A tündérországról bőséggel olvastam,
Olasz krónikából kit megfordítottam
És az olvasóknak mulatságul adtam,
Magyar versek szerint énekbe foglaltam. –
Leszen most beszédem ifjú Árgirusról,
Akléton királynak kisebbik fiáról,
Ő szeretőjéről, tündér szűzleányról,
Fáradsága után ő vígasságáról.
Bizonnyal országát én meg nem mondhatom
Akléton királynak, hol légyen, nem tudom,
A tündérországban volt kővára, tudom,
Mint a krónikákból értem és olvasom.
Ékes tartománnyal a király bír vala,
Szép fénylő kővára országában vala,
Asszony-felesége szép Medéna vala,
Három vitéz fia a királynak vala.
Régi rakott kerte a királynak vala,
Mely szép termő fákkal ékesítve vala,
Drága szép folyóviz kertében foly vala,
Mellyel szép kőkerte ékesítve vala.
Történe azonban: kertében hogy járna,
Egy szép virágos fát ott a kertben láta,
Melyet ő azelőtt még nem látott volna, –
Honnan hozták oda? ő azt kérdi vala.
Virága mint ezüst, olyan színű vala,
A közepe pedig szép gyöngyszemmel rakva,
Melynek a termését alig várja vala,
Háromszor egy napon megvirágzik vala.
Sietséggel király a kertészt hívatá,
Kérdi: az almafát ki plántálta volna?
Mondá, hogy: ő többé azt nem látta volna,
Sőt annak szépségét még ő is csudálná.
Gyönyörűségesen nappal az almafa
Ezüst virágával úgy tündöklik vala,
Éjszaka nagy szépen érik meg almája,
De reggelre fáján egy sem marad vala.
Ezen az Akléton igen búsul vala,
Másodszor is a fa megvirágzik vala,
Gyöngyös virágjában sokat behordata,
Éjszaka őrzőket a kertbe bocsáta.
Reggelt alig várja, a király felkele,
Palota ablakán a kert felé néze:
A szép gyümölcsfának hát nincsen termése!
Őmaga a kertbe őrzőkhöz beméne.
Gyorsasággal siet a király hozzájok,
De hát a fa alatt mind elaludtanak;
A király felkelté, kérdé: mit láttanak?
Azok a királynak imígyen szólának:
„Ért arany almákat fán szépeket láttunk,
Egy kis szellőt fújni éjszakán hallottunk,
Mely miatt mindnyájan el kellett aludnunk,
Mintegy fél megholtak földre nyomattattunk.”
Igen hamar király házába beméne,
Nagy bánatnak magát mindjárást ereszté,
Egy jövendőmondót hamar kerestete,
Kinek a bús király eképpen beszéle:
„Mondd meg nekem – úgymond –, ezt a fát ki hozta,
Akaratom ellen kertemben plántálta?
Az ő szép termését kertemből elhordja,
Mely miatt, ím látod, jutottam nagy búra.
Ha nekem megmondod, várjad nagy jutalmát,
Örömre fordítod az én bánatimat,
Vészesz ottan tőlem sok ajándékokat,
Tészek én teveled ottan minden jókat.”
A jövendőmondó Filarinus vala,
Ki ördöngősséggel oly igen bír vala;
Harmad napot kére gondolkodására,
Akkor szórul-szóra neki megmondaná.
Király megengedé, előle elméne,
Harmad nap eltelvén, a királyhoz jöve,
Királyt fiaival együtt házban lelé,
Filarinus így szól király beszédire:
Mondta: „A termőfát aki ide hozta,
Ugyanazon ember termését elhordja;
A tennen gyermeked neked megmondhatja,
Ki fának termését megoltalmazhatja.
Ennek ő kedvéért hozták e fát ide,
Az ő szép személyét kívánta látnia:
De az felségednek fordul bánatára,
És te gyermekednek nagy bújdosására.”
Filarinus ennél ott többet nem szóla,
Szép ajándékokat király neki ada,
Fa megvirágoznék, immár alig várja;
Üdő reá telvén, fénlik szép virága.
Szép vetett nyoszolyát vetete fa alá,
Ő nagyobbik fiát őrizni bocsátá;
A szép nyoszolyában hanyatt fekszik vala,
A szép termő fára szemmel nézett vala.
Látá, hogy az alma nagy-szépen megérék.
Álomhozó szellő azontúl érkezék,
Nagy nehéz álomtúl szegény elnyomaték,
Királytól aluva reggel találtaték.
Középső fiát is elküldé próbára,
Jövendőmondónak parancsolatjára:
Hasonlatosképpen az szintén úgy jára, –
Király megharagvék jövendőmondóra.
Szegény Filarinust piacra viteté,
Nagy hirtelenséggel fejét elütteté,
Nem fog semmit az ő könyörgő beszéde,
Nagy bánattal király házába beméne.
Király felesége, a Medéna asszony,
Kisebbik fiával beméne az ajtón;
Királyt vígasztalja szép Medena asszony,
Kisebbik fiával, a szép Árgirussal.
Tekintetes ifjú az Árgirus vala,
Nagy ékes beszédű, szép termetű vala,
Szép ékes erkölccsel felruházva vala,
Miért az országban neki híre vala.
Nagy kegyes beszéddel atyját vígasztalja:
„Én szerelmes atyám – a királynak monda –,
Egy szót szólnék, hogyha felséged nem bánná,
És ha ráhajlana én kívánságomra.
Ím látod, bátyáim meg nem őrizheték,
Sem az őrizők is eszekbe nem vették,
Almalopót neked meg nem jelentheték,
Felséged bánatját nem engesztelheték.
A jövendőmondót megöletéd, látom,
Mely cselekedeted bizony igen bánom,
Mert mit jövendölt volt, igaz leszen, tudom,
Nekem jelentette éjszakai álmom.
Én szerelmes atyám, hadd menjek el én is,
Ha megőrizhetem, próbáljam meg én is,
Az álomhozó szél ha reám támad is,
Miként a több őrzők, ha elaluszom is.”
A keserves király monda Árgirusnak
„Szerelmes szép fiam, az én bánatomnak
Ne örülj oly igen, én búsúlásomnak
Ne légy oka, fiam, minden bánatimnak.
Mert ha igaz leszen Filarinus szava,
Bánatomra nekem ez dolog fordulna,
Neked, édes fiam, nagy bujdosásodra:
Bár inkább az alma egyig vesszen oda.
Mi vagyon énnékem, fiam, arany almám,
Az almafát inkább jobb hogy levágassam,
Tűzre mind tövestől, virágostól hányjam,
Hogynemmint ennél is inkább háborodjam.”
„Megbocsáss, jó atyám – az ifjú így szóla –,
Akaratod ellen elmegyek – azt mondá,
Igaz leszen talám Filarinus szava,
Noha te felséged őtet levágatta.”
Akaratja ellen atyjának elméne.
A kertbe hogy juta, a fa alá méne,
Aranyos fegyverét letevé melléje,
Gyenge vetett ágyra testét leereszté.
Szép egyenes teste az ifjúnak vala,
Idejének szintén virágjában vala,
Úrfi módra termett, vitézi járása,
Minden dolgaiban tökéletes vala.
Nem fölötte karcsú, közép ember vala,
Kiterjedt szép fejér, sima ő homloka,
Két fekete szeme, szép piros orcája,
Tekintetre méltó, kívánatos vala.
Feküvén ágyában úgy könyörög vala,
Két szép szemeivel a fára néz vala,
Lassanként elhulla a fának virága,
Az alma nőttön nő, szemeivel látja.
Az almák megértek, már fénlenek vala,
Csak egyedül ifjú kertben fekszik vala,
Az önnön testében úgyan retteg vala,
Álomhozó széltől mert igen fél vala.
Mint egy lassú szellő, olyan zúgást halla,
Szép hat fehér hattyú a fára leszálla,
Hetedik fejéhez nyoszolyára szálla,
Melyen a királyfi igen rémül vala.
Nagy lassan a kezét akkoron kinyújtá,
Fél lábát hattyúnak kezében szorítá,
Hattyú megrázkódék, hata elszalada,
Hetedik kezében ott maradott fogva.
Hallhatatlan dolog ím attól lött vala,
Mert emberi szóval a hattyú szól vala;
„Ne siess, királyfi, az én halálomra,
Mert nem jöttem, higgyed, tenéked károdra.”
Másodszor a madár őmagát megrázá,
Leányábrázatba magát változtatá,
Melyen a királyfi álmélkodik vala.
A leány ily szóval őtet bátorítá:
„Ne félj, szép szerelmem, királynak szép fia,
Medéna asszonynak szerelmes magzatja!
Te vagy én szivemnek édes vídámsága,
Lelkem nyugodalma, életem istápja.
Nem plántáltam e fát atyádnak kedvéért,
Mit haragszik tehát ennek terméséért?
Szabad az embernek elvenni sajátját,
Két kezével plántált fának szép almáját.
Csak neked plántáltam, szerelmem, e szép fát.
Csak tenéked szabad leszedni almáját,
Ím szemeddel látod tündérek királyát,
Ha szereted, mostan neked adta magát.”
Hallhatatlan mely szép ez a leány vala,
Nyelvével az ember azt meg nem mondhatja,
Emberi kéz soha azt meg nem írhatja,
Az ő szép termetit, mely drága szép vala.
Junó, Pallas, Vénus, Didó és Minerva,
Ezzel nem ér vala nimfáknak soksága,
Sem a szép Szibillák, sem éneklő Músák:
Ékes tekinteti, mert mind felülmulja.
Aranyszínű haja földig terjedt vala,
Éjszaki időn is úgyan fénylik vala,
Nyoszolya nagy részét árnyékával tartja,
Fénylik gyenge testén testszínű ruhája.
Termete szép karcsú, magas állapotja,
Fejér az ő teste, mint hattyúnak tolla,
Istenasszony módra termett ábrázatja,
Gyenge, ékes, lassú zengedező szava.
Ifjú felgerjedvén, karját felemelé,
Hozzája szorítván, leányt megölelé,
Kitől őmagát is, leány, nem kímélé,
Mert ő is az ifjat igen megkedvelé.
Gyönyörű csókokat ajakok nem únnak,
Ölelgetésekkel karjok nem fáradnak,
Nagy gyönyörűségben mind a ketten vannak, –
Így szóla királyfi ím a szép leánynak:
„Kegyes tekintetű, én édes szerelmem,
Víg kedvű, szép, vidám, szívem, édes lelkem,
Ennyi munkát tőled én hogy érdemlettem?
Mit kívánsz éntőlem, én édes szerelmem?
Nálad nélkül, higgyed, nem leszen életem,
El ne hagyjon engem kegyes voltod, kérem,
A halálra érted hogy ne vessem fejem,
Ha személyem tetszik, légy én feleségem!”
„Szívemnek virága! – a leány is így szól –
Szép, ékes rózsaszál, kit ajakam csókol,
Szép fejér gyenge test, kit kezem tapogat,
Gyönyörű szép beszéd, kit két fülem hallgat.
Mit tusakodjam már a szerelem ellen,
Ha csak hozzád vagyon, szívem, minden kedvem.
Nálad nélkül nincsen énnékem örömem,
Tied vagyok, szívem, ihol a jobb kezem!”
Mint mágneskő vasat hozzája szorítja,
Így gyenge testeket ők egybeszoríták,
Az ő szerelmeket egymáshoz mutaták,
Sok szívem-lelkemet egymásnak mondának.
Végre szép Árgirus a leánynak szóla,
Vénus játékára hajlani kívánna,
Gyenge szép ruháját kezébe szorítá,
A leány az ellen ilyen szókat szóla:
„Én édes szerelmem, fogadjad meg szómat,
Abban még nem közlöm veled én magamat,
Mert ha azt meglátják, mondnak ránk szitkokat,
Hagyj békét, szerelmem, ereszd el ruhámat.
Lám teveled közlök minden játékokat,
Ölelgetéseket, gyönyörű csókokat,
Kedved szerént való apolgatásokat,
Ezzel elégedjünk, tűrtessük magunkat.”
Szép Árgirus neki ekképpen felele:
„Hozzá nagy szerelmét ő addig nem hinné,
Mert abból tetszik meg szerelem gyümölcse,
Minem leszen, szívem, ez kisebbségünkre.
Vajjon ha virradtig mi itt elaluszunk,
Atyám szolgáitól ha itt találtatunk,
Elhiszik-e, hogy mi anélkül mulattunk,
Főképpen, hogy ilyen szerelmesek vagyunk?
Emberi látástul mi semmit ne féljünk,
Mert nagy magas kőkert vagyon mikörnyülönk,
Erős kapu, akin reggel kell kimenjünk,
Mi bátorságosok, afelől lehetünk.”
Leány meg felele: „Édes szép virágom,
Serkengető híves, nedves szép harmatom,
Én tetőled magam dehogy tagadhatom,
Vérem kiontását tőled én nem szánom.
Tied vagyok, ámbár szabad légy énvelem,
Többet már nem szólok akaratod ellen,
Mert énnekem sincsen kivánságom ellen,
Nekem is nám kedves a gonosz szerelem.”
Vénusnak szerelmes szép játéka után,
Magokat mindketten az álomnak adván,
Nem sok üdő mulva megvirrada ottan,
A király felkele, kijöve az ajtón.
Palota ablakán kert felé tekinte:
Tehát a szép fának fénylik szép termése,
Szívében, lelkében, úgyan megörűle,
Alig várja, hogy hírt fiáról érthetne.
Egy vénasszony ottan eleiben méne,
A király asszonynak ekképpen felele:
„Vajha ki nekem hírt fiamról mondana,
Szép ajándék lenne tőlem neki adva.”
Vénasszony futamék, kulcs neki adaték,
Kertbe hogy belépék, a leányt meglátá,
Nagy álmélkodással szépségét csudálja,
Aranyszínű haja nyoszolyát befogta.
Költeni nem meri, mert igen fél vala,
Istenasszony volna, mert azt véli vala,
Lassú leheléssel ott alusznak vala,
Kezeket egymásra általvették vala.
Kését ott kirántá, hajában elmetsze,
Király eleiben azt hamar bevivé,
Nagy álmélkodással királynak beszélé,
Aranyszál hajakat ada ő kezébe.
„Lehetetlen dolog – királynak azt mondja –,
Hogy emberi magnak olyan haja volna!”
Asszony-felesége felkele, Medéna,
Öltözik, hogy menjen szép fiát látnia.
Azonnal álmából leány felserkene,
Sivalkodik, kire ifjú is felkele,
Hajában elloptak, azt eszébe vette,
Jajszóval ő haját siratá s kesergé.
„Ó, szerelmem – úgymond –, ha ezt tudtam volna,
Hogy atyád házánál tolvaj lakott volna,
Jobb még estve innét én eltüntem volna,
Hogysemmint ily szégyent rajtam tettek volna!
Nem lehet már többé, hogy én itt maradjak,
Mert nagy híja vagyon én fényes hajamnak,
Mert a mi törvényünk nem engedne annak,
Hogy lakója lennék atyád udvarának.”
Sírással Árgirus leányt kérdi vala
„Én édes lelkemnek kegyes vidámsága!
Ennek az esetnek én vagyok-e oka,
Hogy engemet elhagysz keserves halálra?
Avagy csak azt mondd meg, hol lesz maradásod,
Vagy mely felé vagyon te lakóvárosod,
Megkereslek téged bizonnyal, meglátod,
Avagy megtalállak, vagy érted meghalok.”
A keserves leány visszatekint vala,
Orcáján könyvei legörögnek vala,
„Mi haszna, szerelmem – Árgirusnak monda –,
Ez országi ember, ha nem jöhet oda!
A fekete várost tudakozd északra,
A változó helynél ott megtalálsz – monda –,
De tudom bizonnyal, hogy nem jöhetsz oda.”
Leány azonközben ajtónyílást halla.
Többet ott egymással nem beszélhetének,
Keserves sírással a leány eltűnék.
Az ifjú elhala, a földre leesék,
A király beméne, kertben megállapék.
A leányt a király sehol ott nem látá,
A fia, hogy elholt, a földön meglátá,
Könyve lecsordula, fiát felragadá,
Medéna asszony is elfakada sírva.
A keserves király ilyen szókat szóla:
„Ím majd hol telik be Filarinus szava!
Igaz leszen, tudom, jövendőmondása,
Az alma-megérés fordul bánatomra!”
Az atya és anya fiát vigasztalja:
„Én édes szívemnek szerelmes istápja!
Ne hadd magad, kelj fel, ne hagyj engem búra,
Hadd értsem meg tőled, mi nyavalyád volna.”
Királyfi sokára eszére jött vala,
„Ne vígasztalj engem – keservesen mondja –,
Oka te vagy ennek – atyjának ezt mondá –,
Temiattad megyek majdan az halálra!
Tolvajt küldöttél volt hozzám követségül,
Engemet megfosztál az én szeretőmtül,
Búcsút veszek majdan a napnak fényétől,
Nem akarok többé felkelni ez helyből.”
Nagy sok vígasztalást atyja rátámaszta:
„Nem én vagyok oka, jó fiam – azt mondja –,
Nem tudtam, magzatom, mert nem küldtem volna”
Sok szó után ifjú lábára felálla.
Atyjával, anyjával házba bement vala,
Leánynak szépségét ő beszéli vala,
Sem enni, sem innya ő nem akar vala,
Míg a vén kofának halálát nem látná.
Király megengedé, kezébe bocsátá,
Hóhért a keserves ifjú hozattata,
Ló farkán az asszonyt hamar hordoztatá,
Azután négy részre testét vágattatá.
Atyjára az ifjú viszont kiált vala:
Minden jószágából részét hogy kiadná,
Mert lakni házánál többé nem akarna,
Semmi nyugodalma mert neki nem volna.
Az atyja és anyja ezen csudálkozva
Mind a ketten sírnak, s atyja igyen szóla:
„Ne hagyj, édes fiam, minket oly nagy búra,
Ne adjuk magunkat érted a halálra.”
Sok sírást, zokogást, körülötte tőnek,
De semmit belőle ki nem vehetének,
Mint egy dühödt ember, kiált mindeneknek:
Nem leszen lakója többé ő földének!
Szóla ismét anyja: „Én úgy tartottalak,
Hogy fúvó széltől is megoltalmaztalak,
Az én kebelemben, higgyed, tartottalak,
Ne menj el előlem, látod, mint óhajtlak.”
Hogy látá az atyja: szava nem használna,
Aranyat nagy-bőven ő neki adata,
Atyja, anyja házban jajgatva siratja,
De csak meg sem hallja, az útnak indula.
Az almafát mindjárt földből kiásatta,
Mint egy áldozatot, a tűzre hányatta,
Világánál fiát keserven siratta,
Jövendőmondónak jut eszébe szava:
„Jámbor Filarinus igazat szólt vala,
Ok nélkül halálra én vitettem vala,
Az én bosszúságom, lásd, nekem mit hoza,
Holtig siralomra az én fejem juta.”
Hasonlatosképpen az anyja siratja,
Szolgáló leányi és egész udvara,
Mintha halva volna, úgy kesergik vala,
Nem külömben, mintha eltemették volna.
Bezzeg ékes vala udvara ővele,
Mert őt tekintetlen senki nem türhette,
Ékes ábrázatját sok nem felejthette,
Éjjel-nappal sok szűz az ifjat kesergé.
A szegény Árgirus hegyeken-völgyeken
Mind éjjel, mind nappal észak felé megyen,
Kit elől-utól ér, ő mind tudakozik,
De senki városról nem emlékezhetik.
Csak egy inasával ő bujdosik vala,
A tündérországban immár jutott vala.
Egy nagy havas közben hogy bujdosik vala,
Egy széles barlangban egy kis füstöt láta.
Mikor a barlangnak szélire eljuta,
A barlangban ottan egy nagy embert láta,
Úgyan megrettene, az ember hogy látá,
De visszafordulni immár késő vala.
Bátorítván magát így szóla magában
„Nem bízom én immár semmit e világban,
Jobb holtom, hogysemmint életem nagy búban!”
E szók után mindjárt méne a barlangban.
A nagy ember kérdi: kicsodák volnának?
Zeng a föld hangjától az ő nagy szavának,
Egy szeme közepin az ő homlokának,
Az is csak kerekded, mint bagoly madárnak.
Az ifjú Árgirus bátorsággal szóla,
Micsoda járásban ő akkoron volna,
Eleibe nagy bő beszéddel számlálá,
A fekete várost tőle tudakozá.
A nagy ember szóla: „Hallod-e, jó fiam,
Sok tartományokat immár én bejártam,
De annak még hírét sohasem hallottam,
Ím tetőled hallom, de többé nem tudtam.
Várj reggelt, jó fiam, talán megmondhatom,
Mert a tündéreket én reggelre várom.
Tőlük mind fejenként én megtudakozom,
Aki tudja, társul veled elbocsátom.”
Egy vadat egészen nyársra felvonata,
Inasával együtt Árgirust jól tartá,
Minden nemzetségét tőle tudakozá,
És miért fáradna, ő azt is megtudá.
Másnapra virradva tündérek jövének,
Sok ajándékokat őnéki hozának.
Barlang rakva velek, oly sokan valának,
A nagy ember szóla, hogy mind hallgatnának.
„Tudom, hogy fejenként ti sokat jártatok,
A fekete várost talán hallottátok,
Melyitek hallotta, nekem megmondjátok,
Nem gonoszból kérdem, nem leszen bántástok.”
Egyik is közülük azt meg nem mondhatta,
Mindenki azt mondja: a várost nem tudja,
Sőt még csak hírrel is soha nem hallotta.
A szóra egy sánta ember oda juta.
Hogy a szóknak okát megértette volna,
Ottan felkiálta, hogy ő azt jól tudná,
Az ő fél lábát is ott szegték meg, monda,
De felette messze az a város volna.
A nagy ember hívá, neki parancsola:
Magát ifjú mellé útitársúl adná.
Oda nem mér menni, – sánta ember mondá,
Mert ő onnan soha nem jöhetne vissza.
„Én ott a városban sok károkat tettem,
Mert farkas képében sok barmokat ettem.
Mihelyt ők megtudják, hogy én oda jöttem,
Halálom énnekem őközöttök lészen.”
A nagy ember mondá: „Hallod, mit beszélek
Menten menj, ne várjad többé, hogy küldjelek!”
Akaratja ellen útra eredének,
Nagy erős útakon éjjel-nappal mennek.
Menésben sok üdő immár hogy tölt volna,
Egy nagy magas hegyre felmentenek vala,
Egy nagy széles mezőn várost megmutatá:
„Nem megyek már tovább! – az ifjúnak mondá –
Mert ha a határba immár én bemegyek,
Mihelyt őnekiek abba leszen hírek,
Tudom én bizonnyal, engemet megölnek,
Menj el, járj békével, én is visszatérek.”
Árgirus köszöné, nagy hamar indula,
Fekete városba hogy immár eljuta,
Egy özvegy asszonyhoz talála szállásra,
Kinek gazdagsága, kővára nagy vala.
Jó kedvvel az asszony ifjat befogadá,
Kérdé: honnat jönne s mi szándéka volna?
Nemzetét s országát asszonynak megmondá,
Honnat jő s mit keres, ő azt is megmondá.
Az asszonyt végtére ifjú kérdé vala:
A változó helyet ha tudná, hol volna,
Mert őneki oda még nagy gondja volna,
Megmondaná neki, arra kéri vala.
Az asszony felele, ifjúnak ezt mondá:
„E városon csak túl az nem messze volna,
Egy nagy-szép ékes kert csak mellette volna,
Kiben egy szép leány mindennap mulatna.
Csak egyszer napjában a leány bemene,
Hat szép szolgáló lány megyen be ővele,
Mondá, hogy az volna tündérek királya.”
Ifjú hogy ezt hallá, úgyan megvidúla.
Szemét el nem vészi az asszony őróla,
Ő sok bujdosását erősen csudálja,
Járással hogy győzte? álmélkodván mondja,
Az ő szép személyét nézni el nem únja.
Királyfi őnéki azt is megbeszélé,
Hogy ő az leányért jött volna ily messze,
Mint lett volna dolga, azt is megbeszélé,
Kiről ím az asszony gondolkodni kezde.
Hajadon leánya asszonynak szép vala,
Ez gazdag királyfi! magában gondolá.
Ím mely szép termetű! magában azt mondja,
Leányomat neki adom házasságra!
Álnokságot asszony azontúl gondola,
Miképpen leányát őneki adhassa,
Nyúgodalmat ada neki éjszakára,
Inasát kihívá a házból titokra.
Nagy-sok hazugsággal őtet elhitette,
Hajadon leányát őneki igérte,
Hogyha ő kérését beteljesítené,
Beszédét az asszony ilyenképpen kezdé:
„Mikoron bementek uraddal a kertben,
Ez a kis tömlőcske legyen te kezedben;
Mihelyt ennek szélét uradra ereszted,
Nehéz álom ottan szemeire terjed.
A szép leány ottan mikor el-kimenend,
E kicsiny kenettel ő szemeit megkend,
A nehéz álomból őtet felserkentsed,
Ha úr akarsz lenni, fiam, ezt míveljed.”
Maga az asszonynak, más szándéka vala,
Mert édes leányát Árgirusnak szánta,
De a bolond inast ím mind eláltatá:
Asszonynak engede, urát elárulta.
Reggelt alig várja, Árgirus felkele,
A megmondott helyre inasával méne;
A szép drága kertet mikoron elérte,
Lassan az ajtaján a kertnek beméne.
Csuda ékességét a kertnek csudálja,
Szép folyó forrásra a kertben talála,
Mint egy olvasztott réz, olyan színű vala,
A helynek is nevét arról híják vala.
Zöldellő borostyán kertet környülfogta,
Ciprus és puszpánggal a kert teljes vala,
Pirosló narancsfák a kertben plántálva,
Liliom virágok nevelkednek vala.
Kertnek közepibe sok szép fák valának,
Szagos balzsamomfák szépen illatoznak,
Szép kiterjedt sűrű nagy-magas cédrusfák
Napnak fénye ellen árnyékot tartanak.
Egy szép tiszta forrás fának árnyékában,
Szépen hömpölyögvén, földből felbuzogván,
Szép lassú folyással kertben széjjelfolyván,
Gyenge szép pázsitot mindenütt áztatván.
Drága szép nyoszolya ott a kertben vala,
Szép gyenge fátyollal beburított vala,
Mindennap a leány abban nyugszik vala,
Szép leveles fáknak hűvös árnyékában.
Ifjú szép Árgirus mihelyen meglátá,
Az ágyra borúla, úgyan megvidula,
Az ő szeretőjét fáradt testtel várta,
Inasa csak közel nyoszolyához álla.
Asszonytól adatott tömlőt megszorítá,
Álomhozó szellőt urára bocsátá,
Mely miatt Árgirus úgy elaludt vala,
Mintegy holt-eleven, ágyra borult vala.
Nem sok idő mulva a szép szűz eljuta,
Ki páva módjára ajtón benyomtata,
Hat szép gyenge leány őutána vala,
Ő szokott helyére menni siet vala.
Igen kellemetes meleg üdő vala,
Földig terjedt haja, mint egy sátor vala,
Szép fényes tündöklő aranyszálú haja,
Szép gyenge személynek árnyékot tart vala.
Testén ingadozik testszínű ruhája,
Lengedező fátyol fejére borítva,
Gyenge zöld pázsitot az alja csapdossa,
Gyenge piros színe mintha mosolyogna.
Fejér gyenge lába, mint hattyúnak tolla,
Saru az ő lábán akkoron nem vala,
Csak a lába feje, mint hó látszik vala,
Zöld harmatos pázsit nedvesíti vala.
Mihelyen Árgirust nyoszolyán meglátá,
Megismeré, mindjárt reája borúla,
Gyenge kezkenyővel orcáját levonja,
Verítékét mindjárt megenyhíté rajta.
Monda: „Édes lelkem, serkenj fel álmodból!
Hadd vigasztaljalak sok bujdosásidról,
Értekezzem tőled sok fáradságidról,
Ez ideig való próbán forgásidról.
Ne resteld elhadni érettem álmodat:
Lám nem restelletted sok fáradságidat.
Felvettél érettem, szívem, sok munkákat,
Kelj fel, édes lelkem! hadd halljam meg szódat!”
Az ő feje felett tőn sok sírásokat,
Végre inasának monda ilyen szókat:
„Ím, látom uradnak veszedelmes álmát,
Ha felserken, mondd meg tőlem hallott szókat:
A te szép szeretőd itt vala – azt mondjad –,
De te el nem hagytad érette álmodat.
Még csak kétszer eljő látnia tehozzád,
De többször el nem jő, ezt bizonnyal tudjad.”
E beszédek után buzgó óhajtással
A leány elméne keserves sírással.
Árgirusnak szemét szokott orvossággal
Az inas megkené, felkele azonnal.
Kérdé: „Itt vala az én víg szerelmem?”
Mondá, hogy: „Itt vala, sírata keservesen, –
De hogy fel nem kelél elméne tetőled,
Ilyen szókat hagyott mondanom teneked:
Kétszer még eljövök szeretőm látnia,
De a mi törvényünk többé nem mutatja;
Ha akkor fel nem kél személyem látnia,
Nem jöhetek többé neki látására.”
Másodnap is délkor a kertbe jutának,
Hasonlatosképpen akkor is járának.
A szállásra menvén, asszony az inasnak
Ajándékot ada, hogy enged szavának.
Harmadszor Árgirus a kertbe beméne,
Könyve legörögvén feltekinte mennybe,
Vagy fohászkodással istenhez könyörge:
„Hallgass meg engemet, ki lakozol mennybe!
Ennyi fáradságom ne legyen hiába,
Atyámat, anyámat az én országomba
Érette elhagytam, jöttem ez országba,
Ha meg nem láthatom, esem rút halálba.”
A szép vetett ágyon nem akar feküdni,
Árnyékos fa alatt akar csak sétálni,
Az álomnak magát nem akarja adni,
Az inas búskodik, nem tud mit mívelni.
Nagy sok ideiglen széjjel sétál vala,
Az inas melléje végre állott vala,
Az ajtót is immár megnyitották vala;
Álomhozó szellőt hogy reá bocsáta.
Királyfi az ágyra nem mehetett vala,
A szép zöld pázsitra fa alá dűlt vala,
Melyet a szép leány eszébe vött vala,
Keserves jajszóval megyen őhozzája:
„Én édes szerelmem! atyádat, anyádat
Érettem elhagytad gazdag országodat!
Mely hiába tetted sok fáradságodat!
Csak egyszer hallhatnád én keserves szómat!
Jaj, mely nyomorúság szálla én szívemben,
Hogy nem beszélhetek veled keservesen!
Nem láthatlak immár többé életemben,
Ha most nem lehetek, szívem, veled szemben!
Mert ember nem mehet ez országból oda,
A madár sem juthat szárnyain annyira;
Én is nagy munkával jöttem ide! – monda –
Többé ide jőnöm már nem szabad volna!
Bárcsak egyszer látnám, szívem, víg kedvedet,
Hallanád füleddel az én beszédemet,
Fülem is hallaná a te beszédedet,
Nem szánnám letenni az én életemet!”
E szók után leány földről felemelé,
Nyoszolyába ülvén az ölébe vevé,
Sűrű könyveivel soká serkentgeté,
Orcáját egészen vele nedvesíté.
Mind egész estvélig feje felett síra,
Sok siralmas szókat feje felett szóla,
Keserves jajszóval őtőle elvála,
Az ő inasának végtére így szóla:
„Szerelmes rózsámnak, ifjú Árgirusnak,
Mondd meg ezen szóval az én virágomnak:
Holtig érte adtam magam nagy bánatnak,
Ím lásd: rabja vagyok immár a halálnak.
Nem jöhetek immár többé őhozzája,
Legyen már csendesen tőlem az ő tagja,
Kit őneki hozott telhetetlen álma,
Kit mostan restelle érettem hagynia.”
Nem tűrheté még is, de visszafordula,
Testét apolgatja és csókolja vala,
Mely nehezen lélek a testet elhagyja,
Ily szíve-szakadva tőle nem válhatna.
„Bizonnyal jól tudom, én édes szerelmem,
Neked is ez nehéz, hogy nem láthatsz engem,
Mind hiába ennyi fáradságod leszen,
Töltsd ki azon bosszúd, ki árulód leszen.”
Az inas is immár úgyan szánja vala,
Költeni nem meri, mert igen fél vala,
A szép leány viszont inasnak így szóla:
„Ez szeretőjének őhozzá tanácsa:
A kisebbik szegről vegye le szablyáját,
A nagyobbik szegre tegye az ő kardját,
És így kitöltheti bosszúmat s bosszúját,
Ha abból fogadja szeretője szavát.
Mert ha eddig régen oda tette volna,
Velem eddig régen beszélhetett volna,
Kedve szerint velem múlathatott volna,
Én is ennyi búra nem jutottam volna.”
Az inas eszébe ezt nem vette vala,
A leány elmenvén, urához járula,
Serkentő kenővel felköltötte vala,
Könyve miatt teste mind azon víz vala.
Monda: „Ím, úristen, mint megveréteztem!”
Az inasa monda: „De nem veréteztél,
Hanem szép szeretőd áztatott könyvével.”
„Mit monda, jó szolgám? Hogy nem költöttél fel!”
„Miért mondod, uram, hogy nem költöttelek?
Földről szeretőddel ide emeltelek,
Ez idéig vele mind itt könyveztelek,
De ha fel nem keltél, róla mit tehetek?”
Leánynak keserves beszédit számlálá,
Kin a szép Árgirus úgyan elájula,
A szép leányt ő is sokáig siratá,
Életét nem szánja, magát halni adá.
Monda: „Megérdemlem érette a halált,
Hogy én el nem hagytam érette álmomat.”
Inas mondá ismét: „Halljad az én szómat,
A leány meghagyá mondanom ily szókat:
Te ne igyekezzél soha őutána,
Hanem inkább térj meg atyád országába
Innet ez országból, mert nekem ezt mondá:
Hogy még a madár is nem mehetne oda.
Homályos beszéddel végre monda ily szót:
A kisebbik szegről levegyed szablyádat,
A nagyobbik szegre függesszed kardodat,
Ha bosszút bosszúval állani akarod.
Mert hogyha eddig is oda tetted volna,
A te szeretőddel beszélhettél volna,
Minden kívánságod betölthetted volna,
Ő is ennyi búját nem szenvedte volna.”
Árgirus inasa azt gondolja vala,
Hogy ottan szablyáját nem jó helyen tartja;
De a bölcs Árgirus ottan ezt megtudá,
Hogy inasa volna neki árulója.
Az ő kardját ottan nyakába megfogá,
Nagyobbik szegének ő nyakát alítá,
Inasát pediglen kisebb szegnek tudá, –
Hüvelyéből kardját azontúl kirántá:
„Most veszem eszembe, hogy te vagy árulóm,
Az én szeretőmtől voltál te megfosztóm,
Az ő szépségétől voltál elszakasztóm,
Hogy én kegyesemet többé nem láthatom!
Jóllehet énnékem érte kell meghalnom,
Neked is akarom halálodat látnom,
Tőle megfosztottál engem, jaj mint szánom,
Nem látom már többé szegényt, jaj mint bánom!”
Neki megbeszélé keserves inasa,
Ő álnok asszonya mint megcsalta volna,
Gazdag uraságot néki ígért volna,
Keserves Árgirus nekie így szóla:
„Nem volt-e énnekem tereád nagy gondom,
Senki kívülötted nem volt útitársom,
Köz lett volna veled minden uraságom,
Jaj mint vesztél engem! de majd bosszúm állom!”
Azonban ő kardját kezébe ragadá,
Inasa térdeplik, a fejét elcsapá,
A szállásra menvén asszonyt megátkozá,
Szörnyü átok alatt leányostól hagyá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése