Mindszenti Gábor* Diáriuma öreg János király haláláról

1540-ben megértette volt még Budán való létiben mü kegyelmes urunk, János király őfelsége, hogy Erdélyországban való vajdáji, Mayláth István és Balassa Imre uraim őkegyelmek ingadoznának hűségekben, és hogy Ferdinandus német király őfelsége, emberei által és főképpen szász uraimék által, őket mü kegyelmes urunktól elcsábítani igyekeznék. Hívatá is tüstént Verbőcz uramot őkegyelmét mü urunk őfelsége; mondaná: mi bizonyos hír lönne felőle. Cancellarius uram őkegyelme tüstént megjöve urunkhoz, tanácskozának is együtt délestig; azután egybehíván a többi urakat, megjöve az bizonyos hír Erdélyből, hogy vajda uramék csúfosan elpártoltak volna urunktól, megadván hütöket Ferdinandus német királynak; volt is nagy zúgás az udvarban, mert bizony nagy dolog meghütt királyát, urát elhagyni.

Másnap, vasárnap, urunk őfelsége Izabella asszonnyal szentmisét hallgatván az nagy templomban, áhétatosan imádkoztak vala; de asszonyunk királynénk Jaksith Ilona asszonyommal őkegyelmével elébb mene ki az templomból, nagyon lévén már akkor viselős, és tovább az térdeplést, imádkozást ki nem állván. Kísérte vala ki asszonyunkat királynénkat cancellarius Verbőcz uram és Eszek uram, kik midőn kimennének az templomból, és az sok nép látná királyné asszonyunkat jőni, nagy örömhang lőn és kiáltás, mondván: „Adja isten, hogy legyen magyar hazánknak magyar királyfia; ne szoruljunk más nemzetre, és ne haljon ki magyar vér!” Így méne haza az Mátyás király palotájába vissza királyné asszonyunk őfelsége; jobban is lőn nemsokára. János király urunk őfelsége, ámbár nyavalyás lenne már, de kihallgatta végig az templomban az szentmisét; történt vala akkor ily dolog pedig, hogy midőn az pap, budai prépost uram elvégezné szent áldozatját, és királyunk őfelsége már ki akarna indulni maga is az templomból, a gyortyák csak egyszerre magoktól kialuvának, anélkül hogy valami szél fútt volna, vagy pedig valaki hozzájárult volna; ezt magam is láttam – nagy csuda dolgot, de mü kegyelmes urunk őfelsége nem láthatta, miért hogy már az ajtó felé fordult vala; nem is mondottuk neki soha ez dolgot, mely már erősen elbúsult vala az erdélyi hírek miatt, és nyavalyás is vala már, mert akkor is szinte szédülve mene ki; mü is nem kevéssé megháborodánk ez nagy csuda dolgon; hallám is vala hátam megett mondani: bizony vége nekünk. De a sok nép szemeit az királyra függesztvén, nem látja vala az oltáron történt csudát, mert szeretik vala nagyok, kicsinyek mind az királyt, urunk őfelségét, és sajnálják vala nyavalyás voltát.

Ezeknek utána hazamenyünk vala az királlyal őfelségével, és egybegyűlének az urak az királyi palotában; lőn is akkor hosszas tanácskozás az dolgok felől, legelébb beszélgetvén az Váradon tett kötésről1; ez sok beszédnek is ada akkor okot, miért hogy bizony ez dolog az országnak eleibe még ekkedig nem bocsátatott; Ferdinandus német király pedig ezen kötést megzavarta azzal, hogy vajda uramékat, kik Erdélyben valának sok szép erős várak és jószágok birtokában, elcsábította urunk őfelsége hütétől. Valának is sokan, kik királynak őfelségének szemire hányták, hogy oly semmi, sohuni oláh embernek, mint Mayláth uramnak őkegyelmének annyi hütöt, jószágot, méltóságot adott; bizony más ember inkább megérdemlette volna ez tisztet. Látván penig az urak, mi veszedelemben lennének a dolgok, mivel ez hazának szép erős várai és végbástyái: Almás, Léta, Diód, Fogaras, Déva és mások az hiteszegett emberek markában valának, és miért hogy szász uramék őkegyelmek inkább húzódnának Ferdinandushoz eleitől fogva, az király urunk őfelsége, mü kegyelmes urunk egyezéséből elhatározák: hogy Török Bálint uram és Petrovics Péter uram tüstént jó válogatott hadakkal, népekkel induljanak meg az vajda uramék ellen Erdélybe. Azonközben meghozák mind török császár, mind pedig francia király leveleit, melyekben nagy ígéretek tétettek királyunknak őfelségének; segítséget is ígértenek vala néki, mely dolog nagy örömet is okoza az udvarban. Meghozák akkor azon hírt is, hogy Mayláth uram Fogaras várát megerősítette volna, és oda akarná magát húznia, sokat bízván ezen várnak falaiban és a szász uramék ígéretiben. Eljöve is szinte ez órában Andrási Menyhárd uram Gyulafejérvárról, és elbeszélé nekünk amaz agyafúrt Mayláth uramnak sokféle practicáit, és hogy már német népeket is várva bé Erdélybe. Jöve pedig ezközben parancsolat török császártól, hogy király őfelsége, mü kegyelmes urunk Péter vajdát, ki Csicsó várában tartózkodik vala, küldené vissza császárhoz.

 

Miért pedig ez dolgok mind olyanok valának, mi miatt János királynak sietni kell vala Erdélybe, mü azért Isten segítségével nekikészülénk ez nagy útnak; volt is sok búsulás az udvarban, mert királyné asszonyunk betegsége és királyunk urunk őfelsége nyavalyás volta sok gondot okoza szegény fejünknek; nem is volt éppen beteg János király urunk, mert nagyon jár vala dolgában, de ereiből kezd vala már kifogyni; keveset is jár vala ki palotájából, gyakran panaszolkodván, hogy szédülne néha, és nehéz volna az mellye. Egyszer megkívánta vala szegény az asztalán ebéd közben az veres budai bort, melyet eddig sohasem ivott vala, és monda nékem: „Lám kegyelmed! isszuk már az veres bort is, mert majd kikopunk borból, ha Erdélynek indulunk, azhol Mayláth uram kipusztított várainkból, és bizonnyal pincéinkhez is nyúlt, mert szereti őkegyelme a jó bort; tudja meg tekegyelmed: hogy az oláh, azmíg szegény, addig csak az korcsmában iszik bort, ha van miből, de ha nagy úr lesz, akkor asztalán tartja drága pincéjét.” Sok tréfát is űz vala az király urunk őfelsége az napon, és midőn kérdeztetnék, minő szablyáját parancsolná őfelsége útra elvinni, ezt felelé: „Bizony látja Isten lelkünket, hogy kívánnók, hogy mint keresztény király szablya nélkül mehetnénk Erdélybe, de vajda uramék szablyával várnak reánk, azért mü is üres oldallal neki nem indulhatunk; de kössétek tekegyelmetek azon szablyámat fel, kivel paraszt Dózsa uram ellen hajdon hadakoztunk, mert nem érdemel ennél többet Mayláth uram hitván feje.”

Itt lévén már az nagyböjt, és az utat sem halaszthatván tovább, minekutána az királyné asszonyunkkal őfelsége mindenekről bővségesen szólott volna, oktatta volna is, mit tégyen, ha netalán azalatt valami véletlen történnék, egy öreg csomó írást adott által őfelsége mü kegyelmes urunk asszonyunknak; mondják, testamentuma lett volna, de azt mü nem hisszük; hiszen csak Szászsebesen tette meg ezt későbbre, azmint tudjuk; de mondák az többiek, hogy ezen csomóban lett volna az váradi tractáról szóló írások és levelek. Tudom azt is, hogy elindulásunk előtt való pénteken pecsételte meg cancellarius uram és György frater barát ez csomót, és midőn az palotába bémentem volna, mondá nékem őfelsége: „No, Gábor uram, gondoskodtunk mindenekről, tekegyelmedről is; kit, ha Isten után megérkeztünk Erdélybe, visszaküldünk asszonyunkhoz; ha meghalunk, lesz asszonyunknak gondja te kegyelmedre.” Az mü kegyelmes királyunk ez beszédére midőn sírásra szinte fokadnánk, monda: „Ne féljen tekegyelmed, mert halálunk előtt még sok igazítanunk való vagyon, és Isten őkegyelme még napjainkat meg nem szakasztotta; érzünk még annyi erőt mümagunkban, hogy jámbor szolgáinkat megjutalmazhassuk, és gonosz szolgáinkat megbüntethessük; nem is kívánunk azon túl élni, légyen az ő szent akaratja.” Ezt mondván, mintegy elfáradtan leül vala őfelsége az öreg székre, és hosszason nem szól vala; akkor láttuk legszembetűnőleg őfelsége gyengülését, és midőn karját a székről lebocsátaná, szinte elveszté öreg aranygyűrűjét, kit György barát felfogván és visszaadván, mondá néki őfelsége: „Drága ez az gyűrű münékünk és országunknak, de ennél még drágább kinccsel bízzuk meg majd tekegyelmedet” – és ezzel elbocsáta mübennünket őfelsége, de jobban lőn, mert délután ló hátán járá meg az várat, és igen nyájason beszél vala az sok néppel, ki körülvevé őfelségét, hogy jámbor királyát elutazása előtt még megláthassa.

