(Hargita)
Édes
szellő jött a hegyekből és
elhozta a
lombok suttogását
elhozta a
jázmin illatát
a madarak
dalát és a csendet.
Elhozta a
hó tiszta illatát is,
a nap
ragyogó fényét
a források
habjait
a gyerekek
énekét
az avar
pihenését
az óvatos
lépteket
a reményt
és a szeretetet.
Édes
szellő jött a hegyek felől
és elhozta
hozzám a legöregebb Hegyet.
Amikor a
Hegy megérkezett,
leült
mellém a székre
és
beszélgettünk,
mint
minden este,
amikor a
nap már elbújt
s az első
csillagok félénken pislogtak
a
tiszta-kék égen.
Az öreg
Hegy sokat mesélt nekem
erőssé tett
és bölccsé
mert a
tudás erő
a látás
bölcsesség.
Lassan
mesélt, hogy megértsem
és néha
képeket is mutatott
eleveneket,
szépeket
illatokkal,
dalokkal teli képeket.
Az öreg
Hegy mesélt az emberekről is,
akik nála
laktak
énekelt a
dalaikból
amelyek az
Életről szóltak
elmondta a
vágyaikat
amelyek
erősek voltak
és csak
álmok maradtak.
Mutatott
árnyakat
mutatott
fényt
elsóhajtotta
az öreg fák lélegzetét
és a
sűrűben lakó madarak csipogását.
S amikor a
világ sötétbe burkolózott
s csak a
csillagok lesték kíváncsian
a Hegy
szavait,
felállt,
szólította a Szelet
felült a
hátára és énekelt neki:
"Édes
Szellő, kedves Szellő,
világokon
átrepülő,
későre
jár, éji idő,
szaladj
velem, szaladj, Szellő!"
A Szél
pedig elmosolyodott,
kitártra
szárnyait,
felröppent
a magasba
s vendégemet
visszavitte a társai közé.
Mert
várták, szerették és tisztelték
a bölcs
öreg Hegyet.
Én
visszaültem a székre
és vártam
a másnap estét,
amikor a
Szél újra elhozza őt,
hogy
beszélgessünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése