Pataki Névtelen: Eurialusnak és Lucretiának szép históriája (1577) - Negyedik rész

Egy Pacorus nevű tisztes ifjú legény

Pannoniából vala;

Oly igen felette a szép Lucretiát

ez is szereti vala,

De Eurialussal a szerencse néki

nem egyaránt szolgála.

Miérthogy szép vala, gondolá, hogy őtet

Lucretia szeretné,

Mert víg tekinteti és nyájas beszéde

néki azt jelentené;

Azért azt gondolá magában az ifjú,

hogy azt megkésértené.

Bölcsen cselekedék, levelet felette

vékony hártyára íra,

Igen békötözé, hogy meg ne tetszenék,

egy bokor ivolyába,

Szép Lucretiának nyújtá, mikor menne

leányokkal templomba.

Ifjútól virágot asszony el nem vivé,

kit ő igen szégyenle;

Az vénasszony inté, hogy tőle elvenné,

az nem nagy dolgot tenne;

Elvövé, de egyik leányának adá,

többé hozzá sem vövé.

Azonközben ismét valami tanuló

deákok érkezének,

Virágot elkérék leányoktól, könnyen

kit tőlek megnyerének

Levelet megláták, kit az virág között

bekötözve lelének.

Igen nagy kedvekben deákok azelőtt

valának asszonyoknak,

De hogy udvara lőn Senasban császárnak,

ők meggyűlöltetének;

Az fegyverzörgésben több gyönyörűséget

azután találának.

Igen sok gyűlölség, harag és irígység

közöttek támadt vala,

Az vitézlő népnek miként árthatnának,

okot keresnek vala,

Violában talált álnokságot azért

megjelentötték vala.

Hogy azt megolvasák, semmit nem késének,

vivék Menelausnak,

Ő házához méne, fedéssel, szitokkal

szóla Lucretiának,

Végre megengede, hogy megérté szavát

jámbor vénasszonyának.

Soha nem tűrheté, hamar az ifjúra

panaszla a császárnak,

Ifjú megesküvék, hogy sohasem szólna

többszer Lucretiának;

De hitét megszegé, mert ő más levelet

íra ismét asszonynak.

Fársángnak elein, télnek közepiben

ez dolog történt vala:

Mikoron az váras szüntelen játékban

és vígasságban volna,

Asszonyok ablakán ifjak az utcáról

hogy hagyigálnak vala.

Gondolá Pacorus, alkalmatossága

hogy akkoron jó volna,

Csodamesterséggel az megírt levelet

viaszban bétakará,

Hogy megkésértené, ha Lucretiának

szerelme hozzá vólna.

Azt is okossággal hóba bétakará,

ablakon béhagyítá;

Tűzhöz közel esék, az hó az viaszról,

levélről elolvada:

Menelaus látá, feleségét ottan

erősen megdorgálá.

Ebből megértheti nyilván minden ember

szerelemnek erejét,

Ki mikor akarja, sokáig mutatja

némelynek kedvességét,

Némelynek viszontag semmi okossággal

nem hagyja előmentét.

Azt mondják nagy sokan, hogy az bölcs embernek

nem árthat a szerelem,

Kit meg kell engednem azoknak, kiknek már

ollyan nagy bölcsességek,

Hogy csak igaz, okos és bölcs erősségben

vagyon gyönyörűségek.

Ezeknek, gazdagnak, szegénnek, bódognak

nincs semmi különbségek,

Ezek az Phalaris réz bikájában is

bódogságban élhetnek,

Kik közül, alítom, e széles világon

hogy nem sokat lelhetnek.

Igaz dolog azért minden embereknek

közönséges életek,

Kedvesség szűvökben igen uralkodik

nyilván a szeretőknek,

Kiket akar, levon, kiket akar, ismét

tőle felemeltetik.

Pacorusnak dolgát igen bölcs tanácsnak

vajjon ki nem mondaná?

Ki szép virágokban, levelet azután

hóban hagyított vala;

De az jó szerencse bölcs okosságának

ellene állott vala.

Ezt hallván Pacorus, hogy ő álnoksága

kinyilatkozott vala,

Elszökék, nem mere többé megmaradni

császárnak udvarában.

Nem esék kárára szép Eurialusnak

ifjúnak elfutása.

Nem heában szokták gyakran közbeszédben

magyarok azt mondani,

Hogy: valamely várat senki sem ostromol,

könnyű azt megtartani, –

Kinek szeretője nincsen, könnyű annak

mindenkor tiszta lenni.

Vala egy kis szoros utca Lucretiának

ágyas háza mellett,

Honnat az kőfalon szintén az ablakra

akárki is felmehet,

De nappal nem méré azt megkésérteni,

mert ez csak éjjel lehet.

Történék azonban, kelle falujában

menni Menealusnak,

Alkalmatosságot kivel ismét ada

ifjú Eurialusnak;

Éjjel istállóban méne tanácsából

amaz vén Sosiasnak.

Szénában rejtezvén, igen várja vala,

hogy Sosias jelt adna,

Dromo nevő szolga jöve istállóban,

lovaknak enni adna.

Csak egy kis héa lőn, ifjú Eurialust

villával el nem éré.

Hirtelen futamék Sosias, hogy látá,

monda szolgatársának:

„Hadd nékem az munkát, menj el, viseld gondját

te az mi vacsoránknak;

Mostan kell jól laknunk, mert tudod erkölcsét

az mi fesvény urunknak.

Mikor itthon vagyon, jól tudod, mint kímíl

tőlünk ő mindeneket,

Asszonyom jó kedvű, mostan főzet nékünk

ő szép drága étkeket;

Menj el azért gyorsan, majd én is bémegyek,

készíts el mindeneket.”

Monda Dromo: „Mindjárt elmegyek, mert arra

vagyon nékem nagy gondom,

Uram asztalával, hogynemmint lovával

én örömesben bánom;

Bátor soha többé onnét meg ne jőjen,

istentől azt kévánom.”

Felel Sosias: „Hogy ezt hallom tőled,

dícsírem te dolgodat,

Én is már régen elváltoztattam volna

az én fösvény uramat,

De asszonyom engem reggeli étkekkel

gyakorta tartóztatott.

Mostan itthon nincsen, együnk-igyunk, semmit

az éjjel ne alodjunk,

Míg ő haza nem jő, addig örülhetünk,

nagy vígan lakozhatunk,

Egy egész holnapig nem kereshet annyit,

amennyit most megeszünk.”

Dromo házba méne, Eurialus látván,

szénából el-felkele,

Sosiast dícsíré, szorgalmatosságát

őnéki megköszöné,

Gyorsan az kőfalon szép Lucretiának

ágyas házába méne.

Látván Lucretia, szépen megölelé,

ottan megcsókolgatá,

Vénus dolga után borral, szép étkekkel

Eurialust jól tartá.

Keveset múlata, mert az Menelaus

azonban haza juta.

Hírt tőn vén Sosias, asszony az étkeket

asztalról mind elraká,

Rettene az ifjú, nem tud mit tennie,

elfutni akar vala,

De módját találá, ura eleiben

kiméne Lucretia.

Mondá: „Azt már vélem vala, édes uram,

hogy te paraszttá lettél,

Hogy ennyi ideig akaratom nélkül

te az faluban késtél,

Kételkedem hozzád, netalám valami

leánt ott megkedveltél.

Tudom, férfiaknak ő feleségekhez

való hitetlenségeket,

Másutt ne hálj, hogyha az kétségtől akarsz

megmenteni engemet;

Én mind étlen-itlan várlak, egyél velem,

ím hozatok étkeket.”

De az Menelaus kívül az faluban

immár vacsorált vala,

Azért ágyas házban így, mint fáradt ember,

ő igen siet vala,

Hogy megkéslethetné, viszont őnékie

monda szép Lucretia:

„Rosalia nevő faluból jobbágyok

ma borokat hozának,

Erősen dícsírék, de azok éntőlem

meg nem kóstoltatának, –

Menjünk a pincében, kóstoljuk meg őket,

ha jóknak találtatnak.”

Jobb kezével gyertyát, bal kezével penig

urának kezét fogá,

Az alsó pincében ketten egymás mellett

így menének ők alá;

Gondolá, hogy elment immár Eurialus,

urát ismét felhozá.

Másnapra kelének, az ura, azt hiszem,

kétséges vala hozzá,

Mert az utca felől kőfallal ablakot

bécsináltatta vala;

Az kufár házát is onnat elvonatá,

honnat beszélnek vala.

Látván a szeretők, ezen mind a ketten

igen elbúsulának,

Nem felejthetik el az ő szerelmeket,

sokat gondolkodának;

Eszében Pandalus felől való tanács

juta Eurialusnak:

Előbb Eurialus semmiképpen hinni

Pandalusnak nem mére,

De hogy ő látnája, szép Lucretiával

különben nem lehetne:

Akkor az kétséges orvosságot, úgy mint

bölcs orvos, elővevé.

Gyorsan szállására Pandalust hívatá,

mellette leülteté,

Ketten maradának, mert szolgáit ottan

mind fejenként kiküldé;

Kéré, hogy azmiért hívatta, senkinek

azt meg ne jelentené.

„Hogy tenéked erről szóljak – monda néki –

gyakorta elvégeztem,

De meg nem lehetett, mert te hűségedet

annyira nem ismertem,

Most immár megmondom, mert sok barátimtól

jámborságod értettem.

Jól tudod, mi légyen az emberek között

a szerelem hatalma,

Nem tudom vétektől, vagy penig erőtől

vagyon ő birodalma?

Nincs oly erős ember, kinek szűve vagyon,

hogy nem vólt véle gondja.

Mindeneknél szentebb az ő idejében

az Dávid király vala,

Ő fia Salamon bölcs, és mindeneknél

Sámson is erősb vala:

De azért egyik is szerelemtől magát

meg nem vonhatta vala.

Felgyulladt elmének, gonosz szerelemnek

ez penig természeti,

Hogy mikor tilalma vagyon, akkor nagyobb

sokkal gerjedezése;

Semmi orvossága nincs több, hanem mikor

véle ő szeretője.

Vóltanak régenten az mi időnkben is

férfiak és asszonyok,

Kiknek szerelmeknek megtiltása miatt

történt szörnyű halálok;

Viszontag az együtt való létel után

elmúlt nagy buzgóságok.

Nincs jobb az embernek, mint idejekorán

engedni szerelemnek,

Elveszti életét, valaki ellene

evezend a vizeknek;

Sokkal bátorságosb, mindjárást mentében

bocsátja a szeleknek.

Én azért beszéllem, hogy nagy szerelmemet

tenéked megjelentsem,

Kiben ha akarod, lehet tőled nékem

igen nagy segítségem.

Azmi haszon innét követközik, azt is

tenéked megbeszéllem.

Nem tudom, mi dolog, igen megszerettem

én a szép Lucretiát,

Kiben nincsen vétkem, mert szerencse bírja

emberek akaratját,

Kiknek birodalma vagyon mindeneken,

kik vannak az ég alatt.

Azt alítom vala én az itt lakozó

asszonyállatok felől,

Hogy elméjekben is azt viselik, azmit

láttam az ő szemekből;

De mintha étető volna ő szemekben,

úgy meggyőzettem ettől.

Elhittem vala én bizonnyal, hogy szeret

engemet Lucretia,

Mikoron ő hegyes szemeivel gyakran

reám tekintél vala;

Viszontag, hogy őtet szeretném, szépsége

arra kénszerít vala.

De eszembe vőn én, hogy csak nagy heában

hálóban rekesztetem,

Azután, hogy ő is engemet szeressen,

mindazon igyekeztem,

Nagy sok írásommal és könyörgésemmel

immár azt is megnyertem.

Felgyúladt az asszony, én penig gerjedek,

mind az ketten elveszünk,

Ha mi életünknek hosszabbítására

orvosságot nem lelünk,

Hogyha minékünk te az mi szerelmünkben

nem lészesz segedelmünk.

Ura az öccsével nemkülönben őrzik

mindenkor Lucretiát,

Mint az erős sárkány Kolkus szigetiben

őrzé az aranygyapjat,

És az háromfejű Cerberus szüntelen

őrzi pokol kapuját.

Sok üdőtől fogva ismerem én immár

az ti házatok népét,

Nemesek, kazdagok vagytok, jól hallottam

én az ti híreteket,

De bár Lucretiát ne láthattam volna,

az ti atyátok fiát.

De vajjon ki lehet ellene állható

az gonosz szeretetnek,

Ki nem választásból, hanem történetből

adá az szerelemnek?

Mindketten gyötrődünk és alatta vagyunk

minden veszedelemnek.

Jóllehet még eddig igen elrejtettük

az mi nagy szerelmünket,

De ha ezután is el nem fedezhetjük,

elvesztjük mi fejünket;

Ha te meg nem tartod okos tanácsoddal

most az mi életünket.

Talám meglehetne tőlem, hogy magamban

azt én megenyhíteném,

Te nemzetségödnek híréért, nevéért

bizony meg is művelném,

Hogyha hasznotokra és tisztességtekre

valónak én ezt vélném:

De Lucretiának megdühödt szerelmét

immáron jól ismerem,

Vagy magát megölné, ha innét elmennék,

vagy megkeresne engem;

Az te házatokat és nemzetségteket

így megkisebbíteném.

Ez volt az én dolgom, kit te hűségednek

akartam megmondani,

Most keressünk útot, kivel az gonoszat

tudjuk eltávoztatni;

Erre segítséget tenáladnál többet

nem tudok kit keresni.

Magamat én néked ajánlom, ígírem,

atyámfia, Pandale,

Engedd szerelmünket, ne légyen ennél is

inkább gerjedezése;

Ha együtt lehetnénk, netalám megszűnnék

szívünk gerjedezése.

Tudod minden részét és minden járását

Menelaus házának,

Tudod azt is, mikor valahova lészen

úta önnenmagának,

Tudod, mikor vihetsz bé kamorájában

engem Lucretiának.

Menelaus öccse csoda szorgalmatos

őrüzője asszonnak,

Minden beszédére és tekintetire

vigyáz Lucretiának,

Minden nevetését és fohászkodását

megnézi, kire vannak?

Ha lehetne tőled, nyilván meg kellene

ez embert játszódtatnunk,

Mikor Menelaus távoly lészen, akkor

egymással tanácskozzunk;

Azt is eliktassad mindaz több őrzőkkel,

hogy ne légyen bántásunk.

Tudom, hogy tenéked hiszen Menelaus,

és szódat megfogadja,

Talám isten adja, hogy Lucretiát is

a te kezedben bízza,

Kit hogyha megművel, te általad lészen

útunk szabadulása.

Sok jó követközik, kit ebből megérthet

az te bölcs okosságod,

Mert az ti házatok tisztességét ezzel

te jobban megtarthatod;

Az mi szerelmünket te elfedezheted,

Lucretiát megtarthadd.

Egy éjjel ha nékem titkon engedtetik,

nem árt Menelausnak,

De ha ez nem lészen, utánnom jövése

ha lészen az asszonnak,

Mindenek megtudják, és nagy kisebbsége

lészen ti házatoknak.

Gondoljad meg, mely nagy nevetsége lészen

őrajta az községnek.

Az egész várasnak szégyenére esik,

nemcsak az egy nemzetnek;

Látod, nem esik jól dolgunk, ha ellene

tusakodol te ennek.

Netalám mondanád, hogy meghaljon inkább

fegyverrel vagy méreggel,

De jaj bizony annak, ki megfertézteti

magát az embervérrel

És az kicsin vétket, higgyed megbünteti

isten örök halállal!

Nem jó az gonoszat megöregbíteni,

de jó megkisebbítni;

Az két gonosz közül szükség az kisebbet

mindenkor választani,

Minthogy az jók közül az nagyobb jót szokták

mindenkor választani.

Nékünk minden útunk, valahová nézünk,

mindenütt veszedelmes,

Ez, azkit most mondok, talám te általad

nem lészen veszedelmes.

Kivel mind őnéki, mind pedig énnékem

nem kevés hasznot tehetsz.

Igen megbúsultam, hogy látom gyötrődni

az asszont én miattam,

Hogynemmint tégedet untatnálak, inkább

gyűlölséget kévánnám.

De tőle nem lehet, én sem hagyhatom el,

azt enmagam jól látom.

Semmi reménségünk bizonyára nincsen

minékünk életünkben,

Hogyha az mi hitünk fogyatkozást talál

az te mesterségedben,

Ha nem viseltetik az te bölcs gondoddal

elmédben csendességben.

Most azért segíts meg minket jó hírünkben,

tarts meg nemzetségedet,

Jótéteményidért hogy háládatlannak

te ne alíts engemet:

Azon igyekezem, hogy nagy főemberré

tehesselek tégedet.

Tudod, hogy én kedves vagyok az császárnál,

néked mindent nyerhetek,

Most penig eskeszem, és az én hitemre

néked fogadást tészek,

Hogy tennenmagadnak és maradékidnak

főispánságot szerzek.

Az mi szerelmünket, magunkat, hírünket

én tenéked ajánlom,

Te nemzetségödnek hírét, tisztességét

az te hitedre bízom,

Te tarthatsz meg münket, csak te veszthetsz el is,

magunkat reád hagyom.”

Mosolyodék ezen, hogy hallá Pandalus,

egy keveset hallgata,

Monda, hogy: „Ím értem, de bizony akarnám,

ha az nem történt volna,

Néktek engednem kell, hogyha már köztetek

az dolog ebben vagyon.

Tudom, nemzetségem, hogyha nem engedek,

esik nagy szidalomban,

Fejenként miatta lészünk nagy szégyenben

és nagy botránkozásban,

Látom, felgerjedett és őmagának is

nincsen birodalmában.

Hogyha nem találom eleit, megöli

nagy búsultában magát,

Azvagy az ablakon a szerelem miatt

aláhagyítja magát;

Látom, hogy nem nézi sem hírét, sem nevét,

sem penig az ő urát.

Sokat ő ellene szóltam, szidalmaztam,

lágyítani akartam,

Mindeneket útál éretted, őnéki

semmit nem használhattam

Te vagy elméjében, téged kéván, gondol,

kin igen csudálkoztam.

Gyakorta engemet hozzája szólított,

Eurialusnak mondott,

Mintha nem ő volna, a szerelem miatt

annyira megváltozott,

Kinél tisztább, okosb asszonyi állatot

egész váras nem tartott.

Ó mely csoda dolog, hogy a szerelemnek

vagyon ily nagy ereje

És az embereknek ő természetekben

ilyen erős hatalma,

Kinek orvossággal szükség volna mostan

ha állhatnék ellene.

Mondom én magam is, hogy más útot ebben

bizony nem találhatok,

Hanem azkit tennenmagad most mutatál,

abban kell maradnotok,

Én érette lészek, néktek hírré tészem,

ha módot találhatok.

Nem illik énhozzám tőled ez dologért

hogy valamit kévánnék,

Csakhogy ezféle hírt és reánk jövendő

nevet távoztathatnék.”

Eurialus monda: „Bűn volna, ha azért

néked jóval nem lennék,

Azmit megígírtem, az főispánságot,

higgyed, néked megszerzem,

Csakhogy el ne veszesd azt a méltóságot

tőled, ha én megszerzem!”

Felele Pandalus: „Csak ebből ne légyen

eredeti, nem vesztem.

Ha reám nézendő, szabadon akarom,

hogy énnékem adassék,

De ilyen ok alatt nem akarom senki

nékem köteleztessék,

Hogyha hírem nélkül az meglehet vala,

örömest azon valék.

Elmegyek már tőled – azt mondja Pandalus –

légy nagy jó egészségben.”

És Eurialus is azonképpen mondja:

„Légy nagy jó egészségben,

De nagy gondod légyen, hogy együtt lehessünk,

légy érte mindenképpen!”

Elválék Pandalus ifjútól, és ezen

felette örvendezék;

Előszer, hogy illyen jeles fő emberrel

ő megismerkedheték,

Másodszor örűle, hogy az tartományban

főispánná tétetnék.

Csoda kévánsága az megígírt tisztre

az Pandalusnak vala,

Jóllehet beszéddel, mintha nem kellene,

azt jelengeti vala:

Asszonyi állathoz hasonló erkölcse

őnéki ebben vala.

O, mely csudálatos és megmérhetetlen

az istenek tanácsa,

Hogy ő ez világot jóknak s gonoszoknak

egyaránt osztogatta;

Méltatlanoknak is az méltóságokra

útokat megnyitotta.

Sok rend és garádics, tudja minden ember,

vagyon az nemességben,

De igen keveset találsz, ki igazán

jutott volna ezekben,

Hogyha jól meghányod-veted eredetit

ezeknek mindenekben.

Minden országokban azokat alítják

most igaz nemeseknek,

Azkik szabadsággal és nagy kazdagsággal

felette bővelködnek:

Noha az kazdagság ritkán jár mellette

az jámbor vitézségnek.

Kóborlás, uzsora és az árultatás

sokat nemesített meg,

Sokat hízelkedés, hazugság vitt elő,

sokat undok fesvénség;

Némelyeket öldöklés és feleségöknek

vétkek kazdagított meg.

Igen ritkán vagyon, aki igazsággal

gyűjthessen kazdagságot,

Azt tartják: ki mindenféle füvet kaszál,

az rakhat nagy asztagot, –

Akárhonnat légyen – nem kérdik, hol vötted? –

csak légyen sok jószágod.

Az gonosszal gyűtött kazdagság jutalma

(higgyed) az hamisságnak,

Ki az más világon igen nehéz terhe

lészen az gonoszoknak:

Azért csak azt tartom igaz nemesnek, kik

vitézséggel találják.

Nem böcsüllöm bizony az drága ruhákat

és az nagy palotákat,

Falukat, lovakat, drága szerszámokkal

készített vacsorákat,

Mert ezekben látom sokszor uralkodni

valami bolondokat.

Tudatlanság azért, azki mindezekben

véli az kazdagságot,

Mert imezt jól hallod, mindenféle vétek

lelhet most nemeseket,

Azmint az Pandalus csak kerítésével

nyeré az nemességet…

Nem sok üdő mulván esék háborúság

kívül ott az faluban,

Mert Menelausnak jobbágyát megölék

az önnen falujában;

Szükség lőn kimenni, hogy ő törvény szerént

véget tenne azokban.

Monda Lucretia: „Tudom, édes uram,

hogy te nehéz ember vagy,

Te nehéz igető lovaidon ne menj,

mert most is beteges vagy,

Keress egy poroszkát kölcsen, talám könnyebb,

hogy te vén erőtlen vagy.”

Hallván Menelaus, tudakozni kezde:

holott találhatnának?

Felele Pandalus: „Hallom, hogy jó vagyon

ifjú Eurialusnak,

Hogyha parancsolod, én magam elkérem,

mintha kérném magamnak.”

Monda Menelaus: „Akarom, ha elmégy.”

Pandalus menten mene;

Eurialus könnyen lovát néki adá,

magában ezt felelé:

„Te az én lovamon, én feleségeden

igetek, Menelae!”

Azt végezék köztök: estve nyolc órakor

Eurialus ott lenne,

És reá hallgatna, mikoron az házban

Pandalus énekelne;

Menelaus lovon ott hamar elméne,

Pandalus elkészíté.

Asszony ágyasházban, Eurialus kívül

az jelt csak alig várja,

De nem hallá az jelt, az óra peniglen

immáron elmúlt vala.

Achates azt mondja, hogy megcsúfoltatott, –

kivel ott ketten vala.

De nehéznek tetszik az sok várás után,

hogy heában elmenne,

Hol egy, hol más okát az késedelemnek

forgatja elméjében;

De hogy Menelaus öccse jelen vala,

Pandalus nem énekle.

Semmit nem aluszik Menelaus öccse,

csalárdságtól igen fél,

„Ne alodjunk-e már – Pandalus azt mondja –

semmit az egész éjjel?

Bizony én alhatnám, mert amint aránzom,

vagyon immáron éjfél.

Csodálkozom rajtad: ifjú legény lévén,

vén természeted vagyon,

Kik virradta felé alhatnak, azokon

száraz nyavalya vagyon,

Nem tudom, mit vigyázsz, jerjünk el immáron,

szintén ideje vagyon.”

Mondá, hogy: „Menjünk el bátor, de előszer

lássuk meg az ajtókat.”

Járulván ajtókhoz, reteszekben vete

ő ott nagy lakatokat;

Vala egy nagy vas is, kivel bézárlani

szokták vala az kaput.

Kéré, hogy Pandalus vasat felemelni

őnéki segítene,

Mert oly súlyos vala, hogy azt két ember is

nehezen felemelné;

Hallván Eurialus: már hogy bémehetne,

lehetetlennek vélé.

Felel Pandalus az ifjú legénnek:

„Kitől félsz most olly igen?

Minem megostromlják az házat, hogy zárlod

az ajtókat olly igen?

Hiszen azért lakunk belől az városban,

hogy békével lehetnénk.

Messze vannak tőlünk, kikkel hadakozunk,

az florenciaiak;

Ha ellenségtől félsz, ez nagy házban téged

könnyen megtalálhatnak:

Hogyha lopótól félsz, azok ellen ajtók

jól bézárolva vannak.

Fájnak én vállaim, bizony én az terhet

most nem emelgethetem,

Törődött is vagyok, teherviselésre

erőmet nem ismerem,

Emeld fel, vagy hadd el, mert bizony nem lehet

ezbéli segítségem.”

„No ám járjon, – monda Menelaus öccse –

bátor immár elmenjünk.”

Achatesnek szóla Eurialus, hogy: „Még

egy óráig itt legyünk,

Talám azonközben valaki megnyitja,

bátor osztán elmenjünk.”

Felette megúnta vala már Achates

Eurialus várását,

Átkozza magában, hogy őérte kellett

megszakasztani álmát;

Ottan nem késének, egy kis hasadékon

megláták Lucretiát.

Ifju odaméne, mondá: „Egészséggel,

lelkem, szép Lucretia!”

Hallván ezt az asszony, igen megijede,

akara elfutnia,

De bátorságot vén, az felé indula,

kérdé: kicsoda volna?

Felele az ifjú: „Én vagyok, szerelmem,

a te Eurialusod,

Nyisd meg én örömem, régen várlak téged,

vagyon éjfél, jól látod!”

Szavát megismeré, de míg nem láthatá,

nem nyitá meg az ajtót.

Nagy munkával osztán ott az reteszekből,

lakatokat kiszedé,

De hogy az nagy támvasakat ajtókról

ő el nem emelheté,

Csak két láb nyomnira nehezen az ajtót

ő kétfelé feszíté.

Igen megszorítván magát Eurialus,

az ajtón bészorula,

Barátját Achatest kéré, hogy istrását

onnan kívül állana,

Lucretiát kapá, szépen megölelé,

igen megcsókolgatá.

Akkor Lucretia ő kezei között

nagy hirtelen meghala,

Nem tudom, örömtől, vagy félelemtől,

de színe meghirvada;

Rettene az ifjú, nem tud mit tennie,

okát nem találhatja.

Mondá ő magában: „Ha őtet így hagyom,

halálra méltó leszek;

Ha véle maradok, én is bizonyára

ő miatta elveszek;

Nem tudok mit tenni, bizony mindenfelől

veszedelemben leszek.

Ó, te boldogtalan szerencse! mennyi méz,

két annyi méreg benned!

Mely sok veszedelmes halálban forgottam

gyakorta én éretted,

Csak ez vala héa, hogy úgyan kezemben

szeretőmet megöljed!

Miérthogy engemet inkább ő előtte

régen te meg nem öltél?

Miérthogy az fene sívó oroszlánnak

torkába nem vetettél?

Miért, te kegyetlen, ha énnékem inkább

hogynem neki kedveztél?”

Szerelem meggyőzé, halálát nem száná,

az asszonnyal marada,

Az elájult testet ágyárul felvivé,

szépen megcsókolgatá,

Sok könnyhullatással és fohászkodással

őnékie ezt mondá:

„Ó, én víg szerelmem, lelkem, Lucretia,

hol mostan az te eszed?

Hol vannak füleid és víg-tekintető

szép fekete szemeid?

Miért nem nézsz reám, nem hallasz, nem felelsz,

mikoron szólok néked?

Mosolodjál reám, mint azelőtt szoktad,

én vagyok te előtted,

Te Eurialusod vagyok, kezeimmel

ki ölelgetlek téged;

Ó, én szűvem, lelkem, élsz-e avagy halva

forgatlak mostan téged?

Miért nem mondottad, hogy megöljem magam.

halni ha megakartál?

Ha szólni nem akarsz, majdan általütöm

oldalamat az karddal,

Hogy együtt vegye ki lelkünket az testből

most az kegyetlen halál!

Ó, én víg életem, én gyönyörűségem

és kedves reménségem!

Teljes nyugodalmam, így vesze el immár

tevéled az én fejem,

Meleg az te tested, lelket érzek benned,

nem hóltál meg, azt vélem.

Emeld fel szemeid és ékes fejedet,

életemnek virága!

Miért nem szólsz nékem, így fogadsz volt-é bé

engem ágyas házadba?

Ez volt-e az öröm és az nyugodalom,

kire engem hísz vala?

Kelj fel, téged kérlek, ó én nyúgodalmom,

tekints Eurialusra!

Eurialus vagyok, miért nem nézsz reám,

az te vígasságodra?”

Azonközben nagy sok könnyhullatásokat

hullata homlokára.

Mintha rózsavízzel megöntözték volna,

az asszony felserkene,

Mint nehéz álomból felocsúdott ember,

szemeit felemelé;

Látá szeretőjét, monda: „Halott valék,

szerelmem, Euriale?

Miért nem engedéd, hogy én ez világból

most kimúlhatok vala?

Az te kezeidben nagyobb bódogsággal,

most meghalhatok vala.

Így légyen, kévánom, míg tőlem elválol,

lelkemnek kimúlása!”

Ezeket megmondván, az ágyra mindketten

ők együtt indulának,

Holott egész éjjel, úgy mint két szeretők

egymással múlatának,

Mint az trójabéli hajókban Parissal

Ilona, vígadának.

Marsnak és Vénusnak nem vólt illyen kedves

ágyok! – egymásnak mondják,

Szép ékes beszéddel mondja Lucretia

ismét Eurialusnak;

„Te vagy Ganymedes, te vagy Hyppolitus

nékem Lucretiának!”

Eurialus mondja: „Nem volt Polixena

bizonnyal szebb náladnál,

Előttem vólna is, inkább szeretnélek

bizony téged Vénusnál,

Noha szépségéről nagy sok dícsíreti

vannak az poétáknál!”

Néha szép orcáját, néha szép szemeit

igen dícsíri vala,

Néha fejér testét, hol nem látta volna,

ő tekinteli vala

„Bizony szebbnek látom, hogynem én magamban

régen alítom vala.

Illyennek látja volt Acteon Dianát

kútfőn a feredésben,

Semmi tagja nincsen, kit nem dícsérhetnék

ez asszonnak testében,

Ki lehet szebb, fehérb ennél az asszonnál

földnek kerekségében?

Megmeneködtünk már az veszedelemtől,

ó, én szívem, szerelmem,

Mi lehet oly dolog, kit érted én lelkem

bátran el nem szenvedne?

Ó, te szép ékes melly! és én szeretőmnek

ti két fejér csecsei!

Titeket tartlak-e vajjon, ti vagytok-e

most az én kezeimben?

Ti szép síma karok, jó illatú tagok,

ti vagytok-é ölemben?

Kész volnék meghalni, hogynem kedvem szegnék

illyen nagy örömemben.

Te vagy-e mellettem, vagy csak álom mostan

játszodtat meg engemet?

Igaz gyönyörűség vagyon-e énbennem,

ki vígasztal engemet?

Bizony úgy alítom, hogy nemcsak az álom

fogta meg én elmémet.

Ó, gyönyörűséges csókok, mézzel folyó

édes ölelgetések!

Ó, mely igen bódog és mely nyájasságos

szerencsében most élek!

Senkit szerencsésbnek nálamnál nem mondok,

ha gyakorta így élek!

Ó, rövid éjszaka, gyorsaságos órák,

miért hogy így siettek?

Miért örömünket valami kevéssé

hogy meg nem késlitek?

Adjatok oly hosszú éjet, mint Alkmenának

régentén engedtetek.

Soha rövidebb éj nem tetszett énnékem

ennél az éjszakánál,

Jóllehet én sokszor voltam Dáciában

és az britanusoknál;

Mondják, hogy az éj ott sokkal is rövidebb,

hogynemmint itt házunknál.”

Így beszélgetének ifjú Eurialus

a szép Lucretiával,

És így múlatának ölelgetésekkel

és gyakor csókolással,

Öszveölelkedvén, ők így múlatának

egész éjjel egymással.

Meg nem aludt vala a szerelem bennek

utána az dolognak,

El nem fáradt vala régi nagy ereje

az ő kévánságuknak,

De mint az Anteus földből feltámadván,

inkább megújúlának.

Az éjjel elmúlván, hajnalban kelének,

egymástúl elválának,

De naponként őrzők Lucretia mellett

inkább sokasulának,

Kik miatt egymással sokáig azután

ők nem vígadhatának. –

Erős a szerelem, mindeneket meggyőz,

ellene semmi nem áll,

Nem lehet oly erős, ki által magának

bölcsen útat nem talál;

Azért azután is sokszor együtt lőnek

ennek ereje által!

Ötödik rész

Eugenius pápa római császárral

akkor megbékélt vala,

Eurialusnak is császárral Rómában

készülnie kell vala.

Jóllehet titkolja, mindazonáltal asszony

ezt meghallotta vala.

Mert vajjon mi lehet olly igen nagy titok,

kit az szerelem nem tud?

Ki lehet oly okos, hogy ki megcsalassa

az önnen szeretőjét?

Azért Lucretia hallván, megrettene,

íra illyen levelet:

Lucretia Eurialusnak

„Haragunnám reád, hogyha az én szűvem

tereád haraghatnék,

Hogy te akaratod, útra készülésed

tőlem eltitkoltaték:

De hogy téged inkább szeretlek magamnál,

fel nem indultattaték.

Miérthogy énnékem, vitéz Euriale,

ezt meg nem jelentetted?

Császár hogy elkészül, kivel tenéked is,

tudom, hogy el kell menned,

Hová legyek én el, kinek hagysz engemet,

hogy nem vissz el teveled?

Mi tegyek nyavalyás, ha az én szerelmem

tetőled elhagyatik?

Kiben nyugszik meg én elbúsult szűvem

ha tőled eltávozik?

Két napot nem érek, teéretted lelkem

testemből el-kimulik!

Könyörülj én rajtam, könnyhullatásimban

megázott levelemért,

Az te jobb kezedért és énnékem adott

teljes igaz hitedért,

Ha tőled valamit érdemlettem, szánj meg

engemet mindezekért!

Nem kérlek én arra, hogy itt maradj velem,

de hogy elvígy engemet;

El nem maradhatok semmiképpen tőled,

jól tudod szerelmemet,

Nem nehéz dolog ez, értsd meg tanácsomat,

ebben jó módod lehet.

Tétetem magamban, mintha szentegyházban

mennék el estve felé,

Csak másodmagammal, vénasszonnal lészek,

úgy indulok afelé;

Küldd el két vagy három szolgáidat akkor

te is szentegyház felé.

Nem nagy munka lészen, nem állok ellenek,

ragadtass el engemet,

Ne alíts magadban, hogy illy éktelenség

nem illetne tégedet;

Nám az Priamusnak fia is így talált

magának feleséget!

Ezzel bosszúságot, higgyed, én uramnak

igen nagyot nem tészesz,

Bizony az halál is elválaszt ő tőle,

hogyha te el nem viszesz,

Kivel te magadnak bánatot, énnékem

nagy gyalázatot szerzesz.

De ne légy kegyetlen hozzám, Euriale,

hogyha szeretsz engemet,

Ne hagyj az halálban, ki magamnál inkább

szeretlek én tégedet.” –

Kire Eurialus szép Lucretiának

íra illyen levelet

Eurialus Lucretiának

„Ez volt oka, hogy én útomat titkoltam,

Lucretia, tetőled,

Üdőnek előtte hogy tennenmagadat

felette ne gyötörjed;

Tudom erkölcsedet, hogy te az bánatot

soha meg nem tűrheted.

Ne véld azt magadban, hogy elmenvén császár,

többé már ide nem tér,

Ha szintén hazánkban megyünk is, erre kell

jönni, más útra nem tér,

Ha másra menne is, higgyed, hogy szeretőd

hozzád viszontag megtér.

Ne engedje isten nékem, hogy mehessek

soha az én hazámban,

Hanem mint Ulisses tévelygő, búdosó

legyek mindez világban,

Hogyha nem jövendök viszontag tehozzád

Senasnak városában.

Semmit ne félj azért, ne hadd el magadat,

újulj meg te erődben,

Ne gyötörd testedet, vígasztald szívedet,

élj addig nagy örömben;

Az ragadás felől nem hasznos tenéked

azmit írsz leveledben.

Gondolod-e, hogy ha lehetne énnékem

nagyobb gyönyörűségem,

Mint hogyha tégedet szüntelen útomban

viselhetnélek vélem;

De tisztességünkre, nem kévánságomra

kell énnékem gondolnom.

Nem érdemli tőlem hitem s tisztességem,

hogy ezt míveljem véled,

Ki miatt szégyenülj és megkisebbüljön

az te híred és neved

Tartozom azzal én, hogy jó tanács légyek

mindenekben tenéked.

Tudod, nagy nemzet vagy, mindenek böcsüllik

az te nemességedet,

Szépnek, szemérmesnek, minden nemzet között

mondják az te nevedet,

Nemcsak Olaszország, de mind Magyar s Német

hallotta te híredet.

Érted hátravetném, higgyed, Lucretia,

az én tisztességemet,

De ha elragadlak, mely nagy szidalommal

illetem nemzetedet,

Minden ismerőid és barátid között

megrútítlak tégedet.

Anyád te miattad esik tűrhetetlen,

keserű nagy bánatban;

Az te gonosz híred elterjed hirtelen

mind az egész országban,

Kik téged ismernek, gondold meg, mit mondnak

felőled az várasban:

Ihol Lucretia, kit Brutus társánál

tisztábbnak alítottunk,

Az görög Ulisses feleségénél is

szemérmetesbnek mondtunk! –

Kár volna tenéked illyen undok névvel

magad meggyaláztatnod.

Nem illik, hogy légyen Lucretia neve,

hanem inkább Medea,

Ki házát elhagyván, atyját elárulván

Jason után indula.

Ó, mely keserűség, hogyha azt hallanám,

az én szűvemben volna!

Még az mi szerelmünk titkon vagyon nálunk,

most mindenek dícsírnek,

Az elragadásnak utána hirtelen

felindulnának ezek

Mennyi dícsíretben vagyunk, tíz-annyira

szidalmaznának ezek.

No hadd járjon hírünk, gondol meg, ha véled

kedvem szerént élhetnék,

Én császár szolgája lévén, károm nélkül

tőle el nem mehetnék,

Mert ő tött kazdaggá, ő tött hatalmassá,

ellene nem véthetnék.

Hogyha elhagynám is, nem tarthatnálak úgy

tégedet kedved szerént,

Udvart ha követnél, semmi nyúgodalmunk

nem lenne kedvünk szerént,

Mert együtt az császár nem múlat sokáig,

helyről helyre ő megyen.

Ha mint egy közasszont táborról táborra

tégedet hordoználak,

Mely nagy szidalomban véled egyetemben

engemet csúfolnának;

Kérlek azért téged, hagyj békét ezféle

tudatlan gondolatnak.

Gondold meg híredet, tarts meg tisztességét

jámbor nemzetségednek,

Temagadnak kedvezz inkább, hogynemmint az

megdühödt szerelemnek;

Több gyönyörűsége, hogyha ezt követed,

lészen nagy örömednek.

Más szeretőd talám, hogy őtet követnéd,

téged arra intene,

Jövendőt nem nézvén, csak bujaságára

hogy tevéled élhetne,

De igaz szeretőd nem volna, hitedre

ki gondot nem viselne.

Azmit én tenéked hasznodra alítok,

azt igazán megmondom

Maradj meg itt mostan, várj örömmel engem, –

csak ez az én tanácsom;

Mennél hamarb lehet, hogy én megtérhessek,

csak azon igyekezem.

Vannak az császárnak itt Hetruriában

nagy sokféle dolgai,

Én azoknak gondját enmagamra veszem,

császár is megengedi,

Veled bánat nélkül hogy soká élhessek,

elmém igyekezeti.

Élj jó egészségben és szeress engemet,

én lelkem, Lucretia!

Szűved a szerelmet benne való lánggal

kisebbnek ne alítsa,

Akaratom ellen megyek el innét most,

minden ember jól látja…”

Megnyugovék ezen megbúsult elméje

a szép Lucretiának;

Szavát megfogadá, csak ne csalattatnék, –

írá Eurialusnak.

Nem sok idő mulván császárral az ifjú

Rómában indúlának.

Azonközben ifjú Rómában hogy juta,

hideglelésben esék,

Betegség, szerelem tüze miatt szegény

egyaránt gyötörteték,

Az megerőtlenült testet két nyavalyák

haszontalanná tevék.

Már kétséges vala minden embereknél

Eurialus élete,

Csak az orvosságtól késleltetik vala

benne már az ő lelke;

Császár mintegy fiát naponként meglátni,

megyen megvígasztalni.

Sok orvosságokkal szüntelen az császár

őtet orvosoltatja,

De Lucretiának levelénél semmi

több néki nem használa,

Kiből szeretőjét egészségben akkor

lenni értötte vala.

Ez megkönnyebbíté valami részéből

ifjúnak nyavalyáját,

Ágyáról felkele, mert valamennyire

megerősíté lábát

És megékesíté vitéz kezeivel

császár koronázatját.

Koronázat után Rómából a császár

jöve Perusiában,

De hogy még ereje jól meg nem jött vala,

ő marada Rómában,

Onnat elindulván, csak vékony erővel

jöve Senas városban.

Látá egynéhánszor a szép Lucretiát,

de véle nem szólhata,

Levelet azért ők gyakorta egymásnak

írogattanak vala;

Az elragadásról nagy sokat egymással

ők tanácskoztak vala.

De harmadnap mulván látá Eurialus

nem lehet vég dolgában.

Izene asszonnak, hogy nem maradhatna

immáron az városban,

Előbbi örömnél lőnek mind az ketten

sokkal nagyobb bánatban.

Az ő lova hátán ifjú Eurialus

immár forgolódik vala,

Igen nagy szomorú szűvel Lucretia

ablakról nézi vala.

Keserű sírással, könnyhullatásokkal

egymásra néznek vala.

Egyenlő fájdalom mind az kettő lelkét

felette gyötri vala,

Kik az ő szűvöknek szakadását immár

magokban érzik vala;

Mint lélek az testtől, nehezen egymástól

ők elváltanak vala.

Mely igen iszonyú fájdalom az halál,

azki meg nem kóstolta,

Kik egymás szeretők, elválasztja, hogyha

szűvében meggondolja:

Eszébe veheti, jóllehet az testnek

nagyobb kínját láthatni.

Gyötrődik az lélek, elhagyván az testet,

úgymint ő szeretőjét,

Lélek eltávozván, az test is elhagyja

kínnak érzékenységét;

Csak egyik szenvedi, az másik nem érzi

osztán az kínnak terhét.

De mikor két lélek egyben foglaltatott

szerelemnek általa,

Sokkal veszedelmesb hogyha meg gondolod

azoknak elválása,

Az érzékenységnek mert mind az kettőben

egy aránt birodalma.

Bölcs Aristophanes az két barátságos

férfiakról azt írja,

Hogy noha két testek vagyon, de két testben

már csak egy lélek vagyon

Azért ezekről is bátor minden ember

ugyanezent alítsa.

Ebből követközik, hogy nem az két lélek

távozik el egymástól,

Hanem az egy lélek, ki kettőben vala,

metszetik el egymástól,

Egy elme és egy szű, ki kettőben vala,

szakada el egymástól.

Minden érzékenség tőlek eltávozék,

erősen sírnak vala;

Az ő orcájokban az nagy bánat miatt

vér nem maradott vala.

Ha könnyhullatások nem láttatott volna,

holtnak mondhattad volna.

Vajjon ki mondhatná és ki is írhatná meg

az ő nagy bánatjokat?

Ki gondolhatná meg az ő tűrhetetlen

nagy szomorúságokat?

Hanemha hozzájok hasonlóknak mondom

az régi szeretőket.

Az Protesilaus mikor görögökkel

ment vala Trója alá,

Felesége látván, szép Laodamia,

ottan földre borula;

Vér hirtelen-való bánatnak miatta

orcájában nem vala.

Mikoron megérté, hadban előszer is

hogy ura meghólt volna,

Igen megbúsúla és megkeseredék,

Párist átkozza vala;

Nem sok üdő mulva keserűségében

halála történt vala.

Phenicibéli Dido Aeneastól

mikoron elhagyaték,

Az ő nagy szerelme felgerjedt lelkében

soká meg nem nyughaték;

Az önnen kezével, Aeneas tőrivel

szűve által vereték.

Ifjú Eurialus hogy szemei elől

őnéki eltávozék,

Földre leborúla a szép Lucretia,

ismét felemelteték,

Ő ágyas házában, hogy lelket vehetne,

leányoktól viteték.

Nagy sok idő múlva felserkenvén ismét,

ágyról felemelteték,

Minden ékességét leveté magáról,

szűve bánatba esék;

Mind haláláiglan csak polgári módra

egy rossz ködment visele.

Senki nevetését, sem tréfabeszédét

azután nem hallhatá,

Semmi énekléssel, sem penig örömmel

magát nem vígasztalá,

Míglen a szüntelen való bánat miatt

esék nagy nyavalyába.

De miérthogy tőle esze és elméje

immáron távul vala,

Vígasztalást néki szomszédi, baráti

már nem adhatnak vala,

Az ő keseredett anyja keze között

lelkét el-kibocsátá.

Az Eurialus is, hogy szeretőjének

elmene szeme elől,

Senki nem hallotta őnéki mentében

beszédét semmi felől,

De csak gondolkodék szép Lucretiához

való térése felől.

Hogy onnan eljöve, ifjú az császárhoz

jöve Perusiában,

És onnét császárral az Ferrariában

és jöve Mantuában,

Több fő várasokban és Basileában,

végre Magyarországban.

De míg élhete is, soha nyugodalma

nem lőn Lucretiának,

Hanem minden éjjel álmában követé

útát Eurialusnak,

Miképpen az ifjú mindenütt követé

útát Zsigmond császárnak.

Hallván Eurialus asszonnak halálát,

igen megháborodék;

Felette keserves bánattal mindjárást

gyászruhába öltözék;

Soká semmi dolog vígasztalására

néki nem találtaték.

Nem sok üdő mulván egy szép leánt császár

őnéki szerzett vala

Herceg nemzetségből, ki tiszta életű,

bölcs, jó erkölcsű vala,

Kivel hóltáiglan ifjú Eurialus

kedve szerént élt vala… –

Senki hazugságnak – valaki olvassa –

ez dolgot ne alítsa;

Ezek példájából azki jól megérti,

nyilván megtanulhatja,

Hogy a szerelemnek méreggel megtöltött

poharát meg ne igya.

Az rágalmazó szű távul légyen innét,

és az gonosz irígység;

Nem azoknak írtam, kiben uralkodik

az balgatag kevélység,

És akiket ebből régen kifárasztott

az rest és tunya vénség.

Ifjak, én feleim, ifjaknak hasznokért

ezeket öszveszedtem,

Kik után ballagni mindenkoron szokott

az kegyetlen szerelem;

Hogy attól megtudják magokat őrüzni,

csak azon igyekeztem.

Képét, ábrázatját, magaviselését,

termetét is megírom,

Miről ismerik meg, hogy elkerülhessük,

ifjaknak megmutatom:

Mert csak ő reájok vagyon ez énekben

szorgalmatos nagy gondom.

Gyermek a szerelem, mezítelen írják,

nincs őnéki szakála;

Szeme vak őnéki, hajlandó kézíjja,

vállán vagyon két szárnya;

Oldalán tegzében sok mérges nyilai,

kezében égő fáklya.

Írják gyermek-képben, mert azki bölcs, okos,

az eltávoztathatja,

Csak az gyermekekhez hasonló emberek

vannak birodalmában,

Kiknek semmi eszek, semmi okosságok,

csak azokat ostromlja.

Mezítelen írják, mert a szeretőkben

nincsen szemérmetesség;

Vaknak azért írják, mert meg nem láthatja,

micsoda az tisztesség:

Jó cselekedet közt és az tévelygés közt

nincs ő nála különbség.

Avagy hogy azt véli, hogy cselekedeti

mindentől titkon vannak,

Eszébe nem vészi, mindennek szemei

hogy őreá vigyáznak,

Sem istent, sem törvént nem néz, adja magát

csak az nagy bujaságnak.

Vannak sok nyilai, mert sok embereknek

általlövi szűveket,

Szárnyai azt jegyzik, mert csak idestova

visel ő mindeneket;

Igen állhatatlan, gyakorta elveszti

az igaz ösvényeket.

Jobb kezében fáklya, mert birodalmában

azkiknek holdolása,

Sebes láng azoknak szűveket szüntelen

szokta sanyargatnia;

Testeket rútítja, végre lelkeket is

pokolba bétaszítja.

Sem éjjel, sem nappal soha meg nem nyugszik,

mindenkor ólálkodik;

Mindeneket késért, nagy sokakot meggyőz,

azokon uralkodik,

Azkiknek szűvekben késedelmet vehet

és meggyökereztetik.

Első indúlatját ha eszedben vészed,

te könnyen megolthatod,

De erőt ha vészen, miként az álló fát,

hogy ki sem szakaszthatod,

Kit vessző korában kivonhattál volna,

végre ki sem áshatod.

Gyűlöli az munkát, felette szereti

ő az hivalkodókat;

Hogyha eszed vagyon, egyik fegyvered ez:

hadd el a tunyaságot;

Mindenkoron munkát találj ő ellene,

kiben foglald magadat. –

Bizonnyal jól tudom hogy nem munkálkosznak

nagy sok féle emberek,

Jelesben kik laknak várakban, kastélyokban

és urak után járnak,

Hanem csak magokat atták az Bachusnak,

Bachus után Venusnak.

Minden féle vétek előszer származik

bizony csak részegségből,

És annakutána az nagy sok hivolkodásbul

[…]

Kiket hogy elhagyna meggyőzhető mindent

szorgalmatosságával.

Vége már ez légyen az én írásomnak

a szerelem dolgáról,

Azki többet akar róla tudakozni,

értse több írásokból.

Utolsó tanácsom, hogy azkitől lehet,

megója magát attól!

Mikoron írnának másfélezer után

hetvenhét esztendőben,

Aeneas Sylvius írásából szerzék

ez éneket versekben,

Bodrog vize mellett, Patak városában,

az úr gombos kertében.