Ember, a kit nehéz, bús élet sanyargat,
Káromló panaszra oh ne nyiljék ajkad!
Mérhetett az ég rád akármennyi rosszat,
De mégse te vagy itt a legelhagyottabb.
Télvíz idején ha nincs meleg lakásod:
Meleg pihenőre béfogadnak mások;
S koldus tarisznyádból ha kifogy az étel:
Az irgalom majd csak ismét megvendégel.
Neked legföllebb más asztalán teritnek,
Téged legföllebb más tüzet melegít meg;
De így is, de úgy is, míg bódorogsz itt fenn,
Nem veszi le gondját rólad a jó Isten.
Hej, nem az a nyomor, a mit te vélsz annak,
Csak gyönge mása az ám egy igazabbnak,
Mellyel az irgalom a bősz tél átkozott
Tartományain még sohse találkozott.
Künn a havas erdőn, járatlan vadonban,
Az igazi nyomor igazán csak ott van!
Asszú bokor immár nem menedék többé.
Gyér ernyőjén a szél vadúl süvöltöz bé.
Zuzmarával vannak a fák körülfonva,
Mindenik fa egy-egy koldus karácsonyfa:
Ágairól nem csüng ízes ajándék ám,
Hanem gyilkos inség vigyorog le némán.
S mily rettentő nyomor a tiédhez képest
Az, a mit oda künn csak egy rövid éj fest,
Melyben a vergődő életösztön gondja
Sötéten nehezül a sivár vadonra!
Fent a száraz ágak közt a fagyos orkán
Dúdolja altató énekét mogorván,
Míg lent a gyökerig borzongó fák alatt
Búsan üvöltnek az éhes fenevadak.
Aztán mire virrad a vadon homálya,
S elnémul a szelek zordon muzsikája:
Emitt is, amott is a havon egy vérfolt
Mesélget arról, hogy milyen szörnyü éj volt...
Forrás: Tanulók Lapja II. évf. 1. sz. Budapest, 1895. jan. 6.
2026. okt. 7.
Jakab Ödön (1854-1931): Vigasztaló
2026. aug. 27.
Jakab Ödön (1854-1931): A deres haj mi más volna?
A deres haj mi más volna,
Mint az idő pókhálója,
Mellyel ha már reá kapott:
Beszövi az áldozatot?
Szövi, köti, fonogatja,
Tömöttebbre, szorosabbra.
Azt se tudjuk: mi a bajunk,
Csak megállunk, leroskadunk.
De oly könnyen mindenkinek
A hálót ám nem veti meg!
Okos ember okos fővel
Csak játszik a vén idővel.
A kalapját félre vágja,
Piros csóvát tűz ki rája.
Piros csóvát bokrétából,
Hogy az időt tartsa távol.
S ha nincs ennek foganatja:
A cigánnyal ráhuzatja,
És bor mellett, zene mellett
Ébreszti az alvó kedvet.
Majd viharos tánczra hevül,
Rakja, járja szünetlenül,
Olyan szépen, hogy végtére
Az idő is tánczol véle!
Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 5. sz. 1884. jan. 27.
Jakab Ödön (1854-1931): Komoly tervek
Édes kicsi feleségem,
Könnyű volt eddig az élet:
Álmodoztál te is vélem,
Álmodoztam én is véled.
Hanem a sok hiu álmot
Tegyük félre most, a kőbe!
Ideje, hogy józan ésszel
Tekintsünk a jövőbe.
Hogy is lesz hát? Megveszünk majd
Talán egy szép úri telket,
Közepén kis udvarházzal,
Melyet a fák lombja elfed.
Köröskörül virágos kert
Fog nyitni négy világtájra,
Jövedelmes méhesünknek
Hét országra sem lesz párja.
Csűröskertünk tömve lészen
Mindenféle földi jóval;
Évekig áll a sok asztag,
Avas, barna takaróval.
Boglyatetőn, házfedélen
Jámbor gólyák fészket vernek,
S kis fiacskánk örömére
Késő őszi kelepelnek.
Az lesz ám a boldog élet,
Mesés, gazdag kényelemmel!
Irigyelni fogja tőlünk
Halálig minden ember.
Csak hogy mikor jutunk addig,
Isten a megmondhatója,
Mert egyéb még nincs meg hozzá,
Legfőlebb mi és a – gólya.
Forrás: Élet és Irodalom. Szerkesztette Korbuly József. II. évfolyam. Nyomatott a „Magyar Polgár” könyvnyomdájában Kolozsvárt 1885.
2026. júl. 17.
Jakab Ödön (1854-1931): A tilinkó
A minap a mezőre mentem,
S ott egy vén fűzről ágat metsztem,
Tilinkónak hogy megcsináljam,
A mint csináltam hajdanában.
A zengő szerszám hamar kész lett,
Teljes volt rajta a művészet:
Egyedül csak a hangja tetszett
Valami szörnyű gyerekesnek!
Azt a bűbájos, édes hangot,
Mely a tilinkón régen hangzott,
Valamikor a gyermekkorban:
Csak nem találtam meg, hogy hol van.
Teremtő isten, hát azóta
Más lett talán e hangadó fa?
Vagy az esztendők nagy során át
Ennyire magam változám át?
Akárhogy van: most mindegy az már!
Bánat, panasz itt mit sem használ.
Telik az idő és az élet
Egyre sivárabb és szegényebb!
Oh mert hol van ám az erő, mely
Daczolni tud a vas idővel,
S mely a tilinkó régi hangja
Édes zenéjét visszaadja!…
Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve. Kolozsvárt, 1893.
2026. júl. 16.
Jakab Ödön (1854-1931): Egy kép alá
Lombos erdőben öreg fánál
Hiven szerető ifju pár áll,
S hogy megmaradjon örökkétig:
Nevöket a törzsökbe vésik.
Oh bohó pár! Minek hiába’
Vésni a nevet bé a fába?
Kiszárad az majdan egészen
És törzse tüzre kerül akkor,
Vagy villám sújt rá a magasból -
S így is, úgyis por, hamu lészen.
Nincsen semmi az ég alatt,
Miben a földi halandónak
- Gonosznak úgy, miként a jónak -
Neve örökre fennmarad.
Látjátok, én ezt megtanultam
Régóta már a fájó multan.
… Volt egy barátnőm messze innen,
Ki dúsan meg volt áldva itt lenn:
Karcsu termettel, szőke hajjal,
Kék szemekkel és rózsa arczczal.
Azt hittem: tündér szép alakja
Örök életre van hivatva.
Ennek irtam nevem szivébe,
Melyről hittem, reméltem szentül,
Hogy nagy idők során keresztül
Bántatlanul őrizni fogja,
Nem mint nyomát a bujdosónak
Tengerpartok futó homokja.
- S lám, most egy sirkő jelzi nyilván,
Hogy én is csak a porba írám...
Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.
2026. júl. 13.
Jakab Ödön (1854-1931): A csalogány
Amint dalolt kis bokra alkonyán,
Megszólitám a jámbor csalogányt:
„Ugyan, barátom, hagyd el ezt a nótát,
Nem örvend ennek már a hallgatóság,
S örvendeni tán nem is fog soha:
Lejárt az ócska énekek kora!
Amig teleltél messze déli tájon,
Nagyon fordult itt a világ barátom!
Más énekmondók jöttek s emiatt
Más lett az ízlés, más lett a divat.
Valami újat zengj, ha tetszeni vágyol,
Nem ezt a régit, nagyapád korából,
Valami szépet, idegenes bájút,
Hangra merészet, értelemre bárgyút,
Magad se értsed, más se értse meg.
S meglásd, hogy ismét bámulják neved.”
És a csalogány így felelt nekem:
„Hagyjuk csak így meg az én énekem!
Nem cifra ez, de tisztán az enyém.
Nem idegentől kölcsönöztem én,
E kis fészekkel örököltem itt,
Benne őrzöm a mult emlékeit:
Mikor esténkint szárnya rám hajolt,
Szegény anyám is éppen így dalolt.
Mit bánom én, hogy másként énekel
Egy-egy vándor, ha néha itt megy el:
Múló dalát a csacska erdei
Visszhang egypárszor tán visszaveri,
De mihelyt aztán maga elmene,
Dala is szépen elveszett vele.
Hanem az erdő roppant sátora
Elveszni végképp nem vész el soha,
s míg erdő lesz: a hűs lombok alól
Minden csalogány, mint én, úgy dalol,
Amig e földön lesz nyár s kiket,
E dalok itten mindig zengenek
Örök egyforma ütemmel, ahogy
Elfogadták a régi századok.
S hidd el, nép is lesz mindig e mezők
Kövér dülőin úgy, mint azelőtt,
Józan magyar nép mely a föld rögét
Töri, miként az apái törék,
s mely, míg az élet ős robotját végzi,
Dalunkat vígan tovább fütyörészi.”
Forrás: Uj Idők XV. évf. 10. sz. 1909. márc. 7.
2026. júl. 6.
Jakab Ödön (1854-1931)
Ezelőtt bizony több mint félszázaddal – 1874 őszén – ismeretlen név állott a jó Vadnak Károly kedves Fővárosi Lapok-ja egyik számának élén közölt vers alatt. A népballadák hangján és formájában írt versnek az volt a címe, hogy: NEM LÁTTÁK A KICSI FIAM? Az új költő neve pedig: Jakab Ödön.
Jakab Ödön akkor – mint a kolozsvári egyetem bölcsészeti karának hallgatója – a fiatalság legszebb napjait élte, az élet gyöngyvirágos tavaszában járt: húszesztendős volt! Az említett vers figyelmet keltett irodalmi körökben is és a minden fiatal tehetségért nagy örömmel lelkesedő Szász Károly, a későbbi püspök, akkor még tanácsos a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban, Trefort oldalán – mindjárt érdeklődni kezdett az új kis költőtárs iránt, akivel egy-két év múlva aztán élénk levelezési folytatott. Szász Károly után nagy értékű levélgyűjtemény maradt a család birtokában, s ezek közt a levelek közt ott van a dévai fiatal tanárnak, Jakab Ödönnek is több kedves levele. Olyan igaz szeretet és tisztelet érzik ki ezekből a levelekből a nagy tekintélyű irodalmi vezér iránt, amilyennek őszinte, meleg hangja a mai önző, rideg világban bizony ritkán csendül meg. És észre lehet venni a sorokból, hogy a bennök megnyilatkozó érzés voltaképpen visszhangja annak az önzetlen ragaszkodásnak, kedves érdeklődésnek, amellyel a neves író az ő ifjú kezdő pályatársa iránt viseltetett.
Beh boldog világ is volt az! A lángoló érzésű Jakab Ödön alighogy 25 esztendős korában kinevezték helyettes tanárnak, évi 800, mondd: nyolcszáz forint díjazással már meg mert házasodni, elvevén diákkori eszményképét, Rózát, ki aztán neki – időnap előtti haláláig – nemcsak hűséges élettársa, hanem valósággal múzsája lett, s kinek nevét, lelkét, szellemét sok szép költeményben örökítette meg a költő-férj.
Alig féléves boldog házas volt a dévai poéta-tanár, mikor nagy irodalmi kitüntetés érte: FEHÉR ÁGNES című, igen szépen írt, drámai lüktetésű népies balladáját, hűséges öreg barátja, a kitűnő előadó Szász Károly bemutatta a Kisfaludy-Társaságban. Az ülés programja különben is nagyon érdekes volt, úgyhogy a nagyobbára hölgyekből álló közönség egy része már kiszorult a teremből, s képes-teremre nyíló ajtóban szorongott. Jakab Ödön balladája igen nagy hatást tett, s a fiatal költőt egyszerre az újabb nemzedék egyik legtehetségesebb tagjának ismerte el. A közönség és kritika egyaránt.
Ugyanabban a levélben, mellyel ezt a balladát Szász Károlynak felküldötte, szerényen szóba hozta Jakab Ödön azt is, hogy vajon folyamodhatnék-e már rendes tanárságért? „Én – írja – 800 forinttal kijönnék, de lehetetlen a szállások drágasága miatt. Hitvány szállást is 250 forinton alul nem kaphatni. A kollégák nagyobb része 300 forintosban lakik. Ilyen drágaságot sohasem láttam. 250 forintot pedig lehúzva szállásra, csak 550 forint marad. Ennyi pedig nagyon kevés mindenre…”
Ötszázötven forint – mindenre… Hát annyi, valóban, ötven évvel ezelőtt is kevés volt. Ám azért valahogyan mégis csak kijött belőle a boldog pár – de hogy miképpen, azt persze a mai nemzedék nemcsak elhinni, de még elképzelni sem tudja. Nemcsak azért nem, mert ma az árak mások, hanem mert egészen mások az igények is. Ó, azok a régimódi, fiatal tanárok, különösen ha még poéták is voltak – és a hitveseik, különösen ha úgy szerették urukat, mint Róza az övét: az életnek csak eszményi oldalát nézték s ha kevés volt a tüzelőjük, hát pótolták szívük melegével. Körülbelül harminc esztendővel Jakab Ödön dévai tanársága előtt – az ötvenes években – Arany János, aki költői munkássága mellett szintén tanárkodott, ugyancsak ilyen, nem sok százforintos professzori fizetésből éldegélt családjával s a dévai ifjú poéta-tanár lelki szemei előtt vigasztaló és bátorító mintaképül ott ragyoghatott annak a nagykőrösi szerény tanári szállásnak mécsvilága, amely mellett egykor az ország első költője szigorgott, rendületlenül javítgatva a tanulók dadogó dolgozatait és írogatva a maga halhatatlan verseit. Az a harminc év, ami az ötvenes évek íróit a nyolcvanak évekéitől elválasztotta: óriási változást hozott a magyar közéletbe, a politikai elnyomatás keserves korából a nekilendült alkotmányos élet ragyogó éveibe vezetvén át a nemzetet, - de nem változtatta meg a régi magyar egészséges világnézetet, felfogást, szokásokat és erkölcsöket. A további évtizedek azonban bezzeg felforgattak mindent, elporlasztották sok szép hagyományunk kőszikláját, úgyhogy bizony nem üres frázis, mikor a mai szomorú viszonyok között a régi jó időket emlegetjük…
Az erdélyi fiatal poétából azóta öreg ember lett. A kilencvenes években fölkerült tanárnak a fővárosba s csakhamar bekerült rendes tagnak a Kisfaludy-Társaságba, hol mint vendég, már nagy népszerűségre tett szert. Költeményeinek első kötete már előbb, 1880-ban jelent meg, előfizetéssel és – ami akkor nagy szó, szinte irodalmi esemény volt: majdnem ezer előfizető jelentkezett! Azután sok könyve jelent meg Jakab Ödönnek, nemcsak verseskötetek, hanem prózai elbeszéléseket is tartalmazók, ÁRGIRUS című szép tündérmeséjével megnyerte az Akadémia Nádasdy-díját, amit nemigen gyakran adtak ki, írt több színdarabot is, tagja lett az Akadémiának – és most, mikor már túl van a hetvenen, de egészsége és munkakedve még mindig töretlen: megjelenik a Kisfaludy-Társaság kiadásában, a Franklin-Társulatnál legfrissebb versgyűjteménye, az ESTE FELÉ című.
Este felé… Igaz. De szépen élve, szorgalmas munka közt töltvén el a néha felhős, sokszor verőfényes napot: mily kedves az az esti hangulat. Az öreg lantos kedves álmot lát: kiül a ház elé, hallgatja a kis templomból az alkonyi csöndben feléje csendülő harangszót, a hazatérő nyáj kolompját, a munkából érkező fiatalok vidám dalolását – s mintha mindezeken túl, messze távolból, még más ismerős, édes melódiák is zengenének… Nem, nem a messzeségből, csak a lelke mélyéből hallatszanak ezek a hangok – hangok, a maga ifjúságából. S ezeknek hatása alatt dúdolni kezd és ugyanazon a hangon, ugyanazzal a tiszta érzéssel, mint egykor, újabb dalok kezdenek zsongani lelkében, s törnek elő ajkán.
Énekel a világ sok összetört bálványáról, lejárt istenekről, s boldogan nyugszik meg annak tudatában, hogy:
„… Változatlan él az Isten,
Az egy, valódi és, örök!…”
Hajdani módja szerint – mely költészetének jellemző vonása lett – reflexióit egy-egy találó, kedves, költői képpel világítja meg verseiben, s megindítóan újítja föl nagy poéta-elődöknek: a Himfy-dalok költőjének, s a NÉGY-ÖKRÖS SZEKÉR halhatatlan lantosának emlékét. Közbe-közbe egy-egy szép francia verset tolmácsol nyelvünkön, Hugo-tól, Béranger-től, Verhaeren-től, Rostand-tól. Azután látja, hogy az alkonyi ég elborul, zúgó szél támad, s kitör a fergeteg… Rettenetes ítéleti idő – megreszketnek a Kárpát bércet, recseg-ropog az egész világ épülete. De az öreg költőt ez nem hallgattatja el, sőt mintha új erőre kapna a kitört vérzivatarban, lantján megrázóan harsog az ének. AZ ÁLMOK MOST NEM ÜLNEK ITTHON – HÁBORÚD IDŐKET ÉLÜNK – VÉGÍTÉLET – SZOMORÚ ESTÉK – ROMÁNIA – AZ ALFÖLD MAGYARJAIHOZ – RIADÓ – hát valóban estére fordult volna már pályája annak, aki ezeket a költeményeket zengi Hisz az érzésnek ez a frissessége, a formának ez a szépsége fiatal költőnek is becsületére válnék. Oh, az ilyen estétől még messze van a néma, sötét éjszaka. Az ilyen erővel teljes versek után még sok hasonlót várhatunk – várunk is örömmel, szeretettel, az elismerés színes, illatos virágait szórva az öreg költő lábai elé, hogy azokon járjon álmodozva, életének enyhe alkonyatában…
Mikor Jakab Ödönt, harminc és egynéhány évvel ezelőtt a Kisfaludy-Társaság megválasztotta tagjává – Beöthy Zsolt titkár az ünnepies közülésen előadott jelentésében így referált erről az eseményről: „Megválasztottuk Jakab Ödönt, ki a költészetnek mindhárom ágában évtizedek óta olyan szinte áhítatos komolysággal működik, mely éppúgy kifejezi a költészet iránt való odaadó lelkesedését,mint eszményeinek nemességét.”
Mily jól esik most megállapítanunk, hogy ezek a jellemző szavak ma is a maguk teljességében ráillenek az ESTE FELÉ című kötet költőjére, aki az évek számát tekintve talán megöregedett, de áhítatos lelkesedésében és eszményei nemességében csöppet sem változott.
SZÁSZ KÁROLY
Forrás: Irodalomtörténet XVI. évf. 1-2. sz. Budapest, 1927.
2019. szept. 22.
Jakab Ödön: A mi harangjaink
Jakab Ödön: Hazaszeretet
Jakab Ödön: A csalogány