Pataki Névtelen: Eurialusnak és Lucretiának szép históriája (1577) - Második rész

  

Eurialus Lucretiának

„Köszönetem után írásomban néked

egészséget kévánok,

Hogyha vigasztalást és jó reménységet

én tenálad találok,

Mert mind egészséget és mind reménséget

én csak tetőled várok.

Enmagamnál immár Lucretia téged

sokkal inkább szeretlek,

Vélem, te magad is eszedben vehetted,

mely igen kedveltelek;

Megsebhedt szűvemnek sok fohászkodási

bizonsági lehetnek.

Tudom, temagad is gyakorta jól látod

az én ábrázatomat,

Netalám szántad is, hogy láttad szememből

sok könnyhullatásimat,

Kérlek, vedd jó néven, ha megnyitom néked

most az én titkaimat.

Az te nagy szépséged, kedves ékességed

most megfogott engemet,

Most vészem eszemben, szerelem mi légyen,

hogy én látlak tégedet,

Te az Cupidónak birodalma alá

hódoltatál engemet.

Sokat erőlködtem, megvallom tenéked,

hogy ezt elkerülhetném,

De nagy szépségedtől, ékes termetedtől

igen meggyőzettetém,

Már te rabod vagyok, fényes szemeidtől

mert én megkötöztetém.

Nem lehetek immár soha enmagamnak

többé birodalmában,

Életem, halálom és gondolkodásom

vagyon te hatalmadban,

Mind éjjel s mind nappal tégedet kévánlak,

várlak az én ágyamban.

Te magad tarthatsz meg, csak te veszthetsz el is,

válaszd el most egyiket:

Tégy választ énnékem, hogy te írásodból

érthessem meg elmédet:

Beszéddel is ne légy mostan különb hozzám,

mint látom szemeidet.

Nem nagy dolog, higgyed, óh szép Lucretia,

tőled azmit kívánok,

Elég lészen nékem, ha egynéhány ígét

én tevéled szólhatok,

Az én levelemben tőled ennél többet

bizony én sem kévánok.

Ezt ha megengeded, bódog ember lészek,

ha megtartod, elveszek.

Immár hűségedre bíztam én magamat,

kit felette szeretek;

Légy jó egészségben, óh én édes lelkem,

talán véled lehetek!”

– Pecsét alatt gyorsan az levelet ottan

Lucretiának küldé,

Az önnön házában – szerencse úgy adá –

csak egyedül találá;

Kitől hozta volna, annak kévánságát

hűséggel megjelenté.

Gonosz híre-neve ez asszonyembernek

egész várasban vala,

Hogy ezt küldte hozzá, oly nagy kisebbségnek

szép Lucretia tartá.

„Micsoda tégedet hozott én házamhoz,

gonosz asszony? – azt mondá. –

Tisztességes személyt álnak beszédeddel

hogy mérsz megkésérteni?

Nemes asszonyoknak hogy mered ágyokat

te megszégyeníteni?

Ifjaktól levelet, undok asszonyember,

hogy mérsz nékem mutatni?

Ha tisztességemet és ifjúságomat

most meg nem tekinteném,

Levelet senkinek soha nem hordoznál,

véled azt cselekedném;

Menj el azért tőlem mindjárt leveleddel,

gonosz asszony, éntőlem.

Azvagy add kezemben, hadd égessem mind el

álnok iratásodat;

Temagad siess el, mig uram meg nem lát,

ne üsse meg hátadat;

Többé soha ne lásd, gonosz asszonyember,

az én ábrázatomat!”

Az levelet kapá, szaggatá, tapodá,

az hamuba béveté,

Kire az vénasszony, tudván asszonyoknak

illy erkölcsét, felelé:

„Megbocsáss, asszonyom, mert nálad kedvesnek

ezt az én szűvem vélte.

Ha azt nem engeded, kitől hozzád jöttem,

hogy ismét ahhoz térjek,

Szódat megfogadom, de meglásd, hogy kitől

engem most hozzád küldtek!”

Gyorsan visszatére és jó reménységet

vűn az ifjú legénynek:

„Légy nagy vígasságban, vitéz Euriale!

igen szeret tégedet,

Hogynem mint te őtet, látom, sokkal inkább

kedveli szépségedet,

Szépen megolvasá, igen csókolgatá

mind az te leveledet.

Nem lőn üressége, hogy választ tehetne

most az te írásodra,

De el nem múlatja, hamar ír tenéked

ismét kévánságodra!”

Vénasszony kijöve, ifjú soha többszer

reája nem talála.

Az elszakadozott papirost viszontag

Lucretia felszedé,

Mindenik darabját levélnek viszontag

helyére helyhezteté,

Ezerszer olvasá, igen csókolgatá,

ládájába bétevé.

Levélnek hol egyik, hol másik darabja

szűvét igen fúrdalja,

Végezé magában, hogy ő akaratját

az ifjúnak megírja;

Ezen igékkel írt levelet vitéznek

követ által bocsáta;

Lucretia Eurialusnak

„Hadd el, ne reménljed, azmit meg nem nyerhetsz,

Euriale, szűvedben!

Levéllel, követtel ne sérts meg engemet

jó híremben-nevemben,

Higgyed, hogy nem találsz azok között engem,

azkit gondolsz elmédben.

Nem vagyok bizonnyal, ifjú Euriale,

kinek mostan alítasz,

Hogy kerítő asszont, tisztességem ellen

én házamhoz bocsátasz;

Én életem tiszta, keress más szeretőt,

mert engem meg nem csalhatsz.

Egyebekkel élj úgy, azmint néked tetszik,

de éntőlem elszűnjél,

Semmit ne kérj tőlem leveleid által

illyen vakmerőséggel,

Tudod, hogy nem méltó ember vagy énhozzám,

azért légy egészséggel…”

Jóllehet keménnek tetszék ez a levél

ifjú Eurialusnak,

Mert különbez vala előbbi szavától

az elküldött asszonnak

Mindazáltal arra útat nyita néki,

írhatnának egymásnak.

Hűn az követnek is, kit szép Lucretia

hozzája küldött vala;

De igen búskodik, hogy az olasz nyelven

ő szólni nem tud vala,

A szeretet ezben igen gyorssá tevé,

mert hamar megtanula.

Eurialus Lucretiának

Néki megfelele, inté arra őtet,

reá ne haragonnék;

„…Mert jövevény lévén, nem tudtam ki légyen,

kivel levelet küldék,

Tisztességkereső szerelem lőn oka,

hogy én tenéked írnék.

Bizonyára tudom, óh szép Lucretia,

szemérmetességedet,

Nem mostan hallottam, kit inkább szeretek,

az te tisztaságodat;

Higgyed, hogy gyűlölek én is, Lucretia,

szemtelen asszonyokat.

Feljebbvaló jószág szemérmetességnél

nincs az asszonyállatban,

Mert a szép ábrázat változandó jószág,

és vagyon elmúlásban,

Kihez ha nem járol a szemérmetesség,

nincsen dícsíret abban.

Azért szerettelek, azért tiszteltelek

mindeneknek felette,

Oly dolgot nem kérek, ki miatt kissebbülj

te híredben-nevedben,

De mit írásomból elméd meg nem érthet,

beszédem megjelentse.”

Az levéllel együtt drága ajándékot

Lucretiának külde;

Kéré, ne múlatna, hanem levelére

mindjárást választ tenne;

Nem sok üdő múlván a szép Lucretia

néki ígyen felele:

Lucretia Eurialusnak

„Elvőm leveledet, nem panaszolkodom

már az te követedről,

Nem nagyra becsülem, amit nekem írtál

hozzám nagy szerelmedről.

Mert sokan szerettek heában engemet,

példát vehetsz azokról.

Hogy beszélhess vélem, éntőlem nem lehet,

sőt úgyan sem akarom,

Ha fecske nem lehetsz, egyedől én tőled

bizony nem találtatom;

Hogyha akarnám is, őrzőktől és magas

házaktól megtiltatom.

Ajándékid vöttem, mert az ő szép mívek

engem gyönyörködtetnek.

Ím egy gyűrőt küldtem, hogy éretted nálam

heában ne legyenek;

Te ajándékidnál nem kevesebbet ér,

isten legyen már véled…”

Eurialus Lucretiának

Bővebb szóval választ Eurialus íra

a szép Lucretiának:

„Nagy örömem vagyon, hogy véget vetettél

panaszolkodásidnak,

De hogy szerelmemet kevésre becsülöd,

az oka bánatimnak.

Tudom, hogy nagy-sokan tégedet szerettek,

de így mint én nem égtek,

Talán te nem hiszed, mert semmi helye nincs

tenálad beszédemnek,

Ha véled szólhatnék, bizonyára nálad

útálatos nem lennék.

Vajha ideiglen fecskévé lehetnék,

azmint tenmagad írod,

Jóllehet balhává örömesben lennék,

nem tennéd be ablakod;

Azt én nem úgy bánom, hogy nem szólasz vélem,

mint azt, hogy nem akarod.

Semmit én egyebet, hanem te elmédnek

jó akaratját várom,

Ha lehetne tőled, miért, Lucretia,

hogy nem szólanál vélem,

Kinél jobb akaród ez világon nincsen,

miért útálsz meg engem?

Ha azt parancsolod, hogy a tűzre menjek,

abban is én engedek;

Légyen akaratod, ha módod nem lehet,

hogy én tevéled legyek;

Az alkolmatlanság hogyha áll ellened,

abban én is engedek.

Változtasd meg ebben, kérlek, Lucretia,

az te akaratodat,

Heában valónak azhól mondod lenni

az én fáradságomat,

Nem illik tehozzád ily nagy kegyetlenség,

meghiggyed az én szómat.

Légy szilídgyebb hozzám, ha éltem akarod,

immár te szeretődhöz,

Mert ha úgy beszéllesz, akaratom nélkül

emberöldöklő lészesz,

Hogynem más fegyverrel, kemény beszédiddel

te könnyebben elveszthetsz.

Semmit én tetőled többet nem kévánok,

hanem hogy engem szeress;

Ebben nem találhatsz semminémű okot,

kit én ellenem vethess,

Ettől nem tilthatnak, kik őröznek téged,

hogy engemet ne szeress.

Bódognak alítom magam, ha azt mondod,

hogy te szeretsz engemet,

Akkoron, hogy vetted el ajándékimat

és nem szegted kedvemet;

Netalán azok is eszedben juttatnak

valamikor engemet.

Jóllehet nem nagyok vóltanak, de talám

ezek sokkal kisebbek,

Kiket ez levéllel együtt én tenéked

mostan újonnat küldök;

Csak te szeretődért ezeket ne útáld,

rövid nap többet küldök.

Azmely aranygyűrőt énnékem küldettél,

ujjomból ki nem esik,

Gyakor csókolással te helyetted tőlem

az megnedvesíttetik,

Légy egészségben már, így az én szűvem is

tőled vígasztaltatik…”

Gyakorta egymásnak ilyen leveleket

írogattanak vala.

Végre Lucretia az ő nagy szerelmét

megjelentötte vala,

Kiről egy levelet ezen értelemre

Eurialusnak ira:

Lucretia Eurialusnak

„Örömest akarnék, vitéz Euriale,

én tenéked engedni,

Az én szerelmemben, azmint tőlem kéred,

abban részessé tenni,

Mert te nemzetséged és ékes termeted

tőlem azt megérdemli.

Igen tetszik nékem az te nagy szépséged

és kegyes tekinteted,

De nem lészen jómra, ha én is követem

az te nagy szerelmedet.

Esmerem magamat, nem tarthat szerelmem

nagy mértékletességet.

Tudom, hogy sokáig, azmint hallom, ide

az várasban nem jöhetsz;

Ha játékba esünk, hová legyek osztán,

mikoron elmenendesz?

El nem maradhatnék, ezt alítom penig,

hogy véled el nem vihetsz.

Sokaknak példái rettentnek engemet

az te nagy szerelmedtől,

Kik elhagyattattak szerelem idején

idegen emberektől;

De az többi között kiváltképpen azmit

hallottam ezek felől.

Mikoron az Jason Colchus szigetében

az nagy sárkánt megölé,

És az aranygyapjat az ő vén atyjához

Görögországba vivé,

Medeát megcsalá, kinek segítségét

akkor dolgában kéré.

Megöletett vólna Kretában Theseus

az nagy Minotaurustól,

Hogyha Ariadne tanácsából meg nem

szabadult volna attól,

Egy puszta szigetben hagyá őt ágyában,

kit elhoza atyjától.

Igen megcsalaték Dido Aeneastól,

az önnön vendégétől,

Mikor béfogadá úgymint futott embert

Trója veszedelméből,

Mind okot s mind fegyvert halálra talála

az idegen embertől.

Külső szerelemben nagy sok veszedelmet

sokszor hallottam lenni,

Azért nem merem most álnok szerencsére

az én fejemet vetni,

Szárnyas a szerelem, félek, véled együtt

hogy elkezd repülleni.

Néktek férfiaknak a szerelem ellen

erősb elmétek vagyon,

Az asszonyállatok szerelme, meghiggyed,

halálban vetve vagyon;

Nemcsak szeretnek ők, hanem dühösködnek,

mindennél nyilván vagyon.

Ha társot nem talál, nincsen rettenetesb

az mi szeretetönknél,

Mert ha felgerjedünk, hírünk hátravetvén,

nem gondolunk semmivel;

Nincs más orvosságunk, hanem csak hogy legyünk

mi az mi szeretőnkkel.

Azmi távol tőlünk, azt mi sokkal nagyobb

buzgósággal kévánjuk,

Csakhogy bujaságunk lehessen minékünk,

halálunkat sem szánjuk;

Azmi életünket és azmi hírünket

csak semminek alítjuk.

Nemes személy, házas, gazdag asszony vagyok,

jobb azért most énnékem,

Az te szerelmedet, ki nem állhatatos,

szűvemből el-kivetem,

Ne legyek Sapphónak, se Philisnek társa,

mostan elkerülhetem.

Kérlek azért téged, ne kévánjad hozzád

mostan én szerelmemet,

Oltsd meg magadban is, hogy ha lehet tőled,

az fölgerjedett tüzet;

Asszonyállatoknál erősb az férfiú,

ezért tőled meglehet.

Ha szeretsz engemet, miért igyeközel

az én veszedelmemre?

Az jó akarattal az te kévánságod

nyilván nem férhet egybe,

Te ajándákidért egy drága keresztet,

küldtem, légy egészségben…”

Veszteg nem lehete Vitéz Eurialus,

hogy az levelet látá,

Mert újonnan írott beszéd az ő szűvét

felette felgerjeszté,

Azért ilyen szóval szép Lucretiának

írt levelét ereszté.

Eurialus Lucretiának

„Óh én édes lelkem, te szép Lucretia,

légy nagy jó egészségben,

Ki kevés méreggel vígasztalást küldtél

énnékem leveledben,

Mely mérget mindjárást elvehetsz éntőlem,

ha lészesz vélem szemben.

Az tennen gyűrőddel megpecsétlett levél

mikor kezembe juta,

Sokszor megolvasám és megcsókolgatám,

de másra intesz abban,

Hogynemmint énhozzám való szerelmednek

kévánsága mutatja.

Azon kérsz engemet, hogy ne szeresselek,

mert ártok azzal néked,

Idegen férfinak hajlandó szerelmét

te mert nem követheted,

Megcsalt asszonyoknak példáitól, írod,

hogy te fejedet félted.

Olly igen szép móddal és drága igékkel

írásod ékesíted,

Hogy azokkal inkább az én szerelmemet

tereád felgerjeszted,

Elmédnek nagy voltát csudáltatod inkább,

hogynem elfelejtetnéd.

Vajjon ki gyűlölné szeretőjét azért,

hogy bölcsességét látná,

Ki ha hagyítani szerelmem akartad,

ne mutogattad volna,

Te tudományodat és bölcsességedet

titkolnod kellett volna.

Illyen írásoddal nyilván meg nem óltod

az én szűvemnek tüzét,

Mert mikor olvasom, az te levelednek

csudálom ékességét,

Inkább felgerjeszted, hogy te szépségednek

látom nagy bölcsességét.

Szépség és bölcsesség, jó erkölcs, ékesség

szerettetnek tégedet,

Mondjad az köveknek, hogy változtassák meg

az ő természeteket;

Fordítsd meg vizeknek folyásit, úgy én is

elfelejtlek tégedet.

Mikor a fényes nap ő keleti felé

az égen visszafordul,

Mikoron az hegyek hótól üresednek

és az erdők vadaktól:

Az én szerelmem is elidegenedik

akkor Lucretiától!

Azmint te alítod, higgyed, nem olly könnyű

dolog az férfiaknál,

Az felgerjed lángot hogy ők mególthatnák

hamarább asszonyoknál,

Sőt némelyek mondják, hogy ebben erősbek

leányok férfiaknál.

De nem tusakodom mostan sokat erről,

térek én beszédemre,

Szükség, hogy feleljek a te levelednek

mindenik cikkelyire.

Kiváltképpen ahol sok példákat hozván

szólasz jövevényekre.

Egyenlő vétek az mind az férfiakban

s mind az asszonynépekben,

Azmint előhányád nagy friss beszédekkel

te ékes leveledben,

Sokan asszonyoktól férfiak közül is

megcsalattak éltekben.

Priamusnak fiát Troillus herceget

az Briseis megcsalá,

Ifjú Deiphobust Paris után a szép

Ilona elárulá;

Az ördöngős Circe az ő szeretőjét

barommá változtatá.

Méltatlan dolog ez, ha kevésnek vétkét

mindenekben alítják,

Ezek példáiból az jövevényeket

ha mind csalárdnak mondják,

Mennyi asszonyállat vagyon ez világon,

gyűlölségben hozhatják.

Illik, hogy azoktól példát vegyünk, azkik

meg nem csalatkoztanak,

Mint Antoniussal a szép Cleopatra

végig megmaradtanak, –

Nem szükség, hogy mostan többen ezek közül

előszámláltassanak.

Értem, hogy olvastad a bölcs Ovidius

könyvében írt verseket,

Kikből megérthetted az görög ifjaknak

idegen szerelmeket;

Elhagyták érette széles országokat,

házokat, nemzeteket.

Ezen kérlek téged, lelkem Lucretia,

hogy meggondold azokat,

Azkiknek éktelen dolgok ellenzené

az mi gondolatunkat.

Kik igen kevesen találtatnak, ha meg

számlálod is azokat.

Nem azért kévánlak, hogy tőled elváljam,

hanem hogy szeresselek,

Éltemben náladnál ez világon többet

bátor ne ismerhessek;

Jövevénnek ne mondj, mert az akaratom,

hogy ittvaló lehessek.

Ott lehet én házam, valahol te lészesz,

szerelmem, Lucretia!

Hogyha ideiglen eltávozandom is,

sietvén jövök haza,

Dolgaimat szépen hogy elvégezhessem,

megyek Németországba.

Tudom, hogy találok alkolmatosságot

itt megmaradásomban,

Sok dolgai vannak elmúlhatatlanok

császárnak ez országban,

Azoknak gondjokat magamra felvészem,

maradok ez várasban.

Ha penig így sem fog, követségen jövék

ide Hetruriában,

Avagy az császárnak helytartója lészek

ebben az tartományban,

Hiszem, hogy megnyerem, mert én kedves vagyok

császárnak udvarában.

Semmit ne félj azért, én gyönyörűségem,

szűvem és reménségem!

Mint én lelkem nélkül, bizony nálad nélkül

nem lehet én életem;

Könyörülj én rajtam, mert miképpen az hó,

naptól megemésztetem.

Tekints meg munkámat és gyakorta való

nagy sanyarúságomat

Vess véget immáron te sok kénzásidban,

halaszd el halálomat;

Mind éjjel s mind nappal sok éhezésimet,

tudod vigyázásimat.

Látod, ábrázatom nagy szerelmem miatt

mely igen meghirvadott,

Alig tarthatja már lelkemet én testem,

annyira megfáradott,

Szüleid, gyermekid megöltem volna is,

így állhatnád bosszúdat!

Ha te igyen büntetsz engem, szeretődet,

vajjon mit mívelsz azzal,

Ki rajtad bosszút tött, vagy az, ki tenéked

volt valamiben kárral?

Bizony ehhez képest elszenvedhetetlen

haragod lészen azzal.

Óh én ékességem, óh én vígasságom,

szerelmem, Lucretia!

Végy bé te kedvedben, hogy az én szűvemet

az kín ne sanyargassa.

Ha szeretsz engemet, gyorsan írd meg nékem

e‛ szűvem kévánsága.

Szabad legyen immár nékem azt mondanom,

hogy én te szolgád vagyok!

Nám az jámbor és hív szolgákat szeretik

császárok és királyok,

Noha mindenféle rendet felülmúlnak

ezeknek méltóságok.

Légy jó egészségben és jó szerencsében,

óh én gyönyörűségem!

Te vagy reménségem, félelmem, szerelmem,

ez világban életem,

Légy jó kedvvel hozzám és jó akarattal,

és úgy tarthatsz meg engem…”

Mint az erős tornyot mikor kűvül nézed,

győzhetetlennek tetszik,

De ha nagy kosokkal érdeknie kezdik,

igen hamar megtörik

Azonképpen asszony, ifjú beszédétől

naponként győzettetik.

Szorgalmatosságát ő szeretőjének

hogy jól eszébe vövé,

Negyed levelében eltitkolt szerelmét

nyilvábban megjelenté.

Illyen levelével Eurialus szűvét

szertelen felgerjeszté:

Lucretia Eurialusnak

„Immár bizonyára többé te ellened

én nem tusakodhatom,

Te nagy szépségedet az én szerelmemben

részetlenné nem hagyom,

Meggyőzted immáron én erős elmémet,

néked megholdoltatom.

Óh én szegény fejem! hogy elvőm előszer

az te leveleidet, –

Ez lőn oka nyilván, hogy veszedelemre

vetettem életemet,

Hogyha az te híred és okos tanácsod

meg nem segíl engemet.

Tarts meg, Euriale, az te fogadásod,

kit levelidben írtál,

Ha szerelmed alá tudatlanság miatt

már engemet hajtottál,

Ha elhagynál, bizony mindeneknél fenébb

gonosz áruló volnál.

Könnyű megcsalnotok a szegény együgyű

asszonyi állatokat,

Szégyenb annál néktek meg nem tartanatok

az ti fogadástokat,

Azért ha nem lészesz állandó, jelents meg

az te akaratodat.

Helyén még az dolog, megváltoztathatjuk

az mi kévánságunkat;

Azmit meg kell bánnunk, igen ótalmazzuk

mostan attól magunkat;

Végét meg kell látnunk, hogy félbe ne hagyjuk

mi elkezdett dolgunkat.

Asszonyember vagyok, én keveset tudok,

tennenmagad jól tudod,

Reám és magadra, hogyha férfi vagy te,

legyen néked nagy gondod;

Immár tied leszek, hogyha fogadásod

és hited megtartandod.

Ezt én nem művelném, az te hűségedben

ha mostan kétes vólnék;

De bízom tebenned, hogy örökké bátran

neved által élhetek;

Isten légyen véled, én gyönyörűségem,

vezére életemnek!…”