Ma
kiszaladt a kezemből az ablakom redőnye
S
mint ahogyan elmetszi a lábat a vonat,
Tőben
levágott egy virágos muskátlit.
Tavaszi
alkonyat volt, vérengző alkonyat.
Én
fölemeltem szótlan s ráfektettem kezemre.
Neked
könnyek futották el panaszos szemed.
Aztán:
Ha megfoganna, s gyökeret verne ujra!
Megamputálnád!
s hoztál nehány buzaszemet.
S
elültetted, pólyálva. S szirompilláit akkor
Rebbenni
láttuk: ájult beteg, ki ujra élt.
Először
úgy érezte, hogy szörnyű álom volt csak,
De
nyilallott a seb s jaj, ő ujra elalélt.
Ez
este volt. S hajnalban arra ébredtünk, kedves:
Huros
madár dalolta vig-ájtatos dalát.
S
te ablakom redőnyét felhúztad: aggodalmas
Szemed
szegény virágon kis gyógyulást ha lát.
S
abban a pillanatban repült el a cserépről
A
hajnali miséző. A drága megijedt,
Beh
kár volt megzavarni, mondtad, hisz a rigócskánk
Imádkozott
a néma, beteg virág helyett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése