben
jele valami nemességnek, máskülönben a köszöntés amint annak rendi nem járna
böcsülettel. Mindazonáltal (az uraimék engedelmébül mondván) kevesen vagynak Ángliában,
akik örömest látják címerekben a két keresztülejtett rudat).1
Tudom,
hogy sok himes szinnel s okkal mentegetik ama lustos mondásokat; ugymond egyik
közülök: ezekkel az igékkel, hogy "elkárhozzál", s "kurvasszony
fia" senkit sem kárositunk, neveljük a vidám tréfákot, és jó izt adunk a
beszédnek... Hallám: de ez a kopasz mentség ki nem szapulja förtőjébül a
csunyát, és a goromba erkölcsbül nem farag udvariságot. Jóllehet penig ne
ártson annak, aki jó néven veszi, mindazonáltal nem mégyen el véle aki mestere;
mert az Isten számban vészi a sértő és szidalmazó igéket, akár mint alkudjál
meg iránta pajtásoddal.
Ki
azt hányja-veti elő: hogy ez a barátságos öszveszóllakozás nem egyéb, hanem az
ángliai nyájasságnak, és igaz szeretetnek nyilván mutatott jele. Kétség kivül
lépes-édes mézzel szépen megeresztett nyájasság, és gerjedelmesen heveskedő
szeretet: a Pluto rabszijaira füzni jóbarátját, és kicsapni való anyákkal
tisztelni, megválik a haragnak és büntetésnek napján. Azonközben elhihetd
Neander: hogy ez a barátságos nyájas beszéd fülterhelő nagy kin azoknak, akikben
még benlakik a piruló szemérem, másfelül azt jelenti, hogy a gonosszal igen
cimborás a már bennek megveszett természet; mert akinek büdös lehellete,
jobbára nincsen helyén gyomra. Egyszóval ez a nem tudom mi módos szokás magában
paraszt, az iffjak közt botránkoztató, az Isten előtt utálatos undokság.
5.
Mikor a kötelesség s emberség megkivánja, hogy a dámák udvarlására menj;
kérlek, a keresztyén hitnek törvényei mellett maradj. Ott kin ne hadd az ajtó
küszöbénél szólgáddal a szemérmes tisztességet, meg ne felejtkezzél a
jámborságrúl, mikor szemben vagy valamelly méltóságos kisaszonnyal; mert
egyáltaljában az erkölcsös udvariság öszvefér az isteni félelemmel. Francia és
spanyol módra térdet hajthatsz anélkül, hogy megtagadjad a teljes Szent
Háromságot. Jóllehet a Szüz MÁRIÁnak tisztelete tilalmas Ángliában, de mégis
megálázhatod magadat a dámák előtt minden bálványozás és egyházi büntetés
nélkül... Nézhetdsze amoda a palotában: mint esküszik egyik, hogy az előtte
való személynek mosolgó arcája teljes paradicsom; penig talán mikor feledtében
egyet vicsorodik, gyomort kever. A másik oltárra való méltó szentségnek nevezi,
noha talán szebbecske inkább, hogy sem istenfélő, és belül lelke nem oly gazdag
malaszttal, mint kivül hajának rengő fürtjei a napkeleti gyöngyökkel. A
harmadik: angyali szépségnek mondja, és (hogy a vakmerő bolondság tetejére
menjen) istenasszonnyá tészi... Az efféle pogány complimentumok után szabja a
mostani világ képes udvariságát. De amint előbb mondám Neander: ez a practicaés
sürü szokás soha nem teheti igyenessé ezeket a fére horgadott vakmerő
istentelen mondásokat. Mindenegy pár bötübül ugyan kiforr a teljes átok, nincs
is más módja, hogy kimenthessük ezeket a Pluto unokáit a büntül, hanemha azt
mondjuk, hogy nincsenek eszeken. Bár be többet, csak két tucet fakadékot
óltanánk az asszonykának mind a két részrül piros arcájára, hamar leszednénk az
angyali kegyes szint róla, és ha egynéhány himlővel az öregibül meghintenénk
áméttó ábrázatját, talán erdei csudát látnál az istenasszony helyében, és az ő
rózsát nyitó mosolygó ajakihoz inkább háttal fordúlnál.
De
fére a tréfával, és azt is elnyögvén azonban, hogy férges valami
istentelenséggel ez a szokás; azt hozom egyedül elő: hogy az imillyen udvarias
hizelkedés gyalázza és rutalmazza inkább, hogysem dicséri az érdemes
fejérnépet: minthogy vagy kevélnek, vagy gyáva együgyünek tartja: és igy vagy
paraszt, vagy botránkoztató... Tudton tudjuk, hogy ez a patyolatos és búbos
rend nem irtózik a dicsérettül, ámbár (per hyperbolen) kelleténél feljebb
járjon, és tovább mulatnak ama tükrök előtt, amellyek a rútat is szépnek
mutatják. Gyenge eszekre nézve nem tudják megválasztani a hizelkedést az
igyenes érdemes dicsérettül. S minthogy mikor a széprül esik a szó, egyik a
másik eleibe akar ülni; hamar elhitetik magokkal, hogy reájok példáz a képes
dicsiret: azonközben a tréfát a való gyanánt, a jádzó hamis beszédet dicsőséges
magasztalás nevében nyeldegelik. Ellenben ha megsajditják, hogy
megcsalattattak; tengeri búban merülnek, és csaknem felfortyannak mérgekben.
Erre nézve gondolnám, hogy valami keveset engedhetünk gyarlóságoknak, megadván
a kellemes böcsületet és tiszteletet nékik, hogy ne fájjon szivek, és fel ne
borzadjanak. Mindazonáltal Neander el ne vétsed az utat, félre ne térj valami
mocskos barátságra, hogy el ne cseppentse ártatlanságodat: más részrül térdeplő
imádásra se borúlj az efféle faragott képek előtt, hogy helyén maradjon az első
parancsolat.
6.
A nemes urfiak nem szükölködnek az időbül, sok drága óra vagyon előttök, nem
tudják hasznát venni, csak heverve s hivalkodva vesztegetik. Fogadd azért
tanácsomat: tégy valamicskét félre a 24-bül valami böcsületes olvasásra; ki
szép mulatás ez! Gyönyörködteti is az embert, hasznot is hoz. Termékeny ugyan
bennünk az elme, de megkivánja a munkát, ültetést, gyomlálást, mint a
virágoskert. A könyvnek forgatásival előkerülnek a régi idők s akkori történt
dolgok. Olvasással: vesztég ülvén s könyöködre dülvén, megjárhatod széles e
világot, Ásiát, Áffricát, Ámericát, minden útiköltség és veszedelem nélkül... A
testi gyönyörüségek gőzzel járnak, megtompitják az elmét, nem töltik kedvünket,
fárasztják nyers erőnket, és minden egyébrül elfogják szivünket; gyakran baromi
indúlatokra, vélte, vagy soha sem ingerlenek jóra... Ellenben az elmebéli
vigasztalások vidám szikrát hánynak, és nem tudom mi eleveny tüzzel ébresztik
az embert, tisztán tartják magokat, nem hagynak utánnok ásíttó únalmakat,
tágítják a magában megszorúlt értelmet, és minden okosságba béöltöztetik.
Tovább: ízt és kedvet adnak derekas igyekezetekre, egy szóval: kiékesitik
tekélletesképen az embernek nemesebb s legfövebb részét, tudniillik eszünket...
Egy túdós értelmes nemes ember, ha kell, napestig is szépen tudja beszéddel
tartani uri vendégit. Véle vagyon kincse, mellybül mint eleven forrásbúl
folyton-folynak a szép gondolatok, holott mások nem tudnak egyebet emlegetni,
hanem az ebészek és lovászok dolgát, a házi kemencét, terétett asztalokat, és
szerencse ha a bordélyokon nem végzik. Az ő discursusokMelampus agár a téren,
vagy a Besliaholmi gazzal elegyes, sok csintalan tréfákkal cifrázzák, sok
pajkos szitkokkal és erős esküvéssel borsozzák. Bóldog Isten! Hányszor
vesztettem víg jó kedvemet még a tekintetes személlyek között is! Mennyit
terhelték füleimet sovány izetlen beszédekkel az ebekrül, a lovakrúl, olly
zajjal s heveskedéssel, mintha az ország dolgát, a nemesség szabadságit
vitatták vólna. Néha csaknem elhitettem magammal, hogy mindazon peszér és
kocsis inasok szorítottak a kerékben. Untig rángatám ide is, amoda is a
gyeplüt; hogy fére csavaritsam a beszédet; de héjában: mert elvégre csak a
kerekede elő: a kopókölyök a sürüben viselte-e jobban magát a minapi
vadászatnak alkalmatosságával. Mesterségesen amint annak rendi megülni a lovat,
ebekkel a bokorból kiverni az ócsó nyulakat, fürj s fogoly után járni, uri szép
mulatság, ád is néha méltó okot a beszédre; de mindcsak azon lantot pengetni, a
lórúl ebre, ebrül vadra téritteni a beszédet, unalmas és bizonyos jele annak,
hogy az uraimék igen alatt jártatják gondolatokat, s nem emelhetik feljebb a
négylábú állatoknál.
Egynehány
esztendővel ezelőtt gállyába szállottam, és a tengeren túl bizonyos dolgaimban
jó darabig késtem; megtérvén egy régi akarómnak látogatására mentem, ki is jó
nembül szép értékü egy ember, és akkor valamely tartománynak commissariussa
vala. Szinte asztal felett találtam, és pedig illy válogatott ciffrában: innen
oldalán egy vadászkürt és táska függött, túl egy béres szolga állott talpán,
rajta megnyőtt rongyos köntös, fején egy kopott kalap, alul két marok
vendéghaj; ugy hogy hasonlóbb volt valamelly kerti vagy mezei ijegető vázhoz,
mintsem tisztviselő személyhez. Emlékezetiben jóformán megfogyatkozott, mert
olly idegennek tartott lenni, mintha soha sem látott vólna. Én is valóban illy
szörnyű változásán megütköztem, de utóljára ugyancsak egymásra ismérkedtünk, és
akkor nyakamra borúlván, szorosan megölele mondván: Eusebi! Édes régi jó
barátom, csak az isten tudja, melly szivesen látlak! Várám az utóbbi
cerimoniát, legalább hogy értekezzen felőlem, mint szolgált légyen eddig az
egészség? Hol jártam költem? Mit láttam útomban? Miben légyen Námúr dolga?
Megszállotta-e? Szoritja-e az ellenség? Mastricht alá ment-e a francia tábor?
Mit nyere a császár népe Luzzárá2Te deum laudamus napján? Mindezeket feledtében
bocsátá a jó gazdám, minthogy szoros honjánál kivüljebb sohasem lépett teljes
életében, a több részei széles e világnak mind azon terra incognita valának
előtte. Hab pipáját, és erős bornótját kezdi vala dicsérni, azután az
istállóban vezete, hogy megudvaroljam almáskék paripáját, s minthogy útban vala
az apró büzös majorságnak udvara, oda is nolle velle bé kellett szaglanom...
Eh! gondolnám magamban: ha ez a böcsületes ember békét hagyott vólna a
puskának, a könyvekbe tekintett vólna, nem járt vólna annyit az ebek s vadak nyoma
után, eszének is adott vólna keveset, s nem mind jókedvének; alkalmatos személy
vólt vólna belőle a társaságra: de iffjantan kedves gyermeke lévén a háznak,
senki sem meré meghurogatni, többet jára az iskola mellett, hogy sem bé; a
házasság nyügibe akadván, feleséges emberré lett tizenöt esztendős korában,
hogy megbolondúljon vénségére.
Eszemben
sem tűnt Neander, hogy arra kötelezzelek, hogy minden alkalmatosságban
syllogismusokat faragván, egybecsatlott beszéddel viaskodjál, sem tropiceés a
figurák módjára trágyázván az igéket, mint azon virágos táblákat terjegess azok
eleibe, kik reád figyelmeznek; a téntán nyalakozó deákok dolga ez, nem illeti a
megnőtt nemes embereket. Azt sem kivánom, hogy a vacuumsemmiségét, vagyBoyle
uramnak a tekerődzött füstök s cserepek közt talált próbáit vitassad. Vagyon
elég torkos prókátora mind egyik, mind a másik hypothesisnek. Tovább: ama
megfonnyadt régiség is, a materia prima, és a nap körül való nyargalási
Copernicusnak, bizvást és jó üggyel kimaradhatnak a beszédbül.
Hasonlóképpen
nem szükséges a Mogol-, a Kazul-, vagy Szerecsenországban fáradozni, Pap Janit
felkeresni Abyssinában; kevesen vannak az urak közzül, akik elmefutása addig
lövellett. Szomszédság hozzánk a német Imperium, közelebb esnek Francia-,
Spanyol-, Olaszországok, és a claretto vagy malosa bort kivévén is, adnak szóra
valót...
A
beszédet, jó Neander, időhez és személyhez kell szabni, hogy kedves légyen és
erejében maradjon. Mi haszon vagy gyönyörűség benne a dámákkal görögül, és
valamelly falusi licentiátussal zsidó nyelven beszélgetni? Ha nem tudnak hozzá.
Amazok, ha a német szót egynéhány francia igékkel felhabarván s megeresztvén,
eleikbe adod, már megelégednek véle. Ez peniglen a deákkal is eleget vesződik.
Meg ne erőltesd soha a beszédet, mikor könnyen s vigan mehet. Mély dolgokat ne
feszegess, mikor nem érti a fél. Egy szóval: sokat láss, hallj, olvass, tanúlj;
szerezz hivatalodhoz és uri állapotodhoz képest eltelő tudományt. Ha másfelül
megfelel szép értéked bölcsességednek, dupla lészen benned a tekintetre méltó
jóság, mellyel támogatván s bátorítván magadat, böcsületesen megjelenhetsz
akármelly társaságban.
7.
Azok barátságára ne siess, akik náladnál fövebb renden vagynak, se azok közzé
ne keveredjél, akik alábbvalók; amazokkal kárt vallasz értekedben, ezekkel
böcsületedben... Aki tizezer forintot szed bé egy esztendőben, fel nem tehet
azzal, akinek huszezer a jövedelme; előbb-utóbb hátra maradván, csak utánna fog
sántikálni keserves kár- és szégyenvallással... Hogy pedig megint előbbi állapotjára
verhesse magát, kételen lesz véle, hogy a rövid fársángért hosszú bőjttel
adózzon, apróbb falatokat szeljen maga eleibe, alább hagyjon egyben másban jó
darabig, minthogy az erszénynek fottig való apadási nem minden belé-fuvással
teljesednek.
Másfelől
a közönséges emberekkel szoros barátságot kötni, annyiban tartatik, mint
garázdicsonként maga méltóságárúl lelépni, darabokra szaggatni az
armalis-levelet, és a nemes vért öszveszűrni a jobbágyi alávalósággal. A
parasztrüh olly nyavalya, melly könnyen másra ragad a conversátióban, olly
mocsok, amellyet nehezen lehet kivenni. Ki kiszt reá, hogy egyszersmind
kivetközzél szép nemességedbül; holott még a királyi méltóság ellen semmit sem
vétettél? A világnak söpreji a pórok, hasonlók a ragadozó állatokhoz, aliglan
nyújtod ujjadat nékik, már az egész kezed után kapnak, és a barátságos
jóvóltodért gyalázattal fizetnek. Ha (amint méltó is) fenn akarod nálok tartani
a böcsületet számodra, az ő alacsonságokra ne bocsátkozzál. Aki a korpa közé
keveri magát, tudod ki harmincadjára kerül; aki egyre pajtáskodik vélek,
tapasztalni fogja, hogy eleibe ülnek útóljára; mert nincs arra való eszek, hogy
meg tudnák böcsüleni a hozzájok mutatott szelédséget, hanem inkább elbízzák
magokat, és bátrabban gorombák. Más részrül az sem tanácsos, hogy nagy gőggel,
haragos kevélységgel tekingetvén reájok, mind az adót, úgy megkívánjad tülök az
imádó tiszteletet; mert ez az elvetett jószág ellened támadhatna, és akkor
rajtad történnék.
8.
Vagynak a nagyságos személyek közzül, akik hol a gyengéltető kényességtül, hol
pedig a kevélységtül viseltetvén, általlják és szégyenlik magokat a házi
gondokban avatni. Felé sem tekintenek mint légyen a conto, mennyi adós
keresztekre nevekedett légyen a rovás; holott az oeconomia aligha bírja magát,
s csak nem halálán fekszik; mintha semmi különbség nem váltoná az uzsorás
nyerekedést az okos gondviseléstül. Elhitesd magaddal Neander: akármelly gróf
is finom gazda lehet, bátor vásárrúl vásárra ne taligázzon kalmárkodni. Nem
szép dolog szemét béhúnni és aluszékonykodni ottan a cselédes uraságnak, ahol
benn is udvarában, kívül is csalton-csalják. Mikor az adósság, és hét, vagy
hónap számra való fizetés szaporodik, nem különben mint az árvíz; úgy tetszik,
nem ártana hozzálátni. Mikor az asszonyom tékozló, a szolgarend kártékony,
hamis; könnyen elsemmisedik ott az ősi maradék, és véle egyetemben az úri
status. Mindent kezére adni a vice-gazdának s utánna nem vigyázni, nagy vétek;
minthogy az esküdt hűség is némelly próbákon megesik. A gonoszság mikor egyszer
elszánta magát, nem agg a kisbíróval, ha nincs kitül mástúl féljen...
Emlékezzél meg róla, hogy az értékbül kifosztott s forgatott nemesség teljes
gyalázat a mostam világ előtt, és nem állhat lábán, ha ezüstre s aranyra nem
támaszkodhatik. Jól számba vesd a jövedelmet a költséggel, és juttasd eszedben,
hogy földeket birsz, nem körmöci, selmeci bányákat... A lapos guta csapott már
ahoz az erszényhez, melly csak mind négy ezereket ád ki, s nem vészen bé többet
kettőnél. Ha eszed vagyon interesbülélj, ne nyúlj a főpénzhez... Londra
városába, udvari kapsira, zálog nevében ne hordogasd kastélyodat, kőváradat;
még szépen elállhatnak. Kockára, kártyára egyszersmind fel ne tedd öröködet,
mert előbb utóbb megnyomorít, s mindenedbűl kiszorit a szerencse; akkor pedig
ha a camoeleon módjára csupa levegőéggel nem akarod tengetni életedet, úgy
lészen dolgod, mint ama füstös nemzetségnek, mellynek hátán háza, kebelében
kenyere, és elvégre úgy, mint ama bujdosó spanyol vitézeknek (cavalieri
erranti), kik mind addig járták a világot, míg őket valamelly hóhér felkapta,
oszlopos palotájában szépen béfogadta, és az Amán ablakára aggatta
szellőztetni. Hidd el Neander mái nap a szegénység szégyenébe nem tud mit
tenni: kihez képest vigyázz kevesedre, megemlékezzél vénségedrül, és a szerencse
véletlen csapásirúl. A megveszett úri status nem röppenik ujónnan ki, mint a
maga porábúl felelevenedett phoenix-madár; ha egyszer elillant, a reménység is
utánna ballag, s nem hágy egyebet maga után a gyalázatnál, keserves búnál,
kétségben-esésnél.
Tékozló
ne légy, se fölöttébb fösvény; vétek mind a kettő. Gyűlölöm azokat az urakat,
kiket csaknem felüti a nyavalya, legalább derekasan rázza a hideg, mikor
valamicskét kell költeni; akik naprúl napra jobban szorítják markokat,
öszvezsugorodnak mint a tengeri csiga maga hajlékában, hogy senkivel közök ne
légyen; se magokkal, sem másokkal jót nem tésznek, a tenyésző gazdagság, tömött
kincs, és mindenféle bőség mellett szűkölködnek Tantalus módjára. Uram! félek
tűlök, mikor óldalom mellett látom, mert aki a pénzt jobban szereti a
böcsületnél, látván alkalmatosságát, kiljebb szokta nyújtani ujjait, és az
idegen erszény körül egerész. A fösvénység nem jár magán, körülötte forog a
sokféle hamisság, álnokság, praktika, mint a sűrűséges raj; ezeket küldi lesbe,
lesbül nyereségre. Teljes életben sohase szeresd a pénzt csak magáért, se ne
vesztegessed holmi bolondságért. Rabja ne légy, mikor ura lehetsz kincsednek;
bátor egy egész spanyol flotta vólna is. Meg ne szegd kedvedet egy hitván
garasért. A pénzt se épen semmire, se igen nagyra nem kell böcsüleni.
Udvarodat
erszényedhez szabjad, feljebb ne héjazz állapotodnál; avégre ne koplalj, hogy
nagyobb udvart tarthass; ne jártasd hintóban a szolgarendet (mint N. N. uram ő
nagysága), hogy meg ne mocskolják a liberiát; a gyakrabbacskán inditott
mértékletes vendégség jobban támogatja a hitelt (il Credito) felőled, inkább
fentartja az igaz barátságot, neveli a köz örömöt, vigasztalja a gondba merült
elmét; és jóllehet ez a búcsú is költséggel jár, mindazonáltal nem üresiti
fenekig ki a tarsolyt; legalább pénzeddel böcsületet szerezsz magadnak!
9.
Mind csak a könyvek s írások közt aggódni, a zavaros gondokban torkig s meg
torkig merülni nem jó: kifárad mellette az embernek feje, fonnyad nyers ereje,
bomlik egészsége. A természetet nem kell éppenségesen lenyomni; ha kedvére
megpihenhet, s hol mikor nyugtát leli, tovább szolgál. Aki (magát hámba fogván)
kémélletlenül gyorsalkodik, utoljára megbénul, mint a jófutó ló, ha mind egyre
sarkalják. Kihez képest: Interpone tuis etc. aggasd szegre egy darabig a setét
gondokat, magad pedig térj szellőre fris égre, kedvlegelő böcsületes
mulatságra. Megkönnyebbszik utánna tested s lelked, vérszemet vésznek a
megszorúlt s fojtott erek, lecsendesedik előbbi háborújábúl elméd, minden megfrissül
s újul benned. Sereggel árulják s kínálják magokat a sokféle vígságok;
ezernyi-ezer különbséggel kisztik szemét s kedvét embernek; te azokban válassz,
amellyek legjobban tetszenek, és sokban nem telnek; mert a drágán szerzett öröm
néha ürömmé válik. Ne kapj ollyas mulatságon, amelly megkivánja hogy ember
teljesen reá függessze elméjét; mert illy választással csak terhet
változtatnál... Azokat a játékokat meg se izelítsed, ahol a nyereség csak a vak
szerencsétül függ; ha peniglen ugyan csak ott szállana meg kedved, legalább
duplával, tripla annyival meg ne erőltesd: káros próbák ezek, szépen
kifüttyentik a pénzt az erszénybül; egy ülés, egy kockagördülés, egy gonosz
tromf többet árthat, hogysem ezer ekéd szerezhet egy egész esztendőben. Csak
annyit szabad veszteni, amennyi jó kedvvel lehet... Teremtő Isten! Miket nem
tapasztaltam egyszer is másszor is a kártyázó s kockázó iffjakban?
Felháborodtak mint a bús tenger, se így se úgy nem találták nyugtokat, mintha
mind azon tü s tüske hegyeken ültek vólna, hevültek, reszkettek, izzadtak,
rágták ajakokat mérgekben, véres szemeket hánytak egymásra; a sok panaszt,
esküvést, szitkot, átkot, úgy keverték mint a játékot, tudnillik oda lévén már
a pénz, utána rándula a békeséges türés, és minden böcsületes erkölcs. Megesett
volna szivem rajtok, de mint hogy magok vóltak magoknak proszlói és hóhéri,
csak az juta eszemben: ám a káros bánkódjék.
Előtalálám
minap N. N. uramat, megállétám s megszóllétám: Hová (mondék) olly igen sietve?
Azt felelé: bizonyos expeditióra; gondolám hogy tábort emleget, kihez képest
illy szókra fakadék: Jó barátom! Mire véljem beszédedet? Most vagyunk szinte a
derék télben, nincs még annak ideje, hogy sátorokat terjegessünk, s mezőre
menjünk álmatlan vigyázásra, osztán mind a kettőnket elérte már a sok péntek,
nem portázni való emberek vagyunk. E szókra valamicskét mosolyodván, azt sugá
fülembe: Barátom! Más dolog vagyon előttem: az udvarba kell mennem egynéhány
száz aranyokat hintegetni, úri parolámat adtam bizonyos játékra; nem lehet
megszegnem; hanem azért jer velem, s légy társom. Erre mentést mentünk az
udvarban, holott már készen várta a küzködő fél. Alig fordulék egyet, immár is
derekasan cserdüle a kocka kezekben. Eleinten az öreg urat mind jobb kezén
vezeté a szerencse, mintha különös és szoros cimborában lett vólna véle,
szemében néztem: vigasság, reménység, bizakodás egyelesleg látszattak arcáján,
lebocsátá bögyét, felgombolá ajakát, fére tevé süvegét, csípőjére kezét, a nagy
öröm csaknem elfogta lélekzetit, mert legjobb renden lévén játéka derekasan
nyere. Ellentétben a jádzó urfi elkedvetlenüle, mozog s morog vala, féltem
netalántán valami háború kövesse; amint meg is történt; egyszersmind
felpattana, fére rugá a széket, oda hajtá mérgében a káros kockát, utána
egynéhány pajkos szitkokat, s nemkülönben dúla fúla, mint valamelly Hercules
unokája, aki a vadonerdőn nevelkedett, és az oroszlánkölykök között szokott
dühösködni.
Azonközben
a társamat illeti vala megint a játék, ki is módjával hozzá készülvén, aranyos
vitorlákkal kikele a révbül új szerencsét próbálni; de gonosz szele érkezvén
egy darabig kerengőben, azután mind hátra hordozá: akkor az urfi megvidúla, és
az öreg lesütvén fejét bömböle valamit magában, egyik átkozni kezdé a vakot, a
másik áldást monda a hatra, és többre hizlalja vala reménységét... Azután jára
kelé még egy darabig köztök a hatlapú veszett jószág, amiglen elvégre szegény
barátom, úri parolája szerint, ott hagyá szép pénzét; s tisztességgel
böcsülettel mindenét elveszte. Visszajövet tapasztalván hogy igen megváltozott
színében s jó kedvében, hogy többet ne búsítsam, azt találám néki mondani: Uram
ezt hivád-e előbb játéknak? Ha úgy; mondhatdsza tovább: mint alkuszik meg az
aggodalom, a félelem, a keserves kár, a kétségben-esés a mulatsággal? Szinte
úgy barátom, mint a tűz a vízzel, a föld az éggel, s a pokol a
mennyországgal... Ha te másként vetettél számot eszeddel, nem bánom; én azt
tartom: hogy akit egyszer-kétszer megnyújtanak csigán, vagy tüzes fogókkal
cipdesnek, kevesebb jajjal és kárral viseli keservét annál, aki napestig
imigyen kínlódik.
Ebből
észre vehetd jó Neander, mit tartson ember az efféle mulatságokrúl. Futton-fuss
azért tőlük, s még messzünnen is kerüljed: keserűség ez a gyönyörűség, igen
megszomoritja az embert, s minekutána szerencse nyomorékjává tette, kóldús
rongyokat aggatván nyakára az ispitálba küldi.
A
vadászat böcsületesebb időmulatás, nemesebb, kedvesebb, azon régiséggel jár a
mi természetünkkel. A világ kezdetitül fogva hatezer esztendők forgási s
változási után is, mindenkor érdemesen fennmaradott reputátiója, és teljes
gyakorlásban forgott sokaknál; mindazonáltal mértékkel kell élni véle, mint az
orvossággal, nem zabálva. Mind csak az erdőt lakni, minden berket kihajhászni,
a füzesbül a fenyősbe, a sürübül a szálosba, a kicsatlott tacskókkal veritték
szakadva fáradozni: munka nem mulatság. Dicsérem azért és jovallom a vadászást,
de amellett azt is sokallom ami sok.
NEANDER.
A táncrúl, a musikárúl mit mondasz? Nékem úgy tetszik, hogy a tisztesség- s
böcsületszerető urfiakhoz igen hozzá illenek.
EUSEBIUS.
A világ deliái megkívánják mind a kettőt; úgymint az uriásan nevelt erkölcsnek
tulajdon ciffráját. Kétség kívül a tanúlt test szebben jár s lép, igyenesen
hordozza fejét, egyaránt vállait, rendbe szedi minden tagjait, böcsületesen tud
ember eleibe menni, tőle emberséges illendőséggel búcsúzni. Gyönyörűség látni:
mikor egy szépen termett úrfi, vagy magán vagy párasan, helyesen szedi s rakja
teljes inait, kellő tetsző móddal viseli jól övedzett karcsú derekát, kezeit,
egész testét ezer mesterséggel forgatja, és nem csak maga honja, hanem külső
országoknak táncait is módjával ropja. A musikának peniglen ki nem barátja? A
kikeleti szárnyos nép fenn a fáknak tetején, az együgyű pásztorság alól az
árnyékos erdőknek völgyeiben, az urak drága palotákban mennyit nem ülnek
mellette? Mikor a borúlt idők otthonos lakásra szorítanak, és nehezen mennek
unalmas óráid, elővenni a lantot, a hárfát, a virgyinát, egyecskét vonni a
hegedün, gyengén eresztett énekszóval közbeközbe hangoskodni: édes mulatság... Mindazonáltal
legközelebb beszélvén a dologhoz, hivság és mulandóság mind a kettő: más egyéb
hasznot nem nyújt, hanem hogy a módihoz szabhassad hajlagó testedet, és
néhanéha kedvét találhassad az asszonyi finnyaságnak. Nagyobbra böcsülöm én
azokat az úrfikat, akik fejekkel dicsekednek inkább, hogysem táncoló lábokkal,
vagy hangos torkokkal.
10.
Mikor az ártatlanság elhagyá a világot, akkor kezdénk legelőször fügelevél után
nyúlni, köntösökön kapni, hogy mezitelenségünket födögessük! Amihez azért a
szemérem nagy kételenségből folyamodott, tudniillik a ruhaeszközhez, abban úgy
tetszik nem kellene kevélykednünk, mert dupla szégyen, a szégyenvallásnak
béllyegével dicsekedni... Nem mondom, hogy szürben bocskorban járjon a vitézlő
rend, kétség kivül illy köntösben rosz látszatja vólna. Többre igyekezhetel
azért Neander, selyemre, bársonyra, szőtt, vont aranyra, és gyenge varrásokra
is felszabadítlak; csak csendesen légyen. A szabó ne csak testednek, hanem
erszényednek és érdemes tisztednek is vegye mértékét, hogy helyén maradjon
mindenünnen az illendőség. Akkor vagy igazán való módiban, mikor a ruha nem
csak tagjaidhoz, hanem characteredhez is hozzá illik. Láttam, láttam olly
világ-oktalanitotta urfiakat, akik a raritásés ujság után lazzadván, magok sem
tudták mire bolondúljanak végtére: felforgatták a városnak bóltjait, napestig
válogattak a sok színben, sohúl sem tudott megszállani kényes kedvek. Ezen
általkelvén nagy nehezen, azután az egész szabó-céhre mentek az illyen s
amollyan formákrúl tanácskozni. Talán könnyebben készül néha egy tengeri
gállya, hogysem valamelly nyalka urfinak rojtos és perémes gránát skárlát
dolmánykája. Jóllehet ugyan, hogy azt tartjuk szép madárnak, mellynek szép a
tollazatja; mindazonáltal a böcsületes nemes embernek ékessége nem a ciffra
ruha, hanem a jeles vidámság, okosság, erkölcsös reátartás, a belső
alázatossággal megalkuvó külső méltóság és a magát ajánló kegyesség. Ezek a
jóságok peniglen nem a mente ujjában, sem a skófiommal varrott deliekben, hanem
benn a szüvében laknak az emberséges uri embernek, és onnan tetszenek ki mikor
kivántatik.
Tennenmagad
sem tagadhatod, hogy nem vetközünk ki estve a nemességbül, és nem öltözünk
megint reggel belé; mi nyomos okokbúl veszik tehát minden eszünk-kedvünk a ruha
pompára és türhetetlen pipeskedésre? Hogy a pénz emberség, a ruha tisztesség,
ám másszori mondásombúl hallád; nem kisztlek reá, hogy stoice, ama rusnya
philosophusok módjára, se belül a tisztát, se kívül a színest ne változtassad;
rongyban s foltos toldalékokban arcátlankodjál; mert egy az, hogy méltán
megítélne a színnép iránta; más az, hogy egy vétekért a másikával áldoznál, a
hívságot a szennyeskedéssel torlanád; a közép úton járj; vedd hasznát a
bóltoknak, tarts szabót; csak hogy a mi ángliai posztónkkal, és valami selyem
matringgal ne keressed támogatni a böcsületet, érdemet s méltóságot; mert hogy
épen kimondjam: a selyem és abbul szőtt vagy vert posztó nem egyébb, hanem
némely férgecskékbűl takaroszott hulladék és sok festékkel forralt ganéj. Ez az
a drága szépség, amellyben mi magunkat tetétül fogva talpig boritjuk! Neander
ruházd magadat okosan, csinosan, annak módja s rendi szerint emberül; és többet
nyersz a böcsületben azoknál, akik gyöngyös és köves öltözettel, cégéres
büszkeséggel mintegy eröltetik a népet a térdhajtásra. Nem a külső csúff pompa
gerjeszti a szüvökben s neveli számunkra az érdem böcsületet, hanem a bennünk
lakozó szép készség és virtus. Ama régi Fabritiustő megnyőtt zubonkájában, és
Curiust a szenellő mellett jobban megtisztelte Róma városa, s inkább tartott
tülök, hogysem Caligulátúl, vagy Heliogábalustúl; noha ezeknek szörnyű
méltósággal vala állapotjok.
11.
Minden cselekedeted ollyas minéműséggel légyen, hogy uri személyeddel, s
állapotoddal épen öszveférjen. Érte ne heveskedjél; akármelly szemfényvesztő tündérséggel
forgassa magát előtted a böcsület: vajki hasznos lecke ez a mostani
világ-oktalanitotta erkölcsre nézve. Némellyek mód nélkül horgásznak a
böcsületben, elhitetvén magokkal, hogy haszonnal jár; mások, mert édesnek
vélik. Ha ugy vagyon: miért nem kóborolják inkább az erdőket a haramiákkal
minthogy ezek is nyerekednek; vagy miért nem indulnak fertőzni minden
gonoszságban a feslettekkel; minthogy ezeknek is cseppenik valami gyönyörűség
legalább a lustábúl.[3]
Szörnyűség
csak gondolni is kit mire nem kíszt a böcsület, mikor egyszer elragadta. A
kardnak élére bízzák némellyek, és halálos verekedéssel támogatják, mintha a
böcsület s embertelenség, a nemes urfi és mészáros közt nem s nem vólna
különbség. Ezek: jóllehet Europában születtek, de Amerikábúl származtak, ama
kegyetlen cannibalok nemzetségébül, akik emberi hussal élnek, és önnön rokonit
hordják a gyomrokba: vagyis az anthropophagusoktúl, akik hasonlóképen vérben
zabálnak, s jó ízüen emésztik magok magokat. Mikor a verekedők s vagdalkozókrúl
esik szó; igyenesen az effélékre példázunk. Tudhatdsza Neander, hogy az
imillyenek, minden nemzetségnek törvényei szerént a gyilkosokkal azonegy
büntetés alá vettetnek, és amint egy részrül mérgesen megharcolnak a
böcsületért, úgy más úton, Isten s világ előtt, gyalázatot vallanak.
Mintha
hallanám, hogy azt mondja egy valamelly felhevült urfiacska: hát a keserves
bosszúságot csak torlatlan el kellene felejteni? Nincs különben jó urfi; ha más
törvényes módod nincsen, jobb elnyögnöd, hogysem a verekedésben veszned, vagy a
hóhér madzagán fulladoznod; a böcsületnek sebei idővel szépen bégyógyúlhatnak;
ellenben akinek egyszer lába alá hullott feje, vagy a magoson kibúcsúzott
lelke, talpára nem állhat... Mégis ugymond hazudtolással keveri böcsületemet,
és világcsúffá tészen, hogy türhessem? Miért nem atyámfia, ha megérdemled? Lám
a bün s büntetés azon egy mértékkel vagyon, méltó is, hogy aki vétett, adózzon
érette.
De
adjuk kezére a pántolódó urfinak, hogy ártatlanúl fogják reá, s büntelen
rágalmazzák arrúl, amiben nem vétett; engem ami illet: vagy kerülném előbb a
galyibát, vagy lett kora útán megbocsátanék haragosomnak. Valóban kevésre
böcsüli az az ember a csendes békességet, s egyetemben drága életét, aki minden
aprólékos sérelemért egyikét is s másikát is, oly szörnyű veszedelemben keveri.
Valljon uraim mi dolog ez, hogy más porunkét sietve visszük az itélőszék eleibe
ezt pediglen nem? Holott a törvény nem csak directe az igazság, hanem a
böcsület dolgában is biránk. Nyilván ott a bekkenyője, hogy baggatella, s nem
méltó terhes ügy, és azért szégyellünk előlépni véle. Ha ugy vagyon, miért nem
tartjuk szégyennek a semmiért a mezőre menni, vért ontani s egymást
felkoncolni?
Azt
felelik, hogy ez ugyan tagadhatatlan magában, mindazonáltal a szokás már széppé
s dicséretessé tette a bosszúállást; kihez képest akiben nemes lélek mozog,
inkább leteszi életét, hogysem felvegye a gyalázatot.
Lassan
lassan apiummal nevelt Hercules unokája! Egy az: hogy csak az országos
fejedelem eredeti Isten után a böcsületnek, ő osztogatja a nép közé kinek-kinek
érdeméhez képest, csak őnéki szabad a királyi méltóság ellen vétkes emberek
vérével s életével áldozni; más az: honnan érkezett, s ki hozta közinkbe amazt
a szokást? Nemdenem a rosszaknak sepreje, akiket a kétségbeesés tüznek, viznek
viszen, kivül belől gyötör, akikben az isteni szolgálat teljességgel elhült,
lelkiisméret vagy nincsen, vagy ezer sérelmekkel sebes, akik sokféleképpen
gyalázzák s mocskolják ezt a nemesb teremtményt, a mi természetünket. Méltó azt
is tekintetbe venni, hogy aki ezt a gyilkos mészárlást képes nemes dolognak
tartja, annak már az atheisták tévelygése férge rágja bélét. Nem is lehet
különben; akinek egyszer a dühösség eszét vette, s mint az erős szájú ló maga
kénnyén hordozza, szükségképen azokra a latorságokra vetemedik, amellyek a
haragnak tüzes gerjedelmeit valamenténnyire enyhitik, úgymint a bosszúállás.
Hogy pediglen ezt többen követik, amiatt nem jámborság, sem deli erkölcs; lám a
furcsa ravaszság dicséri s üzi a családságot, a tolvajok a ragadományt, a
feslettek a tisztátalanságot: ki méri azért vagy a csalakozást, vagy lopást,
vagy a lustos életet javallani, jóllehet cégéres szokással fennforogjanak. A
többire nézve: nem lehet már az ég alatt sültebb bolondság, hogysem egy pár
ólom golyóbisra, s egy kardvégre bizni életét, s egyetemben üdvösségét. Az
olasz szokás teli ugyan ördöngösséggel, de nem olly esztelen; mert ez a nemzet
nem maga vérével mosdik ki a bosszúságbúl, hanem ellenségének vesztével
torolja; és azért nem szemközt, hanem hát megött kerüli meg haragossát, s hol
mikor ingyen sem vélné, akkor veri által szivét. Mi ellenben magunk áskálunk
veszedelemet alájunk, önnönvérünk ontásával álljuk a bosszút, és dicséretes
dolognak tartjuk lenni, mikor lelkünk kiokádása közt, haldokló szemekkel látjuk,
mint tomboljon rajtunk nyertes ellenségünk. Vajki veszedelmes a verekedésben
meghalni és jóllehet himezzék az urak a nemességnek s vitézségnek festékivel;
de én csak elhitetem magammal, hogy ezeknek a böcsületért viaskodó mártyroknak
a más világon kénköves koszorú s örökkévaló szégyen lészen fizetések.
A
halál, édes Neanderem, azon renden tartja a főembert a paraszttal! A nemesség,
titulus, rakott kincs, utólsó szempillantásoddal elválnak tőled. Legkisebb
szolgádot szépen fogadják más világon, ha jól kereste; magadat amoda vetnek, ha
bünös lészesz. Nem aki mint született, hanem aki mint élt, s mint hólt: ugy
veszi hasznát. Egy szegény áras-mives ember, aki kedvében az Istennek
elhalálozott, menny felé mégyen, a dúsok s nemesek, ha az ördöghez részelkedtek
éltekben, a pokol fenekére vettetnek.
12.
Mái nap az urfiakat igen gyengén s kényesen nevelik; sohasem látott, se nem
hallott módi rámákra vonják, és nem tudom, mi képes udvari deliségre csigázzák;
de minthogy sok ami sok, utóljára csak a ridiculumés csúfság kerekedik elő.
Ezekrül a régi jámborféle főrendtül messze fajzott urfiacskákrúl azt tartjuk,
hogy széllel béllett a fejek, és megveszett légyen agyvelőjök: telhetetlenek a
sok izetlen tréfában, únalmasok a sok cerimonia miatt, fele comicum, fele tragicum
minden dolgok. Ha édes anyjok látta s lakta vólna valamikor Indiát, merném
mondani, hogy a majmokkal sógorságban esett; olly közel ütöttek ama
csemetékhez, csaknem praedominante bestia.
Nóta
s kóta betükre beszélgetnek, mint akik a piacon pénzért cinkoskodnak, úgy jár
lábok mint a zsebórának gyenge kerekei, apró-lépve s percenve. Mihelyt reggel
kibujnak a puha pelyhek közzül, a tükör elejbe futnak, és asszonyi
pipeskedéssel vesztegetik a drága időt: körülettek a szabórend, a kalmárság,
szakálverő, hajfodorító inasok, kik is hát megett jó formán nevetik az
eszeficamodott urfiacskát, ő pedig maga magát nem győzi eleget nézni és
csudálni, mint ama hires Narcissus... Hagyj békét ezeknek; tartsák magoknak a
szépséges szokást; ha látod, hogy ki nem feselhetsz ebből a compagniábúl,
legalább ne kövessed. Lesz gondod vélek; azon fognak iparkodni, hogy te is
nyomdokokban lépjél: mert ő kegyelmek (mint a rühesek) örömest másra fenik a
nyavalyát, sőt tapasztalván, hogy nincs kedved hozzá, megkémlik s cirkálják legkisebb
lépésedet s beszédedet, avégre hogy csúfképen prosa, metroque kigúnyolhassák.
De ne törődjél vele, mert annyi hitelt találnak, mint Cassandra, Priamus király
leánya, aki mennél többet jövendőlé Trojaveszedelmét, annál jobban nevették. Az
ugy igét szájokbúl már közönségesen nemre értjük, minthogy hazugok; az ő
gyalázó beszédeket, minthogy rosszak magok, dicséret-névben vesszük. Messzebb
nyujthatnám még ezt a materiát, de talán eddig is megúntad.
NEANDER.
Még nem isméred az én természetemet; mi nem olly hamar únom, s eléglem én meg a
szép beszédet; nem is tudom miben tölthessem jobban időmet, hogysem abban az
oktatásban, melly arra tanit: mint köllessék jól töltenem.
1)
Jele a nemes fattyúgyermekeknek Angliában, hogy a többitül megismértessenek.
2)
Luzzárá: egy kis helység Olaszországban, Mantuátúl nem felette messze
(Forrás:
Faludi Ferenc: Téli éjszakák)
Nincs
író a huszadik század francia irodalmában, aki színesebb, mozgalmasabb és
változatosabb múltra tekinthetne vissza, mint a hetvenkét éves Jean Cocteau,
pályája alkonyán. Az egykori irodalmi csodagyerek, Apollinaire fegyvertársa,
Proust és Picasso barátja, minden utat megjárt, amely francia írónak a század
első évtizedeiben megadatott: részt vett, Apollinaire és Max Jacob oldalán, a
szürrealisták első harcaiban, megélte, mint a Nouvelle Revue Francaise írói
közösségének tagja, Proust, majd Gide mellett, a francia próza megújulását a
húszas és harmincas években, látott feltűnni és letűnni irodalmi, festészeti és
zenei mozgalmakat, dadaizmust, szürrealizmust, kubizmust, expresszionizmust,
harcolt Picassóval az új festészetért, Sztravinszkijjal és Gyagilevvel az új
balettért, szemtanúja és cselekvő részese volt a „tizedik múzsa", a
filmművészet megszületésének és első virágzásának; s ma mit prince des poétes,
vagyis mint a költők fejedelme, a világhír és dicsőség csúcsán, s a goethei
életkör küszöbén, mintegy húsz verseskönyvvel, öt regénnyel, számtalan
esszével, színművel, filmmel és balettel maga mögött, s hetvenkét esztendő nem
csekély terhével a vállán, változatlanul a hajdani Jean Cocteu, aki művek és
műfajok roppant labirintusában keresi, tele alkotókedvvel és becsvággyal,
önmaga legtisztább és legteljesebb kifejezését.
