Víg tavasz, a kerek esztendő szebb része derül fel,
S új pompájával tér mezeinkre kiszáll.
Újul a nagy föld, mindent a lágy meleg éleszt,
S könnyű szellőnek, lengedezése nevel.
A rothadt gyökerek gyönyörűn ifjadva kihajtnak,
Zöld fűvel a nyirkos rét mosolyodva frissül.
Gyenge virágokkal kezdnek kiesülni határink,
És a bimbózó ág leveleknek ered.
A friss csergeteg is szabadabb forrásra felenged,
Szép kövecses feneket tiszta folyása mutat.
A hasadó hajnal pirosabban fejti ki keblét,
S vidítóbb nedvvel gyöngyei hullnak alá.
Ami csak él, most minden örül, öreg és piciny állat,
Új elevenséggel minden örömbe merül.
A nyers ifjúság a zöld pázsitra kikapván,
Víg, eleven, játszó, friss keze, lába futós,
Még az öreg nép is, megaludt bár vére, felújul:
Víg fiait nézvén víg-mosolyodva mulat.
Gondos akolba szorult juhnyáj, s jászolra lezárott
Csorda, szabad kényén most legelőre kijár.
Fecskesereg kis agyag fészkét rakogatja csevegve,
S házfedelét gólyák már kelepelve ülik.
Mindenféle madár, öröm új éneknek eredvén,
Hol szép zöldellő ágra, hol égbe repes:
Csak nekem itt egyedül, óh! csak nekem árva szegénynek,
A bús aggodalom szívem epesztve öli.
Hervadozik képem kikelet természete ellen:
Elfogyok, újulást nem veszen életerőm.
Itt vagy-e már? érez testem bomlása, keservem
Eltörlője, Halál! s elviszel ugy-e tehát?
Nyílnak már örök életnek szép ajtai, látom:
S ottbenn jobb kikelet jobb örömünkre derül.
(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza, -
Új ifjúsági kiadás – Átdolgozta és kibővítette: ifj. Bókay János – Athenaeum
Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása, Bp.,1927.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése