Enyedi György: Gismunda és Gisquardus históriája (1574)

Gyakran historiát tudom hallotok,

Szép dolgokat krónikákból olvastok,

Ez dologról tudom nem hallottatok,

Szép lött dolgot mondok, kérlek hallyátok,

Éneklésem nyujtom most Tancredusról,

Gismundáról, ennek szép leányáról,

Gisquardusról, fő kancelláriusról,

Végre szollok nagy szörnyű halálokról.

Oh mely bódog az ki más nyavalyáján,

Szokott venni példát, nem maga kárán,

Sőt tanulni másnak nyomorúságán,

Ez végre nem jajgat ő bolondságán,

Régi példa köz beszédben mondhatni,

Eszt hallottuk sokaktul énekelni,

Okos róka vetett tőrt el kerüli,

Mint az héa szokta az horgot csúfolni.

Gyakor példák kiket nem serkenthetnek,

Máson esett káron nem tanulhatnak,

Azok magok nyavalyáján jajgatnak,

Mint Tancredus bolondságán óhajtnak.

Igen kazdag Tancredus király vala,

Mint ki Olasz országnak ura vala,

Országában békességgel él vala,

Salernumban ennek lakása vala.

Vala az királnak egy szép leánya,

Keresztségben Gismunda neve vala,

Vén attyának gyönyörűsége vala,

Mert férfi magzattya neki nem vala.

Sok úrfiak hercegek Gismundáért,

Udvarolnak királnak leányáért,

Sokan nálla szenvednek szépségéért,

Így fáradnak iffiak leány kedvéért.

Emberkorban már szép Gismunda vala,

Virágában élete fénlik vala,

Házasságra iffiak kéretik vala,

Ezer kérő egy nap kéreti vala.

Nagy sokáig királytul tartóztaték,

Házassága leánnak halasztaték,

Vára honnat jobb szerencse érkeznék,

Sok iffiaknak szívek igen csalaték.

Iffiu görög király azomban juta,

Ardeaból nagy kazdagsággal vala,

Tancredusnak bízván házára szálla,

Kit úrfiak fél kedvvel látnak vala.

Ez királnak noha nem szép termeti,

Gazdagságért de vagyon böcsületi,

Rút termetét ezzel helyére viszi,

Szép Gismundát ez házasul meg nyeri.

Drága ajándékot attyának ada,

Örömében sok kéncset osztogata,

Drága öltözettel Gismundát látá,

Örem után Ardeaban indula.

Igen bosszonkodnak ezen az iffiak,

Kik leányért régtől fogva fárattak,

Szerelmekben hogy meg csalatkosztanak,

Bosszut állnak királyon azt kiáltyák.

Tartosztatni fiat immár nem meré,

Mert országát ellenségétől félté,

Szép erővel országában ereszté,

Mint jó fiát leányával üdvezlé.

Rövid üdőn vén királt keseríté,

Iffiu királt mert az halál el vévé,

Szép Gismundát nagy özvegységben ejté,

Irigyeknek szívöket fel emelé.

Az országnak ezen nagy gongya esék,

Királyságnak magva hogy el véteték,

Görög birodalom asszonyra esék,

Ebből károk vitézeknek érkezék.

Nagy sírással asszony kesereg vala,

Szép ruháit gyászra fordíttya vala,

Ágyas házba be rekeszkedik vala,

Sok ideig színét nem láttyák vala.

Sokan urak közül hogy eszt meg tudák,

Mint vehetnék eleit tanácskozák,

Igen forog elméjekben uraknak,

Hogy az bánat gyakran oka halálnak.

Inték erre, attyához haza menne,

Salernumban Tancredushoz sietne,

Mert szívének így lenne könnyebsége,

Hogy szerelme ha nem jutna eszében.

Lőn az tanács tőlle meg fogadásban,

Foglalatos immár el készülésben,

Országában attyához indulásban,

Szép udvara királnak nagy bánatban.

Urak sokan asszonyokat késérik,

Tisztességgel vén attyához már viszik,

Bánattyáról szép beszéddel kérlelik,

Országáról ne feletkezzék, kérik.

Asszonyoktul urak el búcsúzának,

Tancredushoz attyához hogy jutának,

Engedelmességgel fejet hajtának,

Hogy holtiglan nékie szolgálnának.

Nagy szép szókkal ajándékot vevének,

Így asszontul urak tiszteltetének,

Az országnak gongyára intetének,

Békességgel házakhoz eredének.

Udvarának Gismunda meg hagyatá,

Senki ura halálát ne forgatná,

Előtte bánattyát ne ohajtaná,

Hogy halálra érte magát ne adná.

Semmi vígasztalás nem fog szívében,

Nagy bánattal fogyatkozott eszében,

Bolondságból lőn ilyen esküvésben,

Éltig soha nem mennék házasságban.

Illyen esküvését attya javallá,

Iffiuságnak lángját ő nem gondolá,

Asszony álhatatlan voltát nem tugya,

Fogadását ebben csak egy sem állya.

Nincsen immár az vén királnak gongya,

Leányának jövendő házasságára,

Magát atta mert örök özvegységre,

Hiti vagyon ennek meg tartására.

Gyakran vesztik attyokat így az iffiak,

Álnok fogadásokkal az leánzók,

Kevés bánat mikor érkezik reájok,

Készek akkor Venusra eskedniek.

Ritka higyed szerelem fogadása,

Ő hütinek igazán meg állása,

Az hol immár meg indolt ő folyása,

Nincsen senkitül bizonyos határa.

Azért király úgy bízik leányához,

Semmi kétsége nincs szép Gismundához,

Támaszkodik igaz fogadásához,

Nem gondollya ez végre néki bút hoz.

Tancredusnak udvarában egy iffiu,

Lakik vala Gisquardus jó erkölcsű,

Szép termetű, jámbor, ékes beszédű,

Erkölcsében dicsiretes jó iffiu.

Jámborságért felette nagy kedvében,

Az királnak ez vagyon szerelmében,

Titkaiban tanácsa mindenekben,

Fő dolgossa az kancelláriában.

Az Úristen fel vötte szegény nemből,

Semmi nemességet nem vött attyátul,

Gazdagsága semmi nincsen attyától,

Mint Dávidot emelte juhok mellől.

Mindenektül udvarban becsületben,

Az országtul Gisquardus szerelemben,

Szép erkölcse hoszta illy dicsiretben,

Mongyák méltó király fia legyen.

Nagy sokaknak de vagyon bántására,

Házasságban föképpen ártalmára,

Az nemesség, jámborság bízására,

Gisquardusnak mint esék halálára.

Oh mely ritka most az ollyatén nemes,

Gazdagságért hogy ki nem volna nemes,

Jámborságért volna csak böcsülletes,

Pénzért minden most nemességben nyertes.

Bolondságnak mondom ezzel kérkedni,

Eleinknek jelével dicsekedni,

Jó erkölcsel semmit bizonítani,

Nemességnek nyomdokit nem követni.

Igen hamar Gismunda meg változék,

Mert idővel bánat meg enyhítteték,

Fogadására mert ő nem emlékezék,

Az gyász alá szerelem be férkezék.

Lőn, hogy király urakat vendéglené,

Jobb kéz felől szép Gismundát ülteté,

Ellenébe Gisquardust helyheszteté,

Az kegyetlen Cupido aszt örülé.

Isznak urak királlyal nagy örömben,

Iffiak főnek szerelemnek tüzében,

Nem szólhatnak ott egy mással külemben,

Csak intéssel jelt adnak szerelemben.

Sokan titkon úrfiak igyekeznek,

Ajándékkal hercegek munkálkodnak,

Gismundának szerelmében jussanak,

De Cupido igérte Gisquardusnak.

Fogadását Gismunda nem álhatá,

Attya előtt tött hütit nem javallá,

Özvegységét sokáig nem tarthatá,

Új szerelem tüze hütit fel bontá.

Régtül fogván hallottuk köz példában,

Álhatatlan asszony fogadásában,

Hogy ki volna még az szép iffiuságban,

Nem kerüli léptét Venus ágyában.

Az attyáknak innét vagyon nagy vétkek,

Házasságra illendő magzattyoknak,

Nem viselik jól gongyát leánzóknak,

Tartosztatik sokáig szerencséjek.

Nem javallom kazdagságot kik néznek,

Házasságban sok személt válogatnak,

Jegy ruhának valakik csak örülnek,

Igaz szeretetnek de nem engednek.

Csuda szerelme gerjede asszonnak,

Mert Gisquardust kévánnya magának,

Nincsen emlékezeti bánattyának,

Gyakorta int szemeivel iffiunak.

Irgalmatlan Istennél az szerelmet,

Pogán bölcsek írják keserves sebét,

Sem kazdagot, sem szegént az nem nézhet,

Hálójában valakiket keríthet.

Szerelemnek tüzét nehéz titkolni,

Fel gerjedett lángját nehéz oltani,

Akár ki mint igyekezzék fedezni,

Meg gyúlt tűznek nyilván föstit nézheti.

Csak ez vala immár ügyekezetek,

Mint lehessen egy mással beszéllések,

Mert mind kettő örül az szeretetnek,

Az által rettenti őket félelmek.

Igen féltik magokat küssebségtül,

Mert szerelem gyakran nincsen az nélkül,

Szép Gismunda retteg sok őrizőktül,

Gisquardusis udvari irigyektül.

Követségre magokat nem bízhattyák,

Mert hívséget szolgákban ritkán láttyák,

Az mint lehet azért igen titkollyák,

De szívekben szerelmet nem olthattyák.

Okos vala Gismunda ő dolgában,

Olly szép mogya asszonnak szerelemben,

Okkal tugya magát tartani ebben,

Nem hirdeti szerelmét beszédében.

Magát ója oly igen hívségesen,

Hogy ne essék csácsogás beszédében,

Mert gyakorta iffiak vesznek ezképpen,

Önnen nyelvek hoza keserves tőrben.

Az szerelmet higyed nehéz titkolni,

Kiváltképpen hol folyását kezdheti,

Ha járását okkal nem követheti,

Álnaksággalis kész azt véghez vinni.

Rá gondola Gismunda bátorsággal,

Már dolgához kezde szép okossággal,

Mert nem szólhat külömben mátkájával,

Őt köszönti szép keze írásával.

Okos asszony szép módot ebben lele,

Mint levelét szerelmének küldhesse,

Egy szép öreg fuallót ehhez szerze,

Fuallóba levelét be rekeszté.

Meg tanítá követét mint szollana,

Az fuallót ajándékon mutatná,

Rövid szóval csak iffiunak szollana,

Semmi titkát követre de nem bíza.

Igen meg köszöné szép ajándékát,

Asszonnak hozzája jó akarattyát,

Nem érti még az fuallónak titkát,

Csak gondollya szívében akarattyát.

Tekinté meg az fuallót, nem üres,

Szerelemnek levelével de tellyes,

Ékes beszédével az levél tellyes,

Ezen éjjel nappal iffiu gerjedez.

Hűségesen az levél írva vala,

Az Gisquardust mely erre inti vala,

Személyével örömest vigadozna,

Kevés fáratságot érte ne szánna.

Igen örül iffiu az kévánságnak,

Nem mond ellent asszony akarattyának,

Bátrabb engedni ő bujaságának,

Hogy nem kedvét szegnéje asszonyának.

Rövid szóval az levél meg tanítá,

Hagyott helyet Gisquardusnak meg mondá,

Személy szerint hol asszonyát találná,

Szép virágát Venusnak szaggathatná.

Nincs oly titok, kit az szerelem nem tud,

Okosság nincs kit fel forgatni nem tud,

Oly rejtek hely, kit meg keresni nem tud,

Okos, bátor, mert mindeneket ő tud.

Az királynak udvarához nem messze,

Egy hagyatott sötét barlang rekesztve,

Mely senkitől már nincs emlékezetben,

De asszonnak gyakran forog eszében.

Uta nincsen sohonnat az barlangnak,

Sötétsége de mint vadak házának,

Fel növése körül az sok tüvisnek,

Nem mondhatnád méltó Venus házának.

Írásában az barlangra mutata,

Ágyas házul az iffiunak azt írá,

Kétségnélkül őtet ebben találná,

Csak az fáratságot érte ne szánná.

Ez dologban hogy bátrabbak legyenek,

Irigyektűl hogy meg ne látassanak,

Került tőrbe hogy be ne akadjanak,

Sötét éjet magok között választák.

Nem sok mulatsága lőn Gismundának,

Ablokához kötött önnen házának,

Erős sinort kit vert vala magának,

Alá ereszkedék falán várának.

Siet igen az barlangot el érni,

Mert hitinek eleget akar tenni,

Noha tövis gyenge testét érleli,

De szándékát azért hátra nem veti.

Juta hamar Gismunda az barlangban,

Csak egyedül vagyon nehéz várásban,

Gyenge szíve retteg az sötét házban,

Mind az által bízik szeretőjében.

Semmi késedelem iffiu dolgában,

Siet öltöznie szattyán ruhában,

Tüvis miatt ne bántassék útában,

Ily ruhában úta lenne barlangban.

Faradságot sokat el kel szenvedni,

Nagy gyakorta félelmes helyen járni,

Néha vereségetis fel kel venni,

Szerelem után az ki akar járni.

Rest iffiakat Venus asszony nem kedvel,

Nemis lakik az félelmes szüvekkel,

Vitézkedik de csak az merészekkel,

Vagyon ügye gyakran fegyveres kézzel.

Az szerelmet követni ki akarja,

Nagy sok álmat az szükség el mulassa,

Fáratságát mind semminek alitsa,

Sok munkáját gyakorta ne számlállya.

Tugya vala iffiu hogy az barlangban,

Szép szerelme már várja ágyas házban,

Semmi tartozás nem lőn ő utában,

Nagy hirtelen be köszöne barlangban.

Rajta esék virágnak nagy öröme,

Mert régulta ezt ohajtá ő szíve,

Erre vötte nyughatatlan szerelme,

Fejét atta érte veszedelemre.

Játszodozik bízván mint mátkájával,

Ölelgeti szép gyenge kezeivel,

Úgy bíztattya iffiat beszédével,

Meg maragyon szerelme víg lelkével.

Sokat úgymond virág érted gyötröttem,

Szerelmedért lelkemben veszekettem,

Özvegységem, szívem érted le töttem,

Ez mai nap magam néked engettem.

Veled szívem kévántam örömemet,

Régtül fogván óhajtám személyedet,

Szerelmedért tégy tieddé engemet,

Erre adom néked én jobb kezemet.

Nagy szép ékes beszédi származának,

Szép Gismunda ajaki mosolyodnak,

Hiszen Venus hizelkedő szavának,

Nem gondollya ezek végre bút hoznak.

Irigy álhatatlan szerelem dolga,

Mindeneket fel forgat járásában,

Szép iffiakat szinte jobb vígságokban,

Tőrben akaszt örömök jobb korában.

Csalárd Venus Parisnak mint fogadá,

Szép Ilonát örökül neki adná,

De hirtelen mondását meg másolá,

Menelaust mert ellene támasztá.

Engedé Cupido Tarquiniusnak,

Hogy vigadna az szép Lucretiának,

De más felöl szinével országának,

Rá támada szánkivetésre adák.

Dido asszont nyavalyásul gerjeszté,

Aeneasnak kegyetlen szerelmére,

Nem sokáig tarta gyönyörűsége,

Mert Aeneast készeríté tengerre.

Juno Isten asszon, nagy Achillesnek,

Táborában ada mint jó vitéznek,

Szép Briseust ítéle házasának,

Nem sokára ada Agamemnonnak.

Lám nincs semmi gyönyörűség állandó,

Semmi örem örökké maradandó,

Rövid üdőn de mind változandó,

Az szép ödő után homály várandó.

Éjfélykor király minden házában,

Sok vigyázást tőn ő gondolattyában,

Történék hogy lépnék felső várában,

Futni látá szép leányát barlangban.

Csuda nagy bánattya esék királnak,

Álnakságát hogy látá leányának,

Immár bánnya hogy hitt fogadásának,

Mert hitele bút hozott vén jámbornak.

Titkon azért őrizőket állata,

Kivel utát az barlangnak el fogá,

De leányát ne bántanák meg hagyá,

Hanem társát meg fogni parancsolá.

Ily kegyetlen szándéka az királnak,

Ki már halált végezett leányának,

Nincsen mégis hírekkel az iffiaknak,

Azért járják utát szokott barlangnak.

Csak nagy hamar meg változék örömök,

El fordula minden gyönyörűségek,

Nagy siralmat hoza régi víg kedvek,

Mert meg nyílék titkon viselt szerelmek.

Együtt lévén futamának az kémek,

Nagy hirtelen barlangot körül vévék,

Nagy álnakul Gisquardus meg fogaték,

Az királnak eleibe viteték.

Csuda nagy bánattya királnak esék,

Hogy Gisquardus az bűnben találtaték:

Hütlen névvel az iffiu nevezteték,

Nagy sírással királtul illy szó esék.

Jaj immár látom Istennek haragját,

Vénségemnek, életemnek nagy búát,

Kivel tartom vala szívemnek titkát,

El árulta nevemmel jámborságát.

Nincsen látom hűség az emberekben,

Sok jó tétem lám nincs emlékezetben,

Mint most látom Gisquardus személyedben,

Kiért leszek érdemlett fizetésben.

Így tartodé hozzám a te hűséged,

Álnok iffiu ez volté az te hitöd,

Avagy ezé jó tétért fizetésed,

Vénségemnek gyámolát fertesztetted.

Többet király iffiunak nem szólhata,

Mert nagy bánat szívét meg fogta vala,

Nagy sírással könyvei hulnak vala,

Mind ezekre iffiunak így lőn szava.

Velem uram jó téted nem tagadom,

Kegyességét sőt felségednek vallom,

Szegénségből fel vöttél nem tagadom,

Uraságos tiszttel láttál jól tudom.

Jollehet országodbanis hatalmad,

Meg böcsüllem sok népen birodalmad,

De ne vegye nehéz kedvel felséged,

Hatalmasb vitt erre, hogyha meg nézed.

Ez dologban nem ember volt indítóm,

De világnak tüze volt én izgatóm,

Emberekben lángja kinek nagyot nyom,

Az Cupido ki mindeneket le nyom.

Nagyobb ennek felségednél hatalma,

Hatalmadnál higyed nagyobb határa,

Cupidónak olthatatlan nagy lángja,

Ez vitt engem sebes tüze lángjára.

Nem retteg az erős fejedelmektül,

Törvényeknek sem kemény igáitul,

Semmit nem fél az kegyetlen haláltul,

Nem óhattam magam illy hatalmastul.

Annál inkáb király kezde búsulni,

Gisquardusnak szaván fellyeb gerjedni,

Parancsola azért tömlöcbe vetni,

Gonossága mert nyílván azt érdemli.

Ezenközben Gismunda nagy vígsággal,

Nyájaskodik házában barátival,

Még nem tugya hogy mátkája bánattal,

Az temlecben kesereg óhajtással.

Meg izene király szép leányának,

Véget vessen mingyárt vigasságának,

Eleibe jöjön mint bírájának,

Véget vetni mert akar életének.

Illyen követsége lőn az királnak,

Nagy bánatot hoza az szép virágnak,

Nem tudója még az gonosz szándéknak,

Engedelmet izene mint attyának.

Sok urakat az király bé gyüjtete,

Hogy iffiakat törvénnyel itéltesse,

Fű tanácsa királnak azt izené,

Iffiak házasságát ne ellenzené.

Ezzel nem gondola, hiva leányát,

Kemény szóval úgy mutattya haragját,

Mind az által nem türheti siralmát,

Rövid szóval így kezdé el mondását.

Rettegnie nem tuttam személyedtül,

Gonosz asszony nem féltem illy vétkettül,

Avagy ki tart szerelmes gyermekétől,

Jaj ennékem halálom leányomtul.

Álnok asszony így álládé meg hitöd,

Ez valaé előttem fogadásod,

Álhatatlan volt lám minden mondásod,

Jaj így csalt engem tettetett jámborságod.

Midőn jámbor uradtul meg maradtál,

Özvegységben Ardeaból meg jutál,

Nem de ezen akkoron meg esküvél,

Özvegy ágyát hogy holtiglan tisztelnél.

Menelaust immáron nem csudálom,

Hogy társátul csalatott most gondolom,

Álhatatlan hiti asszonnak látom,

Fogadása erőtlen, már azt látom.

Oka ez volt hiszem fogadásodnak,

Utat nyithass álnak csalárdságodnak,

Esküvéssel hitit vethess attyádnak,

Így busítsad vénségét életemnek.

Rólad bizon soha nem hittem volna,

Hogy illy vétek szívedben volt titkolva,

Vénségemnek legyen meg búsítója,

Mert te voltál lelkemnek nyugodalma.

Te éretted már nyomorult vénségem,

Minden népek köszt szidalmas én nevem,

Gyalázatos immár királi hírem,

Nem kévánom azért hosszabb életem.

Ékessége királi nemzetemnek,

Gyalázatra fordula nemzetimnek,

Szép istápja meg romla vénségemnek,

El fordula öröme életemnek.

Mind testi és lelki jókkal az Isten,

Látogatott bőséggel kegyelmesen,

De meg vonta tűlem ezt életemben,

Holtom után bíró székemben nincsen.

Drága ajándéka az nagy Istennek,

Kinek jámbor magzati nevekednek,

Nem gyalázzák vénségét szüléjeknek,

Öregbítik jó hírét nemzeteknek.

Vedd leányom magadban eszt eszedben,

Mely gyalázat királi nemzetünkben,

Te miattad most esett személyünkben,

Mert nemtelent vöttél ágyas házadban.

Oh mely igen szűvemet keseríti,

Bánatimat ez dolog öregbíti,

Az szeretet szívedet erre viszi,

Hogy az paraszt Gisquardust kedvelheti.

Rajtad enni nehésségem nem volna,

Személyedet ha meg becsülted volna,

Hogyha hozzád hasonlót nésztél volna,

Az szeretet így nem vakított volna.

Véledé Gisquardus ki nemzetsége,

Nem tudode? szeretőd paraszt vére,

Nincs titkolva senkitől szegénsége,

Hol országa, kit illetne személye?

Magad tudod gyermekségétől fogva,

Udvaromat nagy szegénséggel lakta,

Magát noha jó erkölcsben tartotta,

Nemességre vitte csak tudománya.

Az kik születésben nemességeket,

Bizoníttyák attyokról címereket,

Nagy nemzetségből hozzák eredeteket,

Tudod azok viselnek nemes nevet.

Mely urfiak nemesek udvaromat,

Látod lakják fű hercegek házamat,

Ha meg nem tartottad tennen magadat,

Fordítottad volna ezekre orcádat.

Avagy kazdag Traciának királya,

Jutott volna eszedbe nőtelen fia,

Holta után arra néz birodalma,

Házasságban néked szerzettem volna.

Nagy gyalázot az én királságomnak,

Szidalmára esnék méltóságomnak,

Szegény rendre birtoka országomnak,

Holtom után ha lenne Gisquardusnak.

Téged az föld jobb előttem el nyellyen,

Szemem elől bár az halál el vigyen,

Gisquardusis ez világból el vesszen,

Hogy nem mint székemben ez álnok üllyen.

Véget vetek ez áruló éltének,

Ne örülhess éktelen szerelemnek,

Ezzel töltöm kivánságát szívednek,

Már szeretőd kezében az hóhérnak.

Már két dolog szívemet tartosztattya,

Mely kétségre szívemet indította,

Nagy haragom első ki ezt mutattya,

Életednek legyek gonosz hóhéra.

Okosságból nincs attyai szerelmem,

Másik indít hozzád kegyelmességem,

Eszt mutattya atyai szilígységem,

Kegyelemmel hogy legyen engedelmem.

Bátorsággal nem tudom mit műellyek,

Ha haragból büntetésre ne mennyek,

Vagy kegyelmet szerelmemből kövessek,

Tégy választást ebben neked mi tetszik.

Így az király el végezé beszédét,

Haragjában el fordíta ű székit,

Hogy ne lássa leányának személyét,

Mind az által várja válasz tételét.

Mert királnak ez vala ű szívében,

Kegyetlenség ha lenne beszédében,

Így leánya indulna könyörgésben,

De meg csala vén jámbort reménségben.

Példa legyen ez az jámbor attyáknak,

Ne gerjesszék haragját iffiuságnak,

Szent Pál mongya hogy azzal nagyot ártnak,

Jó intéssel sokkal többet használnak.

Az attyáknak vajki sokak nem tugyák,

Hogy miképpen magzattyokat tanítsák,

Tudatlanok mert magok sem tanulták,

Gyermekeket űk nevelni nem tugyák.

Tanításnak tisztit meg sem tanulták,

Sokan semmi munkának azt alíttyák,

Vereségben, haragban ál aszt tugyák,

Mint Tancredus dühösségi mutattyák.

Iffiuságban szeretetet ha látod,

Kérlek fene képpen meg ne rongállyad,

De jó kedvvel mint jó attya tanitsad,

Isten szerint házasságtul se tiltsad.

Eszt hogy látá Gismunda el búsula,

Édes attya látni hogy nem akarja,

Semmi gongya láttya jövendő kárra,

Fohászkodék, szemét veté urakra.

Nem türheté könyvei hullnak vala,

Attyát nem nézheti aszt bánnya vala,

Szép szemei vérrel fordulnak vala,

Kegyelmére királt ez inti vala.

Tartosztatá Gismunda nagy siralmát,

Könyveitül törli gyenge orcáját,

Hogy ismeré királnak nagy haragját,

Férfi szóval így kezdé el mondását.

Isten nélkül semmi nem lehet tudom,

Végezése ellen nincs tanács vallom,

Minden dolgok tülle bíratnak látom,

Egy más szeretőkre nagy gongyát látom.

Az szerelmet bennem nem titkolhatom,

Nemis illik az ellen rugódoznom,

Noha tűled uram atyám vádlatom,

Értsd meg, mely méltatlan azokat hallom.

Méltóságát felségednek becsüllem.

Itíleted vénségedhez mértéklem,

Haragodat semmiben nem kérlelem,

Hízelkedö szókkal filed sem kenem.

Aszt ne véllyed atyám hogy haragoddal,

Most én rajtam használhatsz búsulással,

Nem ijeszted szívemet fene szóddal,

Sőt szerelmem gerjeszted inkább azzal.

Mert kész vagyok az halált meg kóstolnom,

Szörnyű ítileted rajtam próbálnom,

Szép Gisquardust hogy nem mint hátra hadnom,

Szerelméért halálomat nem szánom.

Oka igaz nincs ebből feddésednek,

Hogy meg szegtem fogadását hitömnek,

Nem tudodé jobb engedni Istennek,

Meg böcsölvén ifiuságát időmnek.

Régen kellett volna rám tekintened,

Igaz attya híven gondot viselned,

Iffiuságnak lángját eszedbe venned,

Eszt hoszta higyed most az te restséged.

Irják Aetna hegyének sebes tüze,

Mint az napnak ugyan gerjedez fénye,

Ezenképpen iffiuságnak szerelme,

Kiváltképpen az leánzók szivekbe.

Soha nincsen szerelemnek oly helye,

Kiváltképpen hol verekegyék fészke,

Szép termetű iffiaknak mint szivökbe,

Mert Venusnak nagy kedve szép személybe.

Életemnek most nállam szép virága,

Üdőm ollyan mint szépen ki nyílt rósa,

Iffiuságnak kebelemben illattya,

Hogy lehettem illy jóknak titkolója.

Kű fal között életem nem türhetem,

Fene módra élnie sem szerettem,

Házasságban tudod királlyal éltem,

Az elöttis férfiat én ismertem.

Esztelenség habok ellen evezni,

Sebes szélnek ellene igyekezni,

Nyajasságtul iffiakatis tiltani,

Természetet folyásában meg fogni.

Szép Ilonát hozod elő például,

Hogy mint csalta meg hütösét álnakul,

Ne csudáld aszt nem esett történetből,

Nem volt házasságok illő termetből.

De atyám inkább csudálok te rajtad,

Fejedelem lévén hogy azt forgatod,

Hogy szeretőm királi nemből nem látod,

Ezért dolgom javalni sem akarod.

Vénségedhez ítileted nem méltó,

Illyen hívedet aláznod nem méltó,

Dicsíretre hallod mindentől méltó,

Csak magáért ki ki meg becsülendő.

Udvaradban mindeneket becsülök,

Urfiakat, hercegeket tisztelek,

Ebböl senkit azért meg nem alázok,

Minden rendnek tisztességet kevánok.

Ezek közül kik nyomják palotádat,

Kazdagsággal mutogattyák magokat,

El szemlélte szívem állapottyokat,

Gisquardusnál hasonlóbbat nem talált.

Nem volt itiletem az gazdagságért,

Soha senkit nem tiszteltem bálványért,

Eszt szerettem oly drága erkölcséjért,

Azoknál nincs kik fárattak kedvemért.

Panaszodat penig, hogy ebből mondod,

Éktelenül ezt én szememre hányod,

Szegénségért szeretőm szidalmazod,

Nemességét nemzetéről tagadod.

Nem tudodé attyám, szerencse dolga,

Álhatatlan mindenben adománya,

Egyik kézzel kit ád, másik el vonnya,

Higyed, illyen minden kazdagság sorsa.

Az kazdagság szerencsétűl birtatik,

Mely igazán ködhöz hasonlíttatik,

Erős széltül mikor háborgattatik,

Azt sem tudod, mely hamar el oszlatik.

Igaz ugyan, ki arra támaszkodik,

Eleitül marattal dicsekedik,

Ha szerencse akarja hamar el esik,

Híre nélkül kazdagság el enyészik.

Gondollyad meg, fiait az szerencse,

Miként tartya, kiken vagyon ereje,

Az kiket fel vött, tartya meddig jó kedve,

Csak az tudományon nincsen ereje.

Nemde Quinintus Scipio kazdag vala,

Ki Romában nagy fejedelem vala,

Az szerencse aszt böcsülheti vala,

Nem tudodé tömlöcben lőn halála.

Nagy Agesilausnak iffiu fia,

Kazdagságnak oly igen örül vala,

Lacedemont pénzen el atta vala,

Éhség miatt kelleték meg halnia.

Mit mondhatnál Quintus Aemiliusnak,

Nagy Romának fő imperatorának,

Kazdagsága híres vala hazának,

Szegén lön, azt hallom disznó pásztornak.

Hova hagyjuk, Romának fű hadnagyát,

Bellisarust egynehánszor triumphált,

Partosoknak meg vévé országokat,

Kuldulásra hoza szerencse dolgát.

Tarquiniust hallottad országában,

Nyolc és harminc esztendőt királyságban,

Nagy híresen éle nagy gonosságban,

Gyalázatos halála lőn temlecben.

Meg lásd senkit kazdagságért ne becsüly,

Szegénségért soha jámbort ne gyülüly,

Jó erkölcsöt és tudománt meg becsüly,

Mert az kívül az szerencse halni ül.

Minden külső szépségek el maradnak,

Mint az harmat hertelen el száradnak,

Szép termetek kazdagságok el múlnak,

Az tudósok örökké uralkodnak.

Nemességét nem tagadhadd azoknak,

Illyen drága kénccsel valakik bírnak,

Szerencsének semmiben nem szolgálnak,

Tudós embert soha ne mongy parasztnak.

Az nemesség nem csak külső nemesség,

Mert nem testnek, de elmének ékesség,

Nem atyátul származik az tisztesség,

De tulajdon természeti ékesség.

Igaz nemességet nem adhat az pénz,

Nem vehetni áron, mert igen nehéz,

Szin nemesség az kit az papirosson vész,

Szerencsétül az illyen nemesség vész.

Mindnyájunknak eredeti Istentől,

Születésben származunk atyáinktul,

Jó életünk adatik csak Istentül,

Az nemesség jó erkölcs folyasából.

Az szép hajnál csillag mely igen fénlik,

Többi közzül az igen ki esmerszik,

Szép erkölcse Gisquardusnak úgy fénlik,

Nemessége mindenek között tündöklik.

Őt szeretem atyám mindenek felett,

Mert méltó volt hozzám mindenek felett,

Míg az Isten el nem veszi éltemet,

Soha tülle nem vonszom szerelmemet.

Szűböl vallom ha az halál el vészi,

Hitetlenül szemem elöl el veszti,

Szép szeretőm így előlem el viszi,

Szörnyű halált kész leszek meg kóstolni.

Gondold jól meg, szeretőm nem fedheted,

Te magadis mert Gisquardust szeretted,

Nám egyebek felett meg becsülletted,

Hát énnékem szememre miért veted.

Ne szégyenlyed atyám eszt melléd venned,

Országodban Gisquardust részeltetned,

Leányoddal együtt kérlek szeressed,

Nevekedik ezért jó híred neved.

Ebből gyalázatod bizony ne véllyed,

Jámbor híved ha fejedelmé tészed,

Idegenre országod ne eresszed,

Nem hallatlant késértesz, ha meg nézed.

Az romai birodalmat meg gondold,

Mely ekkédig szerencséssen bíratott,

Eredetét Roma pásztoroktul vött,

Nagy sok szegényeket fejedelmé tött.

Hostilius Tullius paraszt vala,

Egy szolgáló asszonnak fia vala,

Pásztorságban fel nevekedett vala,

Fejedelmé Isten emelte vala,

Ptolomeus szegény katona fia,

Szegény rendből nagy méltóságra juta,

Negyven esztendeig Aegiptust bíra,

Nagy hűséggel az királságot tartá.

Az hatalmas Dariusról mit mongyak,

Hű voltáról hogy én semmit ne szóllyak,

Poroszlónak fia bizonnyal írják,

Persiának királya nem tagadgyák.

Parhasius Lycastus atyafiak,

Édes szülejektűl el hányatának,

Egy pásztortúl istenért tartatának,

Királságra Arcadiába jutának.

Mit mondhatnál Agatocles királyról,

Minden tugya paraszt nemzetségéről,

Híres vala hadban vitézségéről,

Királysága vala Siciliáról.

Kövesd attyám Maximilian császárt,

Ki fel vöve tudományért deákját,

Gadareust egy kötél verő fiát,

Királyságra emelé mint jó fiát.

Semmi rendet nem utál az úristen,

Személy válagatás mert nálla nincsen,

Szegényeket pad alól elé viszen,

Nagy kegyelme vagyon őtet félőkön.

Mond meg attyám kérlek ítiletedre,

Nam nagy sokakat látad te vénségedre,

Urfi rendből ha több menté nagyobra,

Mondom magam keresett méltóságra.

Avagy paraszt nemből az kik támattak,

Semmi nemességet véllek nem hoszták,

Nagyob méltóságokat ha találták,

Nemzeteknél lötteneké nagyobbak.

Tovább immár beszédem nem nyujthatom,

Hiszem vötted eszedbe kívánságom,

Ha végeszted hogy szeretőm meg hallyon,

Bár nékemis kegyelmed ne használlyon.

Véget vete Gismunda beszédében,

Semmi rettegés nincs szívében,

Királt ejte oly igen nagy kétségben,

Gondolattul el ájula székiben.

Nem tudhattya mit kellyen mívelnie,

Mert jól láttya igaz asszony beszéde,

Nem engedhet igaznak, mert vak szíve,

Eszt végeze hogy iffiat meg ölnéje.

Köz beszédben szokták eszt jól mondani,

Az kit Isten meg akar ostorozni,

Vak vereség kezdi házát szállani,

Elméjében el vész jó ítileti.

Hitlen attya nem gondolá leányát,

Nem hiheté követközendő kárát,

Éjjel titkon inté egy hű szolgáját,

Parancsola hogy meg ölné az iffiat.

Hagyá szívét az iffiunak ki venné,

Semmit ne gondolna testét metélné,

Mert így lelke királnak eszt éhezé,

Boszússágát leányán ezzel űzé.

Sietséggel híven ebben el jára,

Köntös alól véres szívet ki rántá,

Az királnak hívségesen bé adá,

Nagy kegyelmét király azért ajánla.

Egy szép arany mosdót hamar hozata,

Tárházában kazdagb mosdó nem vala,

Közepire az szívet tötte vala,

Bosszússágát ezzel jelenti vala.

Ebéd felett leányát meg kémleté,

Eledelül az szívet néki küldé,

Nagy örömmel ajándékon jelenté,

Szerelmének szíve volt, meg jelenté.

Bosszú helyett vedd attyád ajándékát,

Meg gondollyad rajta tött bosszúságát,

Szűböl külte szívednek vigasságát,

Nagy örömmel fogadd mint szíved titkát.

Kegyetlen hír Gismundát keseríté,

Tagaiban testét meg hidegíté,

Nagy hirtelen ebédét el felejté,

Rövid szóval attyának ezt izené.

Haszontalan már magam ajánlása,

Életemet Isten meg eléglette,

Mond meg eszt atyámnak ez jelensége

Ajándéka én életemnek vége.

Hitlen dolgaimnak végső haloja,

Szerelmemnek ez penig szolgálattya,

Legyen tőlünk oly nagy hála adása,

Szép szívének hogy arany koporsója.

Legyen Isten érdemlett fizetésben,

Én atyámnak hogy fertezett vérében,

Érdemlyé eszt Istentűl büntetésben,

Az szerelmet késértse meg éltében.

Eszt hogy monda az mosdót által fogá,

Óhajtással vivé ágyas házába,

Végig nyitá ajtaját minden látá,

Nagy keserves sírást az szíven tartá.

Büntetessenek meg Istentül azok,

Egy más szeretőkre az kik támadnak,

Szép kötelét szaggattyák iffiuságnak,

Vadak szaggassák szíveket azoknak.

El veszen a ki velem most eszt tötte,

Hogy előttem halva szerelmem szíve,

Életemet ez nyílván irigylette,

Halálomban legyen kedve bé töltve.

Oh szép szívem, lelkemnek nyugodalma,

Nem valaé elég hogy szívem látna,

Lelki szemeimmel téged foglalna,

Látni testi szemem eszt nem kivánta.

Lám lélekben valánk öszve kapcsolva,

Szerelmünkben oly szépen be foglalva,

Szűböl egy mást mindenkor láttyuk vala,

Átkozott az ki minket el választa.

Holt testedet atyám meg becsüllötte,

Drága arany koporsóval tisztelte,

Bizony méltán személyed érdemlette,

Udvarának mert csak te valál színe.

Vegyed lelkem már végső tiszteletem,

Koporsódat öntözze meg bő vérem,

Nem kívánom nálad nélkül éltem,

Meg kereslek lelkembenis szerelmem.

Apolgattya nagy sírással az testét,

Könyveitül mossa vértül az szívet,

Köny hullási meg tölték az medencét,

Nagy ideig úgy kesergé szerelmét.

Be töltöm úgymond szerelmemnek tisztit,

Meg állottam fogadásomnak hütit,

Meg nem csaltam szerelmem reménségét,

Már fel vészem utolsó ítiletit.

Oh szép Venus Jupiternek leánya,

Szerelemnek ki vagy Isten asszonya,

Légy immáron sebeim gyógyítója,

Látod senki szívem vígasztalója.

Mire születésemre vigyásztál volt,

Jövendőt te hogy ha meg nem gondolsz volt,

Mire termetemre illyen gondod volt,

Ha kivánságomra nem tekintesz volt.

Oh kegyetlen bár ne láthattál volna,

Anyám hasát meg ne láthattad volna,

Nyilaiddal rám se lőhettél volna,

Halálomnak ha voltál kevánója.

Szüleimtül voltál nagy kissebségben,

Álmadozván hogy nevedis említém,

Tekelletlen dolgod de nem gondoltam,

Hogy ezt rajtam meg probállyad, nem álmattam.

Te öléd meg szép Medeát Jazonért,

Dido asszont el vesztéd Aeneasért,

Az szép Thisbét el vesztéd Priamusért,

Már engemis te öly meg Gisquardusért.

Eszt hogy monda, mérget foga kezében,

Az holt szívét kapcsola kebelében,

Semmi tartozás nincs kemény szívében,

Mérget ivék hogy vég lenne éltében.

Le fordula szép Gismunda ágyáról,

Földön fetreng, el költ már erejétül,

Nagy jaj szó zeng sok leány asszonyoktul,

Király hamar hivattaték asszonytul.

Nagy rettegve király urakkal futa,

Földröl emelgeti leányát sírva,

Úgy átkozza magát mind bolond attya,

Végső szavát leányának kéványa.

Már be hunyva szép szemei valának,

Meg ismeré siralmát vén attyának,

Úgy mint mély álomból tetszik asszonnak,

Szemét fel emelé, szóla királnak.

Nincsen attyám most helye sírásodnak,

Bolondságra bizony könyveid hulnak,

Tudod oka te voltál halálomnak,

Óhajtással tarts végső nyavalyádnak.

Tudod nem nagy dolgot tölled kevántam,

Ez iffiat bizon szűböl óhajtottam,

Már atyai jó voltod tegye hozzám,

Gisquardussal egy koporsóban nyughassam.

Végső szava ez lőn szép Gismundának,

Holt szívére hajla szeretőjének,

Nagy ereje meg indula méregnek,

Véget vete az szép virág éltének.

Az urakkal király nagy sírást tarta,

Keservesen holt testet apolgattya,

Sok átkokat maga fejére hánya,

Házasságnak hogy volt ellen tartója.

Udvarais oly nagy bánatban juta,

Nagy sírással király udvara rakva,

Sok ideig dob, trombita halgata,

Sok szép ékes ruha gyászra fordula.

Temetésre drága koporsót szerze,

Szép betükkel aranyból ékesítve,

Tisztességgel mint gyermekét temete,

Az két testet egy koporsóban téve.

Negyven napig házából ki nem lépék,

Mert szégyenlé hogy házán ez történék.

Országtulis annyira utáltaték,

Szánkivetés királyra kiáltaték.

Szüvébenis oly nyughatatlan vala,

Gonoszságát lelke kiáltya vala,

Már késen dolgát óhajtya vala,

Országában kit hadna, már nem vala.

Csuda serény az ördög ő dolgában,

Nem rest ahoz hol mit kaphat torkában,

Higyed örül annak kit lát bánatban,

Erölkedik azt vinni hálójában.

Írva hagyá minden testamentomát,

Az urakra bízá országnak gongyát,

Ágyas házban vivé titkon handsárát,

Által veré királ ezzel ű magát.

Annál nagyobb gongyok esék uraknak,

Hogy meg érték halálát királyoknak,

Bódulása nagy vala országának,

Mert helyébe idegent választának.

Így veré meg Isten Tancredus királt,

Minden kazdagsággal el veszté házát,

Idegenre juttatá birodalmát,

Kevélységnek így adá meg jutalmát.

Az nagy Isten bizonnyal meg bünteti,

Kevély kazdagokat semmié tészi,

Szegényeket azki semminek véli,

Kétség nélkül Isten el nem szenvedi.

Példa lehet Tancredus nagy sokaknak,

Kiváltképen penig jámbor attyáknak,

Meg becsülvén idejét iffiuságnak,

Ne rekesszék utát szent házasságnak.

Nagy dolog ez hogy semmit nem gondolunk,

Máson esett nyavalyán nem tanulunk,

Mikor rajtunk esik, akkor jajgatunk,

Illyen dolog nem régen esék kösztönk.

Iffiak kérlek igen okkal járjátok,

Hasonlókkal legyen ti barátságtok,

Az vak szeretetet tavosztassátok,

Isten szerént legyen tü házasságtok.

Ez éneknek deákból fordítója,

Nevét vers fejében el nem titkola,

Nagy gondolat szívét szállotta vala,

Istent kéri ily szeretettül ója.

Az szép rósa vala már ki nyílásban,

Piros pünköst havának közepiben,

Másfél ezer hetven négy esztendőben,

Eszt éneklé társához szerelmében.