Clapton, I.: Vágy

Harcos Katalin: Feküdj mellém

Feküdj mellém! Hunyd be szemed,
hogy amilyen voltam, olyannak lásson!
Engedd meg végre, hogy szeresselek,
és ne vesd meg lázas vallomásom!

Ha felém fordulsz vágyón, szeretve,
kezem félszegen, lágyan megérint,
belecsókolok a tenyeredbe,
s ajkamat vad tűz perzseli megint.

Mohó nyelvem bőröd selymét kutatja,
érzem az ízed, tested illatát...
magamhoz vonlak egy szép pillanatra,
s minden sejtemet izzó vágy járja át.

Feküdj mellém, de nyisd ki szemed!
Fogadj el ilyennek, amilyen vagyok!
Add át magad a nagy élvezetnek,
Ami tiszta szívvel csak neked adok!

A kép forrása: Makray János festménye www.geobioligie.de

A vers forrása:  http://www.lelekvilag.hu

Clapton, I.: Álmatlanul

Fekete lepel borul a tájra

a folyó úszik a holdsugárban

fülledt szobákban nyugovóra tér

minden ember, ki nyugalmat remél.

Csak én fekszem ilyen álmatlanul

csukott szememre álom nem borul:

játszik velem a kéjes képzelet

látom megadó férfitestedet

játszom rajta egy-egy halk dallamot

ujjaim lágyan szelik hajlatod

fel-felszakad s minket elönt a kéj

majd lassan ránk borul az éjsötét.

Fekete lepel borul a tájra

testem lázban úszik a homályban

a képzelet csak játékot űz velem

közel vagy, mégis oly távol nekem.

(2012. júl. 14.)

A kép forrása: http://www.harmonet.hu/ezoteria/19713-penzmagnes-szenvedely-konferencia-a-gazdagsag-bevonzasa-eletedbe.html

Benedek Elek (1859-1929): Fekete Nagy János, Adorjáni Balázs

Fekete Nagy János, Adorjáni Balázs
Együtt ülnek vala.
Szép szeretőjökről, az ő édesökről
Beszélgetnek vala.
Szóval elémondá Fekete Nagy János:
„Az enyém a legszebb, az enyém a legjobb,
Széles e világon!”
Szóval fölfelelé Adorjáni Balázs:
„Az enyém a legszebb, enyém a legisjobb,
Aminthogy vitéznek én vagyok legnagyobb
Kis Magyarországon!”

Mindjárt elérántá széles görbe kardját
Fekete Nagy János:
„Hallod-e, hallod-e, Adorjáni Balázs,
Meg kell halnod már most!”
Ott összemenének, megküzsdölödének,
Még a föld is rengett, úgy erősködének.
Azonba’ érkezék Nagy János követje:
„Hallod-e, hallod-e Fekete Nagy János!
A te szép szeretőd elszökék az este
Nagy török basával!”
Nyomba megérkezék Adorjáni követje:
„Hallod-e, hallod-e Adorjáni Balázs!
Gyűrűsöd, jegyesed hitet monda tegnap
Egy dali legénynek!”

Két vitéz daliák összenéznek vala.
Nagy erős kardjokat elhajítják vala -
Fekete Nagy János, Adorjáni Balázs.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

A kép forrása:  http://hu.wikipedia.org/wiki/Benedek_Elek

Jékey Aladár (1846-1919): Reggel

 

Mousson Tivadar: Falusi menyecske

Fürge kis menyecske
Aranyos kedéllyel,
Szeretlek én téged
Lelkem örömével,
Gyönyörűség nézni
A te fürgeséged,
Gyönyörűbb a szívnek
Nagy jókedvüséged.

Derül a szobácska,
Ajtó, ablak tárva,
Tisztogató angyal
Kereken bejárja.
Tisztogató angyal
Nyomában ott szárnyal
A hajnali szellő
Aranyos sugárral.

Ott kísérem én is
Epekedő szemmel,
Nem bírok a vágygyal,
Nem bírok szivemmel,
Repülök, megáldom,
Csókkal eltetézem,
Mert ez a kis angyal
Az én feleségem!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Lipcsey Ádám (1864-1912): Hangulat

 

Szivem olyan mint a falevél:
Nyári nap ha rátűz, elalél;
Keresi a csöndes félhomályt,
Hol hivalgó fény, zaj sohse bánt.

Mit nekem a kapzsi emberek -
Ha befogad árnyas, hűs berek.
Sárgarigó ver fönt a bogon,
Alkonyatkor úgy elhallgatom.

Árva pipacs ottan ácsorog,
Álomteje pillámra csorog,
S félig önkényt, fél-önkénytelen
Édes lankadás győz lelkemen.

Esthajnali harmat gyöngye hull,
Az ég alja halkan elpirul,
Csillagos köntösbe öltözik -
Szivembe a béke költözik.

Hattyúformán úszó fellegek
Szeldesik a tengerkék eget;
Elmerengek a kék távolon -
Tán hogy élek, azt is álmodom!?

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

A kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Lipcsey_%C3%81d%C3%A1m

Vihar Béla (1908-1978): Májusi hajnal

Hajnalra, mint
csilláron a láng,
felgyulladtak
a gesztenyefánk
ágain az
ezernyi tüzek;
a kinyíló
bimbók és rügyek,
s mint ünnepi
fényből szőtt zenét,
hallgatom a
fa halk énekét.

Bimbók, rügyek,
piciny levelek:
mindegyike
egy-egy üzenet
a gyökértől,
mely sötétben, lent,
hol rögek közt
nedv, nyirok kereng,
munkál, harcol,
hatol lefele,
hogy viruljon
lombja, levele.

A magasba
csak a mélyen át
törhet fel az
ég felé az ág.
Ez a törvény:
úgy nő meg a törzs,
ha oda, le,
a mélységbe törsz.
Ezt hirdeti
e gesztenyefa
szívemből fel-
suttogó szava.

Ezt példázzák
rügyek és csirák,
s körülöttem
a bokrok, a fák,
midőn itt e
korahajnalon,
bensőmből a
hangjuk hallgatom,
s velem együtt
az egész világ
figyeli az
újulás dalát.

Mint habos tej,
a napsugarak,
csobognak a
kék felleg alatt.
Bimbózó ág,
piciny levelek,
hadd nyíljak ki
én is veletek,
hogy viruljon
bennem is tovább,
remény, hűség:
tavaszi virág.

(Forrás: Vihar Béla: Egy katona megy a hóban - Válogatott és új versek - 49-51. old. - Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó 1978. )

Fáy András (1786-1864): A művész lepke

A lepke egy madárseregnek
Művész-repülést hirdetett.
„E cser-tető, mely fellegeknek
Dúl méhibe - így kérkedett -
Legyen pályám s tanuk ti tollasok,
Hogy lepke tud repülni mint sasok.”

Egy szarkaláb kelyhében állva,
Nehányszor hártya szárnyain
Lebbent kis hősünk, s légbe szállva
Körül leng a völgy bokrain;
Lankad, pihen s kezd amíg kezdni bír,
De most lesujtja egy - lengő zefir!

A tollasok kacagnak erre,
Verébnek intnek, ez repül:
„Bajtárs! mond, im az út a cserre!”
S hegyébe könnyedén fel-ül,
S le a magasról ily gúnyt csirpel ő:
„A lepke-pálya csak bokor-tető!”

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

A kép forrása: http://www.fayandras.hu/fay1.htm

Szemere Pál (1785-1861): Emlékezet

   Ismét egy édes boldog érezet!
Reám derűl a messze kor homálya,
Az elveszett, elsülyedt rózsapálya
Ismét örömtájak felé vezet.

   Mely istenség nyújt itt varázskezet?
Mint ömledez hozzá keblem dagálya!
Érzem, hogy e szív enyhültét találja:
Te ihletéd, szelid Emlékezet!

   Nem. Ahelyett, hogy visszabájolod
Letünt korom szebb álmait felettem,
Borítsd el rajtok inkább fátyolod.

   Elég, hogy őket egyszer elvesztettem.
Ne kényszeríts ujonnan vérzeni;
Ah, érezd, mily kín ismét veszteni.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

 A kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Szemere_P%C3%A1l

Illyés Gyula: Hársfák

 

Hosszu boros-pincét idéz
ez a tavaszi hársfasor,
hová az alkony határán a
végsőt lobbanó ég alól
befordultam és enyhülést,
vígaszt keresve, elmerülve
lépegetek magányosan
egyre szagosabb sötétségbe.

A kétoldalról összehajló
nyirkos hűs boltozat alatt
ingerlő, síkos ízek úsznak,
mint pincék nyers fala alatt.
A görbe ágak, mint a dongák,
minden lépésnél új zamat,
fortyogó, sűrű illatukkal
emlékek állnak sorfalat...

Mintha kétfelöl a homályban
nagyhasu hordók ontanák
elmult nyarak hivogató
hevének tiszta illatát.
Mintha kétfelöl mindegyik fa
törzséből csepegő csapok
nyúlnának, várnák, hogy nyikorgó
nyakukat ha megcsavarod:

hadd öntsék lelkesülve, mint a
néma, ki megleli szavát
a föld, a hűtlen évszakoknak
hizelgő édes vigaszát.
Vigaszt a szívnek és ha kell, hát
mámort, hogy annyi tél alól
fényre vezet, Tavaszra mégis
ez a hajlongó folyosó...

Más napra, égre, - mosolyogva
magamra mér úgy figyelek,
oly megbocsátón, mint a csöndes
csecsemő-léptű részegek.
Úgy távolodok a városból,
mint titkos alaguton át,
hagyom, reméld te árva lélek,
lesz még egy más, egy jobb világ...

 A kép forrása: http://www.illyes-dombovar.hu/nevadonk.html

Kriza János (1812-1875): Erdővidék az én hazám...

 

Erdővidék az én hazám,
Katonának szült az anyám,
Zöld erdő zúgásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt fel jó apám.

Mihent zekés gyermek lettem
S a kabalát megülhettem,
Mentem a szántóba,
S apám háborúba
A franciák ellen.

Nyílj mélyebben, te barázda,
Patakként folyj könnyem árja,
Apámat háború,
Anyámat sok gond, bú
Szegényt elragadta.

Holnap indul a legénység
Komondóba, semmi mentség.
Zöld erdő zúgását,
Vad galamb szólását
Majd meghallom esmég.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

 A kép forrása: http://www.hotdog.hu/irodalom/egy-kis-olvasnivalo/kriza-janos-csudamadar

Kányádi Sándor:Álmodó

Várost álmodtam ide én;
fölraktam, itt van: az enyém. 

Utat álmodtam, kész az út;
fürkészem: milyen messze fut? 

Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot, 

ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem.

Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom, 

van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem. 

Mi kell még - kérdik -, nem elég?
Örülök persze - szólanék, 

de csak a fejem ingatom.
Állok némán - és álmodom.

A kép forrása:  http://www.magyaralmas.hu/napok/kanyadi

Lisznyay Kálmán (1823-1863): A Matóczky udvarában

A Matóczky udvarában
Nagy természet van a lányban,
De mi haszna, ha nem szeret,
Ha mást szeret, nem engemet.

Imádkoztam istenemnek,
Adna nyugtot már szivemnek;
Azt felelte: nem tehetem.
Hatalmasabb a szerelem!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

A kép forrása: www.mek.oszk.hu/09500/09536/html/0013/11.html