Szegzárdy-Csengery József: Jean Cocteau, a költő

Nincs író a huszadik század francia irodalmában, aki színesebb, mozgalmasabb és változatosabb múltra tekinthetne vissza, mint a hetvenkét éves Jean Cocteau, pályája alkonyán. Az egykori irodalmi csodagyerek, Apollinaire fegyvertársa, Proust és Picasso barátja, minden utat megjárt, amely francia írónak a század első évtizedeiben megadatott: részt vett, Apollinaire és Max Jacob oldalán, a szürrealisták első harcaiban, megélte, mint a Nouvelle Revue Francaise írói közösségének tagja, Proust, majd Gide mellett, a francia próza megújulását a húszas és harmincas években, látott feltűnni és letűnni irodalmi, festészeti és zenei mozgalmakat, dadaizmust, szürrealizmust, kubizmust, expresszionizmust, harcolt Picassóval az új festészetért, Sztravinszkijjal és Gyagilevvel az új balettért, szemtanúja és cselekvő részese volt a „tizedik múzsa", a filmművészet megszületésének és első virágzásának; s ma mit prince des poétes, vagyis mint a költők fejedelme, a világhír és dicsőség csúcsán, s a goethei életkör küszöbén, mintegy húsz verseskönyvvel, öt regénnyel, számtalan esszével, színművel, filmmel és balettel maga mögött, s hetvenkét esztendő nem csekély terhével a vállán, változatlanul a hajdani Jean Cocteu, aki művek és műfajok roppant labirintusában keresi, tele alkotókedvvel és becsvággyal, önmaga legtisztább és legteljesebb kifejezését.

Szürrealista? Kubista? Dadaista? Mindenekelőtt francia költő, akit vele született mediterrán formaérzéke és hagyományos latin kultúrája szerencsésen megóvott attól, hogy teljesen elmerüljön, mint jó néhány kortársa, a formabontó kísérletekben; a görög szellem örököse, aki a lélek alaktalan szörnyetegeiről és az atomjaira hulló világ titkairól is csak dallamos formában tud vallani. S aztán párizsi - „Párizsinak születtem - vallja Cocteau -, párizsi a beszédem, párizsi a kiejtésem". - Párizs fia ő, az ősi Lutétia gyermeke, egy sok évszázados urbanitás minden öröklött erényével és eredendő fogyatékosságával: csupa szellemes elmésség, ízléssé finomult tapintat, játékos könnyedség és elegancia, csupa érzékenység, idegesség és nyugtalanság, csupa túlzott megérés és fogékonyság a divat múló hóbortjaival és szeszélyeivel szemben.

A régi reneszánsz mesterek szelleme él benne, a kifejezés egyetemes vágya hevíti; nem ismer műfaji korlátokat és nehézségeket, nem egy könyvét, regényét és verseskötetét is maga illusztrálja, s Picasso is becsüli különös, furcsa freskóit, amelyek a mentoni városháza és a Villefranche-sur Mer-i Szent Péter-kápolna falait díszítik. De anyanyelve a vers. Ezt a nyelvet beszéli a legszebben és legtisztábban, s a versek törékeny rajza őrzi mindmáig a leghívebben nyugtalan egyénisége minden metamorfózisát.

*

Cocteau egy maga illusztrálta bűbájos kis könyvben, Régi arcképek című önéletrajzában idézi fel eltűnt gyermekéveit, a Maisons-Lafitte-i villát, ahol született, a nagyszülők párizsi otthonát, ahol egész gyermekkorát töltötte, a Lycée Condorcet-t, ahonnan kizárták int reménytelenül rossz, szórakozott és fegyelmezetlen diákot, a színház, a Comnédie Francaise, az opera, a cirkusz, a Palais de Glace vonzó és titokzatos tündérvilágát, amely felé a kamaszfiú első ábrándjai szállottak, ifjúságának nagy csillagait, Mistinguett, Isidora Duncan, Sarah Bernhardt és Édouard de Max alakját, s aztán irodalmi pályakezdését és inaséveit, első mentorait, Jules Lemaitre-t, a kritikust, Catulle Mendést, a költőt és Anna de Noailles grófnőt, a költőnőt, azt az egész, költészettel, képzőművészettel és zenével telített századvégi nagypolgári idillt, ahonnan ő kirepült a világba, s amely aztán, első- és másodrangú csillagaival együtt, mindenestül elmerült az idő roppant tengerében. A jómódú polgárfiú - tengernagyok és közjegyzők ivadéka - tízéves korában jegyzi el magát a költészettel, alig tizenhat éves, amikor - 1905-ben - első verseskötete, az Aladdin lámpája megjelenik, s nincs tizenkilenc éves sem, amikor első ízben szárnyalnak fel versei a Champs-Élysées színpadán, a Théátre Fémina irodalmi matinéján, nagy művészek ajkairól. S közben irodalmi folyóiratot is alapít és szerkeszt Edmond Rostand fiával, Maurice-szal.

A siker korán hozzászegődik és elvakítja; az irodalmi szalonok zárt, előkelő világa megnyílik előtte. Mindenkit ismer, mindenütt otthon van, Barrés, Jules Lemaitre, Catulle Mendés vagy Anna de Noailles grófnő szalonjában éppúgy, int a Rostand és a Daudet családnál, vagy az akkor még jóformán ismeretlen fiatal író, Marcel Proust lakásán.

Két újabb verseskönyve jelenik meg ezekben az években, a Frivol herceg és a Szokratész tánca, s bár e kötetek, akárcsak az Aladdin lámpája, tematika és hang szempontjából semmi újat nem hoznak a francia költészetbe - inkább csak fölszívnak és összegeznek, mint különböző fényforrások gyűjtőlencséi, bizonyos szimbolista és impresszionista hatásokat -, egyre inkább felkeltik az új irodalom úttörőinek figyelmét. Gide 1912-ben már egy kisebb tanulmányban ismerteti Cocteau verseit a Nouvelle Revue Francaise olvasóival. A következő évben, 1913-ban, napvilágot lát Cocteau első regénye, a Potomak.

Aztán kitör a világháború, s őt is magával ragadja. Minthogy katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítik, betegápolónak jelentkezik, kimegy a frontra, s egy Belgiumban állomásozó tengerészgyalogos alakulatnál teljesít szolgálatot mint közlegény. Amikor felettesei kitüntetésre terjesztik föl, fény derül illegális katonai szolgálatára, letartóztatják és hazatoloncolják, Cocteau Párizsba visszatérve, egy ideig még katonáskodik s el-elkíséri fiatal pilótatiszt-barátját, Roland Garrost, akrobatikus repülőútjain. Ekkor ismerkedik meg az új költészet, a szürrealizmus első képviselőjével, Guillaume Apollinaire-rel, Max Jacobbal, Pierre Reverdyvel, André Salmonnal, Blaise Cendrars-ral, továbbá néhány hozzájuk sodródott fiatal festővel és muzsikussal, köztük Modiglianival, a Montparnasse két művészkávéházban, a Dome-ben és a Rotonde-ban, amelynek asztalainál már az új költészet, képzőművészet és zene közös szívverése lüktet.

A zűrzavar, a káosz évei ezek: még elevenen él Verlaine-ék, a nagy szimbolisták és dekadensek öröksége, még hódít Debussyék impresszionizmusa, virágzik a posztimpresszionisták és fauve-ok festészete, de irodalomban, zenében és festészetben már egy újabb irányzat bontogatja szárnyait, s Apollinaire-ék formabontó kísérleteiből csakhamar megszületik az új francia vers, Picassóéból az új festészet, Sztraviszkij és Gyagilev pedig a balettet újítja meg egyesült erővel.

Mint hal a vízben, a fiatal Cocteau elemében van, s boldogan úszkál a lázasan újuló világban. Mindennap megjelenik a Montparnasse-on Apollinaire asztalnál, részt esz a szürrealisták elméleti fejtegetéseiben és vitáiban, velük kószál a boulevard-okon, ott van mindenütt, ahol az új művészet sorsa dől el, ott üldögél, nap mint nap, a boulevard Haussmannon, Marcel Proust lakásán, a parafával bélelt ajtók mögött. Ekkor szövődik néhány évig tartó, átmeneti szövetsége a szürrealistákkal és egy életre szóló nagy barátsága Picassóval és Erik Satie-val, a muzsikussal. Cocteau többször is megírta, így oxfordi díszdoktori beszédében és másutt is, hogy e két művész példája minden irodalmi hatásnál döntőbb, erősebb ösztönzést jelentett számára. Néhány év múlva még egy bátorítást kap útmutatóul: a fiatalon elhunyt, de ifjú fővel klasszikussá érett Raymond Radiguet barátságát.

Irodalmi fegyvertársai, a szürrealisták, akikkel jósorsa vagy balvégzete összehozza, látszólag szintén erre ösztönzik. Mit akartak a szürrealisták? Mit a romantikusok vagy szimbolisták, mint egy évszázad óta minden új nemzedék, ők sem kevesebbet, az egész költészetet akarják megváltoztatni és átformálni a saját képükre és hasonlatosságukra. A romantikusok még az érzelem nevében üzennek hadat az értelem primátusának, a híres racionalizmusnak, amely szerintük könyörtelenül kiszárította két évszázad francia költészetét. A szimbolisták az irracionalitás síkján tárják fel a „tiszta" zene eszközeivel a lélek tündéri hangulatvilágát: Verlaine-ék költészete csupa sejtelmes, elfinomult zeneiség, csupa fátyolos, ködös-párás, irracionális hangulatlíra. A szürrealistákkal ismét nagyot fordul a francia költészet. Az egyre inkább hitelét vesztett naturalizmussal és impresszionizmussal szembe szegezik a maguk valóságosabbnak és hitelesebbnek érzett belső világát, az álmok, révületek, káprázatok, víziók, hallucinációk, a tudat alatti én mélytengerét, azt az egész pszichikai mechanizmust, amelynek jelentőségét Freud fedezte fel - és túlozta el - a lélektan számára.

Verseik kedvenc öltözete, a központosítás nélküli szabadvers, amely többnyire csak egy-egy melodikusabb sor ritmusfoszlányában őrzi már a régi vers ízeit, ezt a széteső, atomjaira hulló belső világot tükrözi és fűzi össze az álom logikája szerit - ha van egyáltalán ilyen - egymáshoz lazán kapcsolódó képsorokká. A vers belső kohéziója megszűnik, s nemcsak a külső forma bomlik föl, hanem maga a mondanivaló is, amely kitöltötte a mondatokat és tartást adott a verssoroknak.

Mondanivaló és előadásmód egyaránt törtté, szaggatottá, homályossá válik; minden elmerül ebben a mélytengeri vegetációban, ahol különös képek nyílnak ki és bizarr hangulatok burjánzanak. Mindez elsősorban nem Apollinaire-re vonatkozik, akinek költészetét még erős szálak fűzik a francia múlt nagy hagyományaihoz, így többek között a francia dalköltészethez és Verlaine-hez, hanem a fiatalabbakra, Cocteau-ra, André Bretonra, Philippe Soupault-ra és társaikra, a későbbi szürrealistákra, az ifjú Éluard-ra és Aragonra.

Két törekvést, és ennek megfelelően két időszakot kell elhatárolnunk a szürrealizmus történetében. Amíg a szürrealisták a formákat lazították és bontogatták, szembefordulva a megmerevedett, konzervatív, akadémikus költészettel, a mozgalom pozitív jelenségnek számított, hiszen az önmagát túlélt és elhaló régivel szemben a megszületi új művészet útjait egyengette. De később, a húszas években, amikor a különböző szürrealista kiáltványok megjelennek, a szürrealista költők maguk is elmerülnek a formabontás öncélú kísérleteiben, merev és dogmatikus tételeket hirdetnek, holott ekkor, a kapitalizmus egyre mélyebb válsága és a fasizmus előretörése idején, már a forma forradalma is csak akkor számíthatna haladó jelenségnek, ha gyökeresen új szemléletet hozna magával, és pozitív választ adna a kor nagy történelmi kérdéseire. S a szürrealista költők épp ekkor zárkóznak be legmerevebben formabontó kísérleteikbe, és fordulnak programszerű céltudatossággal az úgynevezett „automatikus lelki folyamatok" a tudat alatti én világa felé.

A szürrealizmus ekkor, fejlődése második szakaszában, már szökés, menekülés a valóság problémái elől az álom, a fantasztikum világába, a polgári kultúra bomlási terméke, polgári értelmiségiek - s köztük egy-két nagy költő - elvetélt irodalmi forradalma, s igazán maradandót csak az alkot, aki túljut rajta, kikerül zsákutcájából, akár visszakanyarodva a klasszicizmus felé, mint Cocteau, akár kapcsolatot keresve a forradalmi népi tömegekkel, mint Aragon, és mint később, az ellenállás éveiben Eluard.

Cocteau verseskötete, a Jóreménység foka, amely a Roland Garros társaságában tett repülőutaknak állít emléket, a szürrealizmus hatását hirdeti helyenként érthetetlenségig homályos mondanivalójával, merész képzettársításaival és szójátékaival, furcsa képeinek és hangulatainak egész vegetációjával. De nemcsak a szürrealizmusét. Egyénisége szomjasan fölszív minden hatást, amivel e nyugtalan évek költészete viselős, s nagy versciklusában, amelyen három éven át, 1916-tól 1919-ig dolgozik, kubista, expresszionista és futurista ízek vegyülnek egymással.

Kétségtelen, e fiatalkori művek sokszínű növényzete az oka annak, hogy a modernizmusok dzsungeljében tájékozatlan olvasó jóformán minden modern irányzattal kapcsolatba hozta Cocteau-t. „Minthogy semmilyen iskolához sem tudtak sorolni - mondja a költő néhány év múlva, 1923-ban, a Collége de France-on tartott előadásában -, sem külön iskolát nem tudtak gyártani számomra, a közvélemény, amely szereti a címkéket, valamennyi címkét a hátamra ragasztja. Így voltam én a dadaizmus képviselője a külföld szemében, jóllehet a dadaisták ki nem állhattak engem."

Időközben csakhamar befejezi Értekezés a nagy álomról című másik hosszabb szürrealista versciklusát is, amelynek mondanivalóját háborús élményeiből meríti, s aztán, 1920-ban, megjelenik első jelentősebb versgyűjteménye, a Költemények. A Költemények részben még szürrealista, részben már klasszikus témáival és formáival félreérthetetlenül jelzi azt a mély válságot, amely döntő fordulatot jelent Cocteau egész írói fejlődésében. Túl van már első fiatalságán, túl harmincadik életévén, amikor az elmúlás első lehelete megérinti, és különös erővel ébrednek fel benne emberi és írói sorsa alapvető problémái. Amit eddig írt, csupa szürrealista fantázia, könnyed és szeszélyes lírai arabeszk, színes és szellemes mozaik, csupa kezdet, kísérlet vagy töredék - mi marad meg belőle majd, hol a bevégzett mű, hol a nagy vers, amely túléli alkotóját? Minden irodalom, s különösen a francia, nemzedékek őrségváltása, szakadatlan újrakezdés és folytonosság - de mit hordoz ő, micsoda örökséget őriz, miféle hagyományt teljesít be? S kikhez szól költészete, az irodalmi ínyencségek kedvelőihez, a beavatottakhoz, a kevesekhez vagy mindenkihez? A támadások, amelyek költészetét érthetetlenséggel, a hagyományok megtörésével vádolták, nem halkultak el körülötte. Mint Dante „az emberélet útjának felén", ő is számot vet önmagával és vágyaival. Ronsard példája bátorítja; tudja, versei az új rend szolgái voltak, s bízik az utókor ítéletében, amely megérti majd érthetetlennek bélyegzett verseit:

Mindenki szapul és csepül,

Ha a magam módján dalollak,

De hamar eljő majd a holnap

S a dalra megnyílik a fül.

Aki ma rám tört és belém mart,

Visszáról nézve alakom -

Belátván, hogy minden dalom

A rend szolgája volt, megért majd...

(Ford.: Somlyó György)

S itt, „e szép kor magasáról", „e nagy út derekán", ahova elérkezett, szárnyalnak föl első nagy versének keményen kidolgozott, klasszikussá érlelt, minden ízükben tökéletes stanzái. E nagy vers, A szine meg a fonákja, amelyben először szólal meg Cocteau nagy témája, az elmúlás gondolata, mondanivaló és forma szempontjából egyaránt határkő költészetében.

A húszas évek elején búcsút mond szürrealista álmainak és víziójának, a nyelvi akrobatika szemfényvesztő fogásainak és nyaktörő mutatványainak, a szabadvers lazaságának és pontatlanságának, mindannak, ami egykor a fiatalság múló irodalmi lázát, divatját és forradalmát jelentette, s első ifjúósága múltán, mint aki mindenbe beleunt és belefáradt, megtér a Rend örök korlátai közé, vissza a malherbe-i tisztaságú klasszikus formákhoz. Új, nagy versciklusában, a harminchárom versből álló Gregoriánének-ben (1923) szerelem és költészet, álom és halál iker témái szólalnak meg azzal a játékos és mégis mélyértelmű szimbolikával, amely szinte észrevétlenül tud hajszálfinom átmeneteket teremteni ábránd és valóság közt, s amely a cocteau-i költészet legegyénibb varázsa. Mi az álom? Szökés - vallja a költő az alvó kedves mellett, valami megnevezhetetlen metafizikai szorongással -, hűtlenség, a lélek árulása az itt maradó testtel szemben, veszélyes, örvénylő tengerár, ösztönök és ismeretlen irracionális erők alvilága, ahová csak borzongva száll alá az óvatos utazó. A Plain-Chantálom-verseinek tematikája nem egészen új és eredeti; számtalan költő leírta már e gondolatokat Cocteau előtt, s főleg Freud óta, de a nagy költészet rendszerint ezekből az örök és termékeny közhelyekből szokott kihajtani.

Új azonban a Gregoriánének verseiben az álom, halál és szerelem nagy témáinak finom és bensőséges kapcsolása, ez a különös koktél, ez a cocteau-i keverék, amelybe a költő egy-egy modern és merész képpel, egy-egy szokatlan hasonlattal mindig új és új ízeket tud csöppenteni, s új, elvitathatatlanul új, minden mellékzöngéjével és hangulati velejárójával együtt, a szerelmi mondanivaló megfogalmazása egyetlen élethelyzet, a két összefonódó test rajzán át. A fiatal Cocteau sehol sem eredetibb, finomabb és bensőségesebb, mint itt, a Gregoriánének szerelmes verseiben (Mindent felejtenék..., Az álom elkerül..., Hűtlen barátnőm..., Szerelmünk egybefont rajzára..., Gőgöm mindent leront...).

Végül még egy tematikai újdonság van a kötetben: a Gregoriánének számos verse énekli meg a költő harcát az angyallal: az alkotás belső drámáját, s a múzsák szeszélyét, szökését és hűtlenségét: az ihlet rejtélyes útjait és kihagyásait.

Azonban a Plain-Chant legfőbb újdonsága és szépsége nem annyira a tematikában, mint inkább a hangszerelésben van: mintha valóban egy elfelejtett, ősi gregoriánének dallama csendülne fel e versekben minden fölösleges cikornya, dísz és ékítmény nélkül, a maga puritán egyszerűségében. A Gregoriánének verseiben a tizenhetedik századi francia költészet formai öröksége, a malherbe-i prozódia születik újjá, szigorú szabályaival, geometrikus arányaival, hajszálpontos sormetszeteivel, kereszt- és ölelkező rímeinek kemény abroncsaival.

Ez az egyszerű, zárt és tiszta forma különös ötvözetet alkot azzal a modern metafizikai nyugtalansággal és halálfélelemmel, amely a Plain-Chant verseit jellemzi. S itt, ebben van a kötet igazi szépsége és varázsa: Cocteau, az örök bűvész, a nagy kísérletező, most az örök formák zengő börtönébe zárja a maga jellegzetesen huszadik századi félelmeit. A Gregoriánének Cocteau egyik legjelentősebb, legszebb és legélvezhetőbb alkotása. Megjelenését meglehetős hangzavar követte: az ellenfelek megtérésről, a barátok és fegyvertársak nemegyszer árulásról beszéltek.

Mit takar hát valójában e váratlan visszatérés a klasszikus formákhoz? Korai öregséget, lehiggadást, fáradtságot, belső bizonytalanságot vagy - ki tudja - esetleg mégiscsak árulást a szürrealizmussal szemben, amelynek zászlajára, Apollinaire-rel, Max Jacobbal és Picassóval együtt, hajdan ő is fölesküdött? A Gregoriánének egyik gyönyörű verse Picassót ünnepli, mint az új, az „emberi rend" megteremtőjét a festészetben, egy másik verse pedig az új zene úttörőit, Auric, Milhaud, Poulenc, Tailleferre és Honegger nevét idézi, annak bizonyságául, hogy a költő mindig is azokkal tartott, akik a művészet - minden művészet - teljes megújhodásáért harcoltak. De ugyanakkor, életének e döntő fordulójához érkezve, éreznie kell azt is, hogy a maga belső megújhodását csak a teljes művészi szigortól és következetességtől remélheti. A romantikusok óta jóformán minden nemzedék lazított valamit a formákon, s vétett a vers tisztasága ellen. Vissza kell tehát állítani a forma hitelét és tekintélyét, a klasszikus formák tisztaságát és nemességét; a vers legyen valóban vers, s ne pusztán „estélyi ruhás próba".

Cocteau-t részben mediterrán formaérzéke vezeti ki a szürrealizmus zsákutcájából, részben pedig, mint maga mondja, vele született „fegyelmezetlensége" - anarchizmusa -, amely nem tud tartósan elviselni semmiféle kívülről rákényszerített esztétikai dogmát vagy korlátot, ég a teljes formai kötetlenség korlátját sem. Bár bizonyára az a tény is szerepet játszik a költő pálfordulásában, hogy közben, a politikai és társadalmi fejlődés következtében, maga a szürrealista mozgalom is eltávolodik a társadalmi forradalom gondolatától. Így szakít a szürrealista Cocteau a szürrealistákkal, így találja meg a maga őseit és elődjeit a francia költészetben. „Minél inkább - írja 1922-ben, egy évvel a Plain-Chant megjelenése előtt - a családfáján belül énekel a költő, annál tisztábban énekel." Roger Lannes, Cocteau életművének egyik legjobb ismerője, a tizenkilencedik századi francia költészet nagy hegyvonulatában helyezi el a Gregoriánének-et, a romantikus és szimbolista líra remekművei, az Olympio siralma, a Pásztorkalyiba, a Részeg hajóés az Egy faun délutánja szomszédságában. Holott - s ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni - a Gregoriánének versei finom gyökereikkel egy messzibb és mélyebb múlt örökségéhez kapcsolódnak: Malherbe-ék és a tizenhetedik század klasszikus prozódiájához.

Amikor - 1924-ben - a Szürrealista kiáltvány megjelenik André Bretonék szerkesztésében, Cocteau már régen túl van a maga szürrealista forradalmán. De a realizmus problémája, a költészet és valóság viszonya változatlanul fogva tartja nyugtalan szellemét. Körülbelül a Gregoriánének verseivel egy időben, még a húszas éves elején, ahogy a költősors, az alkotás belső drámája verseinek legfőbb mondanivalójává válik, kezdi írni vallomásait a költészetről és a festészetről. Ezek az írások, köztük a Rousseau-ról, Proustról, Gide-ről, Picassóról, Modiglianiról és Chiricóról szóló tanulmányok, csak évtizedek múlva, 1954-ben jelennek meg összegyűjtve Kritikai költészet címmel. Igazi esszék ezek az írások, vagyis „kísérletek"  a szó igazi értelmében, egy-egy szempont, egy-egy új értékítélet igazolására, fölényes anyagismeret, kultúra, szellemesség, ihlet és ragyogó írásművészet ritka találkozásai, s egy-egy megállapításuk éles fényt vet Cocteau egész írói magatartására. A költészet - hirdeti Cocteau - állandó magasfeszültség, megszállottság, rettenetes magányosság, átkos örökség, a lélek betegsége. A költő írás közben a benne munkáló irracionális erők parancsának engedelmeskedik, akaratlan tolmácsa, kényszerű közvetítője a lélek időtlen mélyeiből érkező homályos üzenetnek.

„Melyik igazi művész - kérdi Modigliani-tanulmányában -, legyen bár a legkiegyensúlyozottabb, nem rejteget lelke meghitt homályában egy schizofrént, akinek ő csak egyszerű munkása". „A láthatatlan ember - mondja másutt, Gide-ről szóló megemlékezésében - a schizofrén, aki bennünk lakik." Mint Baudelaire, mint Mallarmé vagy Valéry, mint a mi Kosztolányink, Cocteau is tudatosan vallja a forma elsőszülöttségi jogát, eredendő primátusát a gondolat felett: „A költészet, ahelyett, hogy szavakkal ékesítene bizonyos eszméket, gondolatait a szavakból meríti. Előbb talál, és azután keres". A vers ezt az alkotás közben lassan megvilágosodó mondanivalót fejez ki, a költő belső világát, „amelynek semmi kapcsolata sincs azzal, amit valóságnak szoktak tekinteni".  „A költeménynek - írja Műhelytitok című nagy tanulmányában - egymás után el kell veszítenie mindazokat a szálakat, amelyek a valósághoz fűzik. Valahányszor a költő elvág egy ilyen szálat, a szíve verni kezd. Amikor az utolsót is elszakítja, a költemény elszabadul, fölszáll a magasba, mint a léggömb, amely önmagáért szép, s amelynek nincs már semmi kapcsolata a világgal.

Mint e néhány kiragadott idézet is jelzi, ez az irracionalizmus igézetében fogant költészetfelfogás, mely a megszállottsággal, a betegséggel, a schizofréniával azonosítja a költészetet, s a forma elsőszülöttségi jogát hirdeti, a polgári dekadencia minden esztétikai örökségével terhes Baudelaire-től Valéryig. Mindenekelőtt azonban a l'art pour l'art formalizmusával. De ezek az idézetek ugyanakkor azt is elárulják, hogy Cocteau lehiggadása nem volt végleges: a költő nem szakadt el teljesen a szürrealizmus esztétikájától. S valóban, néhány év múlva, a Gregoriánének klasszicizáló korszakának intermezzója után, ismét szürrealista témák, képek és hangulatok borítják el költészetét. De új köteteiben, az Operá-ban (1927), az Ellegóriá-ban (1941), szürrealista vízióit többnyire zárt formákba ágyazza.  Lírai arabeszkek, torzók, impresszionista pillanatképek, könnyed és szeszélyes futamok, s köztük nagy ritkán egy-egy szívenütően szép vers - ez minden, amit a Plain-Chantés a Clair-Obscur tematikailag is zárt, egységes, klasszicizáló korszakai között Cocteau költészetének e meglehetősen heterogén időszakáról elmondhatunk. Nem a vers köti le alkotóerejének legjavát ebben az időben.

Közben, a húszas és harmincas években, a regény és a színpad világa is vonzza. 1923-ban két regénye jelenik meg egyszerre, a Szélhámos Tamás és A párizsi fiú, 1929-ben Vásott kölykök - ezekben az írásokban, akárcsak első regényében, a Potomak-ban, a fölényes írásművészet mellett  megcsillan itt-ott a társadalombírálat szándéka is. Ugyanekkor színdarabjaival is egyre sűrűbben jelentkezik: 1927-ben az Orfeusz, 1934-ben a Pokolgép, 1948-ban pedig a Rettenetes szülők arat felváltva sikert és botrányt a párizsi színpadokon. A negyvenes években főleg filmekkel kísérletezik (Örök visszatérés, A kétfejű sas, Orfeusz). Így él életműve és hírneve növekvő fényében, mint a költők fejedelme, mint a Francia Akadémia tagja, Oxford díszdoktora, versek, tanulmányok, regények és színművek kéziratai közepette, utazgatva és előadásokat tartva, örökké nyugtalanul, állandó harcban az angyallal, mint Jákob, s valamennyi múzsával, akinek szolgálatába szegődött. Az írás, az alkotás nagy pillanata a múló évekkel sem enyhülő gyötrelmet és gyönyörűséget jelent számára.

Mint Valéry nagy költeményei, a Fiatal párka, a Hajnal vagy a Pálma, az öregedő Cocteau legszebb versei is egyre inkább abból a nem múló izgalomból, abból a belső megrendülésből születnek, amelyet ez a vértelen harc, ez a fehér papíron lezajló dráma vált ki belőle nap nap után. Heurtebise, az ihlet angyala, szeszélyes és kiszámíthatatlan vendég: sohasem közli szándékait a költővel, nem jelzi érkezését vagy távozását, váratlanul toppan be és váratlanul tűnik el, s marasztalni kell őt, le kell fogni, ki kell csikarni mondanivalóját, birkózni és harcolni kell vele, mert a mű sorsa, s vele együtt a költő sorsa is, ebben a küzdelemben dől el.

Baudelaire óta divat a francia költészetben az írás gyötrelmeiről panaszkodni. Cocteau felülmúlja minden elődjét és kortársát e tekintetben. „Én - mondja magáról egyik tanulmányában - akinek olyan gyötrelmes az írás..." Először a Gregoriánének verseiben pendíti meg ezt a témát. Most, harminc év múltán, mintha ez a rejtett, régi véna fakadna föl benne: legnagyobb, leggazdagabb verseskötetének, az 1954-ben megjelent Fény-árny-nak, ez a műhelytitok, ez az írói vallomás lesz, az álom és a halál visszatérő motívumai mellett, legfőbb mondanivalója. A vers születését más költő is megénekelte, de senki annyiszor és oly bensőségesen, mint Cocteau a Clair-Obscur-verseiben. Mint változatok egyetlen téma fölött, a szebbnél szebb versek egész légiója hozza, hangszereli és ismétli újra és újra ezt a számára mindennél fontosabb mondanivalót (Múzsák nézzétek el..., Mikor munkám bezár..., Mert arcátlanul..., Egy korban..., Bennem támadhatok..., Kötött formát kiván néha tőlem a tinta..., Vagy úgy... stb.). Cocteau-nak itt, a Clair-Obscur lapjain sikerül váratlanul még egyszer megismételnie fiatalkora remeklését, a Plain-Chant bravúrját: a klasszicizmust. Bár forambontó múltját nem tagadja meg egészen, s ifjúkorának nagy vívmányai - a képalkotás teljes kötetlensége, a játékos és szeszélyes szókapcsolás, az interpunkciótlanság - továbbra is kísértenek, egész mondanivalója, hangja, nyelve és formái a klasszicizmus időtlen rangjára emelik a kötetet. A Clair-Obscur az öregedő Cocteau remekműve, s egyben egész költészetének csúcsa.

A vers, a költészet, mint önmaga legfőbb témája és mondanivalója ma, egy új világ hajnalán, amikor a megismerés határai és vele együtt az emberi lét lehetőségei szinte a végtelenségig kitárulnak - vajon nem a lírai erek elapadását, a teljes emberi és művészi világkép összezsugorodását jelenti ez az egyoldalú irodalomközponti szemlélet? Kétségtelen, a Fény-árny bizonyos elzárkózást, befelé fordulást jelent Cocteau korábbi korszakaival szemben, a makrokozmosszal, szemben a mikrokozmosz világát, ahol azonban, a viszonylag szűkebb skálán belül, téma és hang mindig új és új változatban zeng fel. Amellett a Clair-Obscur nem az utolsó szó Cocteau költészetében. A költő itt van közöttünk, ősz fővel is fiatalon, tele becsvággyal és alkotóerővel, érdeklődéssel és kíváncsisággal a világ dolgai iránt, s útja, pályája utolsó fordulóján, nem egy meglepetéssel és tanulsággal szolgálhat még a fiatalabb nemzedékek számára...

*

Miért ez az antológia, ez a figyelem, ez a tisztelgés egy költő előtt, akinek életműve szinte kizárólag a maga valóságtól elvonatkoztatott, érzékeny és ideges művészlelkének álmait tükrözi, s oly kevéssé kapcsolódik kora nagy társadalmi-politikai problémáihoz? Könyvünket mindenekelőtt Cocteau elvitathatatlan költői rangja és jelentősége indokolja: Cocteau nagy francia költő, újító és kísérletez, s ugyanakkor a francia versművészet klasszikus, vagyis legtisztább, legnemesebb hagyományainak örököse; nélküle tehát nincs modern francia líra, mint ahogy nem volna teljes nélküle a század európai költészete sem. „Igen - írja Aragon Cocteau-ról -, negyven ével ezelőtt ellensége voltam ennek az embernek. Hűségből azok iránt, akikkel egy klikkbe tartoztam. Ez igaz. De éppúgy igaz, hogy azóta sok víz folyt le a Pont-Neuf alatt. S nem kevésbé igaz az is, hogy egykori bizalmatlanságunk Jean Cocteau-val szemben, akár indokolt volt, akár nem, nem számolt azzal, ami lényeges költői munkásságában, az azóta írt Plain-Chant-nal, Léone-val, Clair-Obscur-rel. Komolytalan dolog volna elfelejteni vagy nem elismerni a francia vers e mesteri kezelését, amely a tizenkilencedik században, túl Apollinaire-en és Marie Noélen, oly kevés költő privilégiuma. De Jean Cocteau valóban költő... Olyannyira, hogy azon kevesek közé tartozik, akikről el lehet mondani, hogy csak költők."

Igen, Cocteau valóban nagy varázsló. Ez a hetvenkét éves örökifjú, aki egykor, ötvenegynéhány esztendővel ezelőtt, mint csodagyerek kezdte, mindent tud, amit ma francia költő tudhat a vers titkairól. Olykor a legegyszerűbb muzsikával bűvöl el, olykor csak egy szokatlan képpel vagy jelzővel, olykor a szemhez-fülhöz forduló rímek merész akrobatikájával. Leleményessége kifogyhatatlan. De akár klasszikus hagyományokat munkál tovább, akár a modern verstechnika szellemes fogásait alkalmazza, mindig új, mindig meglepő és eredeti.

Versművészetét, mely magába olvasztotta a klasszikus prozódia minden örökségét, ez a fojtott villódzás, ez a rejtett feszültség járja át, akárcsak prózája csupa ideg staccato mondatait. Mindig költő, akár esszét ír, akár regényt; mint Kosztolányinál, nála is a vers vére táplálja, finom hajszálereken keresztül, a próza szövetét. Amellett - tegyük hozzá - Cocteau korántsem retrográd jelenség: Apollinaire, Picasso és Eluard barátja nemcsak az irodalmi modernség bajnoka: itt-ott regényeiben (Vásott kölykök, A párizsi fiú) meg egyik színművében (Rettenetes szülők) is meg-megcsillan a polgári társadalom, a polgári dekadencia bírálatának készsége, a negyvenes években pedig versben (A mustnak félretett szőlő tolvajai) száll szembe a fasizmussal - Vichy urai nem ok nélkül tiltják be egyre-másra színdarabjait, s egy fasiszta szervezet tagjai nem véletlenül támadják meg őt 1944-ben fényes nappal, a Champs-Élysées-n.

A háború után mint a francia szellem nagykövete tűnök föl, hol itt, hol ott a világban, fáradhatatlanul dolgozva verseivel, előadásaival, egész írói magatartásával és munkásságával a népek közötti kulturális közeledés és a béke nagy gondolatáért. Mi, magyarok, különösen sokat köszönhetünk e tekintetben neki, aki mint a Francia-Magyar Társaság egyik elnöke népszerűsíti irodalmunkat, többek között József Attila költészetét, Franciaországban.

(Forrás: Jean Cocteau válogatott versei, Európa Könyvkiadó Bp.,1961.)