Másnap elindulának Budáról az király társzekerei és hátaslovai sok néppel; akkor történék az, hogy Geszthi uramat elkapván az ló, szinte az Dunába ugra, és szinte odavesze; azmit őfelsége megtudván, mondá az ifiú úr Losonczi uramnak: „Lám tekegyelmed! Geszthi uramnak igen sok az tüze, azért itatta meg isten őfelsége véle az vizet; vigyázzon tekegyelmed is, nehogy az nagy tűz miatt Dunára kellessék tekegyelmedet küldenünk”. Jól is mondta őfelsége, mert Losonczi uram igen is házsártos, azmi miatt ezelőtt Egernél szinte odavesze feje.

Eközben sok beszédek lőnek az udvarban és az népek között, sokan erősítvén, hogy őfelsége bizony Budára többé vissza nem jőne, mert látható vala már gyengülése, de ez akkor onnan lehetett, hogy őfelsége ez napokon szörnyű keveset alutt, gondoskodván szorgalmatoson az ország minden dolgairól, és nyughatatlan lévén az jövendőről.

Másnap el nem indulhattunk vala még, ámbár őfelsége akarta volna, mert bizonyos hírek jőnek vala Lengyelországból, hogy francus király embere maholnap megjőne Budára2; meg is jőn vala aznap estve felé francus ember Lekró uram, kivel őfelsége későn estvig titkon tractál vala; ez beszéli vala Károly császár nagy betegségét és a római szent pápa udvarának ez iránti nagy örömét, miért hogy az kárdináloknak nagyobb része nem szereti vala Károly császárt, Ferdinandusnak bátyját; azt is beszéli vala mint bizonyost, hogy Ferdinandus német király alkudozik már az törökkel az békesség iránt, hogy Ferdinandus ezen békességbe az velencéseket is belé akarná húzni, azmire az török kevés kedvet mutatna, és hogy Károly császár is azon törekednék, hogy az velencések ebből kimaradjanak, nékiek ígérvén alattomban Kremont és Geradát.

Másnap utoljára egybegyűlének az urak urunk őfelségénél, és határozának szükségesnek lenni az francus királyhoz egy különös követet elküldeni, és ezen tisztet cancellarius uramra akarák bízni; meg is lőn az egyezés, de sohasem tudom, miben múlt ez dolog, mert cancellarius uram el nem mene Franciaországba, hanem Statilius János3 uram küldeték ez küldöttségre, ki nagy tisztes, jámbor úr lévén, mondják, királyné asszonyunk kérésére nagy nehezen azután nemsokára felvállalá magára ez küldést; lőn is akkor nem is kicsin harag György frater barátra, miért hogy gondolták vala, hogy ő fordította volna el királyunk őfelsége elméjét cancellarius uramtól; nem is szeretik vala az király cselédi az barátot, miért hogy már azelőtt nem sokkal sok dolgokba mártotta vala az barát kalánját. Ezen embert is porból emelé ki királyunk őfelsége; adja isten, meg ne csalatkozzék benne őfelsége, mert bizony eddiglen sokan csalták vala meg jámbor, istenfélő urunkat őfelségét.

Jövének penig ezalatt újabb hírek az vajdák felől; azért nemsokára megindula velünk az király őfelsége harmadnap, búcsút vévén asszonyunktól, ki nehezen viselé vala ez megválást; a sok nép pedig kíséré vala őfelségét szinte Szeged feléig, de ott őfelsége elbúcsúzván sok magyar uraktól, kik őtet kísérék vala, hazabocsátá őket, és útját megváltoztatá, Gyalu felé sietvén az ott lévő táborba, azhol cancellárius uram, Petrovics Péter uram, Vrantius4 uram, és az több főurak is megérkezének vala. Lőn is vala király őfelségének nem kicsin bosszankodása, mert ott hallja vala, hogy Török Bálint uram és Petrovics uram Balassának két öreg várait: Diódot és Almást elfoglalták vala, és porrá ronták vala; az jámbor király nem akarja vala akkor még úgyannyira megbüntetni Balassa uramat, remélvén, hogy lejövetele után talám csak megtér, de ezképpen füstbe mene őfelségének jámbor, keresztény szándéka. Ekkor megijedvén Mayláth és Balassa uramék, feleségeikkel, gyermekeikkel és cselédeivel nagy futton-futának Fogarasba, ott keresvén magoknak menedéket, mert már nagyon kétes volt állapotjok; szász uramék is megszeppenének nagyon, mert az várt és kért német segítség csak nem jöve el, és keresék vala újra királyunk őfelsége kegyelmét. „Ilyen volt ezelőtt is ez az pórnép; oda hajlik az, merre az szél fúv; ma jőjön az török, és megcsókolja kaftányát; holnap jőjön az magyar, annak hízelkedik; holnapután penig jőjön az német, azt áldja; örökké csak maga hasznát keresvén, hazáját ha kell, el is tagadja.” Ezek valának őfelsége szavai akkor, midőn ez hírek az táborba jövének.

Ezeknek utána gyűlést hirdetvén őfelsége Tordára, maga is oda elmene, de akkoron már látszott erősen urunkon őfelségén nyavalyás volta; jár vala ugyan még, de lábait gyakran fájlalván, jókor fekszik vala le. Akkoron történék penig meg, hogy Balassa uram megbánván bolond tetteit, kereste vala őfelsége újoni kegyelmét; el is küldé előre Keresztúri uramat az udvarba, hogy engesztelné meg őfelségét; írt is vala György barát uramnak, hogy nyerné meg urunkat és jámbor szívét. Maga eleibe is bocsátá urunk őfelsége Keresztúri uramat, és az urak előtt így felel vala: „Értjük őkegyelme kérését; bár adta volna isten, hogy őkegyelme ez kérésre sohase szorult volna. Okunk volna ugyan őkegyelmét keményen megbüntetni, mert háládatlan vala hozzánk, de megtekintvén némely híveinek kérését, hajlandók vagyunk őkegyelmét kegyelmünkbe visszafogadni, ha megtér, és münékünk több búsulást nem okoz; tessék őkegyelmének münket ez ország színe előtt megkövetni, és tapasztalni fogja, hogy kegyelmünk nagyobb, mintsem az ő bűne. Isten tekegyelmeddel!” Ezzel bocsátá el az jámbor, istenfélő király Keresztúri uramat.

Ezeknek utána jövének Tordára némely szász uraimék is, még az gyűlés előtt bémenetelt kérvén őfelségéhez; de cancellarius uram bé nem akarja vala őket ereszteni, mondván: „Nem érdemlik tekegyelmetek, hogy béjelentsem.” Voltanak is sokan az urak közül, az kik élesen mondják vala nagyon: „Miféle szél fúvalá tikegyelmeteket ide?” Voltanak egyéb beszédek is, kin szász uramék igen is megbúsulának; elmenének ez okon György barát uramhoz, szép ajándékot is hozván néki, kérik vala őtet: engesztelné meg urunkat. De urunk őfelsége fülébe menvén ez dolgok, mondja cancellarius uramnak: „Bocsássa bé tekegyelmed őket szegényeket; nem taszíthatjuk el őket mütőlünk; légyen rajtok is irgalom.” Béjövének is szász uraim urunkhoz, és mentegetni kezdék magokat hosszason; azmit elunván őfelsége – mert éppen nyavalyás vala –, mondá: „Többet hallottunk tekegyelmetekről, mintsem tekegyelmetek beszéleni tudnának; már most is igen is sokat hallgattunk, mert hajlandóbbak vagyunk az kegyelemhez, mintsem az hosszas beszédhez; tudja tekegyelmetek, mit szoktanak azokról mondani, kik sokat beszélnek? Tegyenek is tekegyelmetek már valahára egy olyat, kiből megláthassuk, hogy tekegyelmetek hív, jámbor és hüttartó szolgáim; így részünkről is megleszen az kegyelem.”

Az gyűlés napjára pedig eljöve Balassa uram is egy sárga lovon, nagy alázatoson, Keresztúri urammal együtt; szolgáit az Keresztesmezején hagyván. Voltanak mintegy tízen. Eljövén pedig az palotára, azhol sok számos urak és népek valának, térdet hajtott, és engedelmet könyörgött könnyes szemekkel urunktól őfelségétől. Őfelsége mondá penig néki: „Keljen fel tekegyelmed előttünk, mert istenek nem vagyunk; lám, kardot nem öltünk magunkra, miből ítélheti tekegyelmed, hogy az irgalomtól és kegyelemtől nem vagyunk idegenek; az áruláshoz hozzászoktunk már ugyan, azmint tekegyelmed is tudhatja az múltakról, de azért ne higgye tekegyelmed, hogy szívünk-lelkünk az ez iránti fájdalomtól elszokott volna. Isten tölt ez órában balzsamot szívünkbe; kenje tekegyelmed keze azzal ezután sebeinket, hogy az múltról elfelejtkezvén, ez óráról kegyelmesen megemlékezhessünk.” Így bocsátá el az jámbor király megtért szolgáját.

Urunknak nyavalyája ezek közben mindinkább inkább terhesedvén; vége is lévén majd a tordai gyűlésnek: elküldöttek az urak münket Gyulafejérvárra előre, hogy urunknak őfelségének az számára készítenők ott el az szállást; el is indultunk tüstént, de az nagy zápor mia aznap csak Tövisig meheténk vala, és ott találkozunk vala Eszek urammal őkegyelmével, ki meghozá az hírt, hogy Mayláth uram Fogaras várát miképp erősíti vala, és az brassai uramékkal alattomban miképp practicál vala.

Másnap délre Gyulafejérvárra megérkezénk, és mindent gyarló értékünk szerént az legjobban elrendeltünk vala.

Vége lévén az gyűlésnek, eljöve urunk őfelsége is Fejérvárra nagy lassan; de jaj, hogy vala megváltoztatva szegény urunk képe! Nem is marada ott hosszason, mert javasolják vala az urak őfelségének, hogy jó volna az levegőt változtatni, rossz lévén Fejérváratt az sok sánc miá és víz miá az levegő. Azért elindulánk július első hetében Szászsebesre. De ott mind gyengébb-gyengébb lött jámbor urunk; meg is búsulának ezen erősen az urak; sokat is tanácsolkodtak vala magok között arról, hogy mit tegyenek, ha az véletlen halál meglátogatná jámbor urunkat. Valának penig az főurak közül ezek ott: Verbőcz István uram, Török Bálint uram, Petrovics Péter uram, Eszek János uram, Vrantius uram és György frater barát uram.

Azonközben megjöve Budáról az bizonyos hír, hogy királyné asszonyunknak július 7-ikén fia született légyen. Ez hírre urunk őfelsége lóra ülvén, nem tekéntvén veszedelmes nyavalyás voltát, kimene az városból az táborba, azhol is az hír már elterjedt vala. Vala is aznap nagy öröm városban, táborban, mert szeretik vala az népek az jámbor királyt, mü kegyelmes urunkat.

Estve felé penig visszajövén az városba, midőn urunk lováról le akarna szállani, szegény urunk igen nagy nehezen jöhetett le az lóról; ott állván penig az urak, mondá nékiek vidám arcával: „No atyámfiai, nagyon megnehezedtünk, de nem is csuda, mert már gyermekünk is nyomott gondot nyakunkra; de tekegyelmetek segítségével már csak ezt is elhordozzuk.”

Jár vala penig az is akkor urunknak eszében, hogy Budára menne fiát meglátni, de másnap oly nyavalyás lött urunk, hogy fel nem kelhete. Aznap penig bennünket rendre magához parancsol vala, és beszél vala bőven mindenekről. Másnap penig rosszabbul lévén urunk, magához parancsolá György barát uramat, kivel igen hosszason tractál vala az országról, fiáról és az jövendő dolgokról. Ezeknek utána béparancsolá személyünket magához; mondá: „Tekegyelmed készüljön, mert ígéretünk szerént küldjük tekegyelmedet Budára; mondja kegyelmed ott: rosszul vagyunk ugyan, de ha Isten meggyógyít, megyünk majd mü is Budára.” Ez szavak után megfordulván nagy nehezen urunk, mondja azután ezt: „Vagy halva Székesfejérvárra, azhol élve koronánkat kaptuk.” Ez szavak után elhallgata urunk, és nemsokára ezután halljuk vala mondani: „Uram segíts! Uram segíts!” – Visszafordulván penig egy fertály múlva, int vala urunk, hogy adnék vizet, de nem ivott, ámbár nagy melege vala.

Harmadnap reggel hívatá magához urunk az urakat; inti vala őket az egyességre; ajánlja vala nekik hazáját, feleségét, gyermekét; fő bizodalmát penig György barát uramban vetvén, reá bízá gyermeke dolgát.

Másnap szentmise áldozatját kívánván urunk, felállíttaték szobájában a szent oltár, és midőn már György barát készen várná az gyortyáknak meggyújtását – mert ő mondja vala az szentmisét –, hosszason nem akartak azok meggyúlni. Ennek utána alunni kívánt az urunk, de nem alhatott; nem szólott szinte többet haláláig, és nyolc kínos napok után, július 21-ik napján meghala jámbor urunk szép csendesen.

Ez lőn vége jámbor magyar királyunknak, kit minden népek siratnak. Mü penig még aznap az urak rendeléséből – jámbor szegény urunk többszöri ígéreti szerént – az levelekkel Budára indultunk, ez szomorú gyászhír megvitelére.

*) Mindszenti Gáborról csupán annyit tudunk bizonyosan, hogy Szapolyai János király bizalmas emberei közé tartozott, ezt itt közreadott műve meggyőzően bizonyítja. Legutóbb az a gyanú is fölmerült, hogy a négy evangéliumot és Aiszóposz fabuláit az 1530-as években magyarra fordító Pesti Gáborral azonos, ez azonban még korántsem bizonyított tény, noha lehetőségét jelenleg ismert adataink nem is zárják ki (I. Makkai László utószava a mű 1977-es kiadásához).

A mű eredeti szövegének kézirata elveszett, utoljára a neves erdélyi történész, Benkő József látta 1789-ben, amikor Marosvásárhelyen másolatot készített róla. Ennek a másolatnak alapján készült Kemény József kiadása (Erdélyország Történeti Tára I. Kolozsvár 1837), amelyet további négy követett. Legutóbb a Bibliotheca Historica sorozatban látott napvilágot; mi ezt a szöveget vettük alapul, részint megbízhatósága miatt, részint, mert a jelen kötetünk szövegeivel szemben támasztott igényeknek, az olvasmányosság kívánalmainak megfelel. A szövegben egyébként számos olyan szóalak fordul elő, amely csak a 18. századtól kezdve volt használatos, ezért könnyen lehet, hogy az eredeti szöveg latinul íródott, s csak a 18. században fordították magyarra (l. Kulcsár Péter föltételezése, Irodalomtörténet, 1978. 516-5521). Ennek ellenére helyesebbnek véltük, hogy kötetünkben a megírás dátumának megfelelő helyre tegyük, mintsem a 18. századi művek közé, jóllehet a nyelvi állapot ez utóbbinak felel meg.

Az eddigi szakirodalom teljes joggal emelte ki a mű Szapolyai melletti elfogultságát és tartalmi hitelességét. Minden állítása megfelel ugyanis a más forrásokból ismert tényeknek, ugyanakkor semmi jelét nem árulja el annak, hogy írójának a János király halála utáni eseményekről a legkisebb mértékben is tudomása volna. Hangulati egysége, találó jellemrajzai és művészi stílusa miatt ma is élvezetes olvasmánynak számít.

1) A váradi béke 1538-ban leszögezte, hogy Szapolyai halála után egész Magyarország Ferdinándot ismeri el királyának. Szapolyai két erdélyi vajdája, Majláth István és Balassa Imre azonban ezt meg nem várva engedett a bécsi udvar csábításának, és megkísérelte az átpártolást.

2) A francia követ (talán Le Croy?) Budára érkezéséről más forrásokból nincs tudomásunk, amit viszont elbeszél, az hitelesen összecseng a nemzetközi helyzettel. I. Ferenc francia király ugyanis törökbarát politikát folytatott, ezért a francia követet ajánlatos volt titokban fogadni a Habsburgok gyanújának elkerülése végett. V. Károly német-római császár ez idő tájt Rómával és Velencével kiéleződő ellentéte is történeti tény.

3) (1542) dalmát származású főpap, Szapolyai Erdély püspökévé nevezte ki, s számos diplomáciai feladatot bízott rá. 1528-ban már járt I. Ferenc francia királynál követségben.

4) Verancsics Antal.

(Forrás: http://vmek.oszk.hu/06100/06187/html/mei16_180010020001/mei16_180010020001.html)