Megdicsőült szellem! boldogabb lakója
Fényesebb csillagnak, mely magától ragyog;
Hol kölcsön-fény mellé nem szegődik árnyék, -
Mit erősebb csillag, - többiek királya, -
Örök szolgakörben nem hajt maga körül.
Látsz-e minket itten, láthatatlan földön?
Melynek egyik fele csak akkor világos
Ha a másik sötét; a hol egyik ember
Csak akkor hatalmas, ha a másik koldús.
A hol egyik nép csak úgy tud nagyobb lenni,
Ha egy másiknak a fejére felhághat.
Hol meztelen nyomor, mely velünk született
Megtanit mindenkit szépen könyörgetni: -
Könyörgünk a napnak, hogy adjon meleget,
S imádjuk a földet, hogy hagyjon megélni!
S megfizetünk érte testünkkel, lelkünkkel.
Látsz-e itt bennünket? tudsz-e mi felőlünk?
Érdemes-e onnan ide alánézni?
Igaz-e az, hogy a magyar honszerelme
Még az égben is tart, s visszahúz a földhöz
Igaz-e az, hogy a sohaj innen felhat
A megmérhetetlen csillagmagasságig?
Igaz-e az, hogy a hősök holt kezében
Megcsörren a fegyver, ha fiaik sírnak?
S izengetnek onnan hulló csillagokban?...
Ha a sóhajt hallod, ha szivünket látod
És ha érdekelhet még emberi szózat,
Halljad meg nevednek dicsre emlitését.
Halljad meg és lássad, hogy mire végzet
Egy évszázad előtt téged aláküldött,
A fényes épület műve szépen halad,
A hogy te kimérted, a hogy elgondolád,
A hogy alapjait kősziklára raktad,
Emelkedik a nagy tündérálmi templom,
A mely alatt már egy egész nemzet elfér;
Emelkedő tornyát a határon túl is
Meg lehet már látni, és harangszavára
Millióknak lelke egyetért figyelve,
S milliók szivét egy érzelem hevíti.
Oh ez érzést neked velünk kell érezned:
Mert ez nem elmuló csába földi mámor,
Hanem egy ittfeledt gondolat az égből.
Mondjad el felőlünk fényes őseinknek,
Hogy miattunk felhő ne takarja arczuk.
Mert a magyar nemzet soha oly hű nem volt
Tulajdon magához; minden magyar szive
Soha oly egyszerre nem vert még, miként most;
Hogy versenyt haladunk mivelt nemzetekkel;
(Ki most gúnol, az csak magának bolondja)
Hogy a mely népeket az ő fegyvereik
Taniták a magyart rettegni és félni,
Azokat most a te szellem-fegyvereid
Tanitják a magyart szeretni, tisztelni.
Hogy van becsülete a magyarnak most is
S nemesebb versenyben sem maradoz hátul.
Szivárványos szárnyú szelid angyalkáknak.
Rózsaszinű felhők aranyos nyilásán
A kik ide hozzánk alá-mosolyognak,
Súgd meg hódolatos, megtisztelő szóval:
Hogy dallamos nyelvünk ők is tanulják meg,
- Mert mi odafenn sem beszélünk más nyelven.
Forrás: Jókai Mór:
költemények I. rész Bp. 1904.
