Halljuk meg immáron sok könnyhullatását,
Kegyetlen kősziklák között bujdosását,
A halál torkából megszabadulását,
Bujdosása után való vigasságát.
Másodnapon reggel bánattúl felkele,
Sok könnyhullatással városból kiméne.
Nincsen már sehova semmi reménysége,
Keserűnek tetszik világban élete.
Iszonyú kegyetlen havasokon méne,
Hol lenne halála, ő csak azt keresné;
Egy szép forrás mellett ő maga leűle,
Ily keserves sírást ő magában kezde:
„Jobb holtom énnekem, hogy semmint életem.
Nem láthatom többé az én víg szerelmem,
Kiért én nem szánom letenni életem,
Általütöm rajtam az ennen fegyverem.
Ó édes vén atyám és szerelmes anyám,
Kiket hitetlenül hagytam országomban!
Az én gyilkosomat csak velem elhoztam,
Édes rokoninat bezzeg messze hagytam.
Légy egészségben már, szerelmes két bátyám,
Kikkel én a kertben szerencsét próbáltam,
Nap és hold, akiknek világánál jártam,
Átkozott nyoszolya, ahol én aludtam.
Légy te egészségben, én édes szerelmem!
Jaj, ez idegen föld majd megemészt engem,
Keserűnek tetszik világban életem,
Szerelmemnek mérge majd megemészt engem.
Én szép fejér testem, kit gyengén tartának,
A fúvó széltől is megoltalmaztanak,
Hol a te koporsód? Vadak elszaggatnak, –
Ki temet el téged vajjon s kik siratnak?
Légy egészségben már, én utolsó napom;
Melyen e világból leszen kimúlásom,
Én utolsó órám, melyen elaluszom,
E csurgó forrásnál majd leszen halálom.”
Kardjának a végét a földre bocsátá,
Hegyét oldalában szíve aránt tartá,
Azáltal hogy esnék hirtelen halálba –
Azonban énekszót az erdőben halla.
Hirtelen tekinte, egy szép leányt láta, –
Úgyan megrettene, viszontag felálla,
Mert istenasszonynak őtet véli vala,
Az ő szépségében álmélkodik vala.
Tündér leány volna? őtőle megkérdé,
Ő is kérdésére dolgát megbeszélé,
Keservesen tőle ő jövendőt kérdé,
Melyre a szép leány eképpen felele:
„Mostan, te szép ifjú, meg ne öld magadat,
Dolgaidnak várjad jóra fordúlását.”
Őmagában ismét viszontag így szóla:
„Jobb holtom, hogysemmint éltem ily nagy búba.
Napról-napra látom, öregbül bánatom,
Jobb az én testemből lelkem el-kimúljon,
E keserves világ hogysem így gyötörjön.”
Szablyáját kirántá, hogy többé ne éljen.
Iszonyú ordítást azontol ott halla,
Amelynek miatta haja feláll vala,
Azt alítja: sárkány és oroszlán volna,
Egymásra találván vívnak az barlangba.
Monda ő magában: „Ki magát megölné,
Isten országának lakója nem lenne;
De jobb nekem, úgymond, mennem a barlangban.
Hadd szaggassanak el oroszlánok abban.”
Hogy elközelgete, tekintvén barlangba,
Hát három ördögfi nagyon vínak abba.
Azokat megkérdé, hogy mi dolgok volna?
Ifjú Árgirusnak így feleltek vala:
„Egy-atyától valók mi mindhárman vagyunk.
Az atyánktól maradt örökségen vívunk,
Egy ostor-, paláston s egy bocskoron vívunk,
E három jószágon mi meg nem alkhatunk.
A bocskor s palástnak oly ereje vagyon,
Hogy aki ezekben felöltözve vagyon,
Háromszor ő magát az ostorral sujtván,
Azt mondja: ott legyek, ahol én akarom –
Minden kétség nélkül azonnal ott leszen,
Hogyha dolgaiban bátorságos leszen.
Nemde nem méltó-é haragudnunk ezen,
Kinek egymás nélkül semmi haszna nincsen!
Középső öcsénknek hagyott ily hatalmat:
Valamikor akar, minket leszállíthat,
Amely miatt vallunk sok bosszúságokat,
Lássad, édes bátyám, te ítélj igazat!”
„Atyafiak vagytok, mit vívtok? – azt mondá –
Hallgassatok reá az én mondásomra:
Én majdan titeket igazítlak jóra,
Azkitek érdemli, annak ítélem ma.”
Háromfelé három nagy hegyet mutata,
Hogy aki először onnat visszajutna,
A hasznos jószágot ő annak adná.
Hallván, futamának, készek lőnek hozzá.
A bocskort lábára, palástot vállára
Felvevén, az ostort markába szorítá,
Háromszor ő magát sujtja és így szóla:
„Hipp-hopp szeretőmnél legyek!” – ő azt monda.
Mint sebes ellőtt nyíl földről ragadtaték,
Míg visszatérének, mindaddig viteték,
Hallhatatlan messze hirtelen távozék, –
Szerencse szegénynek ilyen jó adaték.
Középső ördögfi mihelyt haza juta,
Megtudá Árgirus hogy ő elment volna,
Ő tudományával szegényt leszállítá;
Egy nagy hegyoldalban földre esett vala.
Hallhatatlan messze hirtelen ment vala.
Mert immár utána nem mehetnek vala.
Keserves Árgirus ő magát siratja,
Még csak madarat is ő nem láthat vala.
Magában gondolá, hogy hegyre felmenne,
Nagy keserves szemmel mindenfelé néze,
Magát a halálnak mindjárást ereszté,
Azonban a hegynek egyenest erede.
Szintén kenyere is már elfogyott vala,
Egy kis pogácsája turbájában vala,
Éhségét gyökérrel ő enyhíti vala,
Teljes harmadnapig el-feljutott vala.
Drága nagy szép várat láta hegy tetején,
Kinél soha szebbet nem látott éltében.
Akará, hogy e vár felé közel menjen;
Egy szép leány jöve várból eleiben.
Mindjárt megismeré, hogy Árgirus volna,
Asszonyhoz a leány mindjárt futott vala:
„Ihol jő Árgirus, asszonyom!” – azt mondja,
Mely szóra az asszony mindjárt arculcsapta.
„Vajjon s ki hinné el? mit hazudsz előttem?
Csak álmodban láttad, azt inkább elhittem!”
Más szolgálója is ez híren kifuta,
Látá, megismeré, örömmel megtére:
„Asszonyom! szeretőd ihol jő” – így szóla.
Annál is szörnyebben asszony arculcsapá.
Harmadik futamék, az is ott meglátá,
Asszonyhoz beméne, ilyen szókat szóla:
„A te szép szeretőd ihol jő, asszonyom!”
Azt is arculcsapá, nagy haraggal mondván:
„Megbolondultatok ti, amint arányzom!
Vagy tréfát-tartónak alíttok, mint látom!
Lehetetlen dolog, hogy ő idejöne,
Az emberi nemzet ingyen se remélje,
Ha szárnya volna is, gond volna jőnie.”
Leányok kiálták, hogy bizony ő jőne.
Ő maga negyedszer kétséggel kiméne,
Mihelyen meglátá, ottan megismeré,
Fáradságát látá, rajta keserűle,
Ő sok bujdosásán megesék a szíve.
Kiterjesztett kézzel nyakára borula,
Nagy öröme miatt ugyan nem szólhata,
Gyenge lágy ruháját könyvével áztatja,
De szíve sokára helyére megálla.
„Hogy érdemlettem ezt – mondá –, szép virágom!
Én édes szép rózsám, nagy-szép Árgirusom?
Kész vagyok már érted halált megkóstolnom,
Úgyis nagy sokszor volt immár e szándékom!”
Egymás-szeretők közt mely szokott lennie.
Egyik a másikkal nagy sokat beszéle,
De hogy senkinek már neheze ne lenne,
Csak rövid beszéddel minden ember értse.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése