Pataki Névtelen: Eurialusnak és Lucretiának szép históriája (1577) - Harmadik rész

Ennekutána is nagy sok leveleket

egymásnak küldezének,

Mind egyik s mind másik olly nagy buzgósággal

egymásnak felelének,

Mert mind az kettőnek csak az kévánsága,

hogy együtt lehessenek.

Felette nehéznek és lehetetlennek

ez dolog tetszik vala,

Mert soha egyedül sem kűvül, sem belől

Lucretia nem vala,

Ura Menelaus sok őrző szemekre

mert őtet bízta vala.

Az olaszok között igen elterjedett

vétek ez mindeneknél,

Hogy feleségöket sokkal inkább őrzik

mind aranynál, ezüstnél;

Eszekben nem vészik, hogy nagyobb bolondság

semmi nem lehet ennél.

Az megtiltott dolgot az asszonyemberek

sokkal inkább kévánják,

Azmit akarsz, bánják, azmit te nem akarsz,

viszontag azt kévánják,

Kevesben vétkeznek, ha valamennyire

szájokra bocsátandják.

Mint az verőfényen mely könnyű egy sereg

balhát megőrüzni –

Szintén olyan könnyü akaratja nélkül

asszont megoltalmazni.

Csak heában őrzik, azki önnönmaga

nem akar tiszta lenni.

Szelidíthetetlen (mindenek meghiggyék)

vad az asszonyi állat,

Kit semmi őrizet, sem penig megtiltás

soha nem zabolázhat,

Mert ő az őrzőket sokkal inkább őrzi,

olly igen okos állat.

Ott egy ifjú legény atyafia vala

a szép Lucretiának,

Kitől leveleket gyakorta küld vala

bátran Eurialusnak,

Mert szerelmét ennek megmondotta vala,

mint hív atyafiának.

Ennek lakóhelye Lucretia anyja

házához közel vala,

Oda Lucretia anyját látogatni

gyakorta megyen vala,

Azért ily végezést ők egyenlőképpen

azzal töttenek vala

Mikoron az anyja szép Lucretiának

a szentegyházba menne,

Ő kamorájában akkor Eurialust

ifjú bérekesztené;

Anyját mintha látni Lucretia menne,

Eurialussal lenne.

Két napot hagyának, kik esztendőnél is

hosszabbaknak tetszének,

De itt a szerencse semmit nem szolgála

az ő végezéseknek;

Megértvén vénasszony, ifjat kirekeszté

napján az végezésnek.

Nagy szomorúságos követséget ifjú

monda Eurialusnak;

Látá Lucretia, hogy kinyilatkozott

álnoksága dolgának,

Monda, hogy „oly utat keresek, nem állhat

ellene anyám annak”.

Egy Pandalus nevő sógora férjének

ott az várasban vala,

Ennek is titkait a szép Lucretia

megjelentötte vala,

Mert az felgerjedett láng ő elméjében

meg nem aluszik vala.

Azt izené titkon ő szeretőjének,

hogy azzal barátkoznék,

Mert az jó erkölcsü és az ő dolgában

hív embernek láttatnék;

Ez által őnékik szemben-lételökben

mód és út találtatnék.

De nem tetszik vala ez Eurialusnak,

hogy titkát arra bízná,

Menelaus környül szüntelen forgódni

kit szemeivel látna,

Mert igen fél vala, netalám valami

csalárdság abban volna.

Tanácskozás közben Eurialus arra

császártól választaték,

Koronázatjáról végezne pápával,

Rómába béküldeték,

Mely követség nékik szép Lucretiával

igen nehéznek tetszék.

De nem lőn mit tenni, mert rajta császárnak

kemény parancsolatja,

Két egész holnapig az császár dolgáért

ő Rómában múlata,

Addig Lucretia siralmas ruhában,

sötét házban ült vala.

Mindenek csudálják, de nem tudják okát

ő szomorúságának,

Soha vígasságát nem látták őnéki,

mint egy özvegyasszonnak;

Úgy tetszik őnéki, ha fogyatkozása

volna az fényes napnak.

Az ő háza népe láták, hogy feküszik

szüntelen ő ágyában,

Betegnek alítják, mert soha azelőtt

nem volt ily nagy bánatban;

Nagy sok orvosságot keresnek őnéki,

vannak nagy búskodásban.

Senki nevetségét nem látta őnéki,

sem ágyából felköltét,

Míglen Eurialus eleiben hallá

Zsigmond császárnak mentét,

Mint egy mély álomból, ottan felserkene,

hogy hallá jövetelét.

Leveté magáról asszony gyászruháját,

ékesen felöltözék,

Házának ablakit ő mind felnyittatá,

szűvében megváltozék;

Kit hogy láta császár, „Euriale – mondá –

ne tagadd, amit láték!

Senki Lucretiát te távullétedben

itt kün soha nem látta;

De hogy te megjöttél, látjuk: immár felkölt

piros hajnal csillaga,

Minthogy az hurutnak, a szerelemnek is,

nincs semmi rejtekháza!”

„Tréfálsz te énvélem, császár, azmit szólasz!

– Eurialus azt mondja –

Nem tudom mi légyen, azmiről nékem szólsz,

– császár előtt azt mondja –

Az te lovaidnak nyerítése inkább

őtet felserkentötte.”

Ezeket megmondván, titkon Lucretiát

azért ő tekinteli,

És elfeletközvén, az ő szép szemeit

néha reá figgeszti;

Megjőtele után csak intésekkel lőn

ő első köszöneti.

Egynéhánynap mulva Nisusnak nagy gondja

Eurialusra vala,

Piacon megnézé, mely Menelausnak

csak háza mellett vala,

Honnat ablakára szép Lucretiának

tekintet lehet vala.

Kufárt ajándékkal ott megengesztelé,

monda Eurialusnak

„Ez ablakról színét mindennap láthatod

te szerető mátkádnak!”

Vala egy szükséghely csak három ölnire

ellenébe ablaknak.

Innen Eurialus sok ideig néze,

sokáig várakozék,

Ha történet szerént asszony arra jőne,

kiben meg nem csalaték.

Nem sok üdő mulván jelen az ablakon

Lucretia láttaték.

Kétfelé tekinte, monda: „Mit csinálsz itt,

szerelmem, Lucretia?

Hova mégy? maradj még, óh én két szememnek

ékes világossága!

Tekints ide reám, óh én segítségem,

lelkemnek vígassága!

Vagyok Eurialus, nézz meg szemeiddel

az te szerető mátkád.”

„Te vagy-e, szerelmem? vajha szemeiddel

az én szűvemet látnád,

Most szólhatok véled, de megölelnélek,

hogyha fejed hajthatnád.”

Eurialus monda: „Nem nehéz dolog ez,

majdan megcselekeszem,

Ajtódat zárold bé, miglen az lajtorját

az ablakra feltészem;

Szerelmünk örömét soká halogatjuk,

azmint eszemben vészem.”

„Ha éltem akarod – monda –, ne műveld azt,

mert az nem jónkra vagyon;

Innét jobb kéz felől, tudod, hogy énnékem

gonosz szomszédom vagyon;

Sőt az kufárnak is bizonyára nálam

kevés hitele vagyon.

Innét beszélhetünk, de más utat nékünk

arra kell választanunk.”

Eurialus monda: „Halálom az látás

és az mi beszéllésünk,

Hogy két kezeinkkel, szűvem, Lucretia,

össze nem ölölkezünk.”

Sok beszéllés után ablakon egymásnak

ajándékot adának,

Nem több ajándéka lőn Eurialusnak,

mint az ő mátkájának;

El nem titkolhaták, de híre lőn abban

hamar vén Sosiasnak.

Monda vén Sosias: „Csak heában állok

szeretőknek ellenek,

Elvész én asszonyom, háza megszégyenül,

ha gondot nem viselek,

Az két gonosz között jobb az kisebbiket

ha választom nékiek.

Asszonyom szerelme, hogyha titkon leend,

semmit nem árt őnéki,

Látom, hogy megvakult, sem hírét, sem nevét

már meg nem tekintheti.

Jó hírét megtartom, szemérmetességét

ha meg nem őrüzheti.

Nem akarom, háza hogy megszégyenüljön,

sem hogy megölje magát;

Munkámat nem szánom, elmegyek, megtudom

tőle az ő szándékát.

Míg lehete tőlem, ellene állottam,

hogy elhagyassom dolgát.

Látom, semmiképpen hogy az gonoszságot

el nem távoztathatom;

Hogy az titkon legyen, immáron énnékem

csak arra kell gondolnom:

Az titkon lött dolgot meg nem lött dologtól

…külemben alítom.

Közönséges vétek minden emberekben

az fajtalan bujaság,

Senki nincs oly ember e széles világon,

kit nem bánt az kévánság.

Azki okossággal cselekedik mostan,

annál vagyon tisztaság!”

Ezeket megmondá, látá Lucretiát,

hogy ágyasházból jőne,

Semmit nem múlata, asszonyának ottan

eleiben ő méne;

Ő tőle megkérdé: miérthogy szerelmét

már véle nem közlené?

„Eurialust nyilván te igen szereted, –

asszonyának azt mondá –

Tőlem eltitkolod, de meglásd kinek hissz,

dolgokat ne bízd másra,

Mert első bölcsesség, ne keress mást erre,

hogy az ne légyen tudva.

Magad követ nélkül el nem végezheted

az te akaratodat,

Tudom, sok üdőtől fogva megtanultad

hozzád nagy hűségemet;

Parancsolj, asszonyom, érted szerencsére

vetem az én fejemet.

Nagy gondom volt nékem, hogy az te szerelmed

ki ne nyilatkoztassék,

Te meg ne büntessél, az te férjed penig

kissebbségben ne essék;

Minden nemzetséged és az te vén anyád

meg ne szégyenültessék.”

Monda Lucretia: „Bizony igaz, azmit

mondasz nekem, Sosia!

Mindenkor nagy hitem, bizodalmam vagyon

az te jámborságodban,

De rest és ellenző valál előbb nékem

az én kévánságomban.

Mostan te hogy magad ajánlod magadot,

nem félek csalárdságtól,

Hogy együtt lehessünk az én szeretőmmel

várom jámborságodtól.

Jól látod, meggyúladt szerelemnek lángja,

nem válhatom meg attól.

Érted, Eurialus, nékem meg kell halnom,

mert nem tudok mit tenni!

Bizony nagy bolondság, hogyha tusakodol

ebben mégis ellenem;

Együtt ha lehetnék, ezután netalám

mértékletesb lehetnék.

Menj el azért gyorsan szép Eurialushoz,

atyámfia Sosia!

Mutass útat néki, miképpen lehessen

könnyen hozzám jutása,

Negyed napot várjon és akkoron lészen

jobb alkolmatossága.

Az paraszt nép közül búzát hoznak akkor

uramnak udvarában,

Akkoron béjöhet, hogyha öltözendik

szegényember-ruhában,

Grádicsokon akkor hordjon ő is búzát

uramnak tárházába.

Tudod, első ajtó grádics mellett nyílik

az én ágyasházamba,

Az napon ott lészek, mondd meg őnékie

az belső kamorában, –

Többitől elváljék, csak ő maga légyen,

úgy jőjjön bé házamban.

Jóllehet ez dolog az vén Sosiasnak

igen nehéznek tetszék,

De nagyobb dologtól félvén, ő ellene

semmit nem tusakodék;

Ő magát találá, asszonya tanácsa

tőle megjelenteték.

Hallván Eurialus, úgymint könnyű dolgot,

azt ő semminek vélé,

Szép Lucretiának parancsolatjához

önnenmagát készíté,

De az negyednapi várás késedelmét

hosszú üdőnek vélé.

Óh, te balgatag szű, megsötétült elme,

és vakmerő okosság!

Óh rettenthetetlen elme, szeretőkben

miért vagy ily nagy vakság?

Hogy csak igen kicsiny dolognak tenálad

tetszik ez nagy gonoszság?

Mi lehet olly igen magas, alacsonynak

kit te nem alítanál?

Mi lehet oly igen erősen bezárlott,

kit nyitva nem találnál?

Mi lehet oly igen veszedelmes, amit

könnyűnek nem tartanál?

Csak heában tőled az házas férfiak

feleségöket őrzik,

Törvény és félelem és szemérmetesség

rajtad nem uralkodik,

Ellened nem állhat senki, az munka is

néked játéknak tetszik!

Minden állatoknak megszelídítője,

szerelem mely éktelen!

Fő, kazdag és kedves, ifjú, bölcs és okos

férfiat mire viszen?

Hogy bárson ruháját levetvén, magára

darócot, zsákot vészen.

Ki ennekelőtte nagy gyönyörűségben

felnevekedött vala,

Hogy terhet hordozzon vállán, most szerelem

kényszeríti őt arra,

Az piacon állván, mint egy terhet-hordót

önnönmagát árulja.

Óh mely hihetetlen, csuda dolog volt ez,

hogy ilyen nagy férfiat

Az parasztság között kell keresni most is,

ki tanácsával tarthat?

E széles világon már nagyobb változást,

én nem tudom, ki hallhat?

Ez volt az, miről szólt az bölcs Ovidius

Változásról írt könyvében,

Hogy az embereket barmoknak, köveknek

változtatta képében.

Circe szeretőit fene bestiává

tévé természetiben.

Mert oly oktalanul a szerelem tüze

emberekben gerjedez,

Hogy eszét elhagyván, oktalan állattul

csak keveset különbez,

Megvakult elméje, megrémült ő szíve,

hasonló az kövekhez.

Eurialus látá, feltetszék az hajnal,

kit csak alig vár vala,

Az parasztnép közé magát elegyítvén,

magát bódognak mondja,

Mátkája házánál zsákokban az búzát

nagy szűve szerént hordja.

De alájöttében ő az garádicson

többitől elmarada,

Ágyasház ajtaját megnyitá, miképpen

Sosias hagyta vala:

Bémenvén, egyedül az szép Lucretiát

házban találta vala.

Közelebb járula hozzája, szép szóval

őnékie köszöne.

„Légy jó egészségben, lelkem, Lucretia,

életem reménsége!

Most, hogy te magadot találtalak, vagyon

szűvemnek nagy öröme!

Azmit régtől fogva kévántam tetőled,

immár mostan megnyertem!

Semmi közbenvetés, sem penig fal nincsen

közted és én közöttem,

Most bizony szabadon az én szerelmemet

csókolom és ölelem.”

Eurialust látván a szép Lucretia,

igen elálmékodék,

Jóllehet az tanács, ifjúnak ő tőle

szolga által adaték:

Nem hiheti vala, léleknek alítja,

oly igen csudálkozék.

Az ölelgetésén és csókolgatásán

de végre megismeré,

Monda: „Te vagy-e itt, óh én szűvem, lelkem,

ifjú szép Euriale?”

Hozzája szorítá szép fehér orcáját

az pirosság bételé.

„Most látom bizonnyal – monda – vagyon hozzám

tenéked nagy szerelmed,

Hogy illy veszedelmes dologra érettem

most fejedet vetetted,

Meghiggyed, hogy én is soha nem keresek

más szeretőt helyetted.

Vigye az úristen nagy jó szerencsével

véghez mi szerelmünket!

Te birodalmodban lészek, mig az tagok

tartják bennem lelkemet!

Erővel adtanak férjemnek, elhagyom

teéretted én őtet!

Szükség azért mostan, óh én víg szerelmem

és én gyönyörűségem,

Hogy vesd le az undok ruhákat, kit vöttél

most tereád énértem;

Az te szépségedet engedd, hogy láthassam,

mutasd meg magad nékem.”

Levetvén az undok ruhákat magáról,

fénylik szép ruhájában;

Az beszéllés közben futamék Sosias

megálla az ajtóban,

Monda: „Magatokat ójjátok, ihol jő

Menelaus az házban.”

Monda Lucretia: „Vagyon egy rejtekhely

itt az én ágyam alatt,

Azkiben tartani az én uram szokta

minden drága marháját,

Kiről írtam néked, abban mostan menj bé:

uram ott meg nem láthat.

Jól eszedben vegyed, igen megőrüzzed

magadot mozdulástól.”

Nem tuda mit tenni, azt kelle mívelni,

azmit halla asszonytól,

Megnyitá az ajtót Lucretia, hogy szót

halla az ő urától.

Menelaus ketten beméne Bertassal,

leveleket keresnek,

Kire mondják vala, hogy szükségük volna

várasbeli népeknek;

Sohul nem találák. Menelaus monda

ottan feleségének:

„Jól eszembe nem jut, netalán bétöttem

az rejtekben azokat,

Ott is megkeresem, menj el, Lucretia,

hozz először gyertyákat.”

Igen megrettene, mihent ott meghallá

Eurialus a szókat.

Már gyűlöli vala a szép Lucretiát,

így búskodik magában:

„Óh, gonosz szerencse! mire hozál engem

illy nagy veszedelemben?

Bujaságom miatt ihol kell akadnom

most nékem az hálóban.

Elvesztem híremet-nevemet, császárnál

való kedvességemet;

Abban is kétségem vagyon, hogy megtartsam

itt az én életemet:

Óh, minden bolondok között én bolondabb,

mint vesztém el magamat!

Akaratom szerént ejtém én magamat

ez nagy veszedelemben,

Ha ily drágán adják, bizony kevés öröm

vagyon a szerelemben,

Rövid gyönyörűség, nagy hosszú bánatot

rekeszte én szűvemben!

Vajha mennyországért kellene szenvednem

ez nagy nyomorúságot,

Az örökkévaló örömért venném fel

ez nagy sanyarúságot,

Kire kicsin füsthöz hasonló örömért,

most vetettem magamot.

Ihol immár példa vagyok és szidalom

mindeneknek előtte,

Szégyenvallás nélkül nem lehet fejemnek

innét menekedése,

Mert ha kimehetnék, senkinek szerelme

többé nem rekesztene.

Vígy ki, én istenem! én ifjúságomnak

ne nézd tudatlanságát!

Tarts meg, uram, engem, hogy te felségednek

engeszteljem haragját,

Mert eszembe vöttem, hogy nem kellett volna

szeretnem Lucretiát.

Nem szeretött bizony, hanem mintegy szarvast

hálóra hajtott engem,

Tudtam csalárdságát asszonyi állatnak,

mégis el nem kerültem,

Eljött az én napom, nincs több segítségem

náladnál, én istenem!”

Szép Lucretia is oly igen szertelen

ezen megrettent vala,

Hogynemmint ő magát, szeretőjét sokkal

feljebben félti vala,

De nagy gyorsasággal orvosságot asszony

ez ellen talált vala.

Monda: „Ihol vagyon, uram, az ablakban

egy kicsin iskátula,

Ha jól emlékezem, úgy tetszik énnékem,

hogy oda tötted vala…”

Érette futamék – akaratja szerént

aláejtötte vala.

Monda: „Hamar, uram, nem akaratommal

ablakról aláejtém,

Fussatok érette, kárt addig ne valljunk,

én innen feljül nézem!”

Gyorsan mind a ketten érte futamának,

hogy semmi el ne vesszen.

Ebből minden ember eszébe veheti

asszonyembernek dolgát;

Mely igen nagy könnyen, ő mikor akarja,

megjátszodtatja urát.

Ki asszonyembertől soha nem csalatott,

szentnek mondhatja magát.

Hetruriabéli-módra magas vala

háza Menelausnak,

Nagy sok garádicsok, kin alá s fel járnak,

rajta csinálva vannak;

Míg oda járának, más helyt ada addég

ő az Eurialusnak.

Mihelyt el-felszedék, viszontag az házban

mindketten feljutának,

De csak egyiket is az iskátulában

ők nem találhatának,

Rejtekben keresék, ott gyorsan meglelék,

ottan kiindulának.

Szép Lucretia is az ajtót megnyitá,

mondá Eurialusnak

„Jer ki immár, lelkem, szerelmem, summája

ki vagy vígasságomnak!

Jövel ki, kútfeje gyönyörűségemnek,

minden nyájasságomnak!

Semmit ne félj immár, mert szabad mezeje

vagyon nyájasságinknak!

Mostan helye vagyon ölelgetésinknek

és csókolgatásunknak,

Az hű szeretőket nem hagyja az isten,

kedvez nyájasságoknak!

Jövel, szép rózsaszál, jövel, szép liliom

most az én kebelemben!

Mit állasz, én vagyok az te Lucretiád,

miért vagy rettegésben?

Miért kételkedel? nám vagyok tehozzád

bizony én nagy hűségben.”

Alig vetheti ki megrettent szűvéből

Eurialis félelmét,

Szépen megölelé és megcsókolgatá

mindjárást szeretőjét,

Monda, hogy „méltó vagy, kiért én felvegyem

az félelemnek terhét.

Kár volna, ha ingyen adnának illy édes

és szép gyönyörűséget;

Kár volna vennie nagy fáradság nélkül

illy ölelgetéseket;

Ezerszer meghalnék, ha feltámadhatnék,

érted adnám lelkemet.

Óh én jó szerencsém és én boldogságom,

vajjon téged tartlak-e?

Avagy talám álom múlandó játékja

szemeimet fogta be?

Vajjon kezeimben, óh én édes lelkem!

kezeidet tartom-e?”

Akkor Lucretia szép, ránc nélkül való,

vékony ruhában vala,

Kiből tagainak szép ékes termeti

igen megtetsznek vala;

Teste fehérsége, szemeinek fénye

úgyan villagnak vala.

Örvendetes színe és szép tekinteti,

piros-fehér orcája,

Ékes nevetése és nagy mértékletes

az ő mosolyodása,

Szép keskeny dereka, teljes az ő mellye

és ékes állapatja.

Ifjú Eurialus semmiképpen magát

meg nem tartóztathatá,

Félelmét felejtvén, mértékletességét

akkoron hátrahagyá

„Az mi szerelmünknek most vegyük gyümölcsét”

Lucretiának mondá.

Ifjúnak először, mintha tusakodnék

ellene Lucretia,

Mondá, hogy hitire és tisztességére

néki nagy gondja vólna,

Beszédnél, csókoknál, ölelgetéseknél

többet ő nem kévánna.

Eurialus monda: „Nem tudod, mit mondasz,

szerelmem, Lucretia!

Ha nem tudja senki, hogy mi ketten vagyunk,

azt is meg nem tudhatja;

Ha valaki tudja, bolond ember lészen,

azt is ha nem alítja.

E nélkül hírünket ha megkisebbítjük,

tudatlanság mi tőlünk;

Ez a szerelemnek gyümölcse, ki nélkül

soha mi nem lehetünk.

Jobb volna meghalnom, hogynemmint anélkül

ez házból el-kimennünk!”

Monda Lucretia: „Gonoszság ez tőled!”

Eurialus felele:

„Gonoszság, az jókkal hogy ha mi nem élünk,

mikor tőlünk lehetne;

Nagy sok kévánságom, minden fáradságom

hogy csak heában lenne.”

Ezeknek utána a szép Lucretiát

az ágyra felemelé;

Képmutatásképpen mégis tusakodék

ellene egy kevéssé;

De fáradság nélkül csak kevés munkával

végre őtet meggyőzé.

Nem úgy lőn azoknak dolgok, mint Thámárnak

Hamonnal történt vala,

Hogy az első dolog az ő szerelmekben

véget vethetett vala,

Hanem sokkal nagyobb lángot előbbinél

bennek indított vala.

De eszében juta, nem volna javára,

hogyha soká ott lenne,

Egy keveset evék, ivék mátkájával,

azután el-kiméne;

Gonoszt ő felőle az parasztruhában

akkor senki nem véle.

Olly igen csudálja vala akkor magát

Eurialus utában;

Vajjon mire vélné császár, ha így látná?

– mondja vala magában.

„Bizony csak nevetség, csúfság és szidalom

lennék én az udvarban!

Tudom mindaddig is, hogy soha énnékem

békességet nem hagyna,

Miért vöttem vólna parasztruhát reám,

míg tőlem meg nem tudná;

De másra mondanám, mert tudom kedvében

néki is Lucretia.”

Ruháját levetvén, akik őnékie

hív baráti valának,

Megbeszéllé nékik hozzája szerelmét

a szép Lucretiának,

Mely nagy félelemben előszer, azután

nagy örömben voltanak.

Ezt is mondja vala: „Bezzeg nagy bolondság

volt, barátim, éntőlem,

Hogy illy szerencsére egy asszony kezébe

biztam vólt az én fejem:

Maga az én atyám, kisgyermek-koromban

nem így tanított engem.

Az asszonynépeket hajlandó kegyetlen

vadaknak mondja vala,

De akkoron nyilván atyám tanítását

elfelejtöttem vala,

Mikor vállaimat az nagy zsák búzákkal

én megterheltem vala.

Mely rút éktelenség és mely nagy kisebbség

énrajtam esett volna,

Ha valaki engem az búzahordásban

megismerhetett volna,

Avagy Menelaus az kereskedésben

ha reám talált vólna.

Nagy kemény törvénye vagyon itt azoknak,

akik paráználkodnak,

De feleségekért még nagyobb haragjok

vagyon az férfiaknak,

Egyik vereséggel, másik fegyverrel is

ellene áll azoknak.

De ha Menelaus szinte megengedte

volna is életemet:

Nemde megkötözvén nem küldött volna-e

az császárhoz engemet?

Mely nagy kiáltással és csattogással

vittek volna engemet!

Bezzeg nagy bolondság volt akkor énbennem,

ha mostan meggondolom,

Mely sok veszedelem állott fejem felett,

hogyha előszámlálom,

Kikből Lucretia által lőn énnékem

bizony szabadúlásom.

Óh te bölcs és nemes, hív asszonyi állat,

mit nem bizhatnék reád,

Hogyha ezer fejem vólna is énnékem,

miért nem biznám reád?

Látom hűségedet, nem olly állhatatlan,

miképpen az ingó nád.

Tudod szeretnie az te szeretődet

meg is tudod őrizni,

Mert ki tudott volna ilyen hamarsággal

ilyen útat gondolni,

Mellyel keresőket az rejtekhelyekről

el tudod igazítni.

Tenéked ajánlom az én életemet,

azkit te megtartottál,

Nem tulajdonítom bizony enmagamnak,

hogy élek ez világnál,

Nem kímíllem tőled, higgyed, Lucretia,

azkit énnékem adtál.

Óh drága elméjő, kegyes tekintető,

gyönyörűséges nyelvő!

Óh szép fejér színű, teljes ábrázatú,

drága okos beszédő!

Vajjon mikor lehet véled múlatásom,

igaz és hű szerető?

Szép ajakaidat, víg szerelmem, vajjon

mikor csókolgathatom?

Szép ékesen szóló, repeső nyelvedet

mikoron hallgathatom?

Két szép fehér mellyed, óh én szűvem, lelkem,

mikor tapogathatom?

Bizon kicsin dolog, barátom Achates!

amit te távul láttál,

Mennél közelb lennél, annál szebbnek tetszik

ez asszony ábrázattal;

Én az libiai királynéasszont is

nem mondom szebbnek annál.

Nem csudálom én azt, ha Kandaulis király

az ő szép feleségét

Az ő hű társának akarta mutatni,

látná teljes örömét:

Én is nagy örömest megmutatnám néked

Lucretiának testét.

Meg nem beszélhetem én különben néked

az ő csodaszépségét,

Te sem értheted meg az én szerelmemnek

mondhatatlan örömét,

Tudom, hogy nem bánod, meg nem beszélhetem

ennek gyönyörűségét!”

Így beszélgetének Eurialus, ketten,

társával Achatessel,

Lucretia dolgát nem meré közleni

igaz ő feleivel,

Senkinek ő nem hűn, Sosiast nem meré

bántani beszédével.