2014. dec. 5.

Gellért Oszkár: Együgyű közösség

Csiga Julianna: Muskátlis ablak 
Kép forrása: www.julimama-kepek.eoldal.hu



Ma kiszaladt a kezemből az ablakom redőnye
S mint ahogyan elmetszi a lábat a vonat,
Tőben levágott egy virágos muskátlit.
Tavaszi alkonyat volt, vérengző alkonyat.

Én fölemeltem szótlan s ráfektettem kezemre.
Neked könnyek futották el panaszos szemed.
Aztán: Ha megfoganna, s gyökeret verne ujra!
Megamputálnád! s hoztál nehány buzaszemet.

S elültetted, pólyálva. S szirompilláit akkor
Rebbenni láttuk: ájult beteg, ki ujra élt.
Először úgy érezte, hogy szörnyű álom volt csak,
De nyilallott a seb s jaj, ő ujra elalélt.

Ez este volt. S hajnalban arra ébredtünk, kedves:
Huros madár dalolta vig-ájtatos dalát.
S te ablakom redőnyét felhúztad: aggodalmas
Szemed szegény virágon kis gyógyulást ha lát.

S abban a pillanatban repült el a cserépről
A hajnali miséző. A drága megijedt,
Beh kár volt megzavarni, mondtad, hisz a rigócskánk

Imádkozott a néma, beteg virág helyett.


Őri István: Lehet, hogy...




Lehet, hogy a tengernek az a cseppje nem is Japánba jut el.
Talán pára lesz belőle, felhő, és valahol esőként hullik le…

A legszebb mondat ez, amit életemben olvastam, s nem hiszem, hogy ennél szebbet valaha is mondani tudna valaki. Szebb ez, mintha azt mondtad volna: „Szeretlek!”, szebb annál, hogy „Féltelek!”, hogy „Hiányzol!”, hogy „Te vagy minden nekem!”. Szebb annál, hogy „Szép vagy és erős!”, szebb annál, hogy „Jó veled!”

Mindennél szebb ez a mondat, mert benne van minden. Minden, amit el lehet mondani egymásnak, minden, amit érzel, amit kívánsz, ami boldoggá tesz, ami jó Neked. Benne van minden, és még több: benne vagyunk mi, aki egy és egy is marad örökké.

Köszönöm, Kedves, hogy megajándékoztál a világ legszebb mondatával, hogy nekem mondtad el azt. Az a néhány csepp víz, amit a sziklák mellől küldtem Neked, tápláljon minket, mint ahogy a virágot is az eső, és a napfény élteti. Én adom a vizet, Te vagy a Napfény, s mi együtt szép virág vagyunk, olyan szép, hogy aki lát bennünket, elcsodálkozik: ilyen lehetséges? Igen, lehetséges, mert akkor azt mondtad:

„Lehet, hogy a tengernek az a cseppje nem is Japánba jut el.
Talán pára lesz belőle, felhő, és valahol esőként hullik le…”

Ez volt a kezdet és ez a folytatás is. Befejezés pedig nincs, mert ami szép, erős és egy, az örökké tart.


Ezt szerettem volna elmondani Neked, Kedves.


Őri István: Miért kiáltasz?!

Derkovits Gyula: Halottsiratás

Miért kiáltasz?!
Miért sírsz?
Miért nyújtod felé kezed?
Hát nem látod, hogy meghalt?!
Elment!
Miért...
Nem!
Nincs igazad!
Nem!
Nem halt meg, csak alszik!
Hát nem látod, hogy él?!!!
alszik
mert elfáradt
pihennie kell
sokáig
hagyjuk, menjünk innen
különösen te
mert neked nincs szíved!
Menj innen, mert a végén még megölöd!
Igazad van
nincs szívem
valaha volt - azt hiszem, nagy
de elosztogattam
adtam egy-egy kis darabot
mindenkinek, aki kért
s ami megmaradt, azt kitépte a világ
mert éhes volt és kegyetlen
mára nem maradt semmi...
igazad van
nincs szívem
nem tudom, mi van a helyén
mert néha fájdalmat érzek
ott, ahol valaha volt
Igen
Menjünk
Te arra, én erre
Majd találkozunk
egyszer

mindnyájan


Őri István: Hogyan lett az igazgyöngyből gyöngyvirág?



Úgy, Kedvesem, hogy Isten egyszer régen lejött a földre körülnézni, és eljátszogatott a szép igazgyöngyökkel (mert Isten nagyon kedves, vidám és játékos valaki, nem olyan öreg, nagyszakállú, mogorva alak, ahogyan ábrázolják!). Becézgette, fényesítgette őket, kérdezgette, hogy érzik magukat a földön, de a gyöngyök bizony nem feleltek semmit. Isten gondolkodott egy kicsit, hogy mi lehet ennek a nagy hallgatásnak az oka, s hamarosan rájött: a gyöngyök azért nem szólnak, mert ők csak egyszerű kis gyöngyök, akik nem tudnak növekedni, felmelegedni, mosolyogni, s beszélni sem, mert nincs bennük élet. Fogta hát Isten a gyöngyöket, rájuk emelte szelíd szemeit, életet lehelt beléjük, hogy érezni tudjanak. Majd szétszórta őket a földön és azt mondta nekik: "Szaporodjatok és sokasodjatok! Borítsátok be fényetekkel a mezőket, melegítsétek fel tüzetekkel az emberek szívét, gyönyörködjenek bennetek, szeressen titeket minden élő, erdő-mező vadjai, az ég madarai és az emberek az egész földön." A gyöngyök pedig jó földbe hullottak, ott gyökeret eresztettek, s minden gyöngyből egy-egy szép gyöngyvirág lett Isten és az egész világ örömére. Isten - látván, hogy milyen szépséget alkotott - örömében táncra perdült és így énekelt:

  Örülök, ha ragyog a nap
  Örülök, ha felhő-borús
  Hegyek csúcsa köd-koszorús.
  Édes-kedves szép világ,
  Gyöngyből lesz a gyöngyvirág!
  Villám csapkod, ég morajlik
  Dörgő hangja messze hallik
  Záporeső, szivárvány
  Eső után csalogány
  Édes-kedves szép világ,
  Gyöngyből lesz a gyöngyvirág!

A gyöngyvirágok Vele énekeltek, csilingelve táncoltak és olyan szépen mosolyogtak, ahogy csak Isten boldog teremtményei tudnak mosolyogni.


Így teremtette Isten a gyöngyvirágot.


Yong: Az üres szék


 
Giacomo Favretti: A kis halott


Amikor Yong belépett a kocsmába, és látta, hogy az öreg Jeff széke üres, azonnal tudta, hogy valami baj van. A szék mindig úgy állt, ahogy Jeff az előző nap hagyta, amikor felállt és elindult hazafelé. Az öreg sohasem tolta vissza a helyére, mert így az minden nap várta őt, csak rá kellett ülnie. Ezt mindenki tudta a faluban, aki a kocsmába járt, nem ültek Jeff asztalához, ha az öreg nem volt ott, és nem igazították helyére a széket sem. Ha új ember érkezett a faluba, vagy idegenek tértek be a kocsmába megpihenni, figyelmeztették őket, hogy a sarokban, az utcai ablak melletti asztal fenntartott hely, oda ne üljenek.

Yong lassan odaballagott a székhez, közben próbálta megfejteni, hogy miért érez rosszat. Szeme hol a székre tévedt, hol elnézett az ablakon túlra, valamerre messzire. Gondolatai keresték az öreget, faggatták a széket, mintha az felelni tudna Yong aggodalmaira. Amikor Yong odaért Jeff asztalához, tétován körülnézett, talán kérdezni is akart valamit attól a néhány embertől, akik a távolabbi asztaloknál ültek, de gondolatai félúton megálltak, s nem lett belőlük szó. Yong a férfiak felé biccentett, ők kezüket kalapjukhoz emelve köszöntek vissza. A kocsmában csend lett, Yong tekintete visszatért Jeff asztalához, megérintette a széket, lassan végighúzta rajta a kezét, mintha simogatná, majd kicsit megemelte és a helyére tolta. Még ott maradt néhány másodpercig, kezeit nem vette le róla, fejét lehajtotta, mintha imádkozna, majd kisietett a kocsmából és gyors léptekkel elindult Jeff háza felé.

Őri István: Az ács fia




Gyorsan elszaladt a harminchárom év
Nem volt híres hadvezér
Mégis ismertté vált a név
József, az ács Fia
Megváltó halálra kell most várnia.
A keresztfa áll, a Rend szorgosan dolgozott
Katonák köre köpenyén osztozott
Szemében vér s fájdalom könnyei
Szállhatna föl az angyalokkal,
de mégsem teszi.
Alatta hullámzó, komor tömeg
A bűn súlyától a föld megremeg
Ez Isten fia volt! - mondották sokan
A kereszt tövében
Katonák hevernek fásultan, álmosan.
Szívekbe lopózik az iszonyat sötétje...
A Fiú meghalt, a bűn elkárhozott
Ember is volt Ő, ember sorsában osztozott -
Majd meleg eső hullt a szenvedők szemére
S harmadnapra eljött a pirkadat

Szétáradt a világra a kegyelem fénye.

Őri István: Az erő





A minap imádkoztál hozzám, ember
panaszkodtál, nehéznek érezted
a földi keresztet
erőt kértél, útmutatást,
bűneid bocsánatát
egyszóval:
elmesélted lelked minden bánatát.
Úgy érezted, nagyon egyedül vagy
az élet
arcodon keserű ránc-nyomot hagy
sötét árkokat láttál a szemed alatt,
amikor reggel a tükör előtt álltál
s útközben bágyadtan nézted
a szürke falat,
mely mellett utad minden nap elvezet
úgy érezted, egyedül vagy,
pedig kavargott körülötted a tömeg.
Kiabáltak, lökdösődtek,
mindegyik tört vélt célja felé,
mint ahogyan te is
és közben nagyon egyedül érezted magad,
a célt pedig értelmetlennek
azt a célt,
amely tegnap még életed része volt.
Imádból úgy tűnt,
nem bízol igazán bennem,
nem bízol igazán abban,
hogy ez az iszonyú
fojtogató
állapot
megszűnik egyszer.
Ennek ellenére megértelek
s tudom, mit érzel,
hisz én is voltam magányos,
amikor
tanítottam az embereket
és nem értettek,
amikor
tanítványokat választottam
és csalatkoztam bennük,
amikor
királyt akartak belőlem csinálni
és hamis szóval dicsőítettek,
amikor
elárultak
leköptek
megtagadtak
s amikor
úgy éreztem, mint most te:
hogy még az én Atyám is elhagyott.
A zsúfolt buszon, amelyre felszálltál
közömbös arcok,
üres szemek néztek rád
s te is automatikusan felvetted
a közömbösség álarcát,
hogy elvegyülj a tömegben
és ne lássák mások,
hogy mennyire egyedül érzed magad.
Nagyon vigyáztál,
hogy ne csillogjon a szomszéd
lépcsőházban lakó
panel-társad
szemében elégedett-fásult
ál-örömsugár:
"Lám-lám, nem csak én vagyok nyomorult,
az is, ott, hasonló cipőben jár!"
Néztél a semmibe, mert azt hitted,
így kirekesztheted,
tudatalattidba gyömöszölheted,
hogy társtalan bolyongsz.
A buszon
kétszer oldalba löktek
letaposták a jobb lábad kisujját
és majdnem elsodorták a táskádat,
mire ahhoz a megállóhoz értél,
ahol minden nap le szoktál szállni.
Munkahelyed egy mellékutcában van.
Oda befordulva ritkult a tömeg
már nem kiabáltak
nem lökdösődtek
céljukat elérték
a névtelen,
párhuzamos
szemtengellyel
közlekedő
arcok.
Nyugodtan haladhattál
végig az utcán
s közben rádöbbentél,
hogy ennél az ürességnél
még az arctalan tömeg is jobb!
Kútban érezted magad
a házak rád akartak omlani
a magányosság ólomtáblái feléd zuhantak -
hirtelen éles szúrást éreztél a szívedben,
de csak mentél tovább:
a kötelesség-reflex mozgatta
lábaid vittek előre.
Amikor már úgy érezted,
nem tudsz lépni sem,
amikor úgy érezted,
ott esel össze,
nagyot dobott a szíved
adrenalin áramlott szét testedben,
mert valaki megfogta a kezed.
Erő költözött fáradt agyadba,
hogy már gondolkodni is tudtál
s ez az erő eddig ismeretlen
biokémiai kapcsolatokat is
teremtett az idegsejtjeidben.
Ettől megnyílt a szemed befelé,
megnyílt a füled olyan hangokra,
amelyeket csak azok hallanak,
akiket ez az erő megérint.
Először nem tudtad,
mi van veled.
Megálltál a járda közepén,
mert a soha nem tapasztalt,
elemi erővel feltörő
boldogság
megdermesztette lépteidet.
Megálltál és hallgattad
az egyre tisztábban kivehető hangot,
amelyet nem te mondtál magadnak,
s nem is a melletted néha-néha
elsiető
megkésett arcok
szóltak hozzád.
A hang máshonnan jött
másvalaki szólt
egy benned lakozó,
eddig szunnyadó
gyönyörű világról.
Én szóltam hozzád,
a teremtőd,
mert láttam, hogy lelked tiszta,
de valódi célok híján
kétkedő és tétova.
Tapasztald meg, ember,
hogy nem vagy egyedül
csak fordulj felém
nyisd ki a kaput
bocsáss be házadba
és meglátod, egész más lesz
benned s körülötted a világ!
Kapudon régóta kopogtatok,
de úgy látszik,
valahol út közben elenyészett
a kopogás hangja
vagy olyan nagy volt
a magány dübörgése,
hogy kezem szeretet-koppanásai
nem jutottak el a füledig.
De most, hogy küszöbödet átléptem,
ugye már nem is vagy olyan
magányos
ugye oszladozik a homály
az ember-maszkok arcokká változnak
ugye látod, hogy ők is
segítségre szorulnak
szeretetre vágynak,
miközben a semmibenéző szemeik
határozott irányt véve
téged keresnek?
Látom, lelked megtelik
kegyelmem táplálékával
s ettől
percről percre más leszel
szinte fizikailag átalakulsz.
Milyen boldog vagyok,
hogy boldognak látlak,
ember-gyermekem!
Te már ráléptél
Jákob létrájának legelső fokára.
Igaz, hosszú még az út,
de ne tétovázz!
most már tudod:
én veled vagyok,
vezetlek
s ha kérsz, még több erőt is adok,
hogy a létra fokait legyőzve
eljuss hozzám.
Most pedig megyek
várnak rám sokan,
kik szintén úgy érzik,
nem tudnak élni
támasz nélkül,

magányosan.

Őri István: Boldogságok



Boldog, ki a kísértés útján ellenáll
boldog, ki, ha tétova is, de engem megtalál
boldog, ki, ha nem lát is, hisz
boldog, ki vállán szálkás, nehéz keresztet visz.
Boldog, ki befogad másokat
boldog, ki örül, ha szenvedőt látogat
s vigaszt visz neki
lelke sűrű keservét, szeme tompa fényét
mind elveszi.
Boldog, ki bennem hisz, bennem remél
nyitott szívvel jár, lépte hozzám felér
boldog a bátor, tiszta lélek

mert én benne lakom, kezét fogom, vele élek.

Pósa Lajos: A kakukkos óra





Csöndes éjjel eltűnődöm
A rég elmúlt szép időkön…
Hol is vagytok, tarka lepkék?
Kergetőzni úgy szeretnék!
Gyere vissza, te csapongó,
Aranyszárnyú kis pillangó!
Elérlek a berek alján!
Nefelejcses patak partján!
Rád borítom a kalapom
A vadrózsás domboldalon!
… Üt az öreg fali óra:
– Száll a lepke, hull a rózsa! –
Kakukk! Kakukk! Kakukk!

Gólya, gólya, hova lettél?
Hol vagy, hiszen elmúlt a tél!
Csűr tetején vár a fészked,
Hol a tájat el-elnézted.
Integet a nád a réten,
Ring a nap a tó tükrében,
Virágos az egész határ,
Gyere haza, gólyamadár!
Kelepeld be udvarunkat,
Véges-végig kis falunkat!
… Üt az öreg fali óra:
– Nem jön vissza az a gólya! –
Kakukk! Kakukk! Kakukk!

Eltűnődőm… Eltűnődöm
A rég elmult szép időkön…
Mintha most is, hej, hallanám:
„Meséljen még, édes anyám!
Arról a szép királylányról,
Arany kertben arany fáról,
Mese, mese, kis madárka,
Kék a lába, zöld a szárnya…
Danolja el a nótáját:
Szedem, szedem szép rózsáját.”
… Üt az öreg fali óra:
– Hol van az a mese, nóta! –
Kakukk! Kakukk! Kakukk!

(Az e kategóriában található némely  verset, írást, illusztrációt, szemelvényt a  www.posalajos.com és az ott is fellelhető „Az Én Ujságom”-ból vettem át. Ott  további sok szép Pósa-vers található, valamint szemelvények gazdag választéka Az Én Ujságom-ban megjelent közleményekből.)


Őri István: Kérdések




Hol vagytok, nappalok, hol vagytok, éjszakák?
hol vagytok, álmok, hol vagytok, virágok?
hol vagyok én, hol vannak mások?
hol van a világ, hol van a kéz
hol van szép szemed, hol van a méz

hol vagy?... Te...

Guy de Maupassant: A nagyapó




Holtan feküdt a nagyapám,
Kilencvenéves nagyapó.
Az arca bús volt s halavány,
Akár az ágya, oly fakó.
Nagy, sápadt szeme kinyílott,
Halk hangja hörgött reszketőn,
Mint sóhaj-űzte messzi szók,
Mint bujdosó szél a mezőn.

Álom ez, vagy emlékezet?
Nap kelt, foszolt a köd-burok,
A fákba tűznedv pezsegett,
Szívembe piros vér futott.
Bús álom, vagy emléke-e ez?
Az élet oly szép s ködbe vesz!
Emlékezem, emlékezem,
Oh, tűnt napok, tűnt életem!
Az ifjúság! emlékezem.

Álom, ez vagy emlékezet?
A gyenge hab, a puha, lágy,
A szélre bűvösen rezeg.
Himbálja a szívem a vágy.
Álom ez, vagy emlékezet?
Miért e perzselő szelek?
Emlékezem, emlékezem!
Ifjú erő vitt tüzesen!
A szerelem! emlékezem.

Álom ez, vagy emlékezet?
Zajtól telik meg a szívem,
Habok suhannak reszketeg,
A gondolat fut s elpihen.
Álom ez, vagy emlékezet,
Hogy meg se kezdtem s végezek?
Emlékezem, emlékezem!
Rám várnak ők a mélybe lenn;
A sír! a sír! emlékezem.


(Ford.:Kosztolányi Dezső)


Guy de Maupassant: Colombus



Gyerek voltam. Szerettem hőn a harcot;
A lovagokat, súlyos fegyverük,
A zajt, mi távol keleten viharzott,
Hogy a szent sírért küzdtek mindenütt.

Álmom oroszlánszívű, hős Richárd volt;
Szerettem őt, de akkor legkivált,
Midőn a harcba sok tar főtt levágott
S abból magának nyakláncot csinált.

A hölgyemnek szín-szalagát viseltem,
A harci kardom volt egy kis suhang,
Csatáztam a színes virágok ellen,
S hullott a kelyhök, hogy' a bot suhant.

A puszta ég alatt reá szövődött
Trónomra a természet zöld moha,
És megvetettem a királyi gőgöt,
Főmön zöld ágból volt a korona.

Boldog tűz égetett. Egyszerre halkan
Jött egy szelíd leányka reszketeg
S eléje tettem boldog áhitatban
Légváraim, címem s a szívemet.

Merengve a zöld gesztenyéshez ült le,
Egy mindenség mosolygott kék szemén,
És néztem a kékségbe elmerülve
S álmodva simultam melléje én.

Mért lettem e kis, szőke lánytól oly bús,
Mért szállt el úgy az álom, az öröm?
Miért borult el zordonan Colombus,
Hogy egy világ bukkant ki a ködön?


(Ford.: Kosztolányi Dezső)