Pipacsok

 

Az Érdekes Ujság húsvéti számának első borítékoldalán Szinyei Merse Pál képének, a „Pipacsok”-nak tökéletes hűséggel reprodukált színes másolatával kedveskedik olvasóinak. Az európai hírű magyar mesternek ez az egyik legszebb képe teljesen gazdagságában mutatja mindazt a rendkívüli értéket, amely Szinyei Merse Pált a forradalmi magyar festők sorának élére állította.

Nehéz és küzdelmes pálya volt az övé. A fel nem ismeréstől, a meg nem értéstől, mint nálunk minden igazi talentumot, őt se kímélte meg magyar sorsa. Mély és igazi tehetséges hiába jelentkezett oly korán. Gyerekkorában és kora ifjúságában a szeme, a szíve megtelt a sárosi vidék, a családi ház, körülötte a nagy kert, a ragyogó ég, pipacsos mező és erdős lankás ragyogó színeivel. A sárosi napsütés elkísérte később müncheni és bécsi műtermébe is. Szülőhelyének, Szinye-Ujfalunak, majd később a másik családi dominiumnak, Jernyének dombos lankásai, sárga boglárkától, pirosló pipacstól, kék szarkalábtól és zöld gyeptől szegélyezett búzatáblái egy életre el-eltöltötték a szívét. Már kisgyerekkorában rajzolgatott, később eperjesi és nagyváradi iskolás évei alatt feltűnt színes vázlataival és a matura után egy nagyváradi jónevű festőnek, Mezey Lajosnak kioktatására a festői pályára lépett. Münchenbe ment Kaulbach és később Piloty iskolájába, de a műtermes, barna árnyékos, merev kompozíciós képek helyett a szabad színek, napfényes tájak pompája csábította ecsetjét. Böcklin új színfelfogása, de különösen Courbet és a barbizoniak müncheni kiállítása csak még inkább meggyőzték, hogy a természet szabad ábrázolásában van a művészi igazság. Hogy a napsütés, a fény változása, a színek egymásba olvadása szebb képet ad minden műteremben végzett, nehéz tanulmánynál. A világos színharmóniákat szerette és még az árnyékot is világos színben festette meg. Nem törődött az iskolákkal, az eredetiség a művész legnagyobb kincse és aki ezt keresi, a saját lelkébe néz bele. A világos tónusok harmóniáját kereste, a fénylő, aranyos napsugarat, a napsütötte tájat, ragyogó szabad eget és szabad mezőt, ahol színes az árnyék is. ekkor készült vázlatain egyre mélyebb tüzet fognak a színei s príma festéssel adja vissza szabad színbenyomásait. De a kitört francia-német háború megakadályozza tanulmányaiban, hazajön és beírja följegyzéseibe: „Otthon senki sem értett meg, én sem értette meg senkit.” Élt passzióinak, lovagolt és vadászott.

A háború után újra visszakerült Münchenbe. Barátai – a legjobb német festők. Leibl, Böcklin, Gabriel, Max – nagy szeretettel fogadják. Éppen belekerült a zenei forradalomba, amelyet Wagner új muzsikája okoz, ezt a forradalmat akarják a piktúrában is megcsinálni. Szinyei Merse Pálnak lírára hajló lelke azt szereti, ami spontán, érzése sugallatára alakul benne képpé, a világos színekből összeálló harmóniát, a fényt, a szabd levegőt, a természetből a színt s mind e benyomások összességében az egységes impressziót keresi, szinte színfoltokban látja a világot. És ekkor kezdi 1872-ben festeni híres Majálisát. alakjait napsütéses tájba helyezi, merészen keresi a plenair minden nehézségét, színei tüzesek, ezek adják az alakok plasztikáját is, szóval megfesti az első plenair-képet. Münchenben forradalmat okoz. Bámulják, dicsérik, lelkesednek érte, de sokan nem értik és ócsárolják. A képet elküldi a bécsi világkiállításra, de ott oly magasra akasztják, hogy senki sem veszi észre. A művészt lesújtja ez a némaság, hiszen tudja, hogy jót, forradalmit és újat alkotott, a kiállítás után a képet fölajánlja a Nemzeti Múzeumnak, de ajánlatát itthon olyan ímmel-ámmal fogadják, hogy azt rögtön visszavonja. Elkeseredetten hagyta el Münchent és ment haza Jernyére gazdálkodni. Melankólia, teljes apátia és munkátlanság fogta el, mert tudta, hogy amit festett, jól festette és mást úgyse tudna festeni. A falun gazdálkodott, a vidék, a táj, a napsugár kissé megnyugtatta, örült, hogy jól megy a szántás vagy a cséplés és közben megfesti a Tourbillont és felesége lilaruhás arcképét. Mind a két kép ma a Szépművészeti Múzeum büszkesége. De munkakedve egyre hanyatlik, merengő, álmodozó, tétlen lesz, mint minden mélyen érző, mélyen sértett művészi lélek.

Hosszú idő után újra előveszi aztán palettáját, Bécsbe is elmegy, hogy folytassa művészi pályáját, itt különösen Makarttal barátkozik össze, de amikor kiállítja a Majálist, a Lilaruhás nőt és már Bécsben festett Pacsirtáját, a kritika végez vele. Szidják és nevetik. Idehaza ugyanaz a sors éri. Képeire rámondják, hogy delirium coloransban szenvednek. Újra eltelik tíz tétlen év falun. Egyszer pesti vendégeket kap, hozzáértő művészembereket, akik meglepetve látják, hogy ő festette az első plenair képet. Húsz év előtt! Csendes, elzárt otthonába küldik vendégségbe és pingálni Zempléni Tivadar festőművészt és akkor Szinyei Merse Pál előtt egyszerre feltámadt a múlt. Zempléntől megtudja, hogy a francia művészek: Monet Pissaro, Manet nyomán eljutottak odáig, ahol ő húsz év előtt abbahagyta. Újra munkához lát. 1894-ben már négy képet küld a pesti tárlatra, majd millenniumkor felküldi régi képeit is, ekkor véletlenül felfedezik a fiatalok, hogy ő már 1873-ban festett úgy, mint ők festenek mostan. Neve egyszerre országos hírű lett. Ünneplik, körülrajongják.

Hamarosan beérkezett a külföld elismerése is. Párisban, Münchenben, Velencében első díjakat nyert, neve messze túlcseng az ország határain…

Azóta a magyar festőművészet büszkesége és egyik dicsősége. Az Érdekes Ujság borítékján közölt pipacsos tája mélykék egével, fehér felhőivel, zöld mezőin piros pipacsaival és a mezőn áthaladó vörös kendős asszonyával – csupa ragyogó szín, egységes tónus, gazdag fényhatás. Egyik legszebb képe mesterének.

Szinyei Merse Pál képeinek reprodukciós terjesztésében és népszerűsítésében nagy kulturális feladatot végzett a Könyves Kálmán r. t., amely pompás heliogravure és aquarel-nyomásban, szép kivitelben s olcsó áron hozta forgalomba a mester remekműveit.

Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.

György Mihály: Munkácsy Mihály

 

A Párisba utazó magyar embereknek rendesen meg szoktak mutatni a Villers-Avenuen egy palotát, mely magyar ember, egy volt asztaloslegény tulajdona. Valódi hercegi palota. Tágas nagy ablakai, ízléses külseje rögtön megragadják a szemlélő figyelmét. A művészi faragványú ajtó zárva van, csak csengetésre nyílik meg. A fényes, aranypaszomántos kapus nem vezet föl egyenesen, hanem egy oldaltermet nyit meg előttünk, hol felöltőnket, esernyőnket, sétapálcánkat le kell tennünk, mielőtt tovább juthatnánk. E szobából tágas lépcső vezet fel, melynek oldalfalait a földtől a padlásig érő nagy tükrök borítják; lábaink alatt finom keleti szőnyegek terülnek el; fölebb jutva tágas terembe érünk, melynek falait sötét fatáblák borítják, vörös selyemmel bevonva s a selymen értékes szövések láthatók. Nagy velencei tükör áll a belépő előtt barna fakerettel, mely a házigazda műve. E fényt, e pompát azonban százszorta felülmúlja a belső termek Pazar berendezése. A drága borítékú székek és pamlagok, az arannyal áttört bársony függönyök, a finom puha szőnyegek a földön, a kandalló remek összeállítása, a gyönyörű képek épp úgy meglepik, mint gyönyörködtetik a nézőt. A pompa ízléssel van párosulva s éppen ezért folyvást vonzó.

E nagyszerű palota tulajdonosa, a volt asztalos legény – Munkácsy Mihály, a híres festő, egyike nemzetünk méltó büszkeségének, ki alacsony sorsból lángesze s kitartása által rövid idő alatt világhírűvé emelkedett s jelenleg a művészet elismert fejedelmei közé tartozik.

Ifjú ember, még csak most lépett be a férfikorba. Nagy múltja van már eddig is, de életkora, tettereje s egészsége jövőjét még nagyobbá tehetik. 1844-ben született Munkácson s szülőhelyére emlékezve cserélte fel atyai Lieb nevét Munkácsyval. Igen korán árván maradt. Atyja – kisebb kincstári hivatalnok – s egyúttal anyja is a szabadságharcunkat elfojtó muszka invázió áldozatai lettek. Anyjának testvére Röck István ügyvéd lett gyámatyja. De a szabadságharcban részt vevén, e nagybátyja elvesztette oklevelét s nem volt képes a kis Miskáról kellőleg gondoskodni. Alig végezte el az elemi iskolai tanfolyamot, mesterinasnak adták, előbb asztaloshoz, majd szobafestőhöz. Ily alacsony sorsban töltött 5 teljes évet Nagykárolyban, Békéscsabán, Aszódon s Gyulán. Deszkákat gyalult s tulipántos ládákat festett.

Vidéki kis városokban élve, valóban csoda volt, hogy e fényes tehetség teljesen el nem züllött. Szigorú nagybátyja, ki a gyakorlati életet tartotta mindig szem előtt s öccsének tehetségét nagyon későn ismerte el, inkább lohasztotta kedvét a rajzoláshoz s festegetéshez. Egyetlen gyámolítója s tanácsadója Szajossi Elek, jelenleg nagyváradi rajztanító volt, ki az ecsetkezelés titkaival is megismertette. Két éven át gyakorolta magát üres óráiban e mesternél, két éven át készített rajzokat Békés-Gyula népéletéből s e két év elegendő volt, hogy hivatását teljesen felismerje s nagybátyja intő szavai dacára e pálya folytatására szánja el magát.

1863-ban, 19 éves korában jött fel Pestre. Itt már egy kis művészi életét talált. Az 50-es évek végén az általános hazafias áramlat megteremtette azon érzést is, hogy a magyar művészetet pártolni szükséges. A műegylet s országos képzőművészeti társulat nemesen versenyeztek egymással, az albumlapok nagy elterjedésnek örvendettek s a nemzeti képcsarnokot alakító egyesület értékes hazai műveket szerzett meg. Ma, midőn az országos képzőművészeti társulat hasonlíthatatlanul nagyobb anyagi s szellemi eszközök felett rendelkezik s a közérdeklődés a művészet iránt oly nagy, ma sokkal, nagyon sokkal csekélyebb az eredmény s kevesebb a buzgalom a magyar művészet ápolása s terjesztése iránt. Csekély számmal voltak akkor még a valódi művészek, de közöttük nem volt oly válaszfalat a féltékenység, mint ma, s a törekvő tehetségek gyámolítást nyertek az öregeknél. Ily gyámolítója lett a mi Munkácsynknak Than Mór s különösen Ligeti Antal, ki évek hosszú során át atyai szeretettel viseltetett iránta s ki iránt Munkácsy is mindvégig hálás maradt.

A magyar népéleti rajzok voltak e kor kedvenc irányának még inkább megfelelő magyar történeti festmények mellett legkedveltebbek. Munkácsy hivatva volt erre s első műve a „Regélő huszár” a képzőművészeti tárlaton már figyelmet keltett, s a társulat 400 forintért meg is vásárolta. Ez volt az első nagyobb összeg, mit művészi munkájáért nyert. Azelőtt a rajzórákért nyert díjak s néhány silányan fizetett arckép voltak fő jövedelmei, még lakásáért s kosztjáért is igen gyakran így „természetben” kellett fizetnie.

Másfél év múlta Bécsbe ment s most élő idősebb festőink mesterénél, Rahlnál tanult. De ez irány már nem volt képes kielégíteni. A bécsi műtárlatokban s kirakatokban Knauss genreképei lelkesítik s terveket kovácsol, hogyan juthatna el hozzá. El is jut, de még sok küzdelem várakozik reá. Egyre másra küldözgeti kis képeit Ligetinek s Telepinek eladás végett. A képzőművészeti társulat a „Kukorica pattogtatás”-t s a „Húsvéti öntözködés”-t megvásárolja. A múzeum képtárába is jut egy műve: „A viharban”, s e képnek rendeltetése az, hogy egész napjainkig képviselje itt az ő működését.  Szentkirályi Mór, Széchenyi Béla s mások megrendeléseket tesznek nála, egy kis összeg is gyűl buzdítására, mellyel Münchenbe megy, hol az 1838-iki árvízről nagy képet akar festeni. Eközben már a tájképpel is kísérletet tesz. „Pusztai alkonyat”-ja Bécsben az első ily című műve, mely a tárlatba jő.

Budapesti barátai stipendiumot szereznek számára. Münchenben Kaulbach, Piloty s Wagner melegen fogadják, Teniers s Van Dyk műveit másolja s temérdek vázlatot készít, melyek közt néhány: „Lakodalmi meghívó”, „Falu kútja”, „Elakadt szénás szekér” már jelentékeny haladást mutat.

1868 nyarán végre eljut Knausshoz Düsseldorfba s már a következő év elején megfogamzik benne első világhírű képének, a „Siralomház”-nak vázlata. Az ifjú merész vonásokkal készíti el a vázlatot s gondos tervrajzokat készít az egyes alakokhoz. A művészi lelkesedés elragadja s percekig feledi nyomorult anyagi helyzetét is. Vázlatának híre művésztársai között már elterjed s maga a mester is nagy elismeréssel nyilatkozik felőle. De a stipendium már elfogyott s mellékkeresete semmi. Egy reggel (1869 szept. 30-án) elkeseredett hangulattal fog munkájához. Háziasszonyának 25 tallérral adós, s annak sürgetése felbosszantja s a sivár kilátás, hogy azt megfizetni nem képes, sőt idestova festéke sem lesz, kétségbe ejti. Munkája közben kopognak s egy angol jön vázlatát megtekinteni. Munkácsy mogorván, csaknem visszataszítólag fogadja az alkalmatlan látogatót, s midőn az hosszasan elmerül a kép nézésébe, ismét munkához fog. Fél óra múlva az angol megszólal: „Mibe kerülne e kép, ha készen lesz?” Úgy is tudom, hogy csak kíváncsiságból kérdi – gondolá magában Munkácsy -, majd mondok neki oly nagy összeget, hogy elmegy tőle a kedve, s fennhangon hozzá teszi: 20.000 frank. „Elfogadom -  felelé az angol gondolkozás nélkül -, s ím, előlegül adok 2.000-et.”

Nem regét írok, mit a képzelet szokott alkotni, hogy a híres művek létrejöttét érdekessé tegye. Maga a fiatal művész írta meg azt csaknem ezen szavakkal még aznap Ligetinek, lelkesedetten, a meleg kedély áradozó hangján, mely oly rokonszenves összhangban állt zilált soraival s helyesírási hibákkal telt levelével. Derék öreg művészünk kegyelettel őrzi e levelet több másokkal együtt s megbocsát, ha ez adatot a sok közül, melyeket még most el kell hallgatnom, ez alkalommal először nyilvánosságra hozom.

Munkácsy hírneve meg van állapítva. Nemsokára új 20.000 frkos megrendelést is nyer, s 1870-ben máj. 29-én beteszi az első kétezer forintot a takarékpénztárba. Pár nappal ezután megérkezik Párisból is a hír. Itt, a világ szívében, a nagy kiállítás első jutalmát „Siralomház”-a nyerte el, s az eddig ismeretlen magyar ifjú neve már a halhatatlan nagy művészek sorában említtetik. Mily érzet lehet az, megtudni, hogy nagy emberré lett, olvasni, hogy otthon egy nemzet lelkesül diadalán, s bizton előre látni a szép jövőt, a nyomorúságok s nélkülözések keserves évei után!

Folytassam-e tovább Munkácsy élettörténetét? Elmondjam-e, hogyan szereztek nevének újabb diadalt a „Zálogház”, „Tépéscsinálók”, „Újoncok” s végül „Milton”, e hatalmas kép, melynek magas művészi tökélyén csak nemrég gyönyörködtünk? Elmondjam-e, hogy előkelő nővel alakított tűzhelye ma Párisban a művészvilág s a külföldön levő magyarok egyik legkedvesebb otthona, hogy a művész világhíre dacára tősgyökeres magyar s nemzeti dicsőségünk oly hatalmas oszlopa, hogy valóban csekély, nagyon csekély azon ováció, melyben őt részesíthettük, valahányszor közöttünk megfordult. Mi szükség minderre? Nincs művelt magyar, ki ezt még nem tudná.

Művészetünk egész a legutóbbi időkig hű maradt első szerelméhez, a genre-festészethez. Miként egy vele egyenrangú művészünk Izsó Miklós a szobrászatban, úgy ő a festészet terén a magyar nemzeti szellem legfőbb nyilvánulását testesítette meg műveiben. Nem a tárgy forrása, nem az alakok hűsége az csupán, miben a magyar nemzeti jelleg tükröződik vissza, hanem a felfogás. Ha németül vagy olaszul írja is meg Petőfi „Falu végén kurta korcsma” című költeményét, nem ismerne-e reá minden magyar, hogy e mű szülőhazája a mi földünk, ez a hang s eszme a mi vérünkből van véve, a mi kifejezhetetlen gondolkozásunk hű visszatükrözője? Izsó s Munkácsy művei hasonló hatást okoznak. Gyakran elnézem a „Búsuló juhász”-t s „Siralomház”-at, melyek szobámban egymás mellett vannak, s a magasztos művészi szépség mellett mindenkor az végső gondolatom: ezt nem egy ember alkotta, hanem a magyar nemzet, melynek a művész ecsete csak mesteri kifejezést adott. Emlékeznek-e még olvasóim a régóta ismert alakokra: a marcona elítéltre, ki dacosan eldobja maga elől a szentírás könyvét, a kíváncsi kovácsra, az elámult kisdedre s a nőre, ki magában elhagyatva zokog – s elképzelhetik-e, hogy e csoportot így, ily szellemben, csak magyar művész alkothatta meg?

Hibáztatják Munkácsyban, hogy tárgyát rendesen az élet sötét oldalaiból meríti, hogy ott is, hol vígságot ábrázol, egy árva, egy púpos vagy más valaki a keserű emlékeket idézi elénk, mint a múmia az egyiptomiak lakodalmán s hogy színezésében is keresve keresi a sötétet s zordat. Én úgy hiszem, hogy ez nem véletlen, nem öntudatos tett, hanem a magyar művésznek mintegy ösztönszerű sajátsága. Hiszen sírva vigad a magyar s humorában is többször előtör a bánatos jelleg. A százados sötét múlt visszfénye visszatükrözik a magyar paraszt búskomor arcán s vigalmaiban, cigányzenéjében nem nélkülözheti ezt. Munkácsy ifjúsága köztök folyt le, tanulmányait e nép között tevé s a nép lelkületét tükrözi vissza benne. Midőn idegen tárgyat ábrázol is, mint p. a „Zálogház”-ban, magyar marad, mert képzelő tehetségét s alkotóerejét a nemzet szellemétől nyerte.

A „Milton” azon mű, melyben művészünk leginkább eltért önmagától. Nagyszabású történelmi, vagy ha úgy akarjuk, bölcsészeti mű ez. S mégis, ki figyelemmel megnézte e jelentékeny művet, ezer s ezer jelből észrevehette, hogy Munkácsy nem lett hűtelen önmagához, csak mintegy önmagát emelte felebb s egy új festészeti irányban mutatta meg nagyságát. Azon ifjútól, ki rendszeres rajzoktatásban nem részesült s kinek egyes, e tekintetben elkövetett hibáit méltán emelték ki bírálói, rendkívüli merészség volt „Milton”-t tervezni, de éppen az a körülmény, hogy e nagy feladatot oly sikerrel oldta meg, tanúsítja, hogy művészi hírneve nem múló dicsőség, mely csak kortársai gyönyörködtetésére szolgálna.

Nem. Munkácsynk valóban helyet foglalt a művészettörténelem fényes pantheonában. A Villers Avenue-i palota boldog tulajdonosa büszke lehet e tudatban, mely nemcsak az övé, hanem az egész művelt világé, s boldog lehet, hogy a végzet e sorsot oly nehéz küzdelmek árán, oly emlékezetes múlt után adományozta neki.

Forrás: Ország-Világ 1. évf. 3. sz. 1880.

Van Dijck (1599-1641)

- Halálának 300-ik évfordulójára –

 

Önarckép. Anthonist van Dijck festménye

„Isten kegyelméből” való művésznek tartotta magát; kétségtelenül megértette kora igényét és ezért vált már kortársai szemében is megbecsült festővé. Lángeszű művész volt. Ragyogó képei a kor szellemét, érzéseit maradéktalanul, erős festőiséggel sugározzák. Rubens és van Dijck a művészet magasba nyúló csúcsai, Flandria nagyságát is hirdetik.

Van Dijck 1599-en született és fiatalon, már 1641-ben hunyta le szemét. Apja Amsterdamban selyemkereskedő volt. Anthonist művészi érzékét úgy látszik anyjától örökölte, anyja – csak úgy, a magyar gyönyörűségére – gobelineket szőtt, igen ügyesen. Amikor gyermeke – a későbbi festő – született, éppen egy nagyméretű szőnyegen dolgozott, amely a bibliai Zsuzsánnát ábrázolta. Anthoniestet csodagyermek számba vették; már tizenegy éves korában Hendrik van Balen festőnél tanult. Csodálatosan korán érett, tizenhat éves korában önálló műveket festett. Alig volt tizenhét éves, amikor Rubens műhelyébe került, itt eleinte mestere műveit másolta. Rubens stílusába beleélte magát. Megtanulta tőle mindaz, amire szüksége lehetett, de nem vált utánzójává, mint annyian mások. Korán magára eszmélt. Mert festői felfogása, művészi erényei mások voltak, van Dijck nem tudott olyan egyszerű lenni, mint Rubens, a festő-titán. Műveiben az érzés ellágyult, a nagy lendület nála finom gesztussá alakult, a formai hangsúly helyett színnel, fénnyel határozta meg kifejezni valóját, a képet fellazította, részletekkel gazdagította stb. stb.

Van Dijck már a kezdet kezdetén is egyéni volt. Rubenstől s másoktól is sokat tanult, azonban sajátos jellegét, egyéniségét sohasem adta fel. Rubens műhelyében ő volt az első és mestere mint „legkedvesebb tanítványá”-ról beszélt róla. Festői képességének híre csakhamar elterjedt, úgyhogy alig lépett Rubens műhelyébe, a jezsuiták egy megbízásukkal kapcsolatban azt kötötték ki, hogy a mester: Rubens készítse a terveket, de van Dijck kivitelezze azokat. Az egyik előkelő angol műgyűjtő ügynöke így írt megbízójának: „még alig húsz éves és máris úgy értékelik, int mesterét”.

Amikor Antwerpent elhagyta, rövid ideig Angliában tartózkodott, majd Olaszországba utazott s ott – éppen úgy, int Rubensnél tapasztalhattuk – stílusa megváltozott. az átalakulás 1622 óta szemmel látható volt művein. Elégikus, álmodozó lett. Különösen befolyásolta Velence, ahol Tiziánt fedezte fel a maga számára. Általa vált természetesebbé, felfogása nagyvonalúbbá és egészében pompásabbá. Genovában az arisztokrácia festője lett, s a legjobb társaságokban forgott. Itt vált stílusa mind könnyedebbé, elegánsabbá. Művészetét megértették, csodálták. A most Münchenben őrzött önarcképről út magát is ismerjük, a göndör, szőke fürtű, kellemes, sápadt arcú, rajongó, vizsgáló szemű, divatos bő köpenybe öltözött fiatalembert; nyakában ott lóg az aranylánc, amelyet egy olasz hercegtől kapott ajándékba. Tekintete szomorú, mintha bántaná valami. Ki tudja? Talán sejtette, hogy élete rövid lesz.

Két ifjú lord. Anthonist van Dijck festménye

Itáliában versenyeztek műveiért. Halála után magában Genovában, rövid pár év alatt festett kilencvenkilenc képét lajstromozták, ezek közül hetvenkettő portré volt. Angliában eleinte féltékenységből áskálódtak ellene a festők, amikor azonban 1631-ben harmadszor került Londonba, maga a király gondoskodott udvari festőjének lakásáról, s a festőt rövidesen megérkezése után nemesi rangra emelte. Élete utolsó évtizedét, kisebb megszakításoktól eltekintve, mint az angol arisztokrácia festője töltötte el.

Anna Maria de Camudio, Ferdinand Boisscha feleségének arcképe. Anthonist van Dijck festménye

Rubens és van Dijck közös vonása, hogy mindketten szerették az előkelő társaséletet. Barátaik egyúttal megrendelőik is voltak. Témakörük az, ami szembetűnően választotta el őket egymástól. Rubens nem portréfestő volt, mert saját egyéniségét, szellemét még az arcképen is oly szembetűnően hangsúlyozta, hogy annak az arckifejezését, akit lefestett, sok tekintetben meghamisította. Van Dijck viszont elsősorban arcképfestő, az arcképfestéshez nem csak tehetsége volt, hanem öröme is tele benne. Ez az a műfaj, amelyben van Dijck eredetit, újat teremtett. Az arcképfestés iránti képessége már tanulóévei alatt kibontakozott, de főleg itáliai tartózkodása alatt teljesedett be. Bár portréi ünnepélyesek, csak ritkán volt színpadias, vagy mesterkélt. Modelljeinek szép és jó tulajdonságait fokozta. Előkelővé tette őket, de sohasem felejtkezett meg emberi mivoltukról. Portréi elmések, vonzóak, atmoszférájuk finom. Rendesen függönnyel, oszloppal, tájjal való beállításuk nagyszabású, pompás. A nemes urakat fekete kosztümbe, fekete harisnyába és fekete köpenybe szerette öltöztetni. A kezekre nagy súlyt vetett, azokkal jellemzett. Női arcképek még szerencsésebbek. Ezeken az arcképeken érezzük, hogy a művész festés közben meghatódik. Női alakjai gyengédek, gyermekiek, érzelmesek. Rubensnek az asszonyokról való felfogásától egy világ választotta el. Nem a testüket festette. Hölgyei törékenyek, tekintetük fátyolozott, kezük finom, rózsaszín és ideges. Érezzük, hogy a fizikai és lelki szépet igyekezett összehangolva hangsúlyozni.

A Szent Család. Anthonist van Dijck festménye

Az arcképek mellett nemes pátoszú vallásos tárgyú képeket is festett, ezeken az érzelmek kifejezése mellett a formák és színek harmóniájára is törekedett. Túláradó, szenvedélyes érzéssel, szenvedéssel teli szentképeket vártak tőle megrendelői és ő ezeket szívesen festette. Vallásos tárgyú képei az olaszországi út után tisztultak meg, miután délen elfelejtette a flamand vallásos képek stílusát. Kemény naturalizmusa Giorgione, Tiziano, Veronese, Guido Reni hatása alatt kellemes széppé alakult.

Van Dijck még életében mindinkább ünnepelt művésszé vált. Festői felfogása fokról-fokra tisztult és mire megteremtette a barokk kor reprezentatív arcképét, kihullt kezéből az ecset.

JAJCZAY JÁNOS

Forrás: Új Idők XLVII. évf. 15. sz. Bp., 1941. – Húsvét

Lyka Károly: Thorma János Aradi vértanúi

Még csak huszonnégy éves volt Thorma János (1870-1937), amikor hozzáfogott az Aradi vértanúk megfestéséhez. A nagy kép különös körülmények közt keletkezett, ezelőtt félszázaddal.

Akkor az egész országban módfelett nagy volt a sürgés-forgás: minden a millennium megünneplésére készülődött. A kormány az immár elhamvadó történelmi festészet újjáélesztésére felhívta a megyéket és városokat, hogy történetük valamely kiemelkedő eseményéről képet festessenek, lehetőleg nagyot. S mire a millenniumi kiállítás megnyílt, látni lehetett az új Műcsarnokban egy valóságos történelmi képseregletet, amire még nem volt példa.

E sok kép azonban nem melegíthetett fel senkit. Az így megtisztelt festőket sem. Hiszen legtöbbjük csak a megrendelő-levélből értesült először arról, amit meg kellett festeniök. Szakkönyvek és tudós urak vették át a múzsa szerepét. Alapjában semmi érzelmi közük nem volt tárgyukhoz. Körülbelül bizonyos, hogy Jantyik Mátyás sohasem álmodozott Szabadka városnak szabad királyvárossá nyilvánításáról. Pap Henrik legforróbb vágyai aligha tapadtak ahhoz, hogy egy török kapitány hogyan adja át Nógrád kulcsát. Dudits Andor sohasem merengett el azon, hogy a fiumei podesta miképpen olvassa föl Mária Terézia adománylevelét. És így tovább. Hiszen lehet így is történeti tárgyú képet létesíteni. De az magában véve nem lesz egy művész lelkének vallomása. Igaz, a festészet legbüszkébb korszakaiban is festettek történeti tárgyakat megrendelésre, senki sem fogja tagadni a Borgo égésének (Rafael) vagy Breda átadásának (Velazquez) nagy értékét, ámde sok századon át nem a Borgo, nem Breda festett történetét becsülték nagyra az emberek, hanem azt a művészeti többletet, amely ezeknek a képeknek rangját magasra emelte, a tárgyon túl a telivér művészeti értékeket.

Ilyen nagy művészi értéktöbblettel azonban e millenniumi képszemlén nem találkoztunk. Megfestették a tárgyat nagyobbára a megszokott bécsi vagy müncheni realista szemlélet alapján, felöltöztették modelljeiket a kölcsönkért jelmezekbe, muzeális kardok és pajzsok s miegyéb sugallták a korszerűséget s igyekeztek mindezt lehetőleg kézzelfogható valószerűséggel megfesteni.

A sikertelenségnek végső oka mégis a kormánynak az a téves meggyőződése, hogy a történelmi festészet talpra állítása egyszerűen megrendelés kérdése. Azoknak a festőknek túlnyomó része, akik ilyen megrendelésben részesültek, menten abbahagyták az effajta „történelmi festészetet”, mihelyt túlesett a megrendelt áru szállításán s festegette tovább a szokványos életképeket.

Thorma Jánost nem megrendelés, hanem egészen más indítékok serkentették az Aradi vértanúk megfestésére. Típusa volt az alföldi keménykötésű magyarnak, aki nem volt hajlandó fátyolt borítani a bécsi udvar rémuralmára, aki 1849-iki tragédia emlékére. Elvonulva a zajos és vidám budapesti élettől, nagybányai magányában tehetsége egész erejével azon volt, hogy a neki oly szent emlékeket ébren tartsa az emberekben. Fiatal volt, telve eréllyel és az igazság szeretetével, de festő volt és természetesen művészi erejére akarta bízni ezeknek az érzelmeknek tolmácsolását, amelyek ebben az időben, de élete végéig is fogva tartották. Képe tehát lelki hangoltságból született meg, mint amilyenből egykor Madarász Viktor Hunyadi Lászlója, vagy Dózsája.

Stílusa azonban messze eltávolodott e mesternek stílusától. Párizs modern művészeitől kapott egy olyan útravalót, amelyet most, az október hatodiki tragédia megfestésénél szervesen felhasználhatott. Nem mint elméleti elvet, hanem mint a tárgy kínálta szükségességet. Párizs modern képein elég gyakran látta, mint borul a tájra, az alakokra a levegő enyhe fátyla, mint fogja egységgé az alakokra a levegő enyhe fátyla, mint fogja egységgé mindazt, ami a képen látható. A festésnek ezt a módját akkor en-plein-air festésnek nevezték, s mint elvet eléggé szaporázták. Thorma nagy képén a festés e módja nem egyszerű átvétel, neki a párizsi tapasztalat csak biztatás volt, hiszen az aradi gyásznapon valóban az októberi levegőég szürkés fátyla borult a tragikus jelenet minden résztvevőjére, az egész tájra. Ez alatt a szomorú atmoszféra alatt megy végbe a szabadságharc vértanúinak kivégzése. A sorba állított bitófák, a császárnak felsorakozott katonái, a kivégzés végrehajtói, minden, ami a képen látható, a fakó levegőég tompa világításában megtörve, itt beszédes járuléka a tragédiának. A kompozíció szabad ritmusú, kötetlen, nyomát sem mutatja a szokásos olcsó színpadiasságnak. Valóban történelmi levegő árad belőle.

Thorma Aradi vértanúit a millenniumi kiállítás rendezősége nem engedte be a Műcsarnokba. A rendezők lojalitási okokra hivatkoztak. A művész a budapesti ormótlan Orczy-ház egyik helyiségét bérelte ki, s ebben mutatta be művét. A hatás rendkívüli volt. Olyan nagy tömegek látogatták a rögtönzött kiállítást, amilyenre nem volt példa. A kép azután visszavándorolt Thorma nagybányai műtermébe, s ott hevert hosszú évekig. Csak nagy későn került a Történelmi Képcsarnokba sokat szenvedő állapotban.

Ez a története a kor egyetlen történelmi képének, amely valóban mestere lelkéből sarjadt.

Forrás: Uj Idők LI. évf. 10. szám Bp., 1945. október 6.

Pán Imre: A százéves Szinyei

A halhatatlanság kényelmetlen dolog. Azt hiszem, csak a halandók vágyakoznak utána.

A halhatatlanokat nem hagyják élni, amíg élnek és nem engedik meghalni, amikor már meghaltak. Örökké rendőri felügyelet alatt állnak: folytonosan meg kell jelenniök és mindig újból igazolniok kell magukat a közvélemény, sőt különvélemény ítélőszéke előtt.

Most Szinyei Merse Pált idézzük. Huszonöt éve, hogy meghalt, száz éve, hogy megszületett. A százéves Szinyei azonban még elintézetlen probléma Magyarországon. Van valami titok az életében (miért hallgatott el?) és van valami titok a művészetében (megelőzte vagy követte a francia impresszionistákat?) Jó volna végre ezekre a kérdésekre őszintén megfelelni.

Az itt következő festő-ankéton felvonultatjuk néhány művészünk véleményét. Illő volna őket előre engedni; mégis, egy perc türelmet kell kérnem. Előbb összefoglalom a tényeket; s ha sikerül ezeket pontosan megfogalmaznunk, részben már meg is adtuk a feleletet.

*

1867-ben, huszonkét éves korában vette föl Szinyeit Piloty, a müncheni festőakadémia hírhedt barna mestere; de már nem volt ideje elrontani.

Ebben az évben volt a párizsi világkiállítás, amelyen sajátságos francia módon nemcsak a hivatalok és szatócsok, hanem a művészek is sátrakat állítottak. A festőforradalom egész Európa előtt bemutatkozott. Szinyei sokat hallott róla, de csak két év múlva látta szemtől-szembe. Ekkor azonnal szakított Pilotyval és mintegy varázslatszerűen, megfestette legszebb impresszionista képeit, élükön a „Hintá”-val.

Mi történt itt? Ugyanaz, ami Monet-val, Renoir-ral, Sisley-vel történt néhány évvel előbb, mikor meglátták Manet műveit: valaki megmutatta nekik az utat, amelyet kerestek. Egy régi kirándulásunk jut eszembe, amelyre külföldi vendégünkkel indultunk el: keresztülvágtunk a végtelen Hortobágyon. Visszafelé azután sehol sem találtuk az országutat. Az esti szürkületben végre egy lovas került elénk, megkérdeztük. Nem szólt semmit, csak a lábunk elé mutatott. Ott álltunk már az országút szélén.

Szinyei egyedül vágott neki a nagy természetnek. Olyan szoros szövetségben volt már vele, mint Anteusz; a müncheni történelmi kulisszatologatók nem tudták többé elvonni róla tekintetét. Bizonyítékai: az Anya gyermekeivel és a Szerelmesek. Ezekkel eljutott a párizsi országútig; Manet volt a magányos lovas, aki az útra mutatott.

A Majális, amely öt évvel később készült, már nem impresszionista kép. Ezzel a művével sikerült megvalósítania Szinyeinek azt a szintézist, amelyet az impresszionizmus legnagyobbjai kerestek: az élő természetet, áthatolva varázslatos felületen, klasszikus kompozícióban kifejezni. Gondoljunk Degas-ra, aki azonnal szakított az impresszionistákkal, mikor azok ezt az elnevezést elfogadták. Du l’impressionisme j’ai voulu faire quelque chose de solide et de durable comme l’art des musées – mondta Cézanne: az impresszionizmusból valami szolidabb és tartósabb művészetet akart csinálni, olyat, mint a múzeumok művészete.

Szinyeinek sikerült; ezzel azonban úgy látszik, ki is adta erejét.

A Majális-t követő évben kezdődik hanyatlása – tehát nem a néma tíz év után! Tíz éven át még festeget, de egyre ritkábban és valljuk be, egyre érdektelenebbül. A következő tíz évben aztán már nem nyúl ecsethez.

Miért? Azért, mert nem kapott elég művészi ösztönzést – de nem kívülről, hanem belülről! A művészet nem elhatározás kérdése, hanem kényszeré, amelynek engedelmeskedni kell. Szinyei nyilván érezte, hogy festészete többé nem tudja a dolgok fölé emelni. Semmi más nem magyarázhatja ezt a végzetes elhatározást.

Bizonyos, hogy az a Probster Zsófia nevű német hölgy, akit a Majális évében feleségül vett és akitől 14 év múlva elvált (olyan okok miatt, amelyekről életrajzívói egyelőre nem akarnak beszélni), nem sok szerencsét hozott neki. Szinyei 1873-ban, de még házassága előtt élte mézesheteit a művészettel.

A baj tehát nem az, bármilyen kegyetlenül hangzik is, hogy elhallgatott, hanem, hogy újra festeni kezdett.

*

Most vegyék át a szót a festők: Először az „öregek”. Bernáth Aurél és Szőnyi István, azután a „fiatalok”: Barcsay Jenő, Bán Béla és Bálint Endre. Igaz, hogy például Szőnyi daliás fiatalember és a dússzakállú Barcsay olyan komoly, meggondolt úr, mint egy francia akadémikus – de a művészek korát műveikkel kell mérni.

BERNÁTH AURÉL

- Szinyei hatása már az előttünk járó generációban, Rippl generációjában lezajlott. Képei azért számunkra is élők és üdülést jelentenek. Sok vita folyt arról, hogy Szinyei valóban az impresszionisták előfutárának tekinthető-e? Sok kapcsolat van köztük, de lényegében Szinyei oeuvreje nem tekinthető impresszionistának. Ez azonban mit sem von le az értékéből.

- Szinyei korán jött, amikor jött és amikor a legjobb volt, akkor nem figyeltek rá. Hazánkban más felfogás uralkodott a festészetben. Az egész magyar festészet másképp alakulhatott volna, ha Szinyeit 1870 és 80 között itthon megértés fogadja. Akkoriban nálunk a történelmi festészet volt uralmon, a közvetlenségnek, csendességnek, intimségnek vajmi kevés tere volt. Az ország a millenium lázában égett és a festészet is igyekezett ennek a kicsit fellengzős lelkesedésnek eleget tenni.

- Amikor Szinyei újra felbukkant, kissé már fáradtabb volt és az a generáció, amely a századforduló után támadt, már nem tekintette őt vezérének. Ez azonban mit sem jelent Szinyei értékelésére nézve. Szinyei a magyar festészet egyik legnagyobb alakja, képei már régen tl vannak a stílusháborúk problémáin. A Majális pedig, remélem, mindig megmarad a magyar festészet egyik legszebb gyöngyszemének.

- Magát Szinyeit személyesen nem ismertem. Mint minden festő műveivel, így az ő legfontosabb munkáival is sok belső vitám volt, de ahogy az embernek küzdelmes fiatalkora elmúlik, annál tisztábban és nagyobb fénnyel látom az ő korai képeinek ragyogását.

SZŐNYI ISTVÁN

- Azt hiszem, hogy az egész magyar piktúra legklasszikusabb képe a Majális. A klasszikus szót a kvalitás értelmében és nem időmeghatározásként használom. Annak idején rendkívüli benyomást tett rám. Viszont hozzá kell tennem hiányérzetemet: sem előtte, sem utána ehhez fogható képet nem produkált. Kis vázlatait sem véve ki ez alól. Ezek remek munkák, de a Majálisban éppen ennek befejezettsége, véghezvitele és amellett a megoldott probléma frissessége a megejtő, a csodálatra méltó.

- Evvel a képével tulajdonképpen a magyar életsors tragédiáját, a félbemaradottságot mintegy lebírta a Majálissal teljes oeuvre-t tudott adni.

- Személyesen is ismertem, testi mivoltán is látszott emberi nagyszerűsége. Nem kerültem közel hozzá, hiszen ő akkor az intézet főigazgatója volt s bár néhány korrektúrán is részt vett: én még zöldfülű kezdő voltam, amikor ő rövidesen meg is halt.

BARCSAY JENŐ

- Impresszionista volt-e vagy nem? Azt hiszem, nem impresszionista volt, hanem zseni. Ma már nem is, tudjuk, milyen hihetetlenül nagy dolog volt kimenni a barna aszfaltból és megteremteni az új, élő palettát, amit Szinyei megtett. Nagyon nagy dolog volt, hogy akadtak festők, akik az árnyékot kékkel merték festeni: ez akkor új életre ébresztette az embereket, elvonta a hamis pátosztól és újra közelebb vitte őket a természethez.

- Bevallom, mint festő olyan távol áll tőlem, hogy álmomban sem gondolok rá -, de tisztán látom, hogy vázlatai, élükön a Hintázókkal, a legnagyobb impresszionista festők között nemcsak megállják helyüket, de verik is őket. Számomra nem a Majális a legjobb képe (ezt talán nem is kellene megírni?) – a Majális klasszikus kompozíció és a legnagyobb meseterek képeivel vetekszik, de hozzám közelebb állnak vázlatai. Tudom, hogy mit ér a Majális és tudom, hogy a Louvre-ban is méltó helye volna: olyan egységes ihlet vonul végig ezen a képen, annyira átgondolt és mégis annyira egységes és friss, mintha egyszerre lett volna festve; ezt csak a legnagyobbak tudják! Átéltem magam is, megkíséreltem, tudom, milyen nagy dolog az ilyen hatalmas fellettel szemben végig megtartani az első lendületet – nekem nem sikerült. Picasso-nál láttam ennyi egységes erőt.

- Ezzel azonban azt hiszem, el is mondta festői mondanivalóit. Ha erőt tudott volna venni magán és nem festett volna soha többet, nem születtek volna meg rossz dolgai. A piktúra azonban olyan, mint az alkoholista kezében az alkohol, nem könnyű lemondani róla. Aki ezt véglegesen meg tudta tenni, nem is lehetett nagy festő! Azonban a lángész is ember, akkor is remél, amikor már alig van remény.

BÁN BÉLA

- Mindenesetre Szinyei az a magyar festő, aki szabad szellemet hozott a maga idején a művészetbe. Fiatal koromban éppen ezért nagyon szerettem a Majálist. Ezt a képét ma is szeretem, azonban Szinyei idillikus világképe – rendszerint egy-egy figura az ünnepi tájban, amely a festő világtól elzárkózott voltát fejezi ki – ma már bizony távol áll tőlünk.

- Impresszionista volt-e? Az impresszionizmus francia művészet volt és ebben az irányban Szinyei nem érte el a teljes felszabadulást. Nem jutott olyan közel az élethez, mint a franciák, mint például Renoir a városi élethez és én úgy látom, hogy Szinyei festészete (a festő, aki szinte egyedül van a természetben) nem hatol elég mélyre saját lelki léetében sem és a természetben sem.

BÁLINT ENDRE

- Amiről elsősorban szeretnék beszélni, az az, hogy ennek a mesternek hosszú hallgatását főképpen művészet-politikai erők idézték elő. Szinyei hangja kora művészetében forradalmi hang volt, mint ahogyan a francia impresszionizmus is az. A nagy művésznek éppen az a kritériuma, hogy minden korban tudja, sőt talán ő tudja egyedül, hogy merre kell menni. Az akkori kultúrpolitikai tényezők elhallgattatták. Ki kell mondanom, hogy jó lesz vigyázni, mert fenyegető jelként merednek elénk ezek a bajok ma is. Az ilyen tilt hangok veszedelmesek a művészetre, még akkor is, ha vannak művészek, akiket ösztökélnek. Szinyei, sajnos, nem tartozott ezek közé.

- Mégis, Szinyei nagy művész volt, bár megfelelő hiányérzeteim vannak nála. Maradt két-három képe, ami remekmű (a Léggömb, a Majális) és ez esetben mindegy, hogy utánuk rossz következett. Ezeken a képein olyan rendkívüli festői bátorság megfogalmazása látható, hogy ezen többé nem változtathat soha semmi.

Forrás: Új Idők LI évf. 2. sz. 1945. augusztus 11.