A minap
imádkoztál hozzám, ember
panaszkodtál,
nehéznek érezted
a földi
keresztet
erőt
kértél, útmutatást,
bűneid
bocsánatát
egyszóval:
elmesélted
lelked minden bánatát.
Úgy
érezted, nagyon egyedül vagy
az élet
arcodon
keserű ránc-nyomot hagy
sötét
árkokat láttál a szemed alatt,
amikor
reggel a tükör előtt álltál
s útközben
bágyadtan nézted
a szürke
falat,
mely
mellett utad minden nap elvezet
úgy
érezted, egyedül vagy,
pedig
kavargott körülötted a tömeg.
Kiabáltak,
lökdösődtek,
mindegyik
tört vélt célja felé,
mint
ahogyan te is
és közben
nagyon egyedül érezted magad,
a célt
pedig értelmetlennek
azt a
célt,
amely
tegnap még életed része volt.
Imádból
úgy tűnt,
nem bízol
igazán bennem,
nem bízol
igazán abban,
hogy ez az
iszonyú
fojtogató
állapot
megszűnik
egyszer.
Ennek ellenére
megértelek
s tudom,
mit érzel,
hisz én is
voltam magányos,
amikor
tanítottam
az embereket
és nem
értettek,
amikor
tanítványokat
választottam
és
csalatkoztam bennük,
amikor
királyt
akartak belőlem csinálni
és hamis
szóval dicsőítettek,
amikor
elárultak
leköptek
megtagadtak
s amikor
úgy
éreztem, mint most te:
hogy még
az én Atyám is elhagyott.
A zsúfolt
buszon, amelyre felszálltál
közömbös
arcok,
üres
szemek néztek rád
s te is
automatikusan felvetted
a
közömbösség álarcát,
hogy
elvegyülj a tömegben
és ne
lássák mások,
hogy
mennyire egyedül érzed magad.
Nagyon
vigyáztál,
hogy ne
csillogjon a szomszéd
lépcsőházban
lakó
panel-társad
szemében
elégedett-fásult
ál-örömsugár:
"Lám-lám,
nem csak én vagyok nyomorult,
az is,
ott, hasonló cipőben jár!"
Néztél a
semmibe, mert azt hitted,
így
kirekesztheted,
tudatalattidba
gyömöszölheted,
hogy
társtalan bolyongsz.
A buszon
kétszer
oldalba löktek
letaposták
a jobb lábad kisujját
és majdnem
elsodorták a táskádat,
mire ahhoz
a megállóhoz értél,
ahol
minden nap le szoktál szállni.
Munkahelyed
egy mellékutcában van.
Oda
befordulva ritkult a tömeg
már nem
kiabáltak
nem
lökdösődtek
céljukat
elérték
a
névtelen,
párhuzamos
szemtengellyel
közlekedő
arcok.
Nyugodtan
haladhattál
végig az
utcán
s közben
rádöbbentél,
hogy ennél
az ürességnél
még az
arctalan tömeg is jobb!
Kútban
érezted magad
a házak
rád akartak omlani
a
magányosság ólomtáblái feléd zuhantak -
hirtelen
éles szúrást éreztél a szívedben,
de csak
mentél tovább:
a
kötelesség-reflex mozgatta
lábaid
vittek előre.
Amikor már
úgy érezted,
nem tudsz
lépni sem,
amikor úgy
érezted,
ott esel
össze,
nagyot
dobott a szíved
adrenalin
áramlott szét testedben,
mert
valaki megfogta a kezed.
Erő
költözött fáradt agyadba,
hogy már
gondolkodni is tudtál
s ez az
erő eddig ismeretlen
biokémiai
kapcsolatokat is
teremtett
az idegsejtjeidben.
Ettől
megnyílt a szemed befelé,
megnyílt a
füled olyan hangokra,
amelyeket
csak azok hallanak,
akiket ez
az erő megérint.
Először
nem tudtad,
mi van
veled.
Megálltál
a járda közepén,
mert a
soha nem tapasztalt,
elemi
erővel feltörő
boldogság
megdermesztette
lépteidet.
Megálltál
és hallgattad
az egyre
tisztábban kivehető hangot,
amelyet
nem te mondtál magadnak,
s nem is a
melletted néha-néha
elsiető
megkésett
arcok
szóltak
hozzád.
A hang
máshonnan jött
másvalaki
szólt
egy benned
lakozó,
eddig
szunnyadó
gyönyörű
világról.
Én szóltam
hozzád,
a
teremtőd,
mert
láttam, hogy lelked tiszta,
de valódi
célok híján
kétkedő és
tétova.
Tapasztald
meg, ember,
hogy nem
vagy egyedül
csak
fordulj felém
nyisd ki a
kaput
bocsáss be
házadba
és
meglátod, egész más lesz
benned s
körülötted a világ!
Kapudon
régóta kopogtatok,
de úgy
látszik,
valahol út
közben elenyészett
a kopogás
hangja
vagy olyan
nagy volt
a magány
dübörgése,
hogy kezem
szeretet-koppanásai
nem
jutottak el a füledig.
De most,
hogy küszöbödet átléptem,
ugye már
nem is vagy olyan
magányos
ugye
oszladozik a homály
az
ember-maszkok arcokká változnak
ugye
látod, hogy ők is
segítségre
szorulnak
szeretetre
vágynak,
miközben a
semmibenéző szemeik
határozott
irányt véve
téged
keresnek?
Látom,
lelked megtelik
kegyelmem
táplálékával
s ettől
percről
percre más leszel
szinte
fizikailag átalakulsz.
Milyen
boldog vagyok,
hogy
boldognak látlak,
ember-gyermekem!
Te már
ráléptél
Jákob
létrájának legelső fokára.
Igaz,
hosszú még az út,
de ne
tétovázz!
most már
tudod:
én veled
vagyok,
vezetlek
s ha
kérsz, még több erőt is adok,
hogy a
létra fokait legyőzve
eljuss
hozzám.
Most pedig
megyek
várnak rám
sokan,
kik
szintén úgy érzik,
nem tudnak
élni
támasz
nélkül,
magányosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése