2019. jún. 3.

Jókai Mór: Kazinczy szelleméhez




Megdicsőült szellem! boldogabb lakója
Fényesebb csillagnak, mely magától ragyog;
Hol kölcsön-fény mellé nem szegődik árnyék, -
Mit erősebb csillag, - többiek királya, -
Örök szolgakörben nem hajt maga körül.
Látsz-e minket itten, láthatatlan földön?
Melynek egyik fele csak akkor világos
Ha a másik sötét; a hol egyik ember
Csak akkor hatalmas, ha a másik koldús.
A hol egyik nép csak úgy tud nagyobb lenni,
Ha egy másiknak a fejére felhághat.
Hol meztelen nyomor, mely velünk született
Megtanit mindenkit szépen könyörgetni: -
Könyörgünk a napnak, hogy adjon meleget,
S imádjuk a földet, hogy hagyjon megélni!
S megfizetünk érte testünkkel, lelkünkkel.
Látsz-e itt bennünket? tudsz-e mi felőlünk?
Érdemes-e onnan ide alánézni?
Igaz-e az, hogy a magyar honszerelme
Még az égben is tart, s visszahúz a földhöz
Igaz-e az, hogy a sohaj innen felhat
A megmérhetetlen csillagmagasságig?
Igaz-e az, hogy a hősök holt kezében
Megcsörren a fegyver, ha fiaik sírnak?
S izengetnek onnan hulló csillagokban?...

Ha a sóhajt hallod, ha szivünket látod
És ha érdekelhet még emberi szózat,
Halljad meg nevednek dicsre emlitését.
Halljad meg és lássad, hogy mire  végzet
Egy évszázad előtt téged aláküldött,
A fényes épület műve szépen halad,
A hogy te kimérted, a hogy elgondolád,
A hogy alapjait kősziklára raktad,
Emelkedik a nagy tündérálmi templom,
A mely alatt már egy egész nemzet elfér;
Emelkedő tornyát a határon túl is
Meg lehet már látni, és harangszavára
Millióknak lelke egyetért figyelve,
S milliók szivét egy érzelem hevíti.
Oh ez érzést neked velünk kell érezned:
Mert ez nem elmuló csába földi mámor,
Hanem egy ittfeledt gondolat az égből.
Mondjad el felőlünk fényes őseinknek,
Hogy miattunk felhő ne takarja arczuk.
Mert a magyar nemzet soha oly hű nem volt
Tulajdon magához; minden magyar szive
Soha oly egyszerre nem vert még, miként most;
Hogy versenyt haladunk mivelt nemzetekkel;
(Ki most gúnol, az csak magának bolondja)
Hogy a mely népeket az ő fegyvereik
Taniták a magyart rettegni és félni,
Azokat most a te szellem-fegyvereid
Tanitják a magyart szeretni, tisztelni.
Hogy van becsülete a magyarnak most is
S nemesebb versenyben sem maradoz hátul.

Szivárványos szárnyú szelid angyalkáknak.
Rózsaszinű felhők aranyos nyilásán
A kik ide hozzánk alá-mosolyognak,
Súgd meg hódolatos, megtisztelő szóval:
Hogy dallamos nyelvünk ők is tanulják meg,
- Mert mi odafenn sem beszélünk más nyelven.

Forrás: Jókai Mór: költemények I. rész Bp. 1904.

Jókai Mór: Magyar divat



Ismét, ismét viseljük hát
Azt a mentét, azt a ruhát,
A mit hordtak őseink;
Régi dolmány, régi kalpag
S kik a honért éltek haltak,
Feltámadnak hát megint.
Látásodra bár a léha
Itt-ott kaczajra fakad…
Hadd kaczagjon, majd elhagyja:
Magyar, ne szégyeld magad!

Ne szégyeld a viseletet,
Miben apád ellehetett
S boldog öregséget ért.
Ki tudja e boldog korbul,
Mikor a ruha megfordul
A jobb év is visszatér?
Fintoritsa félre arczát,
A ki jobb jövőt tagadd.
Te kérjed azt s hidd, hogy eljön.
Magyar, ne szégyeld magad.

Kinek lábán sarkantyú peng
Arról tudod, hogy az nem czenk,
A bámész nevesse bár.
Az órgyilkos és a gyáva
Nem ver pengőt a sarkába:
- Az elfut, vagy lesbe áll.
Szembenézesz, valót mondasz,
Hogyha szived kifakad.
Ez a te régi jellemed:
Magyar, ne szégyeld magad.

Aranycsipkés főkötőben,
Olyan bűbájos a nőnem,
Miként tündér-asszonyok.
Szűzpárta, nem csak viselve,
Hanem meg is érdemelve,
A homlokon úgy ragyog.
Tüneményes idők járnak!
Férfi szive úgy dagad.
Kétszerte szebb minden asszony:
Magyar, ne szégyeld magad!

Hadd gyászolja Európa
Zsákruhába’, gyászzubbonyba’
Vesztett reménységeit.
Ha mi nekünk szép az élet
Azért minket ki itélhet?
Jó az Isten, megsegít!
Önbecsülés, hazafiság
Legyen hát, ha kell „divat”,
Akár mit mond rá a világ,
… Magyar, ne szégyeld magad!

Forrás: Jókai Mór: költemények I. rész Bp. 1904.