Pap Károly (1897-1945): A csalogány

Nagyon meguntam már a lomha tyúkokat, akik nagyanyó udvarán a porban és szemétben folyvást aludtak. A verebeket sem állhattam már, sokan voltak, mind egyformák s már úgy ösmertük egymást, hogy a vajaskenyeret is kicsipegették a kezemből. Odavágyakoztam a porban hempergő szárnyas népség közül az énekes madarakhoz. Azok voltak az igaziak! Nem engedtek magukhoz közelíteni és kecsesen, tarkán illegtek-billegtek, villogtak fent a fán, az ágak legvégén, a nagyanyó gyümölcsösében.

De legjobban kívántam valamennyi közül az éjszakai csalogányt. Mikor holdsütésben rákezdte csattogását odakünn, én mindjárt fészkelődni kezdtem az ócska, ölös karosszékben, ahol esténként nagyanyónak olvasgattam fel az újságot. Nagyanyó kicsi asszonyka volt, majdnem törpe. Kövérkés. Mikor járt nagy, bő hálóköpenyében, lehetett látni, ahogy a teste ringott. Pufók, pirosan szerzett arcán nagy szemek voltak és szép, szabályos száj, amely elpittyedt már az öregségtől, a sok gyermektől s a nagy gondtól, amin keresztülhurcolta az élet. Nem emlékezett, hogy valaha csalogányt hallgatott volna, így éjszaka, inkább csak a sok gyerek sírását. Nem is akarta érteni vágyakozásomat a csalogány után s nem akarta észrevenni fészkelődésemet. Ült a székében, szemben velem, s míg az olvasást hallgatta, a vendéghaját bámulgatta, amelyet ilyenkor este óvatosan kifésülgetett maga előtt az asztalon. Ült előttem, majdnem egészen kopaszon, néhány ősz hajszála volt csak, amely ziláltan állott feje tetején, szokatlanul magas és feszes, piros homloka felett. Azután ökölbe tette a kezét s összefonta ujjait. Így hallgatta a híreket az egész világból, csak azzal a különbséggel, hogy néha nem a szépen kifésült vendéghaját bámulta, hanem ócska szemüvegét, amelyet már elnyűtt a szeme. Mindenről tudott, ami itt a szobában történt, csak a csalogányról nem akart tudni. Vigyázta a petróleumlámpást, hogy a lángja csöppet se legyen nagyobb, se kisebb a kelleténél. Úgy vélem, a lámpásban is agg szemeivel és gondjaival szintén csak egy rakoncátlan unokát láthatott, olyasfélét, mint én, akire vigyázni kell, hogy szenvedélyei sohse legyenek nagyobbak a kelleténél. Hogy mekkora volt az a láng, amennyi éppen kellett, azt bizonyára csak ő tudta, ő ismerte a lámpacilindert, a petróleumot, a szövétneket, csak az ő ujjainak engedelmeskedett mindez. Ha én nyúltam valamihez ebben a kis meszelt szobában, az mindjárt megrepedt, összeesett, az nem ment tovább, az megrokkant örökre. Mintha egy varázsházikóban éltem volna abban az időben, de ami az én kezemben megrokkant, az az övében már negyedszázad óta éldegélt s láttam, hogy még el fog éldegélni újabb negyedszázadig.

Csak a csalogány volt az, ahova vágyódhattam ebből a varázsházikóból a nagyanyó mellől, aki szemrehányó szemekkel kényszerített, hogy minden szót pontosan mondjak ki a világ híreiből és ne figyeljek a csalogányra.

Akkor abbahagytam az olvasást.

- Nagyanyó – mondtam -, engedj ki egy kicsit a madárhoz…

Lassan ingatta pufók fejecskéjét. Az ősz hajszálak meglengtek homloka felett.

- Éppen elég teneked nappal – mondta bizonyos tanítói hangsúllyal -, odakinn az udvaron a tyúk meg a veréb, a kút,a mély árok, a padlás meg a magtárlépcső! Éppen eleget törheted ott ki a kis nyakadat, minek ehhez éccaka a csalogány?

- Csak látni akarom édes nagyanyó, nem akarom én őtet elfogni, nem is tudnám!

- Csak hagyd – intett a nagyanyó gömbölyű ujjaival -, ismerlek én téged! – S hallgatott egy ideig, mint aki tudja, mi mindent jelent ez számomra a múltban és a jövőben. – Előbb csak nézed – mondta aztán -, hallgatod, aztán mégis berohansz te utána a tüskés bokrok közé! És ki vesz majd neked új ruhát? – S megint összefonta ölében az ujjait s szemével tovább fésülgette vendéghaját.

Hiába bizonykodtam, hogy nem fogok berohanni a csalogány után, tovább kellett olvasnom a nagyvilág híreit. Meleg volt, nyár, a csillagok sűrűn egész mélyre ereszkedtek odakint, valahol egy kis harang összevegyült a csalogány énekével, az meg egyre hangosabban énekelt. Nem tudom, mitől lett melegem: a fogságtól, nagyanyó, az öreg vendéghaj, az öreg lámpás mellett, vagy a csalogánytól, amely énekével izgatta szabadságvágyamat a verítékezésig.

Megint letettem az újságot.

- Nagyanyó… - suttogtam -, itt hagyom a ruháimat, úgyis meleg van. Levetkőzöm, csak engedj ki!

Nagyanyó felhúzta szemöldökeit:

- Más gyermek ilyenkor már a legfőbb tudomány hét kapuján kezd járni ki és be, te pedig meztelenül csalogány után akarsz szaladgálni?

- Úgyis sötét van – suttogtam újra -, engedj ki!

Nagyanyó nem válaszolt erre az ostobaságra. Továbbra is csak a vendéghaját nézegette.

De hiába olvastam tovább az újságot, mert a csalogány hangja egyre közeledett. Én csak néztem nagyanyámat, az ajkam még mozgott, de nem, nem, ilyen közel még sohasem hallatszott a csalogány! Betöltötte az egész szobát! Nem lehetett tőle tovább olvasni a nagyvilág híreit. Elhallgattam.

Nagyanyó összeráncolta a homlokát. Én pedig kifulladtan suttogtam:

- Nagyanyó… nagyanyó!... Ő bejön!... Egész biztos, bejön! Oltsuk el a lámpást! Oltsuk el a lámpást!

- Sohse hidd! – mondta a nagyanyó. – Nem olyan bolond az, sem olyan szemtelen, mint a veréb, vagy mint a tyúkok. Nem szoktak azok csak úgy bejönni! – S rám nézett, mint aki el akarja velem hitetni, hogy ne is áltassam magam ilyesmivel, mert hetven éven át, míg ő nyolc gyermeket és három unokát nevelt fel, soha csalogány be nem jött ebbe a szobába.

Én hetet-havat hadarva, suttogva ígértem neki mindenfélét, csak oltsuk el a lámpást, s akkor, nehogy vakmerően én magam nyúljak a szent, öreg lámpáshoz: inkább mégis ő maga leoltotta.

- Ssst-ssst – susogtam a sötétben, oly halkan, ahogy csak tudtam. Legszívesebben szellővé változtam volna át, vagy néhány pillanatra egy tüskebokorrá is szívesen, csakhogy csend legyen és bejöjjön hozzánk a csalogány.

Nagyanyó nem beszélt. A sötétben csak sóhajtott még egyet ostobaságom felett, amellyel a csalogányt vártam.

- Ssst, ssst – leheltem újra -, ne sóhajts nagyanyó.

De ő csak sóhajtott. Sóhajtott, mert öreg volt. Mert eszébe jutott a sötétben a sok gond. Eszébe jutott az én múltam s az én jövendőm, mert látott engem meztelenül különféle csalogányok után futkározva belé a világba és nem látta, hogy kik fognak nekem annyi ruhát venni majd, amennyit majd széttépek miattuk. Azért hát újból sóhajtott. Sóhajtott a sír miatt is, amelyről már tudott, de amelyet még nem akart elhinni. Sóhajtott kissé kövérkés teste miatt, én pedig magamban fulladásig a várással nem tudtam, hogyan gyűlöljem sóhajtásait.

- Istenem, Istenem! – kiáltoztam magamban – meddig fogsz még sóhajtani, te nagyanyó! Nem tudom, mit teszek veled, ha nem jön be az a csalogány!

Most elhallgatott a csalogány. De hallga! Úgy látszik, mégis bejött!

Nem láthattam, mert a holdat már eltakarták a felhők. De ahogy megszólalt újra, éreztem a hangján, hogy ott áll az ablakban. Sötét volt a hangja, mély és édesen szívfájdító; megvetette a nappalt, minden fényességével; ő maga akart az éccakában világítani énekével.

Szememet erőltettem, hogy lássam a kis csodálatosat, csak úgy lángoltam és készültem, hogy felemelkedjek, hogy közelebb lopózzam hozzá, hogy rádobjam az újságot s elfogjam őt magamnak, csak az enyém legyen! Nem tudtam, miért fogjam el, mit csinálok majd vele, csak az enyém legyen, egészen az enyém!

De ekkor megszólalt a nagyanyó:

- No, itt van?

S már ott se volt a csalogány, már sehol se volt, már hangja se hallatszott.

Nagyanyó felcsavarta óvatos kézzel a rozzant lámpást s rám nézett szemrehányón.

- No, ugye? Mondtam, hogy nem jön be!

S hiába mondtam neki, hogy bent volt, sohasem hitte el.

Forrás: Új Idők LI. évf. 12. sz. 1945. okt. 20.