PUSZTÁN
Künn a pusztán, a szép rónán
Isten szabd ege alatt,
Repes lelkem öröm mián,
Mint rabé, ki végre szabad.
Rab balék én, a nagy város
Borult lége nyomta lelkem;
Odább álltam, - ime már most
A pusztának fia lettem.
Üdvözöllek puszta, százszor,
Száz meg százszor, százezerszer!
Látlak ujra – s boldogságtól
Dobog szivem megint egyszer.
Fiad valék, szabad fiad,
Mint madár a levegőben,
S nem sejtém, mint tornyosultak,
Vészfellegek a jövőben.
Eh, de mit! – a viszontlátást
Ne búsítsa a mult képe;
Hű képzelet, teremts te mást:
Ifjuságomat elébe.
Tünjetek fel rég elmerült
Napjai az ifjukornak,
Midőn a szív oly lelkesült
S benne égő vágyak forrnak.
Vonuljatok el előttem,
Mint fölöttem a fellegek:
Édes búval örömtelten
Rajtatok majd elmerengek.
Tünj fel régmúlt, mind délibáb,
Mely a rónát borítja el;
Lelkem rajtad hadd uszszék át
Kiviharzott érzelmivel.
Hadd éljeklek egyszer még át
Szerelmemnek gyöngy-tavasza;
Fényes képed vonulását
Rezgő könnyem ne riassza.
Tünjetek fel kedves képek,
Mint meg annyi pásztor-tüzek,
Hogy szivembe holt remények
Közé – lángsugarat tüzzek.
És te puszta mosolyogj rám,
Miként hontért gyermekére
Mosolygott vón édes anyám,
Ha hült nem vón szive vére.
Látva téged kelni érzem
Keblem rég elszunnyadt vágyát:
Te, ki láttad gyermekségem,
Végső napjaim is látnád.
Mért szeretem téreidet?
Lelkem hozzád mi is köti,
Midőn legkedvesbjeimet
Egy más földnek hantja födi?
Tán azért, mert a természet
Szent keze, mint megalkotott,
Mint szívemen sem a vészek,
Sem önkény nem változtatott.
Puszta, puszta!... látásodtól
Éled szivem holt világa,
Mint tavaszi fuvalomtól
Rónád hervadt, vad virága.
(Dános,
1857.)
SZÉRŰN
Asztag oldalában ülök nagy magasan,
Egerek czinczognak fölöttem, alattam;
Mindegyik muzsikál, tánczol is egyúttal,
Mit sem törődnek ők a jövővel s multtal.
No csak mulassatok szegény istenadták!
Boldog napjaitok már úgy is számitvák;
Szemgazdag kévékből épült palotátok
Maholnap lerontják s hült helyét
látjátok.
Lent szemeim előtt vagy négy karikában
Kerengőt járatnak mének s paripákkal.
Csak rajta4… hadd járja az oktalan állat,
Hogyha a … eh, de ez maradjon talánynak!
Hajnal óta már a másik ágyás járja;
Kirugva a seme, megtörve szalmája,
Háromszor fordítva s megrázva az ágyás,
Törek-tisztitáshoz készül minden villás.
Rángatni kezdik a vasfogú gereblyét,
Meggyülve előttök, törek, búza, szemét,
Magok és fölfelé rántják a gyült rakást:
Kettőt rúgnak bele s tesznek annyi
rántást.
És ezt mind fütyülve csinálják az ifjak,
Míg az öregebbek dörmögnek, mormognak;
Majd így tedd; majd úgy tedd… járják
teremtették,
Hiszik, hogy ők mindezt nagy kanállal
ették.
Magam is unom a pörölést, pattogást;
Távolabb tekintek, - hadd lásson szemem
mást, -
Hol a kövér ugart vetés alá szántják,
Vetnek is egyúttal, be is boronálják.
Ide hallatszik a taliga-nyikorgás,
Ökrök szólitása, az ostorpattogás,
Ostoros-gyerekek víg füttye és dala,
Boldogok!... nem tudják, mi az élet baja.
Ha elillant az ősz s beköszöntött a tél,
Fült kemencze mellett nagyobb része
henyél;
A jobbja, serénye fúr, avagy faricskál,
Serdülő lánykáknak rokka-szeget csinál.
Száraz barlangkórót kerget felém a szél,
Láttára lelkemből fájdalmas sóhaj kél!...
Azokra gondolok, kiket messze, távol
Balsorsuk így üldöz; … jó Isten tudná,
hol!
Tarló s sárgult gyepek mellett zöld
vetések,
Önkénytlen megnyílik szivem reménynek;
Hisz hol most halál van, élet lesz ott
ujra:
Jó az Isten!... ad még derült a borúra.
De mi zúg fölöttem, mintha vihar kelne
Fönn a levegőben…meg is érint szele?
Ah! egy holló sereg végzi repülését,
S ellepi a remény zöldellő vetését.
S a földre, mely előbb olyan ékes zöld
volt,
A leszállott sereg fekete fátyolt vont,
S tépik az uj kelést, a csirát kivájják…
Mért nyitá meg Noé hollóknak a bárkát!
Hová nem jutottam… most látom csak végre,
Asztag oldaláról, Ararát hegyére.
De ha volt Ararát hegye a világnak,
Ararát hegye ez asztag a pusztának.
Innen küldöm én szép árva gondolatim,
Az én szárnyaszegett szelid galambjaim.
Lesz-e valahol hely, ahol majd
leszállnak?
S hoznak-e magokkal számomra zöld ágat?
Fájdalmam felhője meg fog-e szakadni?
Bánatom özöne meg fog-e apadni?
Lesz-e hely, hol élet-bárkámat kikötöm?
Avagy csak bujdosó maradok e földön?!
De míg a fejemet ilyeténkép töröm
A jövendő fölött és csomóba kötöm
Zavart gondolatim szaggatott vonalát:
Megdézsmálhatják a rám bizott garmadát.
SZERETVE A
SÍRBA SZÁLLNI…
Szeretve a sírba szállni,
Mi szép s kedves gondolat!...
Oly szív- és lélekemelő,
Lágyan ringat, mint a szellő
A virágot és virágos
Fákon a zöld lombokat.
Kis domb alatt fakeresztttel
Béke- s csendben pihenni…
Hova eljár a kegyelet
A kiszenvedt sírja felett
A szeretet emlékének –
Egy-egy könnyet ejteni.
Elvérezni a csatában…
Mi szép s dicső gondolat!
Midőn a mély, nyitott sebből
Vérsugarak törnek elő,
Mint megrepedt felhő mögül
Pirosló napsugarak.
És midőn a kivívott ügy
Végre diadalt arat,
Nyugodni egy közös sirba’,
Melynek kövén igy áll irva:
„A hálás hon fiainak,
Akik érte éltek s haltak”,
Mi szép s dicső gondolat!
(Dános,
1857.)
ŐSZI
GALLYAK
I.
A
földön mindenütt
Hervadás, pusztulás,
Csak az égen fényesb
A csillag-ragyogás.
Azért is estende,
Az égen függ szemem;
Ottan mulat az most
Legörömestebben.
Egy fényes csillagra
Tapad szemem, lelkem,
S a földről az égen
Mentében követem.
Magasan kél s mindig
Alább siet útja.
Igy tudom én s még egy
Barna lányka tudja.
Hátha még azt tudná,
Mit gondolok, érzek,
Midőn csillagánál
Szebb szemébe nézek!
Tán megnyilnék nékem
Szive, mint a virág:
S rózsaszinű lenne
Előttem a világ.
II.
Lehullott levele,
Megritkult a berek,
Meztelen ágain
Madárka nem cseveg.
Néma kihalt csendét
Csak a szél zavarja,
Ha éles füttyével
Fut keresztül rajta.
Elhagyott szentegyház
Most már a természet,
Láthatlan kezével
Dúl rajt’ az enyészet.
Virágokból emelt
Oltára im romba,
Buzgó népe elszállt
Idegen, szebb honba.
Csak úgy tétováznak
Az őszi fellegek,
Mint egy elbocsátott
Győzelmes hadsereg.
Bármerre indulnak,
Útjok bizonytalan,
Mint annak, ki saját
Honában hontalan.
Az alkony is rövid,
Fut, mint a boldogság;
Hagyván maga után
Borongós éjszakát.
Hüvös őszi éjjel,
harmat sem permetez;
Sír a föld s könnyéből
Zuzmara és dér lesz.
Halványpiros az ég,
Ha hasad a hajnal,
Mint az arcz, melyen bú
Küzköd’ a mosolylyal.
Erőlködik a nap,
Ha felkel, hiába!
A borún át nem tör
Erőtlen sugára.
Lelkemen is ború,
Rajta tanyát ütött,
Mint oszolhatlan köd
Az őszi táj fölött.
Bármerre fordulok,
Követ mindszüntelen
A fényes múlt árnya:
Sötét, komor jelen.
(Dános,
1857.)
HÁROM
RÓZSA
Három nyiló rózsa van egy rózsaágon,
Egyaránt viritnak ősz, tél, tavasz s
nyáron,
Oly pirosak, szépek!...
Örül szivem, lelkem, mikor rájok nézek.
Szép szerény virágok, - kedves jó
leánykák,
A pusztán elrejtve, miként az ibolyák,
Virultok ti szépen,
Tündökölvén szívben, jóságban, erényben.
Mikor úgy köztetek néha helyet adtok,
Szinte elfeledem, hogy már árva vagyok;
Úgy nézem magamat,
Mint rózsabokorban egy fonnyadó gallyat.
Itten születtetek, itt a csöndes pusztán,
Veletek virágit, örömét megosztván,
Mint édes anyátok,
Oly gyönyörrel tekint, mosolyog reátok.
A zengő madarak tinéktek dalolnak,
A fák lombos ági reátok hajolnak,
S döngécselő méhek
Számotokra gyüjtik az aranyszin mézet.
A rét virágai közeledéstekre
Felétek hajolnak nyájas üdvözletre
S örömükben sirnak:
Szirmuk – s levelükön rezg az ezüst
harmat.
Szegény virágokat nem soká gyász éri:
Elhagyandják őket ifjú szép testvéri;
S a berek madara
Ekkor, ha megszólal, mily síró lesz dala!
Közeleg az idő, … maholnap itt lesz már…
S elrepültök majd, - mint fészkéből a
madár –
Kiesebb táj felé:
Egy tündér világba, mely a szerelemé.
Menjetek, menjetek!... bármily gyorsan
szálltok,
Utolérnek testvér s szülői áldások,
Mint az alkony előtt
Nap piros sugári a távozó felhőt.
Boldogság közepett a hazát s szent nevét
Imába foglalva ajkitok rebegjék,
S mint a Vesta szüzek,
Ápoljátok éltét honszerelmi tüznek.
Az én életem, mely sötét volt, mint az
éj,
Körötökbe ime világosb szint cserél,
De nem is csodálom:
Fölöttem is egy nap, körültem is három.
- Közben legyen mondva… jót értem
kiállhat?
Szivemnek ennyi fénysugár meg is árthat;
S majd mitévő legyek?
Távozom, mint az éj, ha a nap közeleg! –
Arczotok rózsáit hagyjátok szemlélnem,
Lelkem hadd fürödjék szemetek fényében,
Mint a dülőfélben
Álló fűzfa ága a patak tükrében.
Ragyogjatok reám, mosolygjatok felém,
Mint kopár sziklára a nap, midőn lemén;
S egy ilyen pillanat
Visszavarázsolja szép ifjuságomat.
(Dános,
1857.)
BÁTYÁMDEBRECZENBEN
(A „Hölgyfutár műlapjához)*
Éjfél lehet… virrasztgatok egyedül,
Aludnám már, de az álom elkerül;
Elkerül, mint rezgő ágat a madár –
A zajló sziv fölé csak úgy félve száll.
Kinek volna több oka, mint énnekem,
- Függvén szeme átszellemült képeden, -
Hogy könnyezzen s fájjon szive, kebele,
Érted anyám, édes anyám gyermeke!
Elragadja lelkemet a gondolat,
S átalfutja a már távol multakat,
Mely mögöttem terül alvó tengerkint,
Födvén csekély boldogságot, tenger kint;
Oda siet lelkem, oda visszajár,
Mint sirboltba tévedező holdsugár,
S viszi búját, mint galamb a nyílvesszőt,
Melyset a sors haragjában belelőtt.
Fölépíti képzetem a kis lakot;
- Rozzant volt már, azót’ összeroskadott,
Hogy is állna!... romba dönté nagy búja,
Mert elhagyta lángszellemű lakója.
Igy jársz te is egykor bámult nagy világ,
Midőn nem vet fény-özönt rád napvilág,
Elvész a hold, az ég csillag serege,
S minden olyan lesz, mint vala kezdetbe.
Hideg szobádon keresztül szél sivít,
Megfagynál, ha égő lelked nem hevít;
S ki megfoldná kopott szálú rossz gúnyád…
Tőled távol, könnyez érted – jó anyád!
S ha elmerengsz boldogtalanságodon,
Nem magadért fáj az neked, jól tudom!...
Lelkedet egy szent fájdalomkínozza:
Boldogtalan szüleidnek balsorsa.
A költőnek öröksége itt alant:
Szeretettől vérező szív és egy lant!...
Minden dala egy-egy szivből nőtt virág,
Melyet a hon szent szerelme rezeg át.
S mindezekért kárpótlásúl a vigasz,
Amért lelke világánál fenn virraszt,
Az: hogy lelki szemeivel messze lát
A jövőbe, s olsvahatja nagy titkát.
Igy olvasád: hogy „koporsód zártáig
Boldogtalan léssz s nincs messze odáig.”
Ott áll írva megóhajtott halálod,
Mit a való olyan hamar beváltott:
2Nem égtél el lassan, mint a mécsvilág –
Ismeretlen sírodon nem nő virág,
Kóró födi; s csak az éji fergeteg
Zúgja el ott testvér-búját feletted!”
(Dános,
1858.)
(* Orlay
Petrics Soma ismert képéhez.)
ALUDTAM
ÉN…
Aludtam én, mélyen, ébren aludtam,
Barna kis lány te felőled álmodtam;
Álmom édes volt s mire fölébredtem,
Jó magasan járt már a nap felettem.
Azt mondtam, hogy… mért is kelle
hazudnom!
Mint éj a nap jötte elől távozom.
Megvirradt és jaj nekem… még itt vagyok,
Mennék, futnék, de még lépni sem tudok.
Mintha csk az ég nehezkednék rajtam:
Szivem nehéz, ing a föld is alattam.
Szédülök a világ forog tán velem…
A te műved ez, oh édes szerelem!
Késő ahhoz, hogy már elfeledjelek,
Mindegy hát ha maradok, vagy elmegyek,
Hová mennék a nagy sötét világba,
Ha itt maradsz szemeimnek világa?
Ne félj lányka, tőlem nincsen mit félned:
Nagy a puszta, megférek én itt véled;
Mint szálló hold a láthatár széliről
A napot, úgy kiérlek én messziről.
Csak lássalak, beérem én azzal is;
Messze, távol jár a föld a naptól is,
Mégis attól nyer világot, letet:
Melegitsék szemsugárid lelkemet.
Ne félj, ne félj, nem zavarom nyugalmad;
Szemeidből egy tekintet, ha juthat,
Boldog leszek… s türelemmel viselem
A keresztet érted lelkem, szerelmem!
(Dános,
1858.)
HA FELHŐ…
Ha felhő megszakad,
Kiárad a patak,
Hullottak könnyeim
Barna lány miattad,
Szivem majd megszakadt.
Ha befagy a patak,
Megszűnik moraja;
Szenvedő szivemnek
Megkövült fájdalma,
Kihalt bús sóhaja.
Tél után jő tavasz,
A dermedt ág fakad,
S láthatni majd rajta
Zöldellő lombokat,
Zengő madarakat;
Kiholt ág volt szivem,
De im’ ujra fakad;
Ha leszállott a nap,
Kél az esti csillag:
Szeretek ujólag.
(Dános,
1858.)
NEM
MONDTAM MÉG…
Nem mondtam még, hogy szeretlek,
Mért is mondanám én azt?
Elárulja még az ég is,
Az ébredő szép tavaszt.
Avagy talán tekintetem
Nem árult el engem rég,
S szemeimben a tűz fénye,
Mely szivemben érted ég?
Te vagy az én napvilágom,
Te vagy lányka, egyedül,
Körülötted forog lelkem,
Mint a föld a nap körül.
Tavasz van az én szivemben,
A szerelem tavasza,
Hidd el, ősz nem jő rá soha,
Mely virágit hervassza.
Érzelmeim virágait Koszorúba kötözöm,
S harmat gyanánt, - ha nem szeretsz,
Könnyeimmel öntözöm.
Ha nem szeretsz!... szivem vére
Lassan, lassan lepereg,
S ha szeretsz, tán – boldog Isten!...
Örömében megreped.
(Dános,
1858 márczius 1.)
PIROSAN KÉL…
Pirosan kél, pirosan száll le a nap,
Vérzik szivem barna lányka miattad;
Dobogása halk, kesergő gyászzene,
Halvány szinem,
Nagy fájdalmam,
Nagy fájdalmam gyász meze.
Elvonultak a borongó fellegek,
Csilalgsereg világítja az eget;
Sötét volna az én szivem, éktelen,
Hogyha benne
Nem lángolna
Érted égő szerelem.
Jaj! de mit ér a virágnak élete,
Mit a madár lágy, epedő éneke,
Ha nincs, aki leszakítsa, hallgassa!
Meghat-e majd
Fájó lelkem,
Fájó lelkem panasza?!
Zöld levelet ád a gallynak a tavasz:
Adj énnekem egy kis reményt, vagy
vigaszt,
Hogy mosolygó ég alatt s zöld föld felett
Én ne éljek
Örömtelen,
Örömtelen életet.
(Dános,
1858.)
TÉL VÉGÉN
Csak jönne már, csak jönne már
A tavasz minél előbb!
Tudja Isten, még sohasem
Vártam én így azelőtt.
Úgy szeretném, úgy vágyódom
Látni a föld újultát,
A természet láthatlanúl,
Mint ékíti föl magát.
Úgy szeretném hallani már
A kis dalos pacsirtát,
Csevegni a víg fecskéket,
Kelepelni a gólyát;
Suttogni az esti szellőt,
Mennydörögni az eget,
S látni, mint hasítja ketté
A villám a felleget;
Közeledni a vad vihart,
S terhes felhők szakadtát,
És utánuk a napvilág
Vigaszt intő mosolyát;
Látni, mint reng a délibáb,
A rónák szép tündére,
S mint hullámzik az aranyos
Búza-kalász tengere.
Jönne már a tavasz s a nyár,
Csak jönne már szaporán,
Bizonytalan sejtelem bánt:
Utolsó lesz ez talán.
S ha úgy volna?... Isten neki!...
Vigasztalná lelkemet,
Hogy még egyszer mindent láttam,
S hallottam, mit szeretek.
Hadd jönne el aztán az ősz
Vad romboló kezével,
Engem is siromba lökve
Az utolsó levéllel
--- Fölkeresnéd-e siromat,
Jó angyalom, kedvesem?
Akkor is téged szeretve,
Nyugodnám ott csöndesen.
Jöjj siromhoz, szép szerelmem!...
Emlékezz rám, s ne feledd,
Hogy nincs, ki rá könnyet ejtsen,
Csak az ég s a te szemed.
(Dános,
1858.)
EGY ÁLOM
(Freiin v.
Nell után németből)
Álmodtam alegszebb álmot:
Azt véltem, hogy tied vagyok.
Alig birtam boldogságom…
Szép volna ezen álom!
Édes volt az árva élet,
Édenné alkotá képed
Alacsony és szűk lakom…
Szép volt ezen álom!
Szemeidben láttam mindazt,
Ami szép, jó, szelid, igaz,
Az egész nagy tág világon…
Szép volt ezen álom!
Gyakran függe lelkem kéjjel,
- Hogyha varázs-ömlengéssel
Szóltál, - édes ajkidon…
Szép volt ezen álom!
Jaj! a szép álom-kép oda,
Fénye elhalványoda:
Magam állok, hord világom…
Tünj el hát szép álmom!
(Dános,
1858.)
SÁNDOR
ESTÉJÉN
Könnyeim peregnek,
Szivem majd megszakad,
Kimondhatlan öröm
Édes terhe alatt.
Ajkaim megnyilnak,
De szavam elakad.
Egymást űzi bennem
Érzelem, gondolat.
S mindössze is mért?
Egy kis koszorúért,
Mit el nem cserélnék
A világ kincséért.
Barna kis leányka
Kezeid kötötték,
Megmutatni vele
Kegyeleted jelét
Az iránt, ki nekem
Nevet szerzett, hagyott,
S dicsőült szelleme
Századokig ragyog.
Mit adjak cserébe,
Mit adjak én érte,
Mi a koszorúval
Értékben fölérne?
Virágért virágot,
Melynek földje szivem,
Örökké virulót,
Fogadd el szerelmem.
S legfőbb boldogságom
Lesz, hogyha nekem jut:
Homlokodra tűzni
Menyasszony koszorúd!
(Dános,
1858 márcz 17.)
VÉGRENDELET
Csak bántsd hát, csak kínozd,
Vérezd e szivet,
Mely téged lányka oly
Őrülten szeret.
Gyötörj bár, azért én
Feléd hajolok,
Míg téged szeretve
S áldva –meghalok.
- A virágot is a
Nap hervasztja el,
S arra fordul még is
Hol az száll, vagy kel.
Emlékül rád hagyom
Minden dalaim:
Gyönyörködj széttépett
Lelkem rongyain!
(Dános.)
BÚCSÚM
Rövid időre bár, elhagylak virágom!
Fájni fog, ha szemed sugárit nem látom,
Olyan lesz életem,
Mint a nap, ha a hold,- hogy
megfogyatkozzék, -
Nap s föld közé megyen.
Elmegyek… itt maradsz!... de velem jön
képed
Szivem féltett kincse s szép reményben
élek,
Hogy majd nemsokára
Fölvirrandand a nap, midőn ujra rám süt
Szép szemed sugára.
Nem lesz egy pillanat a messze-távolban,
Melyben szép szerelmem, reád nem
gondoltam.
Hisz’ csak benned élek!...
Miként fényes csillag borus éjszakában,
Jön velem emléked.
Óh de látod!... szivem remegve kérdezi:
Gondolataidból jut-e vajjon neki
Egyetlen aranyszál?
Juttass néki lányka, hogy hadd felejtse
el
A távollét mint fáj!
Estende keresd föl csillagod kedvesem,
Bárhol lennék én is, én is fölkeresem
S csillogó fényében
Lelkünk s gondolatunk találkozni fognak,
Mint harmat s napsugár a virág-kelyhében.
(1858
márcz. 20.)
MAGASAN VAN…
Magasan van a kéklő ég felettem,
Messze estem tőled szép szerelmesem;
Messze estem, messze mint hulló csillag,
Mely a magas égről földre leszalad.
Leszállt a nap, sugarait elvitte;
Hogy válnom kell, szegény szivem nem
hitte;
Most tudja meg, most érzi csak, mint
szeret;
Mint a párja vesztett madár kesereg.
Esti csillag!...magasan jársz az égen,
Ily fényesnek nem láttalak már régen,
Talán bizony kedvesem néz most reád,
S te tükrözöd vissza szeme sugarát?
Alkony-szellő érinti az arczomat,
Vedd magaddal csendes szellő csókomat,
Érintsd ajkát, azt a rózsalevelet,
S tedd rá csókját érte égő lelkemnek.
(Szabadszállás,
1858.)
GŐZÖSÖN
Volt idő, midőn csodáltam
Sebes futásodat,
Hogy méssz, mint akit egy bőszült
Paripa elragad.
Hah, de most, de most látom csak
Mennyire csalódtam én!...
Igaz,- szivemben akkorra
Vágy nem élt, nem élt remény.
Ha fönn ültem szekereden,
Örültem afelett,
Hogy tipornom nem kelle a
Szegény, szegény földet.
Gondolatim és a lelkem
Túl sohasem szárnyaltak,
Miként rabok börtönükben,
Mindig velem maradtak.
De ime most szárnyra keltek,
Messze, tova járnak,
A körül a kis lány körül
Csak én reám várnak.
Siess, vágtass, amint lehet,
Csak menj, csak menj gyorsan!...
Hogy azt a kis galambomat
Mielőbb láthassam.
Ámde fog-e majd örülni,
Hogyha meglát engem?
Vagy hideg fogadtatástól
Nem fagy-e meg lelkem?
Hogyha meglát, kedves arcza
Elfog-e majd pirulni?
Avagy, mint a nap a földtől,
Tőlem el fog fordulni?
Fut a gőzös, robog a föld,
A gép hosszat füttyent…
Meg is állt már valahára!
Földön vagyok itt lent.
Még a földön… nemsokára
Meg nyilik mennyországom:
S benne lánykám angyalomat
S üdvösségem meglátom.
(1858.
ápr. 3.)
MI AZ ÉN ÖRÖMEM?
Mi az én örömem?
Lelkemen átfutó
Sebes hulló-csillag,
Alig hogy feltünik,
Alig vet rám sugárt,
Már is tova szalad.
Mi az én fájdalmam?
Szikla a tengernek
Kellő közepében;
Az enyhülés zöldje
Gyökeret nem verhet,
Megkövült földjében.
Mi az én szerelmem?
Kiolthatlan lánggal
Égő örök-lámpa,
Mely, mint nap az égen,
Hazámért s éretted
Ég szivemben lányka!
De ha engem szeretsz,
Öröm és fájdalom
Szivemet megosztja:
Könnyimet arczomról,
Mik hazámért hullnak,
szerelmed elmossa.
(Dános,
1858.)
RESZKET A
LOVAM…
Reszket a lovam, mert
Nyerget teszek rája,
Reszket a szivem, mert
Szegény alig várja,
Hogy éjsötét hajú
Kedves kis fejedet
- Üdvöm, boldogságom!
Reája fekteted.
Kengyelbe lábaim,
Magam lovam hátán,
Át is ugrattam már
A kerités árkán;
Fut a lovam, vágtat,
Mint nyári forgószél,
Nyomában a földön
Még csak robaj se’ kél.
Körültem czikkáznak
A fecske madarak
Versenyre kelve, de
Csak mind elmaradnak.
Elmaradnak, mint a
Fölszállott porfelleg,
Mit iraló lovam
Lábai fölvertek.
A jövők és menők
Felém tekintenek,
S tán igy szól némelyik
Esze ment el ennek,
Hogy igy hajt önmaga
S lova halálába…
Hej, de nem így az, ki
Járt ez iskolába!
Úgy van, eszem ment el,
Tőlem távol mulat;
Sietek utána,
Nem keresve utat,
Árkon, bokron által
Torony irányába;
- Te hozzád angyalom! –
Mennyem országába.
(Dános,
1858.)
HOGYHA
ENGEM SZERETSZ…
Hogyha engem szeretsz lányka,
Mért titkolod, mondsza, miért?
Ha szived értem hevül, nem
Hevül érdemetlenért.
Szerethet más, de úgy mint én,
Téged senki sem szeret,
Oda adom minden perczben
Éltem, ha kell, éretted.
Nem látod-e a sötét bút,
Amely homlokomon ül,
Míg szememben a mosoly van?
Vélnéd, tán lelkem örül?
Megindul néha beszédem
Vigan lejtő folyama:
Hogy titkoljam, lelkemnek mily
Égető a fájdalma.
Enyelgek és vignak látszom,
Míg szivemben a kín dúl;
Miként a nap s ég mosolyog,
Míg a felhő könnye hull.
Mint egy elátkozott lélek,
Járok körülötted én:
Üdvözülést keres lelkem
Szemed szép tekintetén.
De mért szólok én ezekről?
Hisz te mindezt jól tudod,
hogy, mit érzek, mit szenvedek,
Arczomról olvashatod.
S mégis, mégis… ekkoráig
Zárva nekem a szived!
Mért vagy ahhoz oly kegyetlen,
Ki tehozzád leghivebb?
Mért titkolod? úgy is tudom,
Hogy szivedben szent tűz ég.
Én érettem, avagy másért?
Ez az, mit nem tudok még.
Nyisd meg hát, oh kedves lányka,
Nyisd meg édes ajkadat!
Szeretsz vagy nem… mindegy, legyen
Üdvösség vagy kárhozat!
Igen, szavad mennybe ragad
„Nem”-ed őrültté tehet.
Menny vagy pokol!... a kétségnél
Kínzóbb pokol nem lehet.
(1858.
ápr. 14.)
TEMPLOMBA
MÉSSZ…
Templomba méssz,
Az Úrnak asztalához;
Igényed van
Bűnöd bocsánatához.
Csak menj, csak menj!...
S a szent oltár előtt
Ha lát az Úr
Mint szende térdelőt,
Hozzája küldvén buzgó, hő imád,
Kérjed tőle bűnöd bocsánatát,
Valld be hiven, - hisz úgyis szivedbe
lát, -
Hogy egy szivet téptél te össze-vissza.
S mondd, kérd, hogy nékem adná vissza,
Mitől megfosztál: lelkem nyugalmát.
Kérjed őt, az irgalom urát;
Meghallja ő gyermeke szavát,
Kinek egyetlen bűne az,
Hogy sziveket tép, sziveket gyullaszt
Emésztő lángra, míg ennen szive
Hidegen marad sajátkeblibe.
(Dános,
1858.)
AZT
KÉRDEZÉD…
Azt kérdezéd kedves leány:
Mi lelt engem, mi bajom?
Megmondom hát, mi bánt engem,
Mi fáj nekem: mert szerelmem
Titokban kell tartanom.
Mint gyülölném e világot,
Ha nem volnál rajta te,
Kit az Isten vigaszomul,
Kibékitő angyalomul
És üdvömül teremte!
Minden, ami undok s vétek,
Legrútabb szenvedélyek,
Büszkén, rőt arczátlansággal
Daczolnak egész világgal:
Vad farkasszemet néznek!
Oh csak annak,mi tiszta s szent,
Ami bennünk isteni:
A szerelmet, szerelmünket,
Ami ékíti lelkünket,
Kell titkolni, rejteni.
Ne kérdezd hát üdvösségem,
Ne kérdd tőlem, mi bajom:
Mindaddig fáj, nyög a lelkem,
Míg, hogy te vagy legkedvesbem,
Nyiltan be nem vallhatom.
(Dános,
1858.)
EMLÉKSOROK
(G. A. kisasszonynak)*
Nap, nap után halad,
Évek jönnek, mennek,
S mit itt irok, egykor
Nyoma sem lesz ennek;
Ámde legyen mélyen
A szivedbe vésve:
Hogy a honszeretet
Legszebbik erénye
A magyar leánynak.
Szeresd honod! s érte
Tegyen a szerelem
Oly boldoggá téged,
Hogy ne legyen vágyad,
Ne legyen reményed.
(Dános,
1858.)
(* Gaylhoffer
Antónia)
NEM KÉREM
MÁR…
Nem kérem már szerelmednek
„Igen” szavát, nem kérem;
Ajkidnak e szóra nyilni
Tiltja a szűz szemérem;
Oh, mily gyönyör volna pedig
- Kedves fejed keblemen
Pihentetve – hallani, mint
Suttogod e szót: igen!
S ki tudja, ha úgy történik,
Az öröm nem öl-e meg?
A boldogság nehéz teher,
Szivem nem szokta még meg.
Vagy, ha súlya nagy terhével
Esik hirtelen reám,
Nem szakítná-e meg lelkem,
Mint fát a sebes villám?
Nem kérdezem én már többé:
Szeretsz-e szép virágom?
Mért kérdeném?... szemeidből
Olvasom boldogságom
Követem is tiszta fényök,
Azt a mennyei tüzet,
Nem bánom, ha fel az égbe,
Vagy le síromba vezet.
Követem is vakon, hiven,
Mint minő a szerelem,
Szép szemeid napom, holdam,
Tiszta csillagos egem.
S én nálam, ki egy ily mennyből
Olvasom szerelmedet,
Már boldogabb ember nincsen
A földön s nem is lehet.
(1858.
ápr. 28.)
NYIRFÁK
ALATT
Fehér héjú, zöld leveles nyirfa,
Szivem könnyét alatta elsirta;
Itt fakadt, itt eredt meg forrása,
Hogy a lányka, az a barna kis lány,
Hullani ne lássa.
ide hulltak a fa gyökeréhez,
Minden cseppből raj’t egy zöld levél
lesz;
Zöld levél, az elhullott könnyekből!...
Míg az élet lassan-lassan kihal
Fájó kebelemből.
Majd ha itt jár az a barna kis lány
Egy őszi est hűvös alkonyatán,
S fonnyadt levél hull hókebelére,
Esti szellő mondja el majd néki:
Mit szenvedtem érte!
(Dános,
1858.)
MEGIGÉRTEM…
Megigértem s im szavamat tartom:
Által adom szerény dalaim.
Olvasd lányka egytől-egyik őket,
Ismerd szerelmem s fájdalmaim.
Bennök lelem éltem történetét,
Múltam, jelenem s a jövőbe’
Reményimnek zöld bokrába szivem
Új virágul, mily vágyat sző be.
Tekints szivem mélységes mélyébe,
Igaz tükre annak dalaim.
Ne ijedj meg, hogyha vércseppeket
Látsz majd úszkálni hullámain.
Szivem beteg és sebei nagyok,
De nem gyógyíthatlanok tán még.
Légy orvosa és vizsgáld meg, van-e még
Életéhez egy kis reménység.
Nagy bizalma van szivemnek hozzád,
Meggyógyulását tőled várja.
Oly viruló még bent a szerelem!...
Ne itéld őt, lányka, halálra.
(Dános,
1855.)
AKINEK
VAN…
Akinek van szeretője,
Májfát ültet az neki,
S minél magasb és sudárabb,
Annál jobban szereti.
Nekem is van szép szeretőm,
Ifjú, barna kis leány;
S ha jól olvasok szemében,
Szeret engem igazán.
Májfa helyett kedvesemnek
Irok egy szerelmi dalt;
Fonnyad a fa, ámde a dal
Szerzőjét túléli majd.
Láthatatlan viruló fa
Az én szivem mostanság,
S e dal róla leszakított
Piros-pünkösdi virág.
A szerelem fényes napja
Nevelte és ápolta,
Lelkem meleg öröm-könnye
Volt éltető harmata.
Ő veté el a fa magját,
Melyen a kis virág nőtt;
Szivem tőle most oly ékes,
Nem kopár, mint azelőtt.
Ám, ha Isten úgy akarja,
Amiként én akarom,
A kis lánynak,a kedvesnek,
Jóságát meghálálom.
Egész életemnek im’ ez
A legszebb pünkösd-napja!...
Boldogságom egy nagy tenger,
Mely a múltat takarja.
Csendes vize e tengernek
Ringat egy kis csolnakot,
S a csolnakban egy ifjú párt:
Engem s Őtet, látom ott!
SZIVJAJDULAT
Szeretlek, hogy majd meghalok érted,
Szeretlek, mint csillagát az ég,
Szeretlek, mert te világítád meg
Borús éltem sötét éjjelét.
Szeretlek, mint sivatag pusztának
Oroszlánja a szabadságát,
Megvivnék érted minden veszélylyel,
Adnám bár éltemmel meg árát.
Szeretlek én,m int a föld a napot,
Amely nélkül éktelen, setét,
Bárha gyakran égető sugári
Megrepesztgetik kis kebelét.
Szeretlek én, mint fa a gyümölcsét,
Melyet saját életével tart;
S mint az, úgy reszket szivem, ha látja
A tán téged tőle elsodró vihart.
Szeretlek lelkemből s nincs szivemben,
Amely érted nem hevül, egy csepp vér,
S mégis… mégis lányka! szerelmemért
Mindig, mindig mélyebb seb a bér.
Nyessed a fát, mielőtt kihajtott,
Ámde lombos ágát ne vagdald,
Mert ha eljön a nyári nap heve,
Árnyékában nem pihenhetsz majd.
És ha édes gyümölcsét kivánod,
Virágzáskor ne bántsd ágait,
Mert, ha rázod, vered minduntalan,
Elhullatja majd virágait.
S miként az égről lefut a csillag,
S szabadságát veszti oroszlán,
S miként a nap is elsötétedik,
S nem terem gyümölcs a kidőlt fán:
Úgy hal ki a szerelem a szivből,
Ha egyre vérez- és gyötörtetik.
Ha kell szerelme, lányka, ne bántsd
szivem:
A vagdalt ág könnyen törik.
(1858.máj.
25.)
GONDOLATOK
I.
Reményem már nincsen,
Oly nagy boldogságom,
Csak egy van, amit még
Elérhetni vágyom,
Csak egy!... s ha elértem,
Megvan éltem bére;
Öröm, boldogságom
Tetőpontját érte.
Életemnek az lesz
Legszebbik órája,
Melyben véled, leánykám,
Oltár zsámolyára
Térdelve mondom el
Szivem hő imáját!
Ott érendem majd el
Lelkem forró vágyát.
II.
Élek és szeretek,
S halálra gondolok!...
Gyorsan fut az idő
És tünnek a napok.
S boldogság közepett
Azt veszem majd észre,
Hogy a fogyó élet
Fagyos küszöbére
Lépek én is mint más,
Aki szeretett s élt,
Szenvedett és örült,
Csalódott és remélt.
III.
Ne hidd, hogy valaha
Meghüljön szerelmem,
Vélem lesz míg élek,
Mindhalálig velem.
Te birod egyedül
Szivemet, lelkemet
És a bennök élő
Minden érzelmeket,
Melyek hőségöket,
Míg élek nem vesztik;
Mint a nap sugári
Egész késő estig,
Éretted égnek ott.
S ha majd leszáll napom,
És szivem nem dobog,
És reám szép szemed
Sugára nem ragyog,
S a földnek ölében
Nyugoszom csendesen:
Gondolj rám, angyalom,
Gondolj rám kedvesem!...
S míg lelkem alussza
Örök szép álmait,
Szerető szivemnek
Szétomlott hamvait
Emléked sugara
Dermesztő lakomban
Ujra lángra gyujtja.
S ha majd az ég fátylát
A földre lenyujtja
S látsz a sötétségben
Piros kék lángokat,
Melyek mintha földből
Vetnék ki magokat;
Ne véld bolygó tűznek,
Melyből gyarló lelkek
Csak babonát űznek:
Az szivem hamvának
Emléked sugára
Által megggyullasztott
Lángra lobbanása…
Örök szerelmemnnek
Fényes ragyogása!
(1858.
máj. 31.)
BE
IRIGYLEM…
Be irigylem a madárnak a sorsát!...
Csak végetted irigylem azt lányka,
Mert nincsen az lekötve egy helyre,
Mindenütt van a falombnak árnya.
Volnék madár, elrepülnék veled,
Messze-messze gyorsan, sebesen,
Ahol lelkünk s szivünk szerelmének
Élnénk ketten, boldogul, csendesen.
Elvinnélek innen, ahol téged,
Szép kedvesem, annyiszor megbántnak.
Oh! ha tudnád, hogy a téged sértő
Szavak az én szivemnek hogy fájnak!
Vigasztalódj, lelkem szép szerelme,
Megsegít az Isten engem s téged!...
Jön idő majd, melyben, mint a madár,
Nyomtalanul tünök én el véled.
Szerény kis laka csendes magányban,
Hol szerelmünk lesz hű lakótársunk,
S minden kincsem „Te” – és senkitől nem
Irigylett szép, édes boldogságunk.
(1858.
jun. 2.)
TAVASZ AZ
ÉLETED…
Tavasz az életed,
Szived a virága,
Süssön a boldogság
Fényes napja rája;
S miként mély tenger
Habjai gyöngyeit:
Ápold, őrizd hiven
Tiszta érzelmeit.
Gyorsan száll az idő!...
Eltűnnek a napok,
Miként sebes folyón
Tova úszó habok.
Kössön minden naphoz
Öröm s egy szebb emlék:
Öröm s emlékeid
Koszorúba szövék. (?)
Arany ifjuságod
Hanyatló korszakát,
Mint az esti csillag
A napnak alkonyát,
Derítsék föl szived
A mult emlékével,
Amelyhez majd vissza
Koszorúd vezérel.
Mint e kis koszorúm,
Úgy e szerény dalom,
Engedd, hogy emlékid
Közt helyet foglaljon;
És ha gondolatod
A multba vezérlett,
Mondják el: szivem mily
Forrón érez s érzett.
(1858.
jun. 13.)
REJTÉLY
VAGY TE…
Rejtély vagy te lányka, nem értelek
téged,
De talán te magad magadat sem érted:
Szavaid tetteiddel ellentétben állnak.
Rejtélyességedet megfejtni törekszem,
S hasztalan fáradok, hasztalan igyekszem…
Alá nem látok a titok fátyolának.
Azt mondád, hogy szeretsz. Elakarom
hinni,
Bárha e szép hitem fog majd sirba vinni,
- Homályosan sejtem, - még tán idő előtt.
Szerelmed a hitem, abban élek s halok.
Szerelmed csillag, mely éltem egén
ragyog,
S besugárol engem, mint egy vándor
felhőt.
Mindent elkövetek, amit ember tehet
Azért, akit szivből, mélyen, forrón
szeret,
Hogy néked szerezzek örömet, jó kedvet.
Sikertelen minden: jó szándék, akarat,
Legkisebb kérelmem meghallgatlan marad,
Szavaim, tettimben örömöd nem leled.
De ezt mind eltürném csendes fájdalommal
Vigasztalván magam azon vonzalommal,
Melyet irányomban ekkorig mutattál:
Élvén a reményben, hogy szived egykoron
Egész szerelmével osztatlanul birom,
Miből eddig nékem keveset juttattál.
Azt hittem, hazádé minden szivverésed,
S hogy magyar leány vagy, ez
főbüszkesége.
Ah, hogy nékem erről kell tehozzád
szólnom!
Mért szivem nem reped meg e pillanatban?
Mért nem némul el mindörökre ajkam,
Mielőtt szólanék? – igy kelle csalódnom!
Annyira gyülölt már e nemzet nyelve, dala
És az idegennek oly nagy diadala,
Hogy élvet rajta már leányi sem lelnek?
A magyar dalában nincsen már művészet?
Nem tud lelkesítni? – hát már az enyészet
Szele fujt arra is? Jaj, az ily
nemzetnek!
Nem bánom, oh leány, taszíts el magadtól,
Csak hogy el ne fordulj hazádtól,
fajodtól,
Szeresd nyelvét, dalát – úgy sincsen
egyebe!
Légy te is egy csillag hazádnak bús egén.
Szived mindenem, de azért lemondok én
Arról is, csak legyen hazádé szerelme.
Nem bánom, oh leány!... taszíts el
engemet,
Ha kettőt egyszerre szeretned nem lehet:
Engemet és szegény elhagyott nemzeted!
Ha kell egy áldozat legyek én, angyalom!
Miként szerelmem áldozatul adom,
Ha kell e nemzetért, mely annyit szenvedett.
(1858.
jun. 22.)
TUDTAD,
HOGY…
Tudtad, hogy elmegyek,
S hogy csókid bokrábul
Akarék magammal
Vinni úti társul
Egy mézes virágot;
S te olyan szivtelen
Tudtál még is lenni;
Ahha!... hogy szivem nem
Tud ketté repedni!...
Tőlem megtagadni azt!
Mindegy, ha egy napra,
Évre, vagy örökre:
A búcsú mindig búcsú marad,
Nem tud az szeretni, aki
Búcsúzáskor egy csókot nem ad.
Fáj lelkem, fáj!... sir keservesen…
Isten veled gyötrő kedvesem!
(1858.
jun. 23. Késő éjjel.)
SZERELEMFÉLTÉS
SZAVAI
Azt mondád, hogy „ördög vagyok”
Isten neki!... az leszek.
És mennybéli jussomról im’
Ünnepélylyel leteszek.
Levetem az emberi színt
S az ördögét fölveszem;
Csakhogy szavad teljesüljön,
Lányka, mindezt megteszem.
És lelkemet, - a lelkemet!!!
Drága áron eladom:
De szivemet, a szivemet
Már másnak nem adhatom.
Nem az enyim már a szivem,
Az régóta a tied;
Bele vésted mindörökre
Szelid, nyájas képedet.
Nem töröli azt ki onnan
Sem az Isten, sem ördög:
Érted lángoló szerelme
Mulhatatlan, szent, - örök.
Úgy van, tehát ördög leszek,
Mindent megkisértek én,
Meglátom, van-e a földön
Női hűség és erény?
Elküldöm a Belzebub fiát,
(Ki most egy szabó-legény)
Szép minő csak Ámor lehet,
Finom bőrrel arcz s kezén.
Kék szemében mennyet látsz majd,
Fehér gyöngysor fogai
Közül, mint a lépből a méz,
Folynak édes szavai.
Mint egy ifjú Júnó bátran
S merészen elődbe lép,
S szól majd hozzád szerelemről,
Üdvről s mindenről, mi szép.
Elmondja majd ékes szóval
Mindazt, amit nem érez,
(De valamelyik szép regényben
Szóról-szóra irva lesz.)
S megfogja szép kis kezével
Még szebb s kisebb kezedet
S bájlón, csengő hangon mondja
El majd, hogy miként szeret!...
S érintésétől majd véred
Ereidben lázba jő;
Szemedbe néz s szem-sugára
Lesz szerelmi nyilvessző.
Amely által járja szived,
Az én nevem keresve,
Hogy azt onnan mindörökre
Tisztán letörölhesse.
És ha czélt ért,majd megtudom,
- Mert ez lesz lelkem bére! –
Leszállok a sötét pokol
Mélységes fenekére:
Föllázítom az ördögök
Ifjait és öregét,
Az elátkozott lelkeket
S alvilág minden szörnyét.
Szerelmetek, boldogságtok
Zavarjuk minduntalan,
Hogy ti is,mint én, legyetek
Oly szörnyű boldogtalan.
Egy rém üldöz majd éjt-napon,
Minden lépten és nyomon:
Az én lelkem, amiért hogy
Földultad boldogságom.
S ha czélt nem ér a kisértő,
Lelkem éjjel fölkeres,
Ajkaidra száll és tőled
Újra üdvözülést esd.
Mert csak tőled, más senkitől
Üdvözülést nem nyerhet.
Tégy boldoggá engem s téged:
Ne add másnak szerelmed!
(1858.
júl. 13.)
KIMONDTAD…
Kimondtad a nagy szót!
Kebled feszült bele;
Nem tudom, hogy szived
Fájdalommal volt-é,
Vagy örömmel tele?
Kimondtad a nagy szót!
S én áldalak érte,
Mert az ég én reám,
Legnagyobb áldását
Te általad mérte.
Magányos fa voltam
Puszta közepében,
Ahol az örömtől
Föl nem keresetten,
Elhagyottan éltem.
S ékite olykoron
A reménynek zöldje?...
Ott termett hirtelen
A romboló vihar
S ágaim letörte.
Igy éltem keresztül
Hosszú évek sorát,
Gyászoltam, míg a bú
Ülte szivem fölött
Háboritlan torát.
És szivemnek minden-
Egyes dobbanása
A búbánatnak volt
Keservimmel töltött
Pohár kocczantása.
Te jövél el vére
Szerelmem leánya;
Mint egy szelid angyal
Hajoltál le hozzám,
Tán sorsom megszánva.
S átültettél engem
A tündérszép kertbe,
Szerelemkertjébe –
S szerelmedet oltád
Fogékony szivembe.
Annyi benn’ a virág
Mennyi fánnem terem:
Ragyogó remények
Öröm és boldogság,
A sok szép érzelem.
De nem is szeretett
Még úgy a nap alatt
Senki, mint én téged!...
Az ige testté lett:
„Ki mint vet, úgy arat.”
(1858.
aug. 23.)
NE CSODÁLD…
Ne csodáld ha szüntelen keresnek
Szemeim és áhitattal függnek
Rajtad, mint a kín-anyának szeme
Megváltóján földi s égi üdvnek.
Te vagy az én Megváltóm leányka,
Szerelmed én üdvöm mennyországa.
Ne csodáld, ha szivem, lelkem reszket,
Ha átkarolnak téged karjaim:
Nem rezeg-e a fa minden lombja,
Ha kis madár szökdel ágain?
Fa vagyok én, te vagy a kis madár,
Mely szivemre magát ringatni jár.
Ne csodáld, ha ajkam soká szótlan,
Hogyha kedves csengő hangod hallám;
Nem csendül-e el a vad éj is
A csalogány bűvös-bájos hangján?
Szivemben,- ha már nem hallom hangod, -
Kelnek még a százszoros viszhangok.
Ne csodáld, ha gyakorta bús vagyok,
S szemeimben megtört könnyű rezeg;
Nem könnyez-e gyakorta az ég is,
Bár csillagi számtalan sok ezrek?
S én ki csillagul csak téged birlak
S könnyen elveszthetlek, - én ne sirjak?
Ne csodálkozz semmi felett lányka,
Amit bennem a szerelem késztet,
Csak te szeress lelkem, boldogságom!...
Lám a napok gyorsan elenyésznek.
Ne csodáld, ha szivem érted eped…
Azt sem, ha a távolban megreped.
TUDOM,
HOGY…
Tudom, hogy szeretsz, mert te magad
mondtad,
Szavadban kétkednem nem lehet, nem
szabad;
Azon pillanatban dobom el éltemet,
Melyben majd hitelét elveszti a szavad.
Kétségem nem uj már Isten léte fölött,
A szeretet az én választott Istenem.
Ez áld, vagy ez ver meg általad leányka…
Hagyd meg, hagyd örökre boldogitó hitem!
E szent hitben élve azt kérdezem tőled:
Hová lett szép szemed ragyogó sugára,
Mely dicső fényével sugárzá be lelkem,
S enyhítő ír vala szivemnek lángjára?
Most oly bágyadt, hideg szemed tekintete,
Mint a téli napé, melyet a földre vet.
Ah, hiszen még csak most kezdettél
szeretni
S szerelmed már is olyan hideg, dermedt!
Hová lett az édes, bizodalmas hangod,
Amelyen beszéltél énvelem olykoron,
Midőn együtt néztük hold és csillagokat
Sok szép, de hűs őszi és téli alkonyon?
Oh lásd, most is az a hold jár fönt az
égen
És ugyanazon szép csillagok ragyognak
S tanui valának forró érzelminknek…
Hidegséged látva vajjon mit gondolnak?
Olykor-olykor visszahajtom az időt,
Melyben még szerelmet néked nem
vallottam;
Ábrándos szemeid égető sugárin
Elmerengvén lelkem olyan boldog voltam.
Boldog voltam akkor, még most is az
vagyok,
S amig engem szeretsz, az is leszek mindig;
Tekinteted, szavad két hatalom, melyek
Szivembe virág, vagy tövis magvát hintik.
Szerelmed a napom, amely nélkül éltem
Ujra vadon, puszta sivataggá vállik;
Ragyogj reám napom!... ne hagyjál el
engem,
Szivemnek szerelme ragyogj reám váltig!
HAJAIMBÓL
IM EGY KIS FÜRT…
Hajaimból im egy kis fürt,
Mely égő agyam fölött,
Mint fűszálak a vulkánon,
Nőtt búm s bánatom között.
Lehet, hajam minden szálát
Kitépi a hóvihar;
Lehet, talán igen korán
Sírom halma eltakar.
Lehet, hogy az életgondok
Miatt hamar őszülök;
Lehet, ha czélom nem érem,
Még tán meg is őrülök.
Minden lehet, csak az egy nem,
Hogy téged feledjelek,
Habár közénk sziklák, bérczek
Álljanak, vagy tengerek.
Vedd e fürtöt változhatlan
Szerelmemnek jeléül,
Hogy szivem mindig úgy érez,
Mint most, mig csak meg nem hül.
(1858.
szept. 7.)
BÚCSÚ
Elhullott a rózsa piros szirma,
Fáj a lelkem… s hogyha tudna – sirna;
Mint a földre az éj sötét árnya,
Nehezedik a búbánat rája.
Fáj a lelkem! De hogy is ne fájna;
Hisz oly rövid volt a boldogsága,
Mint árnyékom fényes nyári délben…
Miért kellett rajta már túllépnem?
Megnehezült a sors keze rajtam!
Eh, de erről szólni sem akartam;
Fájó lélek oly hamar eltéved,
Hej kaján sors, szivem egyre téped!
Biztatom, de hiába, magamat,
Szivem egyre csak panaszra fakad;
Ki gátolja meg a folyó árját,
Mikor egyszer túllépte a gátját?
Megirigylé a sors boldogságom,
Isten veled szerelmem, virágom,
Fényes napon életemnek egén
Te, ki ragyogsz szerelemmel felém.
Úgy elszakít végzetem most tőled,
Hogy tán hirt sem hallok majd felőled;
Ámde hiszek a remény szavának,
Mely azt sugja: hogy majd újra látlak.
Ha a telet a tavasz elűzte,
S virágait koszorúba fűzte,
Kizöldülvén megzendül a berek,-
A szerelem szárnyán nálad termek.
Eljövök, mint a napnak sugára
Harmatgyöngyért hajnal-hasadtára;
Eljövök, mint a hajnali szellő,
A rózsának illatáért eljő.
De míg visszanyerem boldogságom,
Isten veled, szerelmem, virágom,
Fényes napom életemnek egén:
Ragyogj, ragyogj szerelemmel felém!
HULL AZ
ÁKÁCZA LEVELE…
Hull az ákáczfa levele,
Elszakadok tőled vele.
Isten hozzád lelkem,
Életem, szerelmem,
Isten veled!
Harmat ül a sárgult lombon,
Könny fut le halvány arczomon.
Isten hozzád lelkem,
Életem, szerelmem,
Isten veled!
Utra kel a fecske, gólya,
Üt az óra búcsúzóra.
Isten hozzád lelkem,
Életem, szerelmem,
Isten veled!
Leszáll a nap, de ujra kel,
Visszatérek szerelemmel.
Isten hozzád lelkem,
Életem, szerelmem,
Isten veled!
NEM NÉZEK
ÉN…
Nem nézek én föl az égre
Magasra:
Itt alant jár az életem
Csillaga.
Hull a csillag a magasból
Mindegyre:
Jer csillagom! lágy karjaim-
S ölembe.
A berekben dalolgat egy
Kis madár;
S ha az égről ránk ragyog csillag-
S holdsugár.
Ránk boritja a fa lombos
Ágait,
Mintha védné lelkünk éber
Álmait.
Cserebogár dongva repül
Felettünk;
Irigyli tán boldogságunk,
Szerelmünk.
Ne irigyeld, mi tőlünk ezt
Jó bogár!
Fut az élet, megy a tavasz,
Jő a nyár.
Élet-tavasz gyöngyvirága
Szerelem,
Ápold hiven, édes lánykám,
Szivedben.
Az enyimben azt, melyet te
Ültetél,
Nem hervasztja el a nyár, ősz,
Sem a tél!
ÁLMOM
Magasan jár már az ég kéklő ivén
A nap, s én is régen ébren vagyok;
A fák lombjain s virágok szirmán
S füveken a harmat nem ragyog:
Mosolyog az ég tiszta kék szeme,
Hogy megjelen ujra nap-kedvese,
S lombok, virágok, füvek inganak
Üdvözletűl a nap sugárinak,
Melyek a harmatot lecsókolák
Rólok, miként szerető anyák
Gyermekeik arczáról könnyűt.
Ébren vagyok rég, s lelkem még remeg,
Szivem sajog, kétszeresen üt,
Hogy majdnem keblemet repeszti meg,
Amely feszül, fáj s néha elszorul,
Rája gyötrő álmom súlya borul,
Mint földre az éj sötét fátyola.
Eltünt az álom, ámde megmaradt
S mit nem enyhite meg a virradat.
Elváltam tőled, s messze elmenék,
S nélküled oly boldogtalan valék,
Mint minő majd valóban az leszek,
Ha tőled, kedvesem, búcsút veszek.
Bár megigéréd, hogy hivem maradsz,
Eljött a tél, megjött a szép tavasz,
Nem birtam többé vágyaimmal
Tégedet ujra látni, szerelmem.
A tavasz első virágaiból
A számodra bokrétát kötöttem,
S jövék hozzád szerelmem szárnyain,
Szivni, ajkaidról édes csókidat,
S hogy körülövedzenek ujólag,
Mint égő szalag, téged karjaim,
Hogy keblemre hajtsd le kedves fejed,
Hogy halld, szivem mit beszél, mint
szeret,
Megérkezém. Ah, de mily látomány!...
Homlokodon menyasszony koszorú
Volt. S orczád mint márvány halovány.
Előtted soká szótlan állottam,
S végre mint őrült néked rohantam,
Hogy majd letépem ékes koszorúd,
S hogy kitépjem kebledből szivedet,
A mért ekként megcsaltál engemet,
E pillanatban egy barna férfiút
Láték közeledni gyorsan felém…
Csillogó fényes, bársony ruhában,
S fölfuvalkodott gazdagságában,
S így szóla hozzám: „A vőlegény
Én vagyok, s e hölgy itt menyasszonyom.”
S így végezzek, ha van bajom.
S irányomban lenézést mutatott,
Mint szegények iránt szoktak gazdagok.
Elsötétült előttem a világ,
Lelkemet a kínok marták, dúlták.
Nem birtam többé indulatommal,
S így szólék hozzá: „Ah, a nyomorult!
Ki tőlem e hölgy szivét rablád el,
Eltiporlak, mint egy undok férget.
Rabló!...Most vess számot életeddel,
Mindenem volt e hölgy szerelme,
S e kincsemtől te fosztottál meg, te!”
S feléje ugrottam, hogy kiássam
Szemeit, melyekkel elcsábított,
S hogy kitépjem szájából a nyelvét,
Melylyel hozzád szerelemről beszélt,
S boldoggá tenni igért s hazudott;
Mert nem lehet, nincs e földön senki,
Ki tudna, mint én, téged úgy szeretni.
Vadul, bőszülten rohantam rája,
Mint boldogságom elrablójára.
Egyszerre hirtelen összerogytam,
Szivemben jéghidegséget érzék,
Vérem folyt és én szivemhez kaptam,
Abból kihúzám ellenem tőrét,
Mit magamtól eldobék messzire:
Mérges, hideg volt, mint az ő szive.
Sötét homály borult szemeimre,
S keblemből egy elhaló sóhaj
Tört ki, s szállott fel a magas égre:
Reá átkot, reád áldást kérve.
Ekkor leborultál te szivemre,
Befogád ajkaim csókjaiddal,
Hogy az életet még visszatartsad
Keblembe, hogy igazold magad,
S koszorúd vérző szivemre tevéd,
Bocsánatomat zokogva kéréd,
Hogy nem te valál oka mindennek,
E lépésre mások erőltettek.
S megigéréd, ha enyim nem lehetsz,
Te többé soha senkit sem szeretsz,
S gyászolásban töltöd napjaidat,
Melyek hosszúra úgy sem nyulhatnak,
Haldokló félben intettem neked,
Hogy el nem fogadom igéreted,
Hogy megbocsátok, de nem kivánom,
Habár széjjeltépted boldogságom,
Hogy engem gyászolj: csak emlékemet
Tartsd meg, s hogy boldog légy, ha még
lehet.
S ajkid ajkimon, szived szivemen;
Oh ez a halál oly szép volt nekem!...
Mért volt ez álom, mért tünő álom,
Mily szép lett volna így halálom!
Fel kelle ébrednem kínom miatt,
Álmom eltünt, de kinom megmaradt.
Remeg szivem, fél, hogy e látomány
Teljesül majd valóban igazán.
**
És ha álmom egykor teljesednék, -
Éppen úgy tennék, mint álmomban tevék.
Forrás:
Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. XVII.
füzet. – PETŐFI ISTVÁN VERSEI. Összegyűjtötte és bevezetéssel ellátta Bajza
József dr.- Budapest, 1909. Kunossy, Szilágyi és Társa Köynvkiadóvállalat
kiadása
