A
halhatatlanság kényelmetlen dolog. Azt hiszem, csak a halandók vágyakoznak
utána.
A
halhatatlanokat nem hagyják élni, amíg élnek és nem engedik meghalni, amikor
már meghaltak. Örökké rendőri felügyelet alatt állnak: folytonosan meg kell
jelenniök és mindig újból igazolniok kell magukat a közvélemény, sőt
különvélemény ítélőszéke előtt.
Most
Szinyei
Merse Pált idézzük. Huszonöt éve, hogy meghalt, száz éve, hogy
megszületett. A százéves Szinyei azonban még elintézetlen probléma
Magyarországon. Van valami titok az életében (miért hallgatott el?) és van valami titok a művészetében (megelőzte vagy követte a francia
impresszionistákat?) Jó volna végre ezekre a kérdésekre őszintén
megfelelni.
Az
itt következő festő-ankéton felvonultatjuk néhány művészünk véleményét. Illő
volna őket előre engedni; mégis, egy perc türelmet kell kérnem. Előbb
összefoglalom a tényeket; s ha sikerül ezeket pontosan megfogalmaznunk, részben
már meg is adtuk a feleletet.
*
1867-ben,
huszonkét éves korában vette föl Szinyeit Piloty,
a müncheni festőakadémia hírhedt barna mestere; de már nem volt ideje
elrontani.
Ebben
az évben volt a párizsi világkiállítás, amelyen sajátságos francia módon
nemcsak a hivatalok és szatócsok, hanem a művészek is sátrakat állítottak. A
festőforradalom egész Európa előtt bemutatkozott. Szinyei sokat hallott róla,
de csak két év múlva látta szemtől-szembe. Ekkor azonnal szakított Pilotyval és
mintegy varázslatszerűen, megfestette legszebb impresszionista képeit, élükön a
„Hintá”-val.
Mi
történt itt? Ugyanaz, ami Monet-val, Renoir-ral, Sisley-vel történt néhány évvel előbb, mikor meglátták Manet műveit: valaki megmutatta nekik az
utat, amelyet kerestek. Egy régi kirándulásunk jut eszembe, amelyre külföldi
vendégünkkel indultunk el: keresztülvágtunk a végtelen Hortobágyon. Visszafelé
azután sehol sem találtuk az országutat. Az esti szürkületben végre egy lovas
került elénk, megkérdeztük. Nem szólt semmit, csak a lábunk elé mutatott. Ott
álltunk már az országút szélén.
Szinyei
egyedül vágott neki a nagy természetnek. Olyan szoros szövetségben volt már
vele, mint Anteusz; a müncheni történelmi kulisszatologatók nem tudták többé
elvonni róla tekintetét. Bizonyítékai: az Anya
gyermekeivel és a Szerelmesek.
Ezekkel eljutott a párizsi országútig; Manet volt a magányos lovas, aki az útra
mutatott.
A
Majális, amely öt évvel később
készült, már nem impresszionista kép. Ezzel a művével sikerült megvalósítania
Szinyeinek azt a szintézist, amelyet az impresszionizmus legnagyobbjai
kerestek: az élő természetet, áthatolva varázslatos felületen, klasszikus
kompozícióban kifejezni. Gondoljunk Degas-ra, aki azonnal szakított az
impresszionistákkal, mikor azok ezt az elnevezést elfogadták. Du l’impressionisme j’ai voulu faire quelque
chose de solide et de durable comme l’art des musées – mondta Cézanne: az impresszionizmusból valami
szolidabb és tartósabb művészetet akart csinálni, olyat, mint a múzeumok
művészete.
Szinyeinek
sikerült; ezzel azonban úgy látszik, ki is adta erejét.
A
Majális-t követő évben kezdődik hanyatlása – tehát nem a néma tíz év után! Tíz
éven át még festeget, de egyre ritkábban és valljuk be, egyre érdektelenebbül.
A következő tíz évben aztán már nem nyúl ecsethez.
Miért?
Azért, mert nem kapott elég művészi ösztönzést – de nem kívülről, hanem
belülről! A művészet nem elhatározás kérdése, hanem kényszeré, amelynek
engedelmeskedni kell. Szinyei nyilván érezte, hogy festészete többé nem tudja a
dolgok fölé emelni. Semmi más nem magyarázhatja ezt a végzetes elhatározást.
Bizonyos,
hogy az a Probster Zsófia nevű német
hölgy, akit a Majális évében feleségül vett és akitől 14 év múlva elvált (olyan
okok miatt, amelyekről életrajzívói egyelőre nem akarnak beszélni), nem sok
szerencsét hozott neki. Szinyei 1873-ban, de még házassága előtt élte
mézesheteit a művészettel.
A
baj tehát nem az, bármilyen kegyetlenül hangzik is, hogy elhallgatott, hanem,
hogy újra festeni kezdett.
*
Most
vegyék át a szót a festők: Először az „öregek”. Bernáth Aurél és Szőnyi
István, azután a „fiatalok”: Barcsay
Jenő, Bán Béla és Bálint Endre. Igaz, hogy például Szőnyi
daliás fiatalember és a dússzakállú Barcsay olyan komoly, meggondolt úr, mint
egy francia akadémikus – de a művészek korát műveikkel kell mérni.
BERNÁTH AURÉL
-
Szinyei hatása már az előttünk járó generációban, Rippl generációjában
lezajlott. Képei azért számunkra is élők és üdülést jelentenek. Sok vita folyt
arról, hogy Szinyei valóban az impresszionisták előfutárának tekinthető-e? Sok
kapcsolat van köztük, de lényegében Szinyei oeuvreje nem tekinthető
impresszionistának. Ez azonban mit sem von le az értékéből.
-
Szinyei korán jött, amikor jött és amikor a legjobb volt, akkor nem figyeltek
rá. Hazánkban más felfogás uralkodott a festészetben. Az egész magyar festészet
másképp alakulhatott volna, ha Szinyeit 1870 és 80 között itthon megértés
fogadja. Akkoriban nálunk a történelmi festészet volt uralmon, a
közvetlenségnek, csendességnek, intimségnek vajmi kevés tere volt. Az ország a
millenium lázában égett és a festészet is igyekezett ennek a kicsit fellengzős
lelkesedésnek eleget tenni.
-
Amikor Szinyei újra felbukkant, kissé már fáradtabb volt és az a generáció,
amely a századforduló után támadt, már nem tekintette őt vezérének. Ez azonban
mit sem jelent Szinyei értékelésére nézve. Szinyei a magyar festészet egyik legnagyobb
alakja, képei már régen tl vannak a stílusháborúk problémáin. A Majális pedig, remélem, mindig megmarad
a magyar festészet egyik legszebb gyöngyszemének.
-
Magát Szinyeit személyesen nem ismertem. Mint minden festő műveivel, így az ő
legfontosabb munkáival is sok belső vitám volt, de ahogy az embernek küzdelmes fiatalkora elmúlik, annál
tisztábban és nagyobb fénnyel látom az ő korai képeinek ragyogását.
SZŐNYI ISTVÁN
-
Azt hiszem, hogy az egész magyar piktúra legklasszikusabb képe a Majális. A
klasszikus szót a kvalitás értelmében és nem időmeghatározásként használom.
Annak idején rendkívüli benyomást tett rám. Viszont hozzá kell tennem
hiányérzetemet: sem előtte, sem utána ehhez fogható képet nem produkált. Kis
vázlatait sem véve ki ez alól. Ezek remek munkák, de a Majálisban éppen ennek befejezettsége, véghezvitele és amellett a
megoldott probléma frissessége a megejtő, a csodálatra méltó.
-
Evvel a képével tulajdonképpen a magyar életsors tragédiáját, a
félbemaradottságot mintegy lebírta a Majálissal teljes oeuvre-t tudott adni.
-
Személyesen is ismertem, testi mivoltán is látszott emberi nagyszerűsége. Nem
kerültem közel hozzá, hiszen ő akkor az intézet főigazgatója volt s bár néhány
korrektúrán is részt vett: én még zöldfülű kezdő voltam, amikor ő rövidesen meg
is halt.
BARCSAY JENŐ
-
Impresszionista volt-e vagy nem? Azt hiszem, nem impresszionista volt, hanem
zseni. Ma már nem is, tudjuk, milyen hihetetlenül nagy dolog volt kimenni a
barna aszfaltból és megteremteni az új, élő palettát, amit Szinyei megtett.
Nagyon nagy dolog volt, hogy akadtak festők, akik az árnyékot kékkel merték
festeni: ez akkor új életre ébresztette az embereket, elvonta a hamis pátosztól
és újra közelebb vitte őket a természethez.
-
Bevallom, mint festő olyan távol áll tőlem, hogy álmomban sem gondolok rá -, de
tisztán látom, hogy vázlatai, élükön a Hintázókkal,
a legnagyobb impresszionista festők között nemcsak megállják helyüket, de verik
is őket. Számomra nem a Majális a
legjobb képe (ezt talán nem is kellene
megírni?) – a Majális klasszikus
kompozíció és a legnagyobb meseterek képeivel vetekszik, de hozzám közelebb
állnak vázlatai. Tudom, hogy mit ér a Majális
és tudom, hogy a Louvre-ban is méltó helye volna: olyan egységes ihlet vonul
végig ezen a képen, annyira átgondolt és mégis annyira egységes és friss,
mintha egyszerre lett volna festve; ezt csak a legnagyobbak tudják! Átéltem
magam is, megkíséreltem, tudom, milyen nagy dolog az ilyen hatalmas fellettel
szemben végig megtartani az első lendületet – nekem nem sikerült. Picasso-nál láttam ennyi egységes erőt.
-
Ezzel azonban azt hiszem, el is mondta festői mondanivalóit. Ha erőt tudott
volna venni magán és nem festett volna soha többet, nem születtek volna meg
rossz dolgai. A piktúra azonban olyan, mint az alkoholista kezében az alkohol,
nem könnyű lemondani róla. Aki ezt véglegesen meg tudta tenni, nem is lehetett
nagy festő! Azonban a lángész is ember, akkor is remél, amikor már alig van
remény.
BÁN
BÉLA
-
Mindenesetre Szinyei az a magyar festő, aki szabad szellemet hozott a maga
idején a művészetbe. Fiatal koromban éppen ezért nagyon szerettem a Majálist. Ezt a képét ma is szeretem,
azonban Szinyei idillikus világképe – rendszerint egy-egy figura az ünnepi
tájban, amely a festő világtól elzárkózott voltát fejezi ki – ma már bizony
távol áll tőlünk.
-
Impresszionista volt-e? Az impresszionizmus francia művészet volt és ebben az
irányban Szinyei nem érte el a teljes felszabadulást. Nem jutott olyan közel az
élethez, mint a franciák, mint például Renoir a városi élethez és én úgy látom,
hogy Szinyei festészete (a festő, aki szinte egyedül van a természetben) nem
hatol elég mélyre saját lelki léetében sem és a természetben sem.
BÁLINT ENDRE
-
Amiről elsősorban szeretnék beszélni, az az, hogy ennek a mesternek hosszú
hallgatását főképpen művészet-politikai erők idézték elő. Szinyei hangja kora
művészetében forradalmi hang volt, mint ahogyan a francia impresszionizmus is
az. A nagy művésznek éppen az a kritériuma, hogy minden korban tudja, sőt talán
ő tudja egyedül, hogy merre kell menni. Az akkori kultúrpolitikai tényezők
elhallgattatták. Ki kell mondanom, hogy jó lesz vigyázni, mert fenyegető
jelként merednek elénk ezek a bajok ma is. Az ilyen tilt hangok veszedelmesek a
művészetre, még akkor is, ha vannak művészek, akiket ösztökélnek. Szinyei,
sajnos, nem tartozott ezek közé.
-
Mégis, Szinyei nagy művész volt, bár megfelelő hiányérzeteim vannak nála.
Maradt két-három képe, ami remekmű (a Léggömb,
a Majális) és ez esetben mindegy,
hogy utánuk rossz következett. Ezeken a képein olyan rendkívüli festői bátorság
megfogalmazása látható, hogy ezen többé nem változtathat soha semmi.
Forrás: Új Idők LI évf. 2. sz. 1945. augusztus 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése