I.
Az
ügy, amelyről e lovellában – nem
sajtóhiba! hanem: új műfaj! – szó lészen, alapjában véve roppant jelentéktelen
A hősnő Szidi nem egy Szidónia nevű úrhölgy nevének rövidítése, nem is az
abesszín háborúk fekete forgatagában gyakran szerepelt Sidi el Barrani afrikai
falu becézése. Nem,Sidi – ló. (Equis, Cheval, Pferd.)
Ez
az írás ezt a címet is viselhetné: Találkozásom
a lóval. Jelentéktelen írás, de mentségemre szolgáljon az az
irodalomtörténetből jól ismert tünet, hogy az írásművek megszületésének
hátterében rendszerint ott lappang az író aprócseprő személyes élménye. Valaha
Velencében is jártam, de egyetlen írásom "„előidézőjeként” sem szerepel ez
a város, sem híres lovasszobra, a bronz Colleoni. S most Tápiószentmárton falva
írásra késztet, benne is elsősorban Szidi, „aki” szunnyadó érzelmeket
ébresztett fel bennem. Lehet, hogy valamelyik ősöm nomád életet élt, talán
éppen csikós volt. Ki tudja?...
Volt
Szentmártonban egy rettenetesen nagy uradalom, amely már rengeteg lónagysággal
ajándékozta meg a hazai és a külföldi gyepeket. Egyik istállójának ajtaja
felett rózsaszínű márványtábla hirdeti, hogy e füvek ringottak a
híres-nevezetes Kincsem patái alatt s ropogtak fogai között… Az uradalomban
azonban sokmás fajta ló is tevékenykedett, nem csak versenyló. S mint ahogy
statiszták között is találni oly kristálytiszta jellemeket, kik felülmúlják a sztárokat,
szintazonképpen lovak között is akadnak derék egyedek, „akikkel” az ember
boldogan köt barátságot. Ilyen volt például Szidi.
Városi
ember a lóról manapság úgy vesz tudomást, mint egy előidőszerűtlenedett
állatdivatról, amelyet bizonyos regényes nimbusz övez. Közlekedésben az autó,
harcászatban a tank, sportban a futball, matrácban a gumi győzte le. Eddigi,
sokféle műfajú írásaimban ló, lovas és lovaglás alig szerepelt. Most azonban
találkoztam Szidivel…
A
dolog úgy kezdődött, hogy házigazdám, aki naponta hat órát tölt lovon s
ennélfogva szereti ugyan,de unja a lovat, feltette a kérdést, amely előttem új
perspektívát nyitott:
-
Nincs kedved felülni Szidire?
És
én felültem reá. Kölcsönkaptam házigazdám bricseszét. Térdben szűkvolt ugyan,
de azért meglehetősen tetszettem benne magamnak s csak azon méltatlankodtam,
hogy a sarkantyúkötés nem elengedhetetlen feltétele a lovaglásnak. Mert abban a
pillanatban, amikor lóra ülésem tervbe vétetett, tökéletesen azonosítottam
magam e nemes sort összes tradícióival. Ugyanezért lovaglópálcát is
választottam házigazdám gyűjteményéből, persze ezüstfogantyúsat.
Szidi
már felnyergelve (majdnem azt írtam: terítve) várt az udvaron. Amikor melléje
értem, meghökkentem, hogy milyen magas. Háta a vállamig ért. Tulajdonképpen nem
is olyan egyszerű dolog az a lóra-szállás. Ezután meggondolom a dolgot, mielőtt
egy hősömet nyeregbe pattantam.
-
Tessen főszáni – bíztat Jani, a lovászgyerek.
A
l fejének baloldalán állva fogta a kantárszárat. Azt tudtam, hogy lóra jobbról
felszállni a legcsúnyább „renonsz”. De ez még nem minden. Úgy akartam a
kengyelbe lépni, mint a bicikli bal pedáljára, vagyis menetirányba. Végzetes
tévedés ez, kedves olvasó! Az ember beleakasztja ballábát a bal kengyelbe –
csak ne lenne ez a kölcsönbricsesz ilyen szűk! – és úgy tesz, mintha a ló hátsó
domborulatai érdekelnék. Aztán meg kell fogni a nyeregkápát, felhúzódzkodni és
hirtelen mégis úgy kerülni a nyeregbe, hogy az ember előtt ne a ló „tat”-ja,
hanem orra álljon. (A tat, azt hiszem, hajós kifejezés, de mivel a kezdő lovast
a tengeri betegség is fenyegeti, talán nem teljesen stílszerűtlen.)
Amikor
Szidi hátára kerültem, az első pillanatban a következő benyomások árasztották
el: 1. Meglepően magasan ülök. Átlátok a kerítésen, s az anyaföld messzire esik
tőlem. Nem lenne jó a lótól ilyen messzire esni. 2. Cikket kellene írni ezen a
címen: Riporter a lovon. 3.) Vajon
nem fárasztó-e a ló számára, hogy hátára penderül egy hetvenkilós lény, amely
izgatottan izeg-mozog? 4. Tudja-e a ló már elindulás előtt, hogy nem tudok
lovagolni? Mert a lovászgyerek már tudja. Vigyorgás közben ugyanis kivillognak
nagy lapátfogai kedves, szeplős képéből. 5. A jó lovas is úgy van-e, mint a
poéta, hogy non fit, sed nascitur? S ha nem kell születni,
hanem elég lovassá válni, válok-e én? Elvégre rengeteg sporthoz értek, s ami a
legfontosabb: biciklizni is tudok.
Már
majdnem elindultunk, amikor megkérdeztem, hogy Szidi hány kiló. Utólag úgy
magyarázom e kérdés feltevésének okát, hogy igyekeztem kitolni az indulás idejét.
Nagyon meglepett, mikor Janitól megtudtam, hogy Szidi több mint hat mázsa, ami
egy tizennégy éves kanca rendes súlya.
Tizennégy
év… Ez megfelel hetven emberesztendőnek. Nem tiszteletlenségség tőlem egy ilyen
élemedett korú állatra ülni? Túl nagy köztünk a korkülönbség…
Most
Jani hosszú magyarázatba fogott. Mire a végét megértettem, az elejét
elfelejtettem. Hogy hát combbal szorítsam a lovat, de térd alatt „laza a láb”,
viszont a lábfej szorosan tapad a kengyelhez. A felsőtest nem merev és nem dől
nagyon előre. A gyeplőket a bal kéz tartja, továbbá…
Szidi
ebben a pillanatban elindult. Sok a szöveg! – gondolta. Hirtelen elfelejtettem
minden instrukciót, görcsösen összehúztam magam, mindkét kézzel
belekapaszkodtam a nyeregkápába és úgy éreztem, hogy nem születtem lóra.
Szerencsére Szidi minderről nem vett tudomást, hanem lassan baktatott velem,
olyan nyugalommal és közönnyel, ahogyan egy vén rutini elefánt hordozhatja
hátán a maharadzsa udvartartását.
Múltak
a percek és én még mindig Szidi hátán ültem. Ezt jó jelnek kellett tekintenem.
(Lehet, hogy mégis lóra születtem?) Apránkint eszembe jutott sok minden,
kezdtem szabályosan ülni és szememmel kerestem Janit, hogy mit szól hozzá? Jani
azonban bement az istállóba istrángot pucolni. Kicsit kellemetlen volt, hogy
magamra hagyott Szidivel, aki elvégre mégiscsak egy oktalan állat… de sokkal
kellemetlenebb volt az, ami a következő percben történt. Házigazdám nézett be
az udvarra, összenevetett Szidivel, azután felkapta az istállóajtó mellett álló
ostort, nagyot cserdített vele, azt mondta:
-
Szidi, nye! – s magunkra hagyott bennünket. Erre Szidi ügetni kezdett.
Aki
az Angolpark valamennyi velőtrázó játékában részt vett, az se tudja, mi az,
amikor egy elszánt ló ügetni kezd gyanútlan lovasával. Tudniillik az angolparki
önkínzó szórakozások kollektív gyötrelemmel járnak, szemben a lovaglásnak
teljesen individuális veszedelmeivel. Benyomásaim e súlyos pillanatokban: 1.
Lecsúszom a nyeregből. 2. A nyereg lecsúszik velem. 3. Átzuhanok a ló fején. 4.
Átzuhanok a ló hátán. 5. Lehet, hogy nem esem le, de agyrázkódást kapok. 6.
Összes belső szerveim elválnak egymástól és helyet cserélnek. 7. Kificamodik a
derekam. 8. Eltörik a lábszáram. 9. Kár, hogy legutóbb megjelent egyik cikkem
tiszteletdíját nem vettem fel. A kiadó a markába fog nevetni. 10. Vajon mikor
fogja ez a bestia abbahagyni a lelkem kirázását és mikor fog megint lépésben
menni?
Ekkor
a „bestia”, a szegény, mit se sejtő Szidi, hirtelen megunta az egyoldalú
sportot, hogy ő üget, én félek s visszazökkent lépésbe. Most két dolgot
állapítottam meg: először, hogy nem estem le. Másodszor, hogy lépésben
lovagolni már tudok. Különböző kunsztokat csináltam: ballal lazán fogtam a
gyeplőt, jobbal megveregettem a ló nyakát, hátrafordultam a nyeregben, mintha valamit
keresnék, zsebkendőt vettem elő s törülgettem homlokomat, körülbelül úgy, mint
műlovar két nehéz produkció között. Mindezt azért, hogy bebizonyítsam magamnak
és az emberiségnek: már független vagyok a lótól, azt teszek, amit akarok,
egészen mellékes, hogy ő véletlenül alattam van.
A
következő fordulónál új élményben volt részem. Szidi eddig kormányzás nélkül
ment körbe-körbe az udvaron, mintha cirkusz porondján ügetne. Most fellázadtam
e törvényszerűség ellen és új irányba akartam baktatni. Meghúztam a gyeplő bal
szárát és lám: Szidi engedelmesen balra fordult. Aztán jobbra. Érdekes! A ló
engedelmeskedik. Ez szép tőle. Ebben van valami kollegiális gesztus.
Összetartunk! Hol én megyek arra, amerre ő akarja, hol fordítva. Kezd megszűnni
az a nagy fölény, amely eddig az ő javára fönnállott. Szabadság, Testvériség,
Egyenlőség! Holott Szidi valószínűleg semmit se tud a francia forradalomról.
Sőt,
hogy diadalom teljes legyen, sikerült Szidit arra is rávennem, hogy megálljon.
Éppen az istállóajtó előtt. Mint miniszterelnöki szalonkocsi a vörös szőnyeg
szélén… s hogy fölényes nyugalmamat bizonyítsam, beszélgetésbe kezdek Janival.
-
Jó pej! – mondom neki.
Mire
ő:
-
E nem pej, e deres!
-
Aha! – mondok.
Jani
észreveszi bennem a tanulni vágyó városit s magyarázni kezdi:
-
A pej az piros ló. E deres, mer szürkével tarkított. A vasderes az a sötétebb,
a vércsederes a világosabb.
-
Hát a fakó?
-
Az a halványbarna. És a nagyon világos a szögsárga.
-
Az almásszürke?
-
Az olyan szürke, améken fekete fótok vannak.
Most
nyelvészeti emlékeim között kutatok és tovább kérdezek:
-
Mi a kese, meg a hóka?
-
Az egészen más. A kese a lábán hord fehér kamásnit. A hókának fehér az orra, az
arca. Ha csak a homlokán fehér, akkor a ló: lámpás. Ha egészen kicsi a folt,
akkor csillagos. Hát így van ez!
Így.
Jani
most rábeszél arra, hogy lépjek ki az udvar szűk keretei közül s menjek kicsit
kocogni az ákácosba, ebbe a szép zöldlevelű alagútba. A tanácsra büszke vagyok,
mint mikor hatéves koromban a Tiszán először vett hosszú kötélre Erneszt bácsi,
a vén úszómester – s indulok. Iszonyú gőggel nézem le az utamba kerülő
libapásztorgyerekeket, de ügetésbe csak olyankor fogok, amikor senki sincs a
láthatáron. Az az érzésem ugyanis, hogy rémes grimaszokat vágok, amikor a ló
ide-oda dobál a hátán. De lassan-lassan hozzáidomulok a rázás üteméhez is. Mit
meg nem szokik az ember!
Újabban
a legyekkel van bajom. Szidi hirtelen le-levágja a fejét, hogy úgy kergesse el
a legyeket. Ilyenkor vagy kiejtem kezemből a gyeplőt, vagy, ha szorosan fogom,
Szidi majd magával ránt a fején keresztül. Ez ellen úgy védekezem, hogy
lovaglópálcámmal hajtom a legyeket Szidi feje körül. De előbb-utóbb megunja az
ember. Már éppen új megoldáson töprengek, amikor váratlan vész tűnik fel a láthatáron.
Két motorbicikli. Egyszerre kettő…
Összehúzódom,
olyan kicsi vagyok, mint egy zsoké. Ha az ember kicsi, kisebbet puffan. Balkézzel
előrenyúlok, hogy csengessek… de a ló füle körül nincs csengő, a jobbom hiába
keresi a féket. Ez a két mozdulat biciklista korombeli élmény kitörése volt,
amit minden kezdő pszichoanalitikus játszva megállapíthat.
A
motorosok elpuffognak mellettünk, én rettentően félek, a ló fölényesen
flegmatikus. A cséplőgép sem izgatja. Ha tudna, biztosan megnyugtatna:
-
Ne félj, emberke… jó gép, nem bánt!
Örömömben
kihúzom magam, s közben lábszárammal jól megszorítom Szidi derekát, sőt, kissé
meggumisarkantyúzom a véknyát. És Szidi ezt a célzatosság nélküli mozdulatot
jelnek vette…
Vágtatni
kezdett velem. Büszkén felnyerített, belerúgott a porba és száguldott, mint a…
Képtelen
vagyok a hasonlatot befejezni, de szükségtelen is, hisz ez a vég kezdete…
Belekapaszkodtam a sörényébe, mert úgy rémlett, hogy a cowboy-regények hőse
hasonló helyzetben ezt cselekszi. Ugyanakkor azonban meglepve állapítottam meg,
hogy vágtánál a rázás kevésbé kellemetlen, mint ügetésnél. Kissé mintha
repülnék. Fejemmel levertem alacsonyra lógó ákácleveleket, homlokomon legyek
koppantak, előttünk békák ugrottak árokba, mellettünk tátva maradt szájú juhok
remegtek…Csodálatos volt! Hirtelen eszembe jutott egy Schubert-dal és a
szövegírója, Goethe. Wer reitet so spät
durch Nacht und Wind… Megjegyzem, délelőtt tíz óra volt és szélcsend.
Szidi
vágtázva fordult be velem az udvarra és pont az istállóajtó előtt stoppolt.
Egyetlen vakmerő mozdulattal lepattantam róla, Janiról majd leestek a szeplők
csodálkoztában. Odadobtam neki a kantárszárat s megveregettem a ló izzadt
nyakát. Szidi hátrafordult, rám nevetett, kivillogtak nagy, sárga fogai (nini,
hogy hasonlítanak a Jani fogsorára!), a zabla mellől hab szakadt le s a ló,
barna szemeivel, mintha rám kacsintott volna, bizalmasan, pajtásian. Meghatódtam.
Szép dolog, amikor két lélek így összedobban. Toi et moi…
Aztán
Szidi az istállóba vonult, én a fürdőszobába. Ott derült ki, hogy jobb lábszára
megy darabján hiányzik a bőr.
-
Egy kis nyeregtörés – mondta házigazdám, amire roppant büszkeség fogott el.
Büszkeségem csak fokozódott, amikor kijelentette, hogy a sebet szarvasfaggyúval
kell bekenni. (Úgy éreztem, a faggyúval komoly lovassá kentek fel engem
Szentmártonban.) A faggyútól hamarosan elmúlik a seb, hacsak újra fel nem
töröm.
Persze,
hogy feltöröm! Most már nem hagyom abba a lovaglást. Szidi, a táltos, minimum
negyven kilométeres sebességgel száguldott velem, gyorsított személyvonati
tempó! Én eztán, amíg falun vagyok, egy tapodtat se teszek a derék deres
nélkül. Vágtatni fogunk, száguldani fogunk, árkokat és sövényeket ugratunk át,
talán a spanyol iskolának egy-egy szép figuráját is megcsináljuk, ugye lovam?
Passage! Piaffe! Capriole! Ballotade!!
2.
Eredetileg
a fenti lendületes mondattal akartam befejezni írásomat. Gépelés közben azonban
levelet kaptam Tápiószentmártonból, amely sok kedves részletet tartalmaz a
faluról, a vadászkutyáról, a dinnyeérésről és a mákszüretről. Utolsó mondata: „Igaz
is ni, majd elfelejtettem: Szidit ma igába fogtuk…”
Szidi
tehát szekér előtt poroszkál poros dűlőutakon s nem vágtáz, nem üget, nem
ugrik, hanem alkalmasint trágyát hord.
Sic
transit gloria equi. Vagy magyarul, s kissé népdalstílusban:
Derék táltos paripám,
Sej! Téged lóvá tettek ám.
Forrás: Új Idők LI. évf.
12. sz. 1945. okt. 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